Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

1962. április 4., szerda NÉPÚJSÁG 7 A hatvani járás KlSZ-íiataijaiiiak munkájáról Nyilatkozik Sebestyén jános KISZ-titkár Emberséget az embernek A napokban felkerestük Se­bestyén Jánost, a KISZ hat­vani járási bizottságának tit­kárát, hogy ismertesse, milyen sikereket értek el munkában, tanulásban, művelődésben a járás ifjú kommunistái. Első­sorban a termelőszövetkezetek­ben dolgozó fiatalok helyzeté­ről érdeklődtünk, tekintettel arra, hogy itt mutatkozott a legtöbb probléma, mert az ipar erősen vonzotta a falvak fiatalságát. — Örömmel tölt el bennün­ket az a tény — mondotta Se­bestyén elvtáns, hogy amíg az elmúlt években alig találtunk fiatalt termelőszövetkezeteink­ben, most 461-en dolgoznak rendszeresen és 760 azoknak a száma, akik időszakonként, mint családtagok vesznek részt a közös munkában. Közülük mind több válik kiszistává. hiszen a közösség­ben végzett munka nagy ha­tással van rájuk. Az elmúlt hónapokban is mintegy 100 fiatal kérte felvételét a termelőszövetkezeti KISZ- szervezetekbe. Egymás után alakulnak az ifjúsági munka­csapatok, amelyek másfélszáz fiatalt tömörítenék soraikba, s becsülettel tesznek eleget kötelezettségeiknek. Valamennyi közös gazdaság­ban dolgozó ifjúsági munkacsa­pat csatlakozott a kukorica terméseredményét növelő moz­galomhoz, a a boldogi Béke Tsz fiataljai megyei viszony­latban első helyezést értek el, elnyerték a megyei KISZ-bi- Zottság zászlaját, s háromezer forint jutalomban is részesül­tek. ■ Hasonló sikerről adhatnak Számot a Horti Gépállomás fia­taljai is, akik közül Bankos Mihály ifjú kombájnos 741 ka­taszteri holdat aratott le gé­pével, s kiérdemelte, hogy ta­vasszal tíznapos ingyenes uta­zást tehet a Szovjetunióban. A termelőszövetkezeti fia­talok a cukorrépa termelésé­ben, s más növények termés­hozamának növelésében is si­keresen tevékenykedtek, s átlagosan 200 munkaegységet teljesítettek az elmúlt évben, ami igen je­lentős eredmény, az azonban megnehezíti a fiatalok kezde­ményezőkészségének kibonta­kozását, hogy néhány termelő- szövetkezetben még nem ve­szik komolyan őket, nem kérik véleményüket, s nem teremtik meg számukra a rendszeres előleget, a tanulási, művelődé­si és szórakozási lehetőségeket. [ — A termelőszövetkezeti fia­talok tehát jelentős eredmé-1 nyékét mondhatnak maguké- : nak. De mi a helyzet az üzemi j KISZ-szervezetek házatáján? — Elsősorban azt szeretném ! elmondani, milyen nagy akti-' vitással és soha nem tapasztalt érdeklődéssel kezdődött az új oktatási év. Sok helyen elő­fordult. így Zagyvaszántón, az MTH-iskoláknál. a lőrinci ' alapszervezeteknél, hogy jóval J többen vettek részt a különbö­ző oktatásokon, mint ahány1 fiatal „beiratkozott”. Az ifjú-1 sági akadémiákat is sok fiatal ! látogatta, akik saját maguk í állították össze a „menetren­det”, azt, hogy milyen témák­ról akarnak előadásokat hal­lani. Mivel a fiatalokat érdek­lő -kérdések kerültek megvita­tásra, igen aktívak voltak ezek az összejövetelek, s arra ösztönözték a fiatalokat, hogy minél több ismeretet szerezze­nek a termelésben, tudomány­ban, politikában egyaránt. Ami az üzemi fiatalok ver­senyzőkedvét illeti; nincs pa­nasz rájuk. A járás üzemeiben 558 fiatal vesz részt a munka­versenyben, 23 ifjúsági brigád versenyez, amelyek 250 kiszis- tát fog össze és hét szocialista munkabrigád alakult fiata­lokból. Érdemes megemlíteni, hogy 128 fiatal újítónk van és a takarékossági mozgalom­ban 1300 fiatal vesz részt. Az elmúlt évben ezek a fiatalok 5 300 000 forintot mentettek meg a népgazdaságnak, s tár­sadalmi munkával is 33 és fel- ezer forintot. Az üzemekben dolgozó kiszisták közül 1664-en vettek részt a közhasznú tár­sadalmi munkákban, míg a termelőszövetkezeti KISZ-_fia- talok 9188 óra társadalmi munkát végeztek, s közel hat­ezer facsemetét ültettek el. A facsemete-ültetésben az üzemi kiszisták sem vallottak szé­gyent, hiszen 14 300 fa nő ke­zük munkája nyomán. Ezek az eredmények nem mutathatják a járás ifjúságá­nak eddigi sikereit, hiszen ezenkívül a művelődésben, a sportban is számottevő ered­ményt értek el. Reméljük, az idén; a jubileumi évben, a V1T évében meg tudjuk te­tézni ezeket az eredményeket, s még nagyobb megbecsülést vívnak ki járásunk üzemi és termelőszövetkezeti fiataljai — fejezte be nyilatkozatát Sebes­tyén János járási KISZ-titkár. Dr. Rőczey Ödön látott asszonyt három éve, szü­lésen nem vett részt az egye­tem elvégzése óta. Katonaor­vos lett, fejsérülést«kezelt, vagy lőtt sebet operált. Lábakat il­lesztett össze... de szülésen még nem vett részt. Az anya csendben van. Fur­csán csendben. Föléje hajol. A szív, ha gyengén is, de működik. A hasat vizsgálja. Pici apró mozgást lát. Még nem késő. A két műtős már beöltö­zött, várják parancsait. PILLANATRA felnéz, az­után határozott mozdulattal hozzákezd. Az injekciós túl belenyomja az asszony testébe és a bőr megrándul alatta ... A két műtős adogatja a mű­szereket és a meleg teremben az orvos homlokán már meg­jelennek az első vc-rejtékcsep- pek... Az előbb még tétovázó, bi­zonytalan kéz most erős, hatá­rozott mozdulattal ragadja meg a kést.. . ★ Kélóra is elmúlt. A szél odakint elállt. Oda­haza Juliska a két kisebbet le­fekteti, betakarja. Ö maga le­kuporodik a tűzhely mellé, fújja az elhamvadó parazsat, azután rádől apja dikójára és lecsukódik a szeme. Álmában apja mosolyog rá olyan bizta­tóan, és olyan szépen, hogy ő is nevetett... A gyerek felsírt! Nem hangosan, erőteljes si­rassál, de sírt, nyöszörgött, és kis lábait mozgatta a nagy ka­tonaorvosi kézben. Az anya következett hát. Az egyik műtős legény ki­vitte a kis testet, az időközben betegszobává alakított inspek- ciós szobába. Hajnalodott, mire a főhad­nagy lehúzhatta a gumikesz­tyűjét, és jó hideg vízben meg­mosakodhatott. Bement a szobába, ahol most az ő ágyában az asszony fe­küdt, és egy pici fiúcska. A ki­csi gőgicsélt, nyöszörgött, az anya még aludt. AZ ORVOS behozott két matracot, letette hosszában a padlóra, egy fejvánkost dobott felülre és egy takarót, azután leült az íróasztala mellé. Kint hajnalodott. Fehér bá­rányfelhők úsztak az égen. A nap most indult el útjára. Be­kapcsolta és halk hangra állí­totta a rádiót. Pontosan hat óra volt. Moszkva jelentkezett. —... csapataink ma min­den ponton elérték az osztrák határt és ezzel Magyarország felszabadítása befejeződött... — hallotta a távolról szűrődő hangokat. Egy pillanatig keze nyűgöd-; tan feküdt az íróasztalon, majd; megmozdult és kihúzta a felső; fiókot. Legfelül menyasszonya; fényképe feküdt. Óvatosan,; szinte tekintetével is simogat­va, tette arrébb és kivette or­vosi naplóját. Fellapozta és írni kezdett. — Ma éjjel egy kislány jött 5 be, hogy édesanyja beteg. Az i asszonyt behoztuk és egészsé-í ges fiúgyermeknek adott eleteti — pillanatra megállt és az asz-< szonyra nézett. Az ébren volt.! Talán a rádió hangja ébresz-< tette fel. Az orvos felállt ésj odament hozzá. Megfogta pul-? zusát. A rendes ütem ... álla-? pította meg. Majd a fiúra mu-í talott. — Kak zavut jivo? (hogy! hívják őt?). Az asszony előbb nem ér-s • tette. Az orvos ismételte és? mutatott önmagára. — Sztyepán. Sztyepán. Az anya erőtlen keze meg-5 mozdult. A kicsi felé mutatott, — Sztyepán. István. István-^ nak hívják. — Da. Da. István. Sztyepán^ — és tovább folytatta a nap-J lóját: — A gyermek neve István. AZTÁN MÉG szép cirill bc-j tűkkel odaíría a dátumot: s Született 1945, április 4-én. > hedtség volt, há tekintélyünk, az nem a miénk, csak a hóhé­rok tekintélye a szakmabeliek előtt, ha nevünk, az csak a ka­landra' agyókat izgatta és vol­tunk osztrák gyarmat és né­met gya:mat és a turulmada­rat ama címerben csak vélet­lenül nem helyettesítették a Koch-bacilus jelképével. Nem az volt itt a tragédia, hogy bennünket úgy ismerte , csak, hogy van délibábunk, fokosunk, gulyásunk és cigá­nyunk a hegedűvel. Hisz min­den népnek megvan a maga „egzotikuma", folklórja, ame­lyet lehet üzletesmódra elcsei- cselni, amelyet lehet és mint a mi példánk is igazolta, va­lóban lehetett meghamisítani, de.amelynek a magva mégiscsak igaz, mégis szerves része mind­annak, amire azt mondjuk: magyar. A mi tragédiánk töb­bek között ott volt — s most ne essék szó a város peremé­ről, az Amerikába kitántor- gókról, a daru toliakról és a százezer holdak dülőútjain éhenhellakról —, hogy ben­nünket egyszerűen nem is is­mertek. 1848-ban még egész Európa szeme, az egész világ figyelme a magyar szabadság- harcra irányult, s alig fél év­századdal később, már az át­lageurópai alig, vagy semmit sem tudott egy olyan ország­ról, amely légvonalban ezer, vagy kevesebb kilométerre volt tőle ... A ztán jött 1919! Ismét ** egy világ szeme raj­tunk. És aztán jött Horthy fő- vezérsége, a tencernagyé, aki­nek egy lavornyi tengere sem volt és a megfőj lőtt tanács­köztársaság agyontaposott tes­tén olyan Héjjas-csárdást tán­coltak, amelynek ihaj-tyuha- ja elfojtotta a halálsikolyt, s amely a tájékozatlan, de jobb­érzésű europénert méltán ra­gadtatta olyan megállapitásra, miszerint, csak barbár nép ez. Pedik csak kéretlen vezetői voltak azok. Hazúg dolog lenne azt állí­tani, hogy felszabadulásig el­telt történelmünk bármely vo­natkozásában nem született volna jó néhány olyan kima­gasló egyéniség, aki a magyar nép nevében is ne tette volna le hozzájárulását az emberi­ség egyetemes tudományos, kulturális kincsestárába. Zrí­nyi hadtörténeti munkái ép­pen úgy európai szintű és ran­gú alkotások voltak, mint Munkácsy remekművei, Petőfi forradalmi lírája csakúgy, mint Hermann Ottó munkás­sága, Nopcsa Ferenc őslényta­ni kutatásai legalább annyira, mint a sok szempontból vitat­ható, de mindenképpen elis­merésre méltó Szerb Antal irodalomtörténeti munkássága. Ismerték őket, s a beavatottak azt is tudták, hogy magyarok, de nem ismerték azt a népet, amely a tudatlanság miazmá- jával is birkózva kinevelte európai rangú nagyjait. Ismer­ték őket, de nem ismertek bennünket, ismertek egyese­ket, de nem az egészet, snem voltak objektív tények, ame­lyek arra ösztönöztek volna, hogy ezzel az egésszel, a ma­gyar néppel egységesen, elsza- kíthatatlanul szemléljék az egyeseket, a kiemelkedőket. A honi tájakra boruló ke­gyetlen sötétségből csak a dé libáb világított ki a határokon túlra, s mi, visszatekintve er re a „talán igaz sem volt" időkre, méltatlanul harag­szunk erre a délibábra, mint­ha ő lehetne róla. E sorok írója megfordult né hány országban. Azon, hogy a Szovjetunióban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, vagy éppe.i Romániában számon tartják életünket, munkánkat, ered­ményeinket, — nos, azon ma már ugye nincs min csodál­kozni. Legfeljebb csak az a csodálkozni való, hogy ezen ma már nem is csadálkoiunk. E sorok íróját egy cseppet sem lepte meg, hogy a Feke­te-tenger partján, egy Sabla nevű község halászai, a bárká­ban evezve arról faggattak, hogy vajon Petőfit fordítolták- e többször Bulgáriában, vagy H. Szmirnenszkdt Ma­gyarországon. Az sem, hogy a moszkvai Lenin Stadionban egy öreg munkástól kapott tá jékoztatást arról, milyen gé­pekkel segítik a magyar ipar talpraállását az ellenforrada­lom után. Az első meglepelés Olaszországban érte, egy kis tengerparti fürdőhelyen, ahol olasz ifjúmunkások dicseked- ték magyarországi ismeretek­kel, amelyben utolsó helyet foglalt el a labdarúgás és a második, a már kisebb, ami­kor Párizsban, a Rue Diderot alatti diákszállóban egy bécsi állampolgár oktatott jó szán­dékkal: több propagandát a magyar literaturának, mert azt nemcsak Jókai fémjelzi... Ili i, hallatlan nehézségele, sok-sok botlás közepet­te nemcsak újjá- és felépítet­tük ezt az országot, de új, igaