Népújság, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-27 / 122. szám
A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN Kónya Lajos, Gereblyés László és Szakon yi Károly a könyv ünnepére megyénkbe látogatnak és ebből az alkalomból közöljük írásaikat. A GYEREK MINDEN előadáson ott volt. Kissé távolabb, a homokot seprő bordó bejárati függönytől, a porond szélén állt. Sovány, nagy szemű gyerek volt. Szépen tudott rajzolni. Lerajzolta a bosnyák medvéjét, az oroszlánkölyköket és a krokodilt. A zenebohócot is. Az első napokban az igazgató nézegette a rajzokat; olcsó szivar lógott a szája szélén. Soha nem égett rendesen az igazgató szivarja, csak néhány szippantásnyit, akkor újra meg kellett volna gyújtani. De az igazgató lusta ember volt. Ha az ingmellére hullott a hamu, nem seperte le az ujjaival. Kicsit elhízott már. Nézegette a rajzokat és hümmö- gött. — Szóval, te Spreicer barátja vagy? — Az vagyok — mondta a fiú. Várta, hogy az igazgató mond valamit a rajzokra. Délelőtt volt, a fehérre mázolt cirkuszkocsik között álltak. A lovak távolabb a füvet ha- rapdálták. — Ügyes vagy — mondta az igazgató. Kivette a szivart a szájából, megnézte, látta, hogy kialudt. Visszadugta a szájába. — Na jó — mondta. — Csak aztán vigyázz, ne légy láb alatt. — A porond szélén fogok állni mindig — felelte a fiú. — És, hát akkor majd megcsinálom a plakátokat is ... — Engem le tudnál-e rajzolni? — kérdezte az igazgató. Nagyon meleg volt, július, az emberről lekívánkozott az ing. De az igazgató fekete kalapot viselt. — Nagyon könnyen — válaszolt a fiú. — Na, jó... Különben Spreicert rajzold. Arra jön a közönség. Elfordult, kiáltott valakinek. Otthagyta. \ GYEREK ELEINTE végignézte az egész műsort. Aztán megunta, és csak Spreicer számához ment be a porondra. A ponyva alá beszorult a hőség. A közönség sört szeretett volna inni. Azt kiabálták: „Miért nem mérnek sört?!...” De a számok alatt csendben voltak, és utána lelkesen tapsoltak. Kis zenekar játszott az egyik sarokban. Korláttal kerítették el azt a részt, a korlátot színes krepp-papírral vonták be. Egy öreg ember barmonikázott. A dobos fiatal volt, sovány, és ízléstelen nyakkendőt viselt. Amikor Spreicer következett, a harmonikásnak kevés dolga akadt. Csak addig játszott valami gyors, halk számot, amíg Spreicer felmászott a kötélhágcsón. A tetőszerkezetből két fémrúd függött alá, a rudak egy brokáttal bevont lapot tartottak. Arra állt Spreicer. Amikor az artista könnyedén meghajolt odafent, kezét barátságosan felemelve, és mindezt üdvözlő taps fogadta, a fiú ellökte magát a bejárat melletti oszloptól, az izgalom nem hagyta, hogy tovább támaszkodjék. Spreicer nem volt már fiatal ember, de arannyal átszőtt trikóöltözékében, melyet derekán széles, puha öv fogott át, kitűnő férfinak hatott. Napbarnított volt és izmos. Rövid, őszes-szőke haja kisfiúsán fénylett a lámpák alatt. A gyerek összekulcsolta kezét, nyakát hátraszegte, és felfelé figyelt. CPREICER ELOLDOTT egy hintát, J ellökte magától* hagyta, hadd kalimpáljon a levegőben. A fémrúdra kötött zacskóból beporozta a tenyerét. A harmonika elhallgatott, csend lett. Spreicer elkapta a feléje lengő trapézt, és néhányszor nyújtott testtel ellódult a mélység fölött. Soha nem engedte, hogy hálót feszítsenek ki alatta, a legnagyobb merészségre vállalkozott. Amikor a hinta már alapos lendületben volt, Spreicer különböző mutatványokat csinált a levegőben. Felhúzódott, ingás közben, míg marka szorította a fémrudat, átbukfencezett rajta, úgy, hogy két lába a térd hajlatánál felkerült arra. Ekkor már pergett a dob, hol lassan, hol felgyorsulva és erősen. Ebben a testhelyzetben kétfelől a kötélben, és a következő ingásnál keze eleresztette a fémrudat. A nézőtéren a dobpergés megölte a legapróbb neszeket is; Spreicer fejjel lefelé, két karját kinyújtva, egyre fokozódó tempóval hintázott a levegőben. A gyerek tudta: most az következik, hogy az artista a zsebébenyúl, fekete kendőt vesz elő, beköti a szemét. Ilyenkor már nagyon félt, összekulcsolt kezét az ajkához emelte, és harapdálta öklét. A dobos elhallgatott az ütőkkel, hogy majd a nyaktörő számoknál annál inkább segítse megdermeszteni a nézőkben a vért Apró szisszenések repkedtek a tető felé — talán ezek voltak Spreicer legszebb percei. AZ ELŐBBI MUTATVÁNYOKAT megismételte bekötött szemmel; a kötélhágcsóval átellenben lógott egy vastag kötél, s amire most Spreicer készült, azt a cirkusz plakátjáról sejthette a közönség; újra a karján csüngve Mintázott,, a dobpergés felgyorsult; nagy lendülettel utolsókat lengett a mély fölött, majd egy kiszámított pillanatban eleresztette a fémrudat, szemén a fekete kendővel rövid ívben a kötélhez repült és elkapta. A kötél megingott; Spreicer meg- pörgött rajta; a gyerek látta, hogy keskenyre szorította közben a száját. Egy pillanatig várt, míg a kötél mozgása holtpontra ért, aztán villámgyorsan lekúszott a porond homokjára. Lekapta szeméről a kendőt, a felviharzó tapsban és a megkönnyebbült kiáltások orkánjában mosolyogva, hálásan körbehajlongott, majd könnyű, friss futással eltűnt a kijárat függönye mögött. A taps legtöbbször nem; SZAKONYI KÁROLY: Túl a városon szűnt meg, olyankor még egyszer ki kellett futnia a porondra. A GYEREK MÁR VÁRTA odakint, karján az artista narancsszín, csíkos köpenyével. Nem szóltak egymáshoz. Spreicer apró lihegéssel engedte, hogy a fiú felsegítse rá a köpenyt. Később, amikor Spreicer átöltözött kockás ingébe és düftin-nadrágjába, kiültek a lakókocsi bejáratához támasztott falépcsőre. A közönség zsivajjal oszlott el a téren, motor- kerékpárok berregtek fel, biciklik csengője csilingelt. Az aggregátor még dohogott egy darabig, aztán az is elnémúlt. Apránként csend lett. — Ma is sikerült — mondta Spreicer. A fiú nézte, hogy szívja a cigarettát, markában világít a parázs. A városka sötétbe vezető utcáin fények égtek, de itt, a füves téren, erősebb volt a csillagok világa. Hosszú, szálas felhők nyúltak végig az égen. Meleg szél támadt; amikor Spreicer kifújta a füstöt, a gyerek arcába terelte a szél. Szerette a cigarettafüstöt, beszippantotta. — Nagyon izgultam ma is — mondta a gyerek. Spreicer mosolygott. Amikor megszítta a cigarettát, piros fény világította meg a száját és az orrát. — Hallod a tücsköket? — kérdezte a fiútól. — Nagyot zuhannál, ha egyszer nem sikerülne ... Spreicer mosolygott. — Milyen kedvesek a tücskök. Soha nem látni őket. Csak a hangjukat ismerem ... Sírnak, vagy énekelnek? ... — Összetörhetnéd magad. Legalább a hálót engednéd kifeszíteni. — Hát... összetörhetném magam. A fiú feléje fordult. — Soha nem félsz? — De igen!. Csak nem gondolok rá. Ilyesmire nem szabad gondolni. A félelem megöl. — A vakmerőség is! — A bátorság nem vakmerőség! — Egyre megy ... — Ezt még nem tudod — mondta Spreicer. Megveregette a fiú hátát. — A bátorságot meggondolja az ember. A vakmerőséget nem. ÓBOR KUTYÁK ugattak a vadállatok ketrecei körül. Valaki káromkodott, veder zörrent. Kő huppant, egy kutya vonyí- tott. — Kevés pénzt kapsz a cirkusztól — K< mondta elgondolkozva a fiú. — Pedig a te mutatványod ér itt valamit. A tied veszélyes is... — Sokszor mondtam már neked, hogy nem a pénzért csinálom. Hallgattak. Szerettek sokáig üldögélni az estében. A lakókocsik ablakaiban egymás után hunytak ki a fények. Nő énekelt odább, abbahagyta, megint rákezdte. — Rajzoltál ma valamit? — kérdezte az artista. — Egy házat. Kerttel, virágokkal... — Nem jó — mondta Spreicer. — A napot rajzold ... meg a holdat... — Szeretnék egy olyan házban lakni egyszer — mondta a fiú. — Majd megnézem. De jobban szeretném, ha a napot, meg a holdat rajzolnád... — Mi barátok vagyunk — mondta kis idő múltán a fiú. — Csodállak is... de sokszor nem értelek. Az igazgatót, meg a többieket értem ... De azokat nem szeretem. Hogy lehet ez? — Majd egyszer megtudod — mondta Spreicer. — Nagyon izgulok, hogy egyszer lezuhansz, és összetöröd magad. Te vagy az egyetlen barátom. Végignézem a számodat, mert tudni akarom, hogy sikerül-e?... A kezemet kell harapnom, úgy félek... De azért nem szeretném, ha abbahagynád .. — Én már nem fogom soha abbahagyni. — Soha nem mernék ilyen mutatványokra vállalkozni! De azért nagyon jó tudni és látni, hogy te mersz, és nem akarod abbahagyni. Amikor repülsz, ha félek is, büszke vagyok. — Rám? Hogy a barátod vagyok? — Rád is... de nem egészen. Általában büszke érzés lepi meg az embert... C PREICER SOKÁIG hallgatott. Sűrűn és nagyokait szippantott a cigarettájából. — Mit gondolsz — kérdezte később szorongva — mit gondolsz, a közönség is így lehet ezzel? ... — Már figyeltem őket, és láttam: csillog a szemük. Spreicer eloltotta a cigarettát. Hátradőlt ültében, és zsebre dugta a kezét. Halkan, a foga között fütyörészett. Felhők hozták és vitték az időt. — Holnap megmutatom neked azt a házat, amit rajzoltam — mondta csendesen a fiú. — Nekem is, neked is kellene egy olyan ház. Rendben van, nem pénzért csinálod a munkádat, azt mondod. De nem járja, hogy te, a KÖNYA LAJOS versei: Egy csüggedönek Ha arra gondolsz hogy atomhasadás hidrogénbomba sugárfertőzés ez egyenlő a tudathasadásos elmezavarral de ha a tüdőrák esélyeit latolgatod abba is bele lehet bolondulni voltaképpen egyre megy karjaidat a telelem pántja szorítja le agysejtjeidet szétteregetik egy roppant szérűn lehullnak kedves színeid mint a széttört lámpák virágszirmokból hullaszag sziszeg feléd a jó izek szádbakeserednek értelmetlenné válik az élet Te a szerszámot úgy ragadd meg mintha az örökkévalóságnak tennél felajánlást és minden dolgod úgy végezd könnyed mozdulatokkal szorongás nélkül jókedvvel mintha világot akarnál teremteni Lám a mogyoróbokrok hányszor megkísérlik hogy zsenge zöldarany füzéreiket kibontsák s ha közben csalódnak is egynéhányszor meghozzák végül a tavaszt Higgy az életben mint ők s mint minden élőlények s már a cselekvés öröméért is tedd a dolgod Egy cigánylány halálára A kis cigánylány, aki a KÖZÉRT-ben sürgött-forgott, — virágmosolyú volt, fogsora gyöngysor, sűrű haja ében — sok évezrednyi bőrébe zsúfolt napsütésével Indiának, szépen asztalhoz ült, miután — zaklatott szívében, szederfényű nagy szemében kínnal — kinyitotta a gázcsapot. A kis cigánylány, ó a kis cigánylány vonagló tagjaival éjszaka a nagy folyó keserű ízű árján a túlsó partra úszott, egymaga! Kinek a lelkén szárad? Ó szivárványéi tű szerelmek, ó szegény cigány lány! 2 Miért nem vagytok keményebbek, eszmék, hogy ily dongákra hulló lelkeket, abroncsba fogva, összetartanátok? A pult mögött állt, szeme nevetett még. A könnyelmű törzs, melyből vétetett, messze a mélyben elmerülni látszott. Fogaskerekűn járt a hegyre fel. Természetesen mozgott, néha szinte cáfolat volt vak ítéleteinkre, csattanós válasz, diadalmi jel. A szerelem tört rá, hogy elveszítse. Ügy ment el széttört reményeivel, hogy titkát senki nem fedheti fel. Milyen menny várta? Ment, vissza sem tekintve. GEREBLYÉS LÁSZLÓ versei: Csak messziről Amint ott jártam épp, azon az órán, Kocsinkba szállt az ősz, a köd csapott rám; De messziről láttam a vért, a tócsát, Az embert, ki az úttesten futott át, Estében is sötétlő sort, a foltot: A fal mentén emeltkarú csoportot, Tárt ablakot, a Boul’Mich’ egyik házán, Tekintetet, mely vádolt, mint kiáltvány, Rendőröket, ahogy zsebben matattak* Kávéházi teraszt, a megriadtat... Csak messziről láttam... a kép a régi: A megszállást, a zöld iszonyt idézi. Most rabkocsik arab munkással telnek;». Köztük vagyok..; Ha vernek, engem vernek? Gémest út — NATURE MORTE — Felhők sem ismernek rá, Nem száll rá egy madár se, Búslakodik csak árván, Nem értik egy szavát se. Csak gyötrelem az élet Néki a keresztútnál... Ügyet se vet rá senki S csak díszelegni... utáL Vallée de Chevreuse (magyar vendéglő előtt) 1960. október legügyesebb, a legmerészebb... Legalább valami nagy cirkuszba kellene kerülnöd! Fényes, nagyvárosi kőcirkuszba . .. Megérdemelnéd, hogy gazdag ember legyél. Vennél egy szép házat... Sok szép házat láttam már, amit szívesen elfogadnék!... Sárgára vannak festve, vagy halványzöldre, kis tornyos villák, fehér zsalugáterek, a kertben bokrok, télen is zöldek ám! ... Te is megérdemelnéd... — Hallgass! — szólt rá ingerülten az artista. Aztán látta, hogy a fiú megsértődött, hozzátette: — Én is így voltam ezzel... Előrehajolt, tépett egy fűszálat, az ujjara csavargatta, lassan. A fiú nem szólt többet. Spreicer tudta, hogy valamit meg kell magyaráznia. — Egy külvárosi varietében kezdtem. Apró, kis számokban léptem fel. Azt mondták, azokból is kitűnik, hogy tehetséges vagyok. Szerettem a szakmát, szíwel-lélekkel csináltam. Ahogy mondják: szíwel-lélekkel... Az elején nem sokat törődtem vele: mit beszelnek. Tudtam, hogy értek hozzá, hogy csak ehhez értek... Aztán felfedeztek. Bevitték a városba. A cirkusz szerződtetett, világhírű, nagy cirkusz. Nyaktörő mutatványokat végeztem. Senki sem tudta kívülem. Fizettek. Beszéltek rólam. A villamoson, a hátam mögött suttogták egymásnak a nevemet. Megszédültem. Azit mondtam az igazgatónak: — Nagy szám vagyok, emelje fel a gázsimat, mert máshová szerződöm. Perceken belül teljesítette a kívánságomat. Akkor fedeztem fel, hogy valóban lehet pénzt keresni ebben a szakmában ... Sok pénzt... 17 ÁRT. MELEGE LETT, kigombolta * mellén az inget. Üjabb füvet tépett, tovább csavargatta az ujjára. — Házat vettem és autót. — És a nők!... Majd egyszer azt is megtanulod, milyenek a nők. Különösen, ha az embernek pénze van. De elkezdtem félni ... Amíg a szegény ördög voltam, nem féltem soha. Ügy repkedtem a mélység fölött, mint egy madár... — Elgondolkodott. — Igen, pontosan úgy, mint egy madár. Erre nincs jobb példa. De a madái meghalt bennem. Nagy szám repkedett a levegőben, madár helyett. Mindenki kiszámíthatta, pénzben mennyit ér ... — Fehér zsalugáterek.. Ügy ám, fehér zsalugáterek, meg fürdőszoba, halványzöld csempével, süllyesztett fürdőkád, altár egy kis úszómedence. A szobában vastag, puha szőnyegek... A handallóban bükkfa ég... vagy tölgyfa... amit akarsz! Előtte bőrfotelek, kis, kerek asztalon öt-hat féle ital! Ezt már félti az ember! Onnan fentről hamar lepottyanhatsz ám, barátocskám! Kitörik a kéz, vagy a láb, de az ember nyaka, vagy gerince... az sincs ám betonból! A repülő ember köny- nyen meghalhat, érted?!... Bátorság kell oda, föntre. kiskomám, de ha odahaza vacsora vár, egy nővel édes kettesben, vagy autótúra a szép szerpentinutakon, kinek van kedve játszani a halállal? ... A vakmerőség ... vakmerőség persze, olyankor is elkaphatja az embert, de a mi munkánkhoz nem vakmerőség kell, hanem bátorság ... S PREICER ELHALLGATOTT. Nem nézett a fiúra. Lesodorta ujjáról a füvet, felállt. Fázott, begombolta magán az inget. A fiú ülve maradt. — Otthagytad? — kérdezte később. — Egy szép napon ott... Akkor már nem is dolgoztam. A nevemet ismerték anélkül is. Hízni kezdtem. Délig aludtam, ettem és éltem a világomat. Aztán rámtört mindenféle félelem. Féltem a náthától, a tolvajoktól... féltem autót vezetni, hátha nekimegyek valaminek, vagy nekem jönnek, és beadom a kulcsot ... féltem a sötétben, és féltem, hogy megöregszem, hogy elhagynak a nők, és az ördög tudja még, mi mindentől féltem! Túl sok kincsem volt ahhoz, hogy nyugodtan és bátran éljek. De szerencsére, egyszer csak ott tudtam hagyni az egészet... — Emlékszel arra a napra? — Az olyan napokat nem lehet elfelejteni — mondta Spreicer. Odament a kocsi oldalához, nekidőlt, háttal a fiúnak. — Erős lehettél. — Nem tudom... Az ember nem tagadhatja meg soha önmagát. Csak belesodródik valamibe. Hosszabb, vagy rövidebb időre. Az, aki régen volt, mindig ott él benne, elnyomva, megalázva... De vannak olyan éjszakák, amikor halkan beszélgetni kezd vele, csak meg kell hallgatni. Sokáig egyikük sem tudott szólni. A fiú torkán nyálbuborék akadt, de nem mert krá- kogni. — Menjünk aludni — mondta Spreicer. Ellódult a kocsi falától, megdörgölte tenyerével arcát. A fiú bent aludt az artistánál. A takaró alatt sokáig forgolódott. OZEME APRANKINT megszokta a sö- ^ tétet. A kis ablak kartonfüggönyén át az éjszakai fény beszivárgott. — Alszol? — kérdezte egyszer csak a fiú; félkönyökéredőlt fektében. — Mit akarsz?!... — Szeretném néked megmutatni reggel azt a rajzot. — Jó — mondta Spreicer. — Jó, hát csak mutasd. — Már kerülgette az álom. Szerette a fiút, mert annak nem volt senkije, csupán ő, egyetlen barátja. Féléi.ómban is őrá gondolt: „Hát. mindenkinek ki kell próbálni ezt?« .— Vagy legalábbis a legtöbbnek...^
