Népújság, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-30 / 151. szám

4 NÉPÚJSÁG 1962. június 30., szombat ffliytespoTc János vitéz a szerkesztőséiben Felkereste szerkesztőségün­ket János vitéz és személy sze­rint felhatalmazott engem az alábbiak közlésére: Rendkívül nagy örömömre szolgál, hogy olyan hosszú idő után, végre ismét sikerült találkoznom kedvenc griffmadarammál. A találkozás a Népújság június ■27-i számában, a „Tudja-e hogy ..rovatában történt. A kellemes randevúért őszinte köszönetemet fejezem ki a szerkesztőségnek, de nem mu­laszthatom el megkérdezni: Tudja-e, hogy...: a griffma- dárral csak én találkoztam, Brehm, a híres tudós soha­sem ... — szólt és búcsúzott. ... A szerkesztőség meg arra hatalmazott fel engem, hogy kijelenthessem: tudni tudtuk, csak azt nem tudtuk, hogy egy ilyen rovatot is megfelelő ala­possággal kell ellenőrizni. (~ó) *— 86 SZÁZALÉKBAN gé­pesítették az idei aratást a hevesi Petőfi Termelőszövet­kezetben. Biztonság kedvéért azonban 60 arátópárt is szer­veztek, akiknek egy része most a gépeket szolgálja ki.- AZ ELMÚLT héten kez­dett hozzá az Egri Városgondo­zási Vállalat a nagytemplom környékének rendbehozásához. A Mártírok tere felé eső ré­szen egy támfalat is húznak, amelynek munkálatait a jövő héten fejezik be. 1962. JÜNIUS 30., SZOMBAT: PÁL 150 évvel ezelőtt, 1812 júniusá­ban született IVAN GONCSAROV orosz író, a kritikai realizmus képviselője. Kiemelkedő műve az Oblomov (1859) című regény, amelyben a parazita nagybirtokos osztály jellemző figuráin keresz­tül a múlt század Oroszországét; az elmaradt falu és a már kapi- talizáló város ellentétét festette meg. Néhány egyéb műve: a vi­lágkörüli útjáról írt beszámolója, a Ballada fregatt, Hétköznapi tör­ténetek, Szakadék. 240 évvel ezelőtt, 1722. június 30-án született JIRI BENDA cseh zeneszerző. Művei közül ki­emelkednek a Mozart által is megcsodált melodrámái. ÉRDEKES TALÁLMÁNYOK ÉS FELFEDEZÉSEK: A villámhárítót 210 évvel ezelőtt, 1752-ben BENJAMIN FRANKLIN amerikai államférfi és író találta fel. A két különböző üvegfajtából összetett akromatikus lencsét 205 évvel ezelőtt, 1757-ben JOHN DOLI.OND szerkesztette meg. A közönséges lencse alkalmazásakor a távcsőben vagy mikrosz­kópban a sugártörés miatt színes gyűrűk keletkeznek a látó­mező körül. Az objektívként alkalmazott akromatikus lencse a látást zavaró gyűrűket eltünteti. Ivan Goncsarov fßölwitmber lelte m M*mmmm•• mi ■ III EGRI VÖRÖS CSILLAG Ne fogadj el édességet idegentől EGRI BRODY Szombat esti tánc EGRI KERTMOZI Liliomfl GYÖNGYÖSI PUSKIN Keresztesek (I.—II. rész) HATVANI VÖRÖS CSILLAG Házasodni akarunk HATVANI KOSSUTH Hamis alibi HEVES Mindenki ártatlan PÉTERVASARA Ferrara hosszú éjszakája FÜZESABONY Az énekesnő hazatér Egerbocson este 8 órakor: Egy pohár víz Mátraderecskén este 8 órakor: Gyertyái énykeringő Rémes álmom volt. Robotembe­rek kezébe kerül­tem, akik elször- nyedve csapták össze kezüket, hogy két ujjuk között ívfény va­kított: — Nézzétek, ez valami ismeretlen anyagból van ámuldoztak felet­tem, aztán aggód­va tanácskozni kezdtek. — Meg kell men­teni ezt a szeren­csétlent, hisz eb­ben szerves ve-* gyületek vannak... Ezt egy szél elfúj­ja — ingatták fe­jüket és a követ­kező pillanatban már lekötve he­vertem egy hatal­mas műhelypa- don... A fejemnél kezd­ték: elektronikus számítóközpontot helyeztek az agyam helyébe, megfelelő kódolás­sal ... Kivették a szemem és helyébe fotocellát raktak, a fülembe mikro­font, ultrahangos mélység- és ma­gasságmérőt, va­lamint egy mikro­radarberendezést... Karizmaimat is kivették — nem sok dolguk volt vele —, és elektro­mosan ingerelhető