Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-15 / 164. szám
JJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE :A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN HARGITAI ISTVÁN versei: Szivárvány színű fű (A KARJALAI CIKLUSBÓL) Ali a hosszú fenyőbarakk Tejszín nyírfák között — Észak magas ege alatt Szilánkokra tört már a Nap. S minden kiötvözött. Sólyom lengeti szárnyait A távoli vízen — Szivárványtűvel varrta itt Az éjt a balti tájakig Valaki fölibem. Két testvérnép: a finn, az észt ölti a fonalat — Nem értem ezt az éneket. Csak mongolarcú énekest Látok, és nagy havat: S hogy balti bárók s svéd urak Zord és négyszögletű Várain nem csapkod nyugat Felől a szél és vadludat Sem húz a V betű. A KÖRÚTI ANTIQUARIUM Szívünk titkos hatalmak edzik újjá, Engednek tenni-venni, vagy, ha nem, Tetszik a tett, elhúznak s ólomsúllyá Válva, úszkálnak mély tengereken — EI-elterelnek napsütötte gátak Felé, ahonnan ár vált és apály, S néhány darabja a felszínre száll Hajdan legyőzhetetlen armadának — Latin memoriter áll szembe néha Ércsisakban, és karddal vág derékba Egy játszi hőst, ki dzsesszen tombol itt — Poros polcon fekszik a hősi példa, S borítólapján, mely celluloid, Fennakad fáradt szemem kék acélja — FARKAS ANDRÄS: / <^leírni álmodunk A békés újságolvasó, Ha kívánja, ha nem. Öles betűkből értesül, Vagy furcsa képeken Látja, hogy lám, az óceán Tükrében, föld felett Űj gombafajta szaporul S nem fű közt kér helyet, Inkább felhő és fergeteg, Amit erős szelek Kószálva-félve hajtanak Hazánk, a föld felett, S e gombákból majd millió Fekély kerekedik, S feléli népek-nemzetek Vörös vérsejtjeit, Felfalja húsunk és agyunk Tartalmát ridegen — Így olvassuk ébresztgető Betűkből, képeken. E gombák magja az atom, Csodálatos erő, Nem látom, csak elképzelem, Amint egekre nő, És hordoz borzalmas veszélyt, Mert szörnyen játszanak E szűz erővel olyanok, Kik művelten vadak. E gomba magja jó, s lehet Belőle szép virág, Amely szirmára emeli Az élet harmatát. Mit kell hát tenni, emberek? Akarni kell a Mag Békéjét, s akkor az Atom Békében megmarad, S nem gomba nő fölébe, de Lesznek géprendszerek, Amikben a történelem Derűje él s pereg. A felhőgombások kezét Lefogni van jogunk, Mert reszketéseink között Életről álmodunk; Akarjuk azt, hogy lányaink Fiakat szüljenek, S dolgozzék háború helyett Minden fiú-gyerek; Hat földrészünket az Atom Békéje fogja át, S tegye derűssé emberin Sorsunk száz oldalát. U tóirat: A béke forró küzdelem És vége nincs soha, Nem szép szó és ábrándozás, Mindannyiunk jogai POLNER ZOLTÁN versei: Esti béke Szentiem, Ha megjövünk s munkához kezdesz, csöpp gyöngyöket formál kezedre s átfénylik szobánk tiszta rendjén szelíd mosogatóvíz cseppje. Arcod csupa jókedv és édes, lobogó öröm az egész otthon, s te szíved minden tisztaságát terítsd szét az asztalunkon. GYURKÓ GÉZA: Virágfejed lehúzza sűrű bánat, szép szavadból hűs mályvaillat árad, kék szomorúság kifeszíti benned a csókot nélkülöző mély szerelmet s rád bilincseli könyörtelen csendjét a kínos búcsú, felparázsló emlék s míg szemedből gyöngyöző könny szivárog, viaskodunk, mint hajlongó virágok. VIRÁGOK AZ ASZTALON NÉGY AGY. Négy fal. Háromszázesztendő. Az ablakon besüt a Nap, s unoka ujjakkal simogatja az arcokat. Az asztalon mázas cserépben virág. Piros, sárga, lila. Virág, illat, és színek, harsogó színek. Ül az ágyon, keze az ölében, ujjai egymásba kapaszkodnak, mintha másikuktól várnák az erőt. Mesél. A virágoknak? A napsugaraknak? Lett volna pedig. Szép asszony voltam. Fekete és a csontjaimon hús volt. De nem kellett senki. Csak a gyerekek, akik megmaradtak. Ha már ő nem. Jött a levél és én napokig nem olvastam el. Azt hittem, hogy amíg nem olvasom el, addig még él. Ö már halott volt, de nekem még élő. Aztán bennem is meghalt. Addig csak élet termett bennem, most már halált is zártam magamba. Igen. így volt... A szomszéd ágyon: — Féltékeny. De nem baj. Legyen. Az a másik jobban megbecsül és nem akarja, hogy kimossam a zsebkendőit... — Miért nem vesz el feleségül? — Azt mondja, kinevetnének, ö nyolcvan, én hetvenkilenc. Szociális lakók. Bujkálnunk kell, mint valami csitrinek... De nem is baj, szeretek bujkálni. Bizony... Egyedül. Istenkém, aki velem voltál, saki velem leszel, mert talán mégis csak vagy, ugye? Hisz annyira mondják, hogy te nem is vagy!... Istenkém, ugye, te tudod, milyen nehéz volt. Milyen jó szíve volt Keresztesiné nagyságosnak... Vigyen lelkem egy kis ennivalót azoknak a szerencsétleneknek. De Szabóné, hogy az isten verje halóporában is, de ronda egy perszóna volt... Benyúlt a szoknyám alá, hogy nem lopok-e valamit. Én, tolvaj? Ha megnövök, a képébe mászok, édesanyám ... Aztán nem nőtt meg Pisti... Jaj, uramjézius, nem emlékszem már édesegy gyermekem arcára... Pedig tudom, hogy barna volt és egy szemölcs volt az orra- tövén ... Meghalt. A tüdejével volt baj... Vigye el, jó asszony, levegőváltozásra, meg jó kosztra... Drága doktor úr, vinném én, hát az én gyerekem... De hová, de miből? Végül is volt hová vinni, s annyi került is, hogy szép temetése legyen ... — Megmondtam a gondnok néninek, hogy az özvegy Somosné mindig elveszi előlem a sót... Igaz, hogy én vagyok a fiatalabb, de én vagyok a betegebb is ... Mert én egy nagyon beteg öregasszony vagyok ám ... — Bizony... bizony, de azért hozzám jött el két orvos és nem magához, Lili lelkem ... Hozzám... Itt álltak az orvosok is, meg a gondnok néniék is az ágyamnál... Mert olyan beteg voltam. Jó apjuk leszek a gyerekeknek ... Fiatal tmég, s nehéz egyedül, ugye? Nekem is ne- [héz. Eljön-e? Nem mehetek... Hát nem Skedvel, egy kicsit se kedvel? Kedvelem én, Ide engem köt a hűség az uramhoz... De hát fáz már tíz esztendeje halott. Egy sírhoz nem [lehet hűséges egy élő ember... Én az emlé- [kéhez vagyok hű, meg ehhez a két gyerekéhez, ni... Megbüntetett engem a jó isten, [mert odaadtam magam, s elvitte a legna- [gyobb fiam. Ezt a kettőt nem adom. Nem X adhatom. Mit ér nekem az olyan boldogság, gamely nem miattuk, nem belőlük fakad... [isten áldja, nagyon köszönöm a szívességét ^irántam... — ... és akkor azt mondta, hogy nem kellettem én senkinek, olyan csúnya voltam, azért maradtam meg lánynak... Ilyet mert mondani a szemérmetlen, pedig tudja, milyen széplány voltamén?... Még most is látni... S kérőm is volt, minden ujjamra tíz, de nem kellett nekem egyse... — ...csúnya szája van annak és irigy. Ne törődjön vele Lili lelkem. Ö odaadta magát mindenkinek, s még most, vén fejjel is mó- rikálja magát... Ki kéne dobni az ilyen szemérmetlent az otthonból... Szólni kéne a gondnok néninek ... Miért kellett megszöknie? Miért? Hátha folyan rendes ember volt az a fiú, hát nem beleegyeztem volna? Dehogynem. S akkor [ most unokáim lennének, dédunokáim ... De 2 nem, ő megszökött... Rosszféle lett Án- gyánné a lányból, még a rendőrség is isme-2 ri... Nem igaz. Az én lányom nem leheti] rosszféle... Tőlem azt nem tanulta. Én tőlem 5 nem... Magától nem, de valakitől biztos...! Büdös volt már neki ez a pincelakás Án-j gyánné, meg a rongy is, hát úgy segítetté magán, ahogy egy lány tud a mai világban...! Ne mondjon ilyet. Az én lányom nem lehet! olyan. Neki sohse volt rongyos a ruhája. 3 Legfeljebb foltos. És mindig tiszta. Ami-j lyennek őt neveltem... Igenis, megijedt tő-! lem a szamár és megszökött a vőlegényével,! hogy majd Visszajöjjön hozzám: Anyukám.2 Áldj meg és ne haragudj... Szűzmáriám, j hány éve is? Harminc? Harmincöt? És márj az ő arcára sem emlékezem. — Az Angyánné mindig motyog... Figyeli? Most is. Mintha beszélne valakinek...^ Pedig korban fiatalabb, mint mi vagyunk és mégis öregebb ... Biztos a feje beteg neki. Ott, belül öregedett meg nagyon ... — Senkije sincs. Biztos azért van ez Lili^ lelkem ... Hozzánk azért csak ellátogat ez,; az __De neki senkije... Itt se ... — D e van neki egy fia... Azt hajtogatja, nagyon gazdag... Tízéves volt a tyúk. Tízéves. De nem' vágtam le. Kezesbárány volt. Értett a szóból, mintha ember lenne. Addig nem vágom le, míg a fiam, az utolsó gyerek vissza nem' jön ... Abból lesz a húsleves. Aranyló, tyúk-] húsleves és én nem is fogok enni belőle,; csak nézem, hogyan eszik az én nagy fiam... aki hazajött, végül is visszajött öreg édes-! anyjához... És akkor jött az az ember.. Jóskától jövök Ángyán néni... Tőle... Édes istenem, had’ üljek le... Jön-e? Marad? Ugye, jön... Ugye azért jött most maga,: kedveském, hogy hírt hozzon tőle... Együtt voltak? Jaj, én csak kérdezek, pedig biztos fáradt is, éhes is. Üljön le... Pipi... pipikém... Ugye, éhes... Ne szabódjon... Ért a; tyúkot ugyan neki tartogattam, öreg már, de levesnek nagyon jó... De, hogy most hírt! hozott róla az, aki együtt volt vele, az any-; nyi, mintha már itt is lenne... Pipi... pi-' pikém... Ángyán néni, én azért jöttem... Vár-! joni már, nehogy art higgye, hogy én nem akarok hallani a fiamról... De gyorsan felteszem; az ételt, aztán amíg fő a leves, addig maga beszél és én hallgatok... RAKOVSZKY JÓZSEF: Tőd lÁtigAetííkkeL Űj kort köszöntsön zengve most az ének, melyet vajúdva szült a harcos élet. A hős hadak, kik el sohsem alusznak, tüzét szítják örök Prometheusnak. Kik kárhozottak voltak ezer évig, az ősi törvényt újjal felcserélik. S amerre ők viliózva elsietnek, az ósdi bűnök hordozója reszket. c — Ó, Népszabadság, új hitem, szabályom, £ víg ének nélkül szép korod nem álom. > De szívem nyugtot — hidd el — úgy találna, ha lángbetűkkel írhatnám az égre, hogy: eljött már közénk a drága Béke! Zendülne akkor százezer hozsánna. ANTALFY ISTVÁN versei: Dalolva menni Futó árnyékok rajza bomlik, marad a tegnap és marad a ma« már él a holnap, szavainkban, és tetteinkben, s ottan, a távolban porzó út nyakánál felvillan egy, aztán megint egy fénypont. Holnap lénye az, mi lenn villan, és fenn kering, — felágaskodnak a vetések, tombolva bódulnak a fák, s májusi esőként a munka öröm-permete hull reánk, s temetve mát, új reggeleknek fényét követni, lép a láb, tavasz virágát ölre fogni, s dalolva menni, így, további BÚCSÚ — Felkelek... Lemegyek a kertbe... Hathat találkozom vele... Szeretem hallgatni, ami-; kor féltékeny... Azt mondta, hogyha estenem mellé ülök a televíziónál, olyat tesz,! hogy maga is megbánja... És cukrot ígért...; Töltött savanyút... Tudja, hogy azt szere-; tem... Nem jön? — Menjen Lili lelkem... Én még fék-; szem egy kicsit... Nagyon hasogat a Iá-; bam ... Pedig régen, ha két éjszakát végig-; táncoltam, azt is bírta a két tüzes csikó... ... és egyedül maradtam. Teljesen egyedül. A kis nyugdíj, néhány szomszéd és senki és semmi. Az egyik gyerekemnek már besüppedt a sírja, a másik eltűnt, hogy nem is tudom mi lett vele, s a harmadikról tudom ... De mit érek vele, hogy tudom, hol a sírja? És, hogy emlékszem az arcára... és, hogy úgy beszélek róla, mintha élne. S azzal is mit érek, hogy van helyem, hogy nem kerültem a szemétdombra, hogy puha az ágyam és reggelire kakaót iszom... De kiért pihenjen meg a testem a puha ágyon? Ki nek örvendezzem el, hogy milyen édes volt a kakaó? Kinek? A gondnok néni szeret, és a kis szőke nővér is, végeredményben mindenki, de én kit szeressek? Még hatvan is alig múltam és eltemettek, élve... NÉGY AGY. Négy fal. Háromszázesztendő. Az ablakon besüt a Nap, s unoka uj-5 jakkal simogatja az arcokat. Az asztalon^ mázas cserépben virág. Piros, sárga, lila...; És egy szál, lehajtott fejű, száradó marga-2 réta. A harsogó színek között, csendes fehéren Tegnap hiába integettél* hiába néztél, egyre fel, nem láttál — én sem integettem^ így mentél, búcsú nélkül el. Eső szemerkélt. Síkos úton autóbusz jött, fékezett, én láttalak egy pillanatra, és lestem még tekinteted. De nem volt már idő. Nyikordult az autóbusz, indult tovább, én az ablakban elbúcsúztam így, ha csak igy is, legalább... KATONA JUDIT: Szombat Szombat.:; szappanhab.:, férfiingek* teknő fölé hajoló asszony. Ügy leng fölötte közel ünnep, mint szárítókötél s az alkony apró vacsoragondja szürkén. Gyerekekre kiáltó féltés lobog néha a szeme tükrén és éjszaka, míg tiszta ruhát és új hitét szárítja a szél, arcán kibomlik az öröm szépen, s úgy szenderül el aztán fia kezével tenyerében. MOLNÁR JENŐ: Zápor Lármával tör ránk a zápor, csattog, csurog, dörög, egyszerre üres lesz minden, se a fény, se az öröm. Szél hízik: viszi, mi könnyű, de a súlya megmarad; rendíthetetlenül kitart, áll: újra jön a Nap. Az eső zuhog, csörömpöl, mindent fog, vinne el, nem látsz a zúgó özöntöl, V sűrű, nehéz IepeL Szeszélyes fitogtatás ez, szétpattan, buborék* a lárma alól kibújik újra a tiszta ég. : LUKACS MIKLÓS: HÁZ ELŐTT Ház előtt sárgarózsa-bokor méhekkel ringatja illatát, anyám — öreg kertiszékben ül és foltozza a vásott ruhát. Elfoszló pipacs szirmát szórja ősz kontyára az alkonyi fény. Nézd, drótkeretes pápaszeme ölébe hullt Elaludt szegény.
