Népújság, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-17 / 140. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KORÉNEK KIKOASABAN A földművesszövetkezet udvarán javá- ban állt a bál. Bent, az épület verandáján ingujjra vetkőzve dolgoztak a cigányok. A tizenkéttagú zenekar élén Potya Zoli, a banda prímása muzsikált. Horgas orra mögül hegyes nézésű szempár villogott, amely kétfelé nézett egy időben: az egyik a jókedvtől tomboló fiatalság fele sugárzott, telve szeretetteljes odaadással, míg a másikkal a bandát tartotta kordában, amely keményen, ellentmondást nem tűrően vágott, mint az élesre fent borotva. Elég volt egy biccentés, egy szemvillantás, s a kézben tartott cigányhad úgy dolgozott, mint egy összehangolt gépezet. Minden egyes figyelmeztető csippen- tésre váltódott a taktus, fordult a nóta; lassúéra vagy gyorsra, ahogy azt a tánc ritmusa megkövetelte. Észtveszejtő gyorsasággal táncolt a prímás hegedűjén a gyantával megdörzsölt ló- szőrvonó. Karcsú ujjai alatt pattogva sikon- gott, jajongott a húr, kicsalva a szárazfából a szebbnél szebb nótákat, hogy az ember azt hihette volna: lelke van a hegedűnek. A táncoló fiatalság pedig ropta a táncot: hangos kedvű legények pergették, táncoltatták az élettől szétcsattanni akaró lányokat, miközben felfakadt a nóta a muzsikaszó nyomán. ' Haragszik az édesanyám, Mért járok a lányok után, Ne haragudj édesanyám, Utánad is járt az apám, Mikor kislány voltál... A vigadva táncoló fiatalságot a bá- mészkodó asszonyok sorfala vette körül: a lányaikat féltő édesanyák, akilj árgus szemmel figyelték, vizslatták, hogy a Marikájukat, a Pannikájukat melyik legény kéri fel többször a táncra, mert az egyre sűrűbb táncrakérés már biztos jele az erősebb vonzalomnak. De itt ácsorogtak a legényes mamák is, kíváncsiskodó vigyázással, hogy a legénysorban taposó csemetéjük kit szándékszik kiválasztani szeretőnek, majd idővel, feleségnek. Mindezeken felül itt szemérmeteskedtek még, vihorászó kacagás mögé bújva, a farsangon felkontyolt menyecskék, bizakodva abban, hogy hátha rájuk is étvágyat kap egy-két legény, egy-egy fordulóra, mely által felködlik a lányfővel áttáncolt bálok felejthetetlen íze, vígassága. Boka Bálint is itt táncolt a bálban. Divatosan szabott nyári szövetruha feszült izmos termetén. Haja kékesfeketén viliódzott a póznákra felszerelt villanylámpák fényében, ahogy a zene ritmusára járta a táncot. Hives Sárikát táncoltatta a mulatságban. Torkában dobogó szívvel ölelte magához a lányt, s nem tudott betelni nézésével. Eltikkadó vágyakozással nézte a lány haj koronáját, mely úgy szőkéllett, mint aratáskor a búzatábla. De ugyanilyen mohósággal tekintett olykor a lenvirágkék szemébe is, melyre Sárika zavartan sütötte le a szemét. [em tudott hova lenni a gyönyörűségtől. Legszívesebben szájon csókolta Volna. De mivel a kíváncsi szemek erdője vette körül őket, így letett erről a merész szándékáról. Helyette beszélni kezdett a lányhoz. — Sárika! — bukott ki belőle a szó, rekedten. — Nem haragszol érte, hogy téged táncoltatlak csak? — Mért haragudnék!? — pirosodott el a lány. — Hát, hogy én, izé ... Elakadt Bálint a rrjondókajával. Sárika azonban megbeszédesedatt. — Mit akartál az elébb mondani? — nézett fel a legényre. — Azt, hogy izé ... — Azt, ugye — kacagta el magát Sárika 1—, hogy ismerlek-e? Itt kerekre nyíltak a seprőpillák árnyékában rejtőzködő szemei, majd a legény ábrázatára feltekintve, rámosolygott Bálintra. — Ismerlek én! Te vagy a zetoros Bálint, ugye? — Én. — Láttalak már a határban, de úgy elhajtasz mellettem a Zetoroddal, mint a szélvész. Még csak nem is köszönnél. Ügy érezte magát Bálint, hogy ez az első boldog napja az eddig áttaposott huszonegy esztendejében. S ezért az egyetlen egy szépséges pünkösdvasárnapi estéért érdemes volt átgázolni azt a tengernyi nyomorúságot, hogy most mint traktorvezető, felemelt fővel járhat az emberek között. Acélkapocsként fogta át a lány karcsú derekát. Ritmikusan eggyéolvadva járták a táncot, s ügyet sem vetettek az asszonyhadból rájuktűző kíváncsi, vagy éppen csúfon- dáros tekintetekre. Nem érdekelte őket semmi és senki, mint egyedül a muzsika vértforraló ritmusa. Az asszonyok egyik csoportjában, ahol Gugyela örzsi és Kengyel Mária néni is ácsorgóit (két elismert szaktekintély a szóbeszéd szakmában), elképpedő fejcsóválással kísérték e fiatal pár táncát. A nagy csodálkozásban ki is bukott Gugyela örzsi néniből & megrökönyödés. — Nem is értem, hogy ez a Gombási Rozi hogyan is csaphatja el így a lányát a bálba*! PÜSPÖKI MIHÁLY: £( •• •• • I r g &umi ivadéka K engyel Mári néni másként vélekedett. — Istenem, de egymásnak való két fiatal cseléd!... Csak ez a gyerek ne volna legalább cigány. Mint a kellemetlen tűszúrás, úgy tapintott özvegy Gombási Mihályné elevenjére a vélekedés, ahogy ott bámészkodott ö is, kíváncsiskodva, a két pletykás vénasszony szomszédságában. Persze, őmaga is egyre nagyobb szégyenkezéssel nézte az unokáját, amint az — számára cigány siheder — táncoltatta Sárikát minden nótán. Mérgesen igazította meg madárfején a fekete posztókendőt, majd egyet gondolva, kisettyegett a mulatságból, észrevétlenül. Kint az utcán sebesebb tempóra vette a lépkedést. Lélekszakasztó loholással inait a csendbeburkolódzott házak során, hogy az unokájáról megvigye a hírt. K ilenc óra tájban, amikor a fiatalság is beleizzadt már a táncba, a cigányok is abbahagyták a muzsikálást. A hegedű hátát megkocogtatva állt a prímás a dobogó szélére, majd jobbra, balra hajlongva elkiáltotta magát a borízű, nyekergő hangján. — Ide, gavallérok, szaporán! Muzsikálásban megizzadt már a cigány. Tíz köcsög sört a csávóknak, tíz összemarék csókot a lányoknak! — ezzel fogta magát, lehelyezte hangszerét a Duda Feró cimbalmára. A szünet bejelentésére meglódult a táncolásban kimelegedett legénysereg. Egymást nyomva tülekedtek az ivó felé; megszállták a söntést, s kérték, vedelték az italt nyakló nélkül. Boka Bálint Sárikát karolta a tánc befejezése után. Egymás mellett, kéz a kézben, lépegettek az utcai kijárat irányába, amikor csak a kapunál a befelé tartó Űj Élet Tsz elnökébe és párttitkárába ütköztek bele a nagy magukrafeledkezésben. — Nézd már! — mosolyodott el Csépa Balázs. — Úgy jönnek, mint a vaklégy. — Hiába, a szerelem vakká, süketté teszi az embert! — csippentett a párttitkár megrökönyödésére Címer András, miközben alaposan szemügyre vette a két fiatal cselédet. — Te, betyár! — ismerte fel Bálintot meglepetten. — Aztán el ne nagyold ezt a lányt is, mint tavasszal az ekézést! Elvörösödve húzta be Bálint a nyakát. Nagyot nyelve sírült ki a lánnyal a kapun, s amikor magukra maradtak, megszólalt, befele kuncogó mosolygással. — Az öregnek még mindig eszében van, hogy életlen kapákkal kultivátoroztam a kukorica alá! Az utcán sétálva az egyik közelben levő diófának vették az irányt. Ráérős bódorgással húzódtak a hatalmas lombozató fának az árnyékába, majd ott padot lelve, elhelyezkedtek a lócán. Bálintban elakadt a beszéd fonala. Nagyokat hallgatva töprengett magában, hogy mivel is kezdje el a beszélgetést. Valami nagyon szépet szeretett volna mondani most Sárikának, de nem jutott eszébe egy épkézláb gondolat. Csak emésztette magát a lány szomszédságában, s bélésűit a szó teljesen. Hosszú hallgatás után Sárika szólalt meg elsőnek. — Bálint! — nézett rá a legényre. — Te mindig ilyen szótlan szoktál lenni? — Nem, dehogy is — jött zavarba a legény. — Csak hát most, valahogy ... Elakadt ismét a beszélgetés cérnája. Rettenetesen szégyellte magát Bálint, hogy ilyen ügyefogyottan viselkedik a legdöntőbb pillanatokban. Hiszen most volna a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megbizonyosodjon: valóban húz-e hozzá a lány. Kínjában nem tudott mit tenni, mint kutatni kezdett a zsebeiben. Végigkotorászta minden zsebét, majd egy árva cigarettát lelve, rágyújtott, némi megkönnyebbüléssel. A lány kezdte el megint a beszélgetést. — Azt mondja az édesapám tegnap este — nyúlt hátra a hajába tűzött gyöngyvirágért —, hogy ez a Boka gyerek igen szép munkát végzett a Zetorjával. Ahogy ekézted a kukoricát. A Veresakó-dűlőben. S itt a legényre emelte a seprőpillájú szemét. Megszólalt Bálint: — Ügy mondta apád, hogy a Boka gyerek? — Úgy. — Biztos, hogy úgy mondta? — Biztos. — Mondd el a bizonyt! — Bizonyisten! M, l egkönnyebbülten sóhajtott fel Balint. Közelebb húzódott a lányhoz. — Sárika! — szólt rekedten. — Mit gondolsz most rólam? — Miért kérded? — Csak. Csend telepedett közéjük. Hosszú hallgatás után megszólalt Sárika. — A testvéremet erővel kényszerítették az urához. A vagyonért. De nincs1 sok örömük benne. Állandóan marakodnak. Bálintban életre kapott a bátorság. Sárika! — reszketett meg a hangja. — Elfogadnál engem? így, ahogy vagyok. Szeretődnek. Zavartan sütötte le szemét a lány. Bálint pedig, elszánva magát a vakmerő cselekedetre, átkarolta a lányt. Szájon csókolta. Aztán pedig ahol érte. Szemétől az ajakáig. Ajakától a füléig. Mindenütt. D ént a kocsma udvarán újra rázendített a zenekar. Húzták a cigányok a nótát, egymás után. Az ivóból két félig elázott legény — Ku- cora Máté és Csülök Ádám — támolygott ki a kocsmaajtón. Nyirvákoló hangulatban re- pesztették a levegőt, majd az egyik abbahagyta a gajdolást hirtelen. Hátrafordulva kurjantott be az ivóba. — Süsü! Merre vagy, Süsü?! Süsü Zsiga, aki dögnyúzó és ámyékszék'tisztító volt egy személyben, mivelhogy huzamosabb munkához sohasem fült a foga, most is a kutya alázatosságával pattant a két legény elé. — Hogy állsz elém, te nyikhaj?! — bődült a szőrmókábrázatú cigány Csülök Ádám. — Legalább letisztelegnél... Bamba vigyorgással rántotta fel Süsü Zsiga magán a csupalyuk nadrágot, majd a madzagot szorosabbra korcolva a derekán, haptákba vágta magát. — Alázatosan jelentem, Süsü Zsiga, parancsára megjelent! — Helyes! Mi újság, a lányok körül? — Alássan jelentem, Bazsa Mári eladta a libáit. — Tehát, akkor, mi a helyzet? — Táncol a Mári a bálban. §ÉBLI KATALIN § § A HORGÁSZ Ficánkol a vízen a fény, nincs közelben moccanó lény. A horgász csak egymaga vár, beszövi őt lassan a nyár. Betakarja árnnyal az est, — s feje köré glóriát fest. Lelkének a kudarc se fáj, — feloldódik benne a táj. Holnap mondja: jó fogás volt (Ficánkol a horgon, a Hold ...) § § § § § <e ^ HARGITAI ISTVÁN: § SAz élet koronás királyát Róluk írok, akik süvöltve Kocsit hajtanak és a ládák Tetején ülnek és a földre Emelnek vissza tonnát s mázsát. Ügy szeretik a parkok árnyát, Mellettem futnak át a lombok Alatt, hol gesztenyék vigyázzák, A hűvöst, — s szép árvácska foltok. Az Élet koronás királyát Látom én bennük, mert a béke Náluk a kiszállított bálák Nettósúlyában van lemérve —. Itt futnak, s arcuk barna bronza Hull a lila árvácska sorra. RAKOVSZKY JÓZSEF: EMLÉKEZZÉL MEG RÓLA (Húsz éve halt mártírhalált Rózsa Ferenc.) A kő hideg, mely őrt áll nyughelyén, és szép szívén a barna rög kemény. De holt porából új élet fakadt; Ó, nézd a szép, piros virágokat! Emlékezzél meg Róla, énekem, ki köztünk járt a véges téreken, ki szürke volt és hallgató titok, s mint új hajnal, mégis világított. Emlékezzél meg Róla, nemzetem, ki meglátta a kígyót kebleden, ki lángot gyújtott, hol a vak setét hályogként ülte milliók szemét. Emlékezzél meg Róla, gondolat, ki bátran formált embersorsokat, ki a szabadság magvát szórta szét, hogy szelhessük a jobb kor kenyerét. Emlékezzél meg Róla, ifjúság, ki a te mádér’ vállalt nagy tusát, ki némán tűrt, míg verte a pribék, s od’adta érted ifjú életét. Emlékezzél meg Róla, tűnt idő! Te hamu vagy, de lángol most is ö. S e hősi tűz soha el nem lobog: Rózsa Ferenc örökké élni fog! — Nagyon helyes! — Hurrá! — nyerített most már Kucora Máté is a komája bolondozásába, majd maga elé penderítve a cigányt, vezényelni kezdett. — Hátra arc! ... Indulj! Nagyot dobbantva csapta ki Süsü Zsiga az ócska szandálba bújtatott lábait. Feszes léptekkel verte a rozzant lábtyűit az édes anyaföldhöz, miközben a körülötte röhögő bá- mészközönség vidulására, szájához emelte a retkes tenyerét, s a századkürtöst utánozva, trombitálni kezdett. — Trattattata ... trattattata .. . A zenekar elé érve, összecsapta a pucéran villogó bokáját, majd az utána röhögve kaptató két legényre kacsintva, a muzsikusok felé kurjantott. — Nótát a nagyságos uraknak! Felbőszülve ugrott ki Fatálas Lojzi a nagybőgő mellől. — Lesülhetne a bőr a pofádról, te riha- rongy! Csúfra teszel mindannyiunkat egy pofa italért! Te, te utolsó!... Elrikkantotta magát Kucora Máté. — Zoli! A lázatos mosolyra szaladt ábrázattal ^ hajlongott Potya Zoli, a prímás, majd a szeme villanására, készültségbe vágta magát a banda. — Mit parancsolsz, Mátékóm? Kuczora Máté a húszesztendős legényke büszkeségével dobbantott a prímásra. — Azt húzd, hogy: Kis ürge, nagy ürge... Potya Zoli ráhelyezte vonóját a húrra. Felcsendült a muzsikaszó. Pattogott a nóta, taktusra. Kucora Máté pedig földhöz teremtette kalapját, majd a cimborájával közrekapták a lötyögve heherésző öreg cigányt, s aprókat dobbantva, rikoltani kezdték a nótát. Kis ürge, nagy ürge. Nincsen aki kiöntse, kiöntse. Megállj ürge, kiverem a szemedet, Elvitted a nyári keresetemet. Gangosán illegette magát a két legény, miközben rá-rárittyentettek a köztük taposó cigányra. — Járjad, Süsü, járjad! És taposott a cigány a két duhaj között, mint a lúdtalpú kofa a piacon, mikor foga van az időnek. S közben az orrán át düny* nyögte a nótát. — Kis ürge, nagy ürge... Kegyetlen tréfa vágódott Csülök Adám eszébe. Lötyögés közben előkotorászta a csilla gosnyelű bicskát, majd combjához szorítva, kinyitotta pengéjét, kampósra. TTjjai közé fogva a félig nyitott zseb- ^ kést, végigtapogatta Süsü Zsiga hátsó felén a nadrágkorcot, majd amikor ráakadt a nadrágot tartó madzagra, beleakasztotta a bicskát és összekattantotta. A legények bugyborékoló röhögése és a visongva nevető lányok közepetette esett le a cigányról a nadrág. Süsü Zsiga pedig, rá sem hederítve a vele esett histórián, csak taposott a bokáira torlódó nadrágban, miközben a szőrtől borított karólábaival lötyögve énekelte a taktust. Kis ürge, nagy ürge. Nincsen aki kiöntse, kiöntse .. 1 Általánossá vált a felfordulás: a fiatalság kört formálva húzódott szét a maskarázó két legény körül, akik között meghibbanó vigyorgással taposott Süsü Zsiga. Csúfondáros röhögéssel kurjantott ki az egyik legény a pukkadozva nevető tömegből, ahogy Bálint belépett Sárikával az udvarra. — Gyere, Bálint! Apád most járja a ku- fercost... Elfehéredő ábrázattal torpant meg Bálint a látványra. Az apja pedig repedtülepű gatyában ugrálva rötyögte: Megállj ürge, kinyomom a szemedet, Mert elvitted a nyári keresetemet... Végigvonaglott Bálinton a düh, a szégyen, és a fájdalom. Leszegett fejjel, összeszorított fogakkal ment a nyerítve csukló két duhajnak. Minden erejét beleadva csapott Csülök Adám arcába, majd felütve Kucora Máté állát, maga alá teperte őket. Es mint a felbőszült vadállat, úgy taposott, toporzékolt a porban fetrengő legényen, miközben a nevetéstől megdermedt arcokba ordított őrjöngve: Mért nem röhögtök? — Most senki sem röhög? Süsü Zsiga pedig csak állt a bokára csúszott nadrágban és meghökkenve meredt a toporzékolva taposó fiára. A beszedett potyabortól zavaros szemmel nézte a fiát, majd egyet gondolva, felrántotta magán a nadrágot és belódult az ivóba, italért. ’p’gy pohár borral tért vissza. Bárgyú ■*-' ábrázatán az apai büszkeség fénylett, miközben reszkető kézzel nyújtotta fiának a boros poharat. Bálint pedig tovább őrjöngött. — Most röhögjetek!... engem, a Süsü ivadékát... Az apjára esett a tekintete. Megrázkódva ugrott le az összegázolt két legényről, miközben összeszűkült szemmel nézte az apját, a cigarettacsikkért, kupica pálinkáért mindenkor bohóckodni kész öreg cigányt. Ütésre lendítette az öklét. Tehetetlenül hullott le az ütésre lendített ököl, s befelé síró zokogással támolygott ki a bálból. Az ajtó előtt, könnyeit törölgetve, Sárika várt rá.