huzalpályát fűztek belém, majd a bor­dáimat műanyag­lemezekkel kicse­rélve, a szívemet is kivették... Egy sajátos dugattyú­rendszert építettek belém, amelyet összekötöttek a tü­dőm helyére füg­gesztett oxigént tartállyal. Sokáig tanakod­tak egyéb belső ré­szeim felett... — Minek itt ez a sok vacak? Teljes­séggel felesleges — mondták ki a szentenciát és én máris búcsúzhat­tam lépemtől, má­jamtól, vesémtől, gyomromtól... így haladtak centimé­terenként mind lejjebb, megfoszt­va mindattól, ami emberré és leg­alábbis életem egy jó darabján bol­doggá is tett... Nekik a lábam sem volt jó, onnan is kihúzogatták a csontokat idege­ket, aztán egy mikrohullámú adó-vevő berende­zést helyeztek a gyomromba, be­varrtak és készen is voltam... Feltápászkodtam a műhelypadról és harsány hangon ordítani kezdtem: — Várható idő­járás. .. Meleg idő, átfutó felhőzet... Legmagasabb nap­pali hőmérséklet A robotemberek ijedten néztek rám. Egy meteo­rológiai egységet szereltek a fejem­be... És most az idők végezetéig já időt jósolok, átfu­tó felhőzetteli gyenge légáramlat­tal... Mikor felébred­tem és kinéztem az ablakon, mély megkönnyebbülés­sel konstatáltam.: hűvös idő van, bo­rult az ég és görcs van a bal lábam­ban ... Megnyu­godtam és kivág­tam a padlókefélő­gépet az ablakon... Legközelebb még vele álmodok! (egri) A KISFIÚ MÉG nem volt há- roméves, ágyékkötője szürkén lógott dereka alatt, s nagy, ámuló barna szemmel nézte a pókot, amely fürge ujjakkal szőtte szálait az üveg- telen ablaknyílás fölött. A póknak szőrös volt a teste és potroháján fe­kete keresztet viselt, a csápjaival so­dorta a fehér fonalak hálóját. A kisfiú ámuló szemmel nézte a fe­kete keresztet, még nem ismerte az Istent, Allah sem jutott el hozzá, csak a síró tengerpart muzsikája, ha fehéren világított a félhold, s fé­nyében hunyorogtak szemlesütve és szégyenlősen a sápadt csillagok, ak­kor vitte az apa őt, aki erős veit és barna, s nevetett a sötétzöld víz hul­lámzása, az anjía, aki- boldog volt, hogy itthon láthatja az apát. A kisfiú szerette a tengerpartot és a hunyorgó csillagokat, mert olyankor oly vidám volt a szíve. A muzsikáló hullámok hűvöst hoztak, s valahol lent a távolban annyi ki­csi fényes bogár remegett a sivatag fölött. Apa, mondta, hogy ott a vá­ros és emberek világítanak. Ám az emberek nem jöttek a kicsiny ház elé, amelynek nyitva volt az ajtaja, csak egy növényrostból font háló ta­karta az egyetlen helyiséget. A kisfiú némán nézte a fekete ke­resztet, s a fehér szálak sok egymás­ba fonódó keresztjét, amelyek puhán ölelték át az ablaknyílásí. Nézte a szorgalmas és fáradhatatlan pókot, amely fürgén mozgott — ült a gyé­kényszőnyegen, asztal nem volt, szék­nem vólt, csupán heverő feküdt ha­nyatt a helyiség sarkában, s üres edények ásítoztak a bejárat mellett. 1V| ELEG VOLT, üres a vizes- edény, az anya jöhetne már a forrás tövéből, ahol datolyapálmák ringatóznak, s ahol édes a gyökér, lassúbb a sivatagi szél tánca, s bok­rokra hull a homokfátyol. A kisfiú szomorúan nézte a fekete keresztet, A fekete kereszt VALAHOL ALGÉRIÁBAN apa még reggel elment és oly soká lesz fehér az éjszaka, rekedten és sű­rűn lélegzett, az apró homokszem­csék hasogatták a torkát és szúrták a szemét, a pók hátán megnőtt a kereszt, benőtte az ablaknyílást, megnőtt, már majdnem arcához ért, s szürkés homályba fonta a helyisé­get. Kintről hangokat hallott. Vajon (ki beszélget? Apa beszélget anyával? A pók mozdulatlan. Ott kuporgott az ablaknyílás sarkában, nem mozog. Hallgatózik? Miért nem fonja fehér szálait to­vább a keresztnek? Halkan csörren a rostfüggöny az ajtónyílásban. Fehéren izzik a fény, amely be­futja a szobát. Izzik és nem világol, mert bántja a kisfiú szemét. — Apa, ereszd azt a függpnyt... — motyog, s kezével eltakarja arcát. Mi az? Kiket hozott apa?! Többen topognák a helyiségben! A kisfiú orrát valami különös vi­rágillat csapja meg. Kinyitja a szemét. — Ő, hát nem apa! — mondja cso­dálkozva. 1/ ÖRÜLÖTTE HÄROM fehérru- hás férfi áll. Emberek! Eljöt­tek hát mégis. Messze a város és el­jöttek a kis házhoz, ide a tengerpart­ra, a forrás tövébe. A kisfiú boldog, hogy megismer­heti az embereket. Első örömében a pókot mutatja, meg a fehér hálót, az ablaknyilús­ban. Barna kis kezecskéjével mu­tatja. — Ö... 6... üő... — nyögdécse! mert nem ismeri a pók nevét. Az­után mosolyog, fejét megrázza, fe­kete hajfürtjei körbefutják az arcát Mosolyog. Azután kacag, mert milyen csodá­latos dolog, hogy ott a pók az ablak­ban és az emberek is éljöttek a kis­fiúhoz, hogy megismertessék a világ sok titokzatos dolgát,, amelyet' még soha nem látott, amelyet még soha nem hallott, csak ott sajdul szívé­ben a szomjas kíváncsiság az isme­retlen iránt. Kacag és még a könny is kicsor­dul a szeméből. De miért nem mosolyognak az em­berek. Miért nézik olyan komoran a kisfiút. — ö ... öööö . — mutat az ab­lak felé nyögdicsélve, hátha tetszem fog az embereknek a fehér háló. Ni- csak, egy lepke köröz ott az ablak­nyílás előtt. Talán a forrástól jött. ahol eloltotta szomját, s most szár­nyának színeit mutatja meg a kis­fiúnak. Megint kacag örömében. Ó, mennyi öröm egyetlen nap alatt! Máskor az egyedüllét kínozza órá­kon keresztül. Sír olyankor, hívja az apát, hívja az anyát és zokogástól hangos a helyiség. Éhség és magány. Kegyetlen testvérei a szomljúság- nalc. ■ Lám, most elkerülték a kis házat. Helyettük eljöttek az emberek. De miért nem mosolyognak?! QLYAN KOMORAN nézik s kisfiút. Pedig szép tiszta ru­hájuk van, a bprük sem barna, a fe­jükön meg olyan vakítóan fehér sapka, apunak nincs ilyen szép sap­kája. S valami virágillatot hoztad magukkal, pedig nincs náluk virág, a nyakukban szíj, azon csüng va­lami, a kisfiú még nem látott olyat, s most már nem kacag, egy pillanat­ra félelem) szökik a szívébe, hátha ezek olyan rossz bácsik, akikről apu mesélt anyunak. De miért ntem jön anyu?! Meddig marad még a forrásnál? Miért nem hozza a hűs vizet a kisfiúnak? S miért nem küldi el az embereket, ha azok nem mosolyognak rá a kisfiú­ra, s hagyják, hogy a félelem szán­ja meg szívét? ... Az ablaknyílás felé néz, mert nem bírja az emberek merev tekintetét. A nyílás fölött alig mozdul a fehér háló, s ott vitorlázik előtte kiter­jesztett szárnyakkal ■ a színes szár­nyú pillangó. A pók mozdulatlan. Ott kuporog a nyílás sarkában, lábait maga alá húzta. A kisfiú némán néz az ablak felé, nem mer az emberekre tekinteni, nem nevet és nem sír, nyitott szájjal lélegzik, olyan kevés a levegő a he­lyiségben, miért jöttek ide az em­berek, miért nem jön anyú, mert a kisfiú becézésre, szeretette vágyik, mert olyan forró a levegő, ő mégis remeg, mint hűvös éjszakákon, ami­kor éles szél jön a hegyekből. Az ablaknyílás előtt agyagkorsó halad el, s puha léptek surrannak künn a homokon. Megjött anyu! örvendez a kisfiúi s most már bátran) az emberekre néz, azok állnak, mozdulatlanul, né* mán. Anyu belép. Felsiikol't. Az agyagkorsó csattanva repül Szét a helyiség padlóján, s a víz fröccsen­ve omlik el, néhány csepp je a kis­fiú arcára pattant. Az egyik ember, nagy, magas és szakállas, megragadja anyut, felemeli és könnyedén a heve- rőre dobja, A másik ember beköti a kisfiú szemét, a kendőnek is olyan virágillata van és átöleli a lábát, ke­zét egy éles dróttal. A kisfiú nem látja az ablaknyí­lást, a lesben álló fekete pókot, a rep- deső pillangót, nem látja az embere­ket. Vad dühvei rohanna anyjához, mentené, hogy ne bántsák, talán azt a nagy, szakállas embert i9 földhöz vágná kínjában, ám csak rángatód- zik a drótkötésben, mint a szárazra dobott halacska a levegő gonosz mar­kában. .- Y ALAMI EDDIG soha nem ö> ” zett kínzó fájdalom szaggatja szívét és nyüszítve sír, mint egy megvert farkaskölyök vérmedve mancsaiban. Még akkor is benne ég ez a ke­serű fájdalom, amikor leveszik sze­méről a kötést, s ott látja maga mel­lett anyját összetörve, megkínzott arccal, szeméből patakzik a könny, nem néz a kisfiúra, mintha szégyell- né magát, csak a padlót nézi a lábuk előtt, azt a fekete vailabdát, amely­ben ketyeg valami, miint a kisfiú mellkasában. Miért nem néz a kisfiúra? S miéit; nem néz a világosság felé, pedig ó, borzalom), az a színes szárnyú lepke ötí vergődik a fehér fonalak kereszt­hálójában, s most elindult feléje a pók, lassan, s biztosan a himbálőd- zó kötélen az üvegtelen ablaknak. Korom József éppen ebben"' keresendő Elsa Triolet kivételes hatású regé­nyének vitathatatlan érdeme; megmutatja azokat a sebeket, amelyeket a garázda évek szenvedései ütöttek az embere­ken, s amelyeket rendszerint láthatatlanul' hordoznak éle­tükön. Antonin Blond „sza­bálytalan önéletrajzában” egy helyütt azt írja: ,jneg akartam szabadítani az embereket az őket irányító őrülettől. Meg akartam szabadítani tőle fe­leségemet, meg akartam vé­deni esélyeimet a boldogságra. Minden rossz, minden szeren­csétlenség a németekben rej­lett”. S közvetlenül utána: „Ma nincsenek németek Fran­ciaországban. Valóban, csak ennyit lehet mondani. Az egyenruhás németek, akiket láttunk, csak a legfelső, felü­leti rétege egy bajnak, mely mélyen, igen mélyen rejtőzik”. Mit szólna most Antonin Blond, mit írna naplójába, amikor a párizsi NATO-palo- tában újra párnázott karos- székben láthatná Speidelt, s látná a francia gyakorlótere­ken parádézó „egyenruhás né­meteket”, a volt francia ellen­álló De Gaulle és Adenauer „baráti” parolázását? 1948-ban íródott a regény, Antonin Blond naplója, akkor nem voltak németek Franciaország­ban — ma már nemi hiányza­nak ők sem. Nem pesszimista regény A romfelügyelő. A történet vé­gén, az író hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol boldog le­het • és boldog lesz az emberi­ség. Mi lenne, „ha a boldog ember volna a típusembert — olvashatjuk Blond naplójának utolsó soraiban. — Képzelje­nek csak el egy olyan lottót, ahol minden szám nyer! Ahány ember a földön, annyi nyeremény, éppúgy változato­sak, mint maguk az emberek... Mindenkinek meglenne a ma­ga boldogsága, mint ahogy ed­dig mindenkinek megvolt a ma­ga keresztje...” D itka értékű alkotás Elsa Triolet regénye. Méltón aratott nagy sikert az ünnepi könyvhéten s fogyott el az utolsó példány is rövid idő alatt. A sikeres regény fordí­tása Eckhardt Ilona munkája. A kiitűnő fordítás kellőképpen juttatja érvényre a regény ki­magasló eredményeit. (Európa Kiadó) (p. d.) ismerősével, eljárogat az Em­berroncsok Kávéházába, bo­lyong a külvárosi sikátorok­ban, s még dolgozik is, beáll Vidal úrhoz, ügyeletesnek, ki­segítőnek az éjszakai gyógy­szertárba, míg egyszer aztán összeakad egy szélhámossal, Bronze úrral, aki eldicsekedik neki, hogy engedélye van az összes érdekelt nemzetközi szervektől a háború hulladé­kainak kitermelésére. Bronze alkalmazottjává fogadja Anto­nin Blond-t, s romfelügyelőnek nevezi ki. |YJég füstölögnék az üszkös romok, még vér szivá­rog a háborús sebekből, s Blond Németországba utazik, hivatalos kiküldetésbe, hogy felmérje a romterületet, s megkezdje a kutatást a törme­lékek alatt rejtőző értékek után. De nem talált semmit, „csak” egy embert, egy élő­halott nőt a romok között, egyetlen áldozatot a milliónyi­ból. S tanúja egy figyelmeztető jelenetnek: a németek alig vál­toztak; eltüntetik egy tömeg­sír nyomait, s arra panaszkod­nak: „rossz vezetőink voltak”. Hiába tesz bejelentést a kato­nai parancsnokságon, nem hallgatnak szavára. Visszatér Párizsba, dolgavdgezetlenü 1. S éli tovább jelentéktelen életét, mígnem egy rendőrségi közle­mény adja tudtára mindenki­nek: „az X. utca és az Y. bul­vár sarkán egy taxi elütött egy gyalogost, aki az útkeresztező­désnél szabálytalanul haladt át”. A szerencsétlenül járt embernél nem találtak sem­miféle okmányt, papírt, ami­ből személyazonosságát meg­állapíthatták volna. Az áldo­zatban csak Vidal úr, a gyógy­szerész ismeri fel egykori al­kalmazottját, Antonin Blond-t Ennyi a történet... ]V ágyon szomorú regény ’ Elsa Triolet alkotása. Szomorú, lehangoló, ugyanak­kor végső kicsengése mégsem a kiábrándultság, a pesszimiz­mus. Antonin Blond, ez a ki­égett lelkű, céltalanul élő, bo­lyongó ember ismerősünk. Hány és hány hozzá hasonló sorsú ember él még a világon, (s környezetünkben is), akik­ből a háború kipusztította az érzéseket, a reményt, akik ön­magukba zárkózottá», fájdal­mas görcsben élnek, s nem találják a feloldódást. Nem­csak az emberi életekben tett kárt a fasizmus, lelki kárte­vése sokkal nagyobbfokú! S * magány csapás, kínoz- tv za az embereket. Fel kellene 'Venni ellene a harcot, mint valami járvány ellen. Milyen eszközökkel?” — így kezdődik Elsa Troliét új regé­nye Antonin Blondról, az egy­szerű ffancia polgárról, aki­nek nincs különösebb ismerte­tőjele, olyan, mint mindenki, feltűnés nélkül jön-megy, nem ismeri senki. S ő ezt „boldog állapotnak” nevezi. Pedig ször­nyen szenved, egyedül van, teljesen egyedül,' felesége meg­holt, barátai is elkerültek mel­lőle; s ott él egy homályos, fülledt levegőjű kis szobában, fényt csak annyit lát, ameny- nyi a világítóudvarba betéved. Antonin Blond megjárta a háború infernóját. Ellenálló­ként harcolt a németek ellen, s 1940-ben fogságba került; négyszer próbálkozott a szö­késsel, de egyszer sem sike­rült a szabadulás; egy ideig koncentrációs tábor foglya — innen sikerül a szökés. Egy villámzáras vörös viaszosvászoh táskával érkezik vissza Pá­rizsba, s vagyona csak annyi, amit az eldobott aktatáskában talál: két ing, egy pár cipő, egy rövidnadrág, s egy boríték: frankokkal, dollárokkal, angol fontokkal. Megpróbál lábra állni, új életre berendezkedni — de erőtlen az életre. Semmi baja, teste, elméje, tagjai épeik — a lelke azonban njm- morék. Azt „szitává” lőtték, roncs. Elvesztett mindent, szü­lőket, barátokat, nincs ottho­na, nincs felesége, senkije. Lehetne még új életet kezdeni, lehetne, de már nem tud. S talán nem is akar. Mert nincs „védeni valója”. Üres, remény­telen az élete, nincsenek már reflexei, öngyilkosság? Sze­rette volna levetni magáról az életet, mint egy agyonnyúzott, megutált ruhát, de öngyilkos­sághoz nem fülük a foga, az „nem az ő műfaja.” Az „emlékezés álom-múltjá­ban” telik Antonin Blond éle­te. Közben körülötte újra sar­jad minden, szélhámosok, ügyeskedők, lépnek ismét po­rondra; akik semmit se tanul­tak meg a háború zivatarában, akik meggazdagodva kerültek ki a pusztulásból is, újra bu­sás üzleteiket kötnek. „Vado­natúj emberek” születnek, ki­találva maguknak származást, nevet, hatásos élétrajzot. An­tonin Blond megmarad to­vábbra is Antonin Blond mel­lett. Olykor össze álcád néhány A romfeliigyelő Elsa Triolet regénye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents