Népújság, 1962. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-22 / 170. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE " A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK RI ADAS AR AN —' HOLDI JÁNOS: LECKE Dühös volt és szörnyen meg- bántottnak érezte magát. Nem is lépett fel a villamosra, nem kívánt emberek közelében lenni. Még az hiányzik, hogy valamelyik ismerőse észrevegye. Inkább gyalog megy, különben is olyan zsúfoltak a kocsik, mintha szőlőfürt robogna az úton. Igazán intézkedhetnének már, több kocsi kellene. Végeredményben mindenkinek haza kell menni, és az csak természetes, hogy minél előbb. A református templom előtt megállt, egy pillanatra, hirtelen eszébe jutott az aktatáskája, a fene egye meg, hát nem bent felejtette! Ez se fordult még élő! Es benne van az új technológiai eljárás, ami miatt majdnem összeveszett az öreg Rádlival. Hogy majdnem? Az öreg plafonig húzta az orrát, pedig nincs igaza. Honnan a fenéből tudná kiszámítani egy egyszerű munkás, hogy az anyag keménysége kibírja-e azt a nyomást. Mégha harminc éves szakmai múlt is áll mögötte, még akkor sem!... Szántai pattintott az ujjával és felhúzva vállait, ismét megindult. — Nem — gondolta —, nem fog engedni, mégha ... De nem, nem lehet igaza Rádli- nak. Számításai pontosak és a kísérletet végre fogják hajtani. Es, ha történetesen valami előre nem látható hiba becsúszik, akkor, nos, mennyi is a kár? Az ördög vigye el azt az aktatáskát, benne van minden do- kument, ha jól emlékszik, háromezerbe kerül az egész kísérleti anyag. Viszont, ha sikerül!? Az öreg Rádlinak ez orrán lesz a fricska. Jó tanulság lesz számára, ha egyáltalán van önkritikája. Persze, ehhez nem sok remény van, az ilyen vén, megátalkodott öreg szakrókák csak a maguk tudományával vannak eltelve, számukra vajmi keveset jelent a mérnöki diploma. Es milyen magabiztosan vitatkozott! Eh!... A ,,Kékacél” presszó előtt ismét megállt. A feketekávé illata megcsapta. — Jó lenne egy fekete — gondolta — és be^ nyitott. Gyorsan keresztül ment az előtéren és leült egy asztalhoz. A helyiség majdnem üres volt, megkönnyebbülten sóhajtott fel, s az álmos pincértől duplát ként. Az álmosnak tűnő pincér meglepő gyorsasággal hozta a feketét, s Szántai míg kavargatta, akarva-akaratlanul, ismét a délelőtti eseményekre gondolt. Szinte elébe ugrott az Öreg Rádli alakja, kissé hajlott háta, kerek, ráncokkal te- leszabdalt arca, szájában az elmaradhatatlan cigarettával. Szemüvege keményen csillog, s a hangja olyan érdes, kicsit oktató. Talán az bőszítette fel. Ott állt az Íróasztal előtt, kezével a karosszék támlájára támaszkodva. Sötétkék zubbonyának felső zsebéből gyűrött, kissé maszatos papírt vett elő, szétbontotta, sokáig nézte, aztán letette az asztalra. — Nézze, mérnök elvtárs, — mondta —, én is számítgattam. Es ez a számításom már elég régi. Tíz, vagy tizenkét éve dolgoztam ilyen anyaggal, jól emlékszem rá. Szerintem az anyag nem bírja ki azt a nyomást. Roppant dühÖ9 lett az öregre. Az oktató szavak felforralták epéjét. Különben sem szerette nagyon ezt a műhelyt. Zömmel ilyen vén csatalovak dolgoztak benne, mint az öreg Rádli, s annyit vitatkoztak vele, hogy már kezdett az idegeire menni. Végtére is, nem gyerek, egy éve, hogy megvédte diplomáját. S ha gyakorlatilag nem is áll még erős lábon, de mégis mérnök! Azt pedig ne próbálja senki neki bebeszélni, hogy egy egyszerű szakmunkás — mégha harmincéves gyakorlat is van a háta mögött — taníthat egy fiatal mérnököt! Először megpróbálta elmagyarázná Rádlinak, hogy az ő számításai tudományos alapon nyugszanak. Kizárt a tévedés. Teljesen biztosra megy. Az egyetemen is kísérleteztek hasonló anyaggal. A siker biztos és ha valószínűség-számítást csinálnak, az bizonyít. Rádli nem tágított. Volt szavaiban valami félelmetesen nyugodt, mint aki biztos a dolgában. Nagy komótosan leemelte szemüvegét, összehajtogatta papírlapját, zsebredugta és ugyanazon a hangon, mint az előbb, mondta a magáét: — En nem erőszakolom a mérnök elvtársra a tapasztalatomat. Végeredményben mérnöki diplomája van, és ezt éppen elégszer a fejünkhöz vágta Szántai elvtárs. De szeretném felhívni a figyelmét, az R—118-as képletre. Az én véleményem szerint hiba van az ön számításában és ez nem szégyen! Itt volt például Füzéri főmérnök, aki tavaly ment nyugdíjba, idős mérnök volt, mégis, türelmesen végighallgatta az öreg szakmunkásokat. Pedig, ő is sokat kísérletezett. 0 sohasem felejtette el, hogy az elmélet néha nem válik be a gyakorlatban, elég olykor egy apró melléfogás ... szóval ón nem javaslom az R—118-as anyagot. Szerintem kár az anyagért, az időért... Mérgesen szakította félbe az öreget: — Ezek szerint, Rádli elv- társ, akár el is tüzelhetem a diplomámat. Ha egy ilyen kis dolgot nem tudok kiszámolni, akkor... Az öreg csendesen válaszolt: — Tévedés ne essék, mérnök elvtárs. Itt nem a diplomáról van szó, hanem egy kísérletről. Attól még lehet nagyon jó mérnök valaki, ha a gyakorlati tapasztalat híján valami nem sikerül. De éppen ezért akartam figyelmeztetni — mivel éppen az én gépemen folyik le a kísérlet —, hogy sikerülhet a kísérlet, de nem az R—118-as anyagból. Különben holnap majd minden kiderül. Na, igen. Holnap! Szántai lezöttyentette a fe- ketés poharat a tányérra és nagyot fújt! Szóval, holnap! Addig kár idegeskednie. Ami pedig az öreg nagy tudálékosságát illeti holnap arra ds megkapja a választ. ★ Délelőtt tíz órára a főmérnök is feljött a műhelybe, kör rüljárta a gépeket, megvizsgálta az épülő transzformátorházat és szóba elegyedett a művezetővel. Nagyon fontos dologról tárgyalhattak, úgy látszott, elfelejtkezett a kísérletről. Végül is, úgy fél tizenegy után megindult Szántaiék felé. Az öreg Rádi már beállította az R—118-as anyagát a gépbe, lecsavarta, s nagy kényelmesen cigarettára gyújtott. Megkínálta Szántait is, aki csak immel- ámmal fogadta el, s magában azt gondolta: „Lám, az öreg már bekül, úgy látszik, nem is olyan biztos a dolgában.. A főmérnök végül megállt előttük, köszönt, megvizsgálta a befogott anyagot, aztán mosolyogva intett Rádlinak: — Kezdhetjük, Rádli elvtárs. A szokott módon természetesen. Először lassan húzat, aztán fokozatosan adja a nyomást. Vagy, inkább maga kezeli a gépet. Szántai kolléga? Szántai örömmel kapott az ajánlaton. Persze, hogy jobb lesz, ha ő kezeli a gépet! Az öreg csupa bosszúból is elronthatja a kísérletet. Ki tudja, kiben mi lakik, és különben is, a saját kísérletét nem szívesen bízza másra az ember. Bólintott a főmérnök felé. s kissé odébb tolta az öreg Rád- lit. Az nem szólt semmit, csak nagy igyekezettel kezdte tö- rölgetni a szemüvegét. A főmérnök a húzó és nyomásmérőre figyelt és intett Szántainak. A flíttsa mérnök Awaéoean, végtelen lassúsággal lenyomta az indítókart. A mutató alig észrevehetően kimozdult a helyéről, lassan ide-oda kezdett ingani. Szántai még jobban lenyomta a kart, s a mutató idegesen ugrott a kettes számra. — Most a nyomást — mondta a főmérnök, le nem véve a szemét a készülékről. Szántai lefixelte a húzómérőt és a nyomásmérő fogantyúját lökte le. — Ha itt nem történik semmi hiba — gondolta izzadt homlokát törölget- ve —, akkor az öreg hiába károgott! Lám, milyen nagyszerűen bírja az anyagot! Nem, semmi baj nem történhet, a számítások jók, nem érheti meglepetés! Az öreg, _ úgy látszik, összetévesztette ’ az anyagot, és persze, hogy van benne egy adag szakmai gőg is. Méghogy harminc éve szakmunkás! — Még nyomást — figyelmeztette a főmérnök. Persze, hogy ad még nyomásit, de ez az utolsó kör, ha a mutató a kettesre ér, rendben van minden. Lenyomta egészen a foggan- tyút. Hatvan másodpercig kellett az anyagnak ilyen nyomás alatt állni. Karórájára nézett, harminc másodperc letelt. Felfigyelt, az öreg Rádlira pillantott, kicsit mosolygott is, na, öregúr, hát. ho<*v is van az a számítás? An hiszik ezek az idősebb szakik, hogy neki, a fiatal mérnöknek nincs elég esze. A tapasztalat! Hát az is valami, szó se róla, de az elmélet ... És... Hirtelen, furcsa, zizegő pengést hallott, s a következő pillanatban a főmérnök villámgyorsan leállította a gépet. A nyomásmérő mutatója visszapattant a nullára. Mindannyian az anyagra néztek, alul. lent, a zöldesszürke fémen, vékony, de jól látható repedés húzódott. Rádi lecsavarta az erősítő lapocskákat, olajos ronggyal megtörölte a fémet és átnyújtotta Szántainak. Az átvette és pirosra gyűlt arccal, némán nézegette. A főmérnök is közel hajolt, s lakonikus tömörséggel ennyit mondott: — Tévedett, Szántai kolléga. Valahol hiba csúszott a számításba. Ez az R—118-as nem megfelelő. Próbálkozzon to, vább, van rá lehetősége! Persze, alaposabb munkát kell végeznie. Tudja, az elméletnek van egy nagy hibája. Nem mindig válik be a gyakorlatban. Na, csak gondolkozzék, próbáljanak meg ketten gondolkozni Rádli szaktárssal, van egy csomó gyakorlata. A főmérnök távozása után Szántai hirtelen elment. Egész délelőtt a jegyzetei előtt ült és számolt... számolt. Fél kettő volt, mire átevickélt a tengernyi számoszlopon, s rájött a hibára. Akkor azután leballagott a műhelybe, s ment az öreg Rádlihoz. Azt hitte, kárörömet és gúnyt lát majd a szemében, s akkor talán vissza is fordul. De az öreg ügyet sem vetett rá, téblábolt a gép körül, s nem nézett a fiatal mérnökre. Csak amikor két órát fújta, akkor szólalt meg, kicsit dörmögve, kicsit neheztelve, de nem gúnyosan: — Ebben én biztos voltam Próbálkozzék mérnök elvtárs az R—119-cel. Szántai nyelt egyet. — Gondolja, Rádli szaktárs? — Igen, gondolom. Es, ha akarja, ha kész lesz a szállításaival, majd megmutathatja. De csak úgy, ha akarja ... A fiatal mérnök kissé félrefordult, gondolkozott, s amikor látta, hogy az öreg menni készül, hozzá lépett: — Nagyon szívesen meghívnám egy pohár sörre, a klubba, Rádli bácsi. Tudja, van egy el- gomdoíásom, beszéljük meg.— POLNER ZOLTÁN: / Álmodozás Csavargók hársak árkádjai alatt szilaj örömmel szívemen és visszazeng újjongó ifjúságom mint tűnt emlékű szerelem. Felettem hűvös vakító csillagok suhognak szárnyas éneket. Megsimogat az ifjú, zsenge tájék ha benne dalra ébredek. Belémvésődött fénypásztás holnapok ezüstös villanása már, hozzámhajol s fülembe titkokat súg a mézillatú, szende nyár. KATONA JUDIT: Gyárkapuban Sorsainkból épültél fel gyáram, egy új jelen emelte fel falad. Amikor még vágy volt csak a lázam, otthonnak már megálmodtalak. Mindegy, mi vagy, küzdés-e, kenyér-e a kormos hátú háztetők között, kéményujjad egyetlen jelére a hajnalokkal újra megjövök. S mind ki úgy hisz, ahogy én is hittem visszatér és megint csak: akar, ámul fáradt munkáskezeinken ha fölénk hajtja zord fejét a zaj. KÓPIÁS SÁNDOR: Legelésző tehenek A teheneket kihajtotta a rétre a nyár, hogy jóllakjanak fűvel és fénnyel. Lassan haladnak előre, egész az égig. Estefelé, amikor szarvukkal meglökik a kékség díszleteit, fejükre zuhan a Nap. Ilyenkor megindulnak, s tőgyükben hazaviszik a táj édes, meleg tejét, HARGITAI ISTVÁN: ÉSZAKI NYÁR (KARJALAI CIKLUSBÓL) Murmanszk felé a gyorsvonat Repül a tájon át, S fehér törzsű nyír sorfalak Tükrözik ablakát. Az erdő ágyán itt mohó Törtetéssel egy kis folyó, Rőtszín folyó fut át. Meztelen ülök egy zúgó alá és vállamon Omlik az olajszínű víz £s játszik államon. A Nap süt, s a víz jó meleg, Ó, ma vagy legfelségesebb! Karéliai nyár... Kilépek a vízből s a kék Égbe törülközöm. Nincs is egyéb törülközőm, Csak e sugározott. Ülök a sziklán, s az idő: Nyári vasárnap — delelő — Innen a sarkkörön. Ráfüstölök egy sárga észt Cigarettára, —■ s dob A nyírerdő rám hűvös és Bűvös légáramot. Heverek, s nézem, hogy a Nap, Partján az ég folyóinak, Alámerül amott... FORGÁCS KÁROLY: A parkban egy pádról széttekintve A déli fény harangkötelet lódít, a csillag-poros lég tavában kék kavicsként csobban a hulló harangszó, gyűrűzni kezd felettem a világ s a hullámok érintésére mind megremegnek a kastély-kerti fák. A nyárfa lombja pergament, zizeg, a fregoli-levél félfordulattal hol ezüstöt, hol zöld színt ejt szemembe; az utak szélét pázsit festi meg. A vadgesztenyefák öntelt erősek, magánosán, hideg világban állnak, ágaikat a hízott levelek takarója fedi; fehér csillárok égnek az ujjak hegyén és nem lesz itt sötét akkor sem, ha az este küszöbén átbukik a nap, s a horizont mögé hull, A verebek szürkesége elolvad a verőfényben, de integető ágon, zsongó huzalon zománc-testű fecskék hintáznak csivitelve, és ha fellobban alattuk a kötelesség: átvillannak a tér fölött az égen merev szárnnyal, mint szuperszonikus gépek, s leszállnak a hűs ereszek alján s mit fészkükben dúlt az idő: helyrehozzák, hogy jó otthon legyen, FARKAS ANDRÁS: Este a Tisza parton A vontató durrog-robog, És így az este harsogóbb. Körül a föld, mely hord s terem, Kinyílik, mint a tenyerem. Néhány domb kúszó vonala, Mint egy rajzos szív sóhaja, Csak fut, amerre végtelen Az esti táj, a fényhegyen. Alattunk szürke út szalad A takarózó éj alatt, Szalad mellettünk a Tisza Otthonából megint haza, Mint ahogy mi is utazunk, Mert kettős mindig otthonunk. Az egyik: forró munkahely, Mely erejével átölel, A másik a kicsiny lakás, Hová az út sosem hibáz, S az a mi legfőbb érdemünk, Mint a Tisza, mindig megyünk. így élet ez és így derék: Kati is nézi emberét, Ahogy a vontatón ülünk, S az utazás most szent ügyünk. Szemünk kifáradt, nem tekint A napra vissza, izmaink A pihenésre hajlanak, Mint a félig mondott szavak. De azért Észter súgja még: Hallod, valamit mondanék! És hozzá huncutul nevet, Kezével int a szó helyett. Durrogva nótáz, húz a gép, Repíti húszunk életét, És kontyos házak intenek, Kinek-kinek, mindenkinek, Szél száll és álmok illata, S mire lehull az éjszaka, A nyugalmat mindenkinek A vágy s a csend teremti meg. MOLNÄR JENŐ: Békesség Minden-minden felenged, fényből szövik a csendet, sugárnyalábra dűltem, és nézem elmerülten a dolgok nyugodt rendjét, a part megbékélt csendjét, friss, puha pázsit ringat, hintája vágyaimnak, még a szellő is fénylik, jár a földtől az égig, feloldó békességben most önmagamhoz értem, elül a zavaró zaj, sirály száll, fehér sóhaj. HATVANI DÁNIEL: &Leiihtk esiUaijiL a történelem fája vérből sarjadzott elesett harcosok összezúzott testén fúródik át a szabadság mindig megtépett gyökere mégis megnőtt a fa mégis megnőtt és erdővé szélesült zúzhatja orkán csak erősebb lesz s maholnap rengeteg diadalmas folyondárral átövezi a mindenséget virágaink nőnek miként a béke mellünkre tűzzük ahogy városainkat s ahogy hegyláncok lábait verik a folyók számtalan kalapácsával az emberi munka újabb mélységeket teremt az időből mert az értelem szolgál minket s nem a lemondás a langyosult fohász az álombéli árnyak imádata de az értelem a lázunktól lüktető mint az űrhajó száll fel a csillagunk a csillagunk mely vérünkből állt össze s életünk értelmét hordozza szét a földön
