Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-28 / 175. szám

1962. július 28., szombat NÉPÜJSÁG 3 Hajnalban négy órakor az egri piacon — Van-e értelme a termelőszövetkezeti „maszekoskodásnak“? — A MÉK jól felkészült a pénteki piaci napra — A viszonteladók és a MÉK elárusítóhelyek árairól — HAJNALI NÉGY ÓRA, pén­teken. A megyeszékhely utcái még csendesek, alig látni né­hány embert az utcán. Aki vi­szont ebben az időszakban á járdát tapossa, mind a piac felé igyekszik, még nem vásá­rolni, hanem áruinak eladásá­ra felkészülni. Az úttesten egy lovaskocsi zörög végig. Olda­lán a névtábla: Makiár, Üj Elet Termelőszövetkezet. Az egyik piaci asztalnál 'megáll­nak a lovak, s két férfi elkezdi lepakolni a szállítmányt. Az asszony, aki az eladás munká­ját vállalta, számolja a mély rekeszeket, majd ránézéssel megállapítja: megvan a 160 ki­ló paprika, ugyanannyi az uborka, 150 kiló a káposzta és két mázsa főzőtök. A hivatalos papír is ennyiről szól. — Lemérték ezt az árut? — kérdezzük. — Hogyne, tegnap este, még Makiáron — hangzik a válasz. — Es most? — Most nem... Csak tíz ki­ló mérésre van súlyunk... De megvan ez ... Lehet. Am, ugyanúgy lehet kevesebb is, s meg is szapo­rodhatott, akár öt—tíz kilóval. Az árak felől érdeklődünk. — A zöld, hegyes paprikát 10 Ft-ért, a másikat 12 Ft-ért adjuk, kilónként. Az uborka egy forint, a káposzta szintén, a főzőtök hatvan fillér. Tovább megyünk. Lassan­ként kinyitnak a MÉK, a föld­művesszövetkezet elárusítóhe­lyei. Minden polc, asztal szin­te roskadásig tele van áruval. Csak a hegyes zöldpaprika hiányzik, más minden kapható. S az árak hasonlóak ahhoz, amennyiért a makiári termelő­szövetkezet kínálja zöldféléit, de a tök például húsz fillérrel olcsóbb. Az egri termelőszövetkezetek és a viszonteladók sorát járva, ugyanez a megállapítás: min­denütt igazodnak a pénteki napra hivatalosan kiírt árak­hoz. Egyedül az egri Nagy Jó­zsef Termelőszövetkezetnél ál­lunk meg csodálkozva. Hét fo­rint negyven fillérre tartja a paradicsom kilóját, akkor, ami­kor már mindenütt 5,50 az ára. Az egerszalóki Űj Elet Terme­lőszövetkezet meg nyolc forin­tért adja a hegyes kaprikát, amikor a földművesszövetkeze­ti kereskedelemben is legala­csonyabb ára 9 forint. Mi értelme van ennek? Mi értelme van egyáltalán annak, hogy a termelőszövetkezetek szinte maszek módon bejönnek az egri piacra árusítani, ami­kor ott van mindenütt a hiva­talos felvásárlási szerv, a MEK, amely nem csapja be ügyfeleit. NEM VÁDASKODNI aka­runk ezzel a kifejezéssel: „nem csapja be”. Nem arról van szó, hogy akár a makiári Uj Elet Termelőszövetkezet piaci elárusítója, akár más kö­zös gazdaság hasonló beosztá­sú tagja ezt tenné —, de min­den lehetősége megvan rá. Az árut ugyanis a tsz-ből általá­ban méretlenül hozzák be —, ez a tegnapi makiári mérés is csoda —, vagy legalábbis a piaci átadásnál nincs mérlege­lés. Azonkívül az elárusítót felruházzák azzal a joggal, hogy munkája során mindig igazodjon a hivatalos piaci ár­hoz. Ez nagyon könnyen hoz­hatja magával a csábítást. — A paprikát 10—14 forint közötti hivatalos árra írták ma ki — gondolhatja az eladó. — Adom tehát a lehető legmaga­sabb áron, odahaza meg 12 fo­rintot számolok le kilójáért. Nem is rossz üzlet. De ter­mészetesen, ha ilyen lehetőség adódik is, — mert a tsz-ek „maszekoskodása” törvénysze­rűen hozza magával —, nem feltétlenül biztos, hogy az el- árusítással megbízottak ki is használják. Fillérre, pontosan leszámolnak a közös gazdaság pénztárosának, — s a vezető­ség azt hiszi, hogy mindent si­került eladni, nagyon jó üzle­tet csinált. Pedig, ha egy kicsit számol­nak, rá kell jönniök, hogy ko- rántsincs ez így. Vegyük is­mét példaként a makiári ter­melőszövetkezetet. Pénteken behozott az egri piacra 570 ki­ló árut. A különböző zöldfélék kilóját eladta a már fentebb ismertetett áron. A haszonból azonban le kell vonni három ember munkaegységének össze­gét (egészen biztos, hogy egyi­kük sem kap kevesebbet egy­nél az Egerbe kocsikázásért), a két ló takarmányát, s azt is, hogy ez a három ember és két ló a piac időtartama alatt ott­hon más munkát is tudott vol­na végezni. Ha ezt a kis számtani műve­letet elvégezzük, a haszon máris minimálisra csökkenj, vagy egyáltalán nem is lehet beszélni róla. Akkor mi az értelme az Egerbe fuvarozásnak, az egri piacozásnak? A MÉK szakem­berei, akik majd minden piaci napon sürgős hajnali munká­juk mellett is szakítanak arra időt, hogy meglátogassák a vi­szonteladók standjait, vagy a termelőszövetkezetek elárusí­tóhelyeit, a vállukat vonják és azt mondják: — Semmi. JELENTŐS NYOMATÉK­KAL kimondott véleményüket alá is támasztják. A felvásár­lási árakkal. Vegyük itt is a pénteki napig használt árakat. A MÉK a káposzta kilójáért 50 fillért, a hegyes, erős papriká­ért 5,60 és 8,10 forintot, a fe­hér paprikáért 13,50, 13,80 fo­rintot — a szerződöttért 15,30 forintot, a főzőtökért 25 fillért, az uborkáért, minőségtől füg­gően 3,20, 1,80 forintot és 50 fillért adott. Ha figyelembe vesszük, hogy az egerszalókiak 8 forintért ad­ták a hegyes, erős paprikát, a makiáriak meg 12-ért a húsos fehér paprikát, nagyon egysze­rűen meg lehet állapítani, hogy a felvásárló szerv még többet ad néhány áruféleségért a ter­melőknek, mint amennyiért azok azt eladják a piacon. De ne mondjuk, hogy ez jellemző, hanem inkább az, hogy keve­sebbet kapnak a tsz-ek, mint­ha behozzák a piacra. Még ak­kor is jól járnak, mert nincs fuvarköltség, nincs három em­bernek munkaegység kifizetés Kézre, lábra vigyázni kell,... ... de a munka is haladjon. A Hatvani MÄV Fűtőház Demeter-brigádja büszke arra, hogy nyolcadmagukkal, 26 kerékpárt javít és náluk a második negyedévben nem volt baleset. A' fényképezőgép lencséje Demeter Dánielt, Varsányi Lászlót, Bozsik Józsefet és Czibolya Ferencet örökítette meg. olyan tevékenységért, amely­nek elvégeztetésére nincs is rászorulva a közös gazdaság. Akárhogyan számoljuk te­hát, sokkal inkább megéri a földművesszövetkezeti felvá­sárló szerveknek átadni min­dent, mint Egerbe fuvarozni. — De még hacsak Egerről lenne szó — mondják a MEK szakemberei. — A makiáriak azonban képesek elmenni Ózd- ra is. Hogy ez mennyire lehet kifizető, arról fogalmunk sincs. És arról sem, hogy a demjé- nieknek a múltkor miért' volt jó öt mázsa tököt Egerbe fu­varozni, aztán kereslet hiányá­ban, eladatlanul visszaszeke- rezni az egészet. . . Mert ilyen is előfordult már. S nem is csodálatos. Mert a „maszekoló” termelőszövetke­zetek tulajdonképpen nincse­nek nagy számban. így a piaci árak alakulását nem tudják irányítani. Ha tehát magasabb haszon reményében, magasabb áron akarják eladni árujukat, mint például a földművesszö­vetkezeti elárusítóhelyek te­szik, — a nyakukon marad a portéka, bármilyen friss, vagy kívánatos is az, mert a házi­asszony vásárlásnál a pénztár­cájára is gondol — a MEK meg ebben az esztendőben minden eddiginél jobban győzi a versenyt. Most is, hajnali öt órára már több mint két teherautó áru indult el a piactéri raktárból, s a helyiségben szinte meg sem látszott hiányuk. Ha három­szor olyan nagy piac lett volna, mint amilyen kialakult hat óra tájban, akkor is minden fenn­akadás nélkül el tudják látni a pavilonokat. Sőt, még újdon­sággal is kedveskedtek a ve­vőknek: nagy mennyiségű sár­gadinnyét hoztak Csányból, s adták 5,60 forintért kilóját. Csak a gyakorlatlan és tű1 ságosan kapzsi szem nem látja tehát, hogy mi a helyzet ma már az egri piacon. A MÉK mindinkább teljesíti az áruel­látásban reá háruló feladato­kat, s teljesen feleslegessé te­szi a termelőszövetkezetek szá­mára a „maszekoskodást”. S ez így helyes. A közös gaz­daságoknak van áruértékesíté­si feladatuk, s hozzá nem is kicsi. De ez a feladat nem a piacozást jelenti. Ez az állami és földművesszövetkezeti szer­vek egyik feladata, s ezek ele­get is tesznek kötelességüknek. MÄS TANÁCSOT TEHÁT nem lehet adni közös gazdasá­gainknak, — s ezt a péntek reggeli piaci látogatás tapasz­talatai is alátámasztják - mint azt, hogy hagyjanak fel azzal a tevékenységgel, amely­nek végzése nem az ő „hatás­körük”, hivatásuk. Ha min­dent összeszámolnák -r még anyagilag is jobban jáphak. Weidinger László Híradás Géniből A. Gromiko szovjet és D. Rusk amerikai külügyminiszter sorozatos megbeszélést folytatott Genfben. Elsősorban a ber­lini kérdésre vonatkozó nézeteiket cserélték ki. (MTI Külföldi Képszolgálat) Szépülő Egercsehi A bányatelep ma már any- nyit változott, szépült, hogy aki már régen járt erre, s mostanában útja újra erre vezet, talán rá sem ismer. Önkéntelenül megáll, hogy gyönyörködjön a kis parkban, vagy az új sziklakertben. A park nemrég készült el. Szépsége a tervezőjét dicséri. A zöld gyep szélén virág­ágyak húzódnak, s a tarka, fiatal kis virágok fürödnek a nap fényében. A fehér kavics­sétányt este betölti a lakók serege, hogy gyönyörködje­nek a szökőkútban. Mert az nem akármilyen szökőkút ám! Négy oldalról négy kü­lönböző színű fényszóró vilá­gítja meg a gyöngyöző vízsu­garakat, ahogy szökkennek a magasba, s szemet kápráztató szivárvány színeikkel hulla­nak újra vissza a medencébe. Vizében aranyhalak úszkál­nak ... A sétányokon padok, pihe­nő emberekkel, s a beszédté­ma az új park... Följebb van a sziklakért, mellette az út szegélyén színes kövekből kirakva a bányászok köszön­tése: „jószerencsét”. A tröszt 100 ezer forintot adott a bányaüzemnek a par­kosításra. A tervezés Pro- hászka Rajmund üzemigaz­gató munkája, aki nemcsak azon fáradozik, hogy minél több szenet kapjon az ország az Egercsehi Bányaüzemtől, hogy teljesítse az éves tervet, méltó harcosa a szépnek, aki azt szeretné, ha minél szebb lenne a telep. Most nemrég készült el mindez. A község kiszistái, és úttörői védnökséget vállal­tak a park és a sziklakért fölött. Sok helyen szeretnénk látni ennyi gondoskodást, lel­kesedést. K. G. Nem volt más dolga ! Reno, az amerikai válások hírhedt városa, újabb rekord­dal dicsekedhet: Peter Eno, a város egyik fiatal sportolója Renóból a 30 mérföldnyire fek­vő Carson Citybe gyalogolt, hátrafelé lépegetve. Amikor megkérdezték, miért tette ezt, a fiatalember így vá­laszolt: „Nem volt más dol­gom!” Látok mindent a bakról t — Régen láttam, Apó! Hogy szol­gál az egészsége? — lépek fel a ró­zsásáén tmártani tsz hintájára, hogy menet közben egy kicsit szót váltsak Cubis Sándor bácsival. — Jól, köszönöm kérdésit, de teg­nap elrontottam a gyomrom, azzal a fránya uborkasalátával! Mán kialud­tam az egészet. ...Hő! Marci, te! — Tudja olyan hevesek ezek a lovak, hő, te álljatok mán meg!... Végre csak engedelmeskedik a két szép ló, és megállunk a hegy hűs: ol­dalában, ahol a tsz pincéi sorakoz­nak. Bort szállítottak be az aratók­nak, most kihoztuk a kis tonnát. Apó, — mert mindenki így hívja — szalonnát, frias, fehér kenyeret, pa­radicsomot, paprikát tálal a bakon. — Együnk míg az elnökék dolgoz­nak, nékem mán csak a bakon a he­lyem! Csendben falatozunk. A nyári nap sugarai csillognak a távoli aratók kasza-pengéjén. Itt a hegyen csali madárdal szaggatja a békességes csendet. Apó befejezte az evést. Szét- törli bajiszán a morzsákat, pödör egyet rajta, elteszi' a bicskát, aztán rámnéz. — A szánta beszélgetni akar velem. Mit akar hát tudni a naccságos asz- szony! Elnevetíem magam. Így még nem szólítottak meg. Mondom is az öreg­nek, hogy ez nem nekem való titu­lus. — Mán engedelmet kérek, de na­gyon megszoktam, aztán amit az ember huszonkét esztendő alatt meg- szok, arról nehezen tesz le. Igaz, jányom is lehetne ... Szóval mitől beszélgessünk? — Magáról, az életéről, Sándor bácsi! — Ej, no! Az életemről? Nincs azon mit mesélni, de ha akarja, mondhatom. Itt születtem Rózsában. Négyen voltunk fiúk otthon. Hej! Azt hittem, én akkor, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Tíz hold födje volt az apámnak. Tíz hold! Tudja milyen sok az? Nagyon sok! De mire cseperedtünk vótna, — elvitte a bank. Szétszóródtunk. Tizenhárom eszten­dős vótam. Várjon csak... Igen 901- et írtunk akkor, amikor elszegődtem az urasághoz, a Bamberg tanyára .. Hogy is mondjam csak... Hát ki­mondom, szóval kondás gyereknek. Ügyes is voltam, meg törekvő is. Feljebb-feljebb kerültem. Igás-kocsds, aztán parádés-kocsis lettem. Az mán rang volt! Ápoltam a rózsakertet, ha meg ráértem, kipakoltam a szerszá­mokat. Szól a méltóságos asszony: „Sándor, gyerecsak”. „Nem lehet méltóságos asszony, puculom a szer­számot...!” ,,Jól van, akkor maradj!” így vöt ez, rang vót a parádés-ko- csiisság! 18 esztendeig ültem a bakon. Aztán elment az uraság, én meg egy kicsi fődön gazdálkodni kezd­tem. Nem hozott az betévő falatot sem. Bizony a parádés-kocsisból summás, részes arató lett... Gondol­tam egyet. „Sándor! Nem vagy te vándormadár”, — szóltam magam­hoz. „Itt a bánya, próbáld meg!” így aztán le is mentem 13 esztendőre a főd alá. Főcsatlósságig vittem. Ak­kor baleset ért, nyugdíjaztak. Utána nem déigoztam! Nem engedett a fi­am. Szeret ám nagyon a fiam, érde­mes volt érte gürcölni! Elhallgat. Feltolja a fején öreg ka­lapját, felnéz az égre. — Jó időnk van — fordít a beszé­den —, de kell is az aratásra! — Kell, kell, Sándor bácsi, de hogy-hogy most a tez hintójának bakján ül? — Sor kerül erre is. Az úgy vót, hogy tavaly májusban, a ház előtt hajtat el, Miklós. Ez a mostani el­nök-e! — mutat le a pincébe, ahol az egyik brigádvezetővel, ott foglalatos­kodik Juhász Miklós. — A bakon egy fiatal legény hetykélkedett. Be­szól az elnök nekem': „Sándor bácsi, eljönne-e a hintóra, kocsisnak? Tud­ja a határ nagy, gyalog nem lehet bejárni, ez a fiatal legény meg dó- gozhatna!” Én-e? Nem ültem én 22 év óta bakon1 —, mondom az elnöknek — tán má félek is a lovaktól, aztán meg kell azt beszélni a fiammal is, hogy enged-e? Megbeszéltem. Az asszonnyal is, mert hát ő a tag, de má három esz­tendeje betegeskedik. Meghánytuk- vetettük, végülis úgy gondoltam, hogy az ass<zonynak csinálok egy kis munkaegységet, és újra felültem negyven esztendő után a hintóra. Most aztán igazán örül az én öreg szívem, mert amikor a nagy határt bejárom az elnökkel, ón a bakról mindent látok. Elhajtok a vidám em­berek közt, le-leszólok a fiamnak, ha arra járok „oszt rendesen fiam! Gu- bis miódra!” ö meg visszakacsint, ilyenkor kihúzom magam, mert Bambergéknél is nagyobb úr a gaz­dám, egy egész falu. Hanem azért van énnékem bajom is! — No!? — nézek a 75 esztendős emberre, aki még életében nem volt ágyban fekvő beteg. — Hát egy fogam van csak. Nem tudom enni a jó kaosasültet, meg a kenyérhajat. — Meg kell csináltatni, Sándor bá­csi! — Hiszen megvan az, csak nem jó, mert leesik. Nem tudna valahol egy jó technikust? — Dehogynem! Bejön Egerbe, szánjon rá egy napot... — Szánok hát, de hova kell men­ni? ötven esztendeje is van, hogy utoljára Egerben jártam. — Itt a címem, Sándor bácsi! El­megyek én magával, csak értesítsen, hogy jön. Jó? És elintézzük. — Hallod-e Milkósi, meglesz a fo­gam! No kedveském, ezt köszönöm. Mehetünk mán Pestre (mert közbeni azt is elmesélte, hogy jó volt Pesten kirándulni, csak nem tudta megenni a vendéglői kosztot). ... No, gyerünk Marci, mer este lesz! Csak fogódzón jól, mer maga nem szokta a hin tót, ki ne essen, így hegynek le! — mond­ja nekem, aztán indulunk. Vidáman kocogunk a falu felé. Morzsolgattam magamban a 75 esz­tendős emlékmozaikját, hogy össze­rakjam belőle ennek a kedves öreg­embernek a képét, akit nem tudott lebirkózni az élet, mert mindig meg­kereste az értelmét, a magvát. Aki nem szeret tétlenül ülni, s akinek ma is tiszta kék szeméből emberség, nyugalom, s egy szemernyi a régi vidámságból sugárzik arra, akivel be­szél. Észre sem veszem, hogy megál­lunk a tsz-iroda előtt. — Jó lenne, ha nem feledkezne meg a fogamról, mer bemegyek ám! — nyújt kezet búcsúzóul Apó, s ami'« kor beszállok az autóiba, még hal­lom, hogy odaballag a Marci lóhoz: — Nem röhögsz mán, ha ropogta­tod a zabot! Nekem is lesz fogam!_» Cs. Adám Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents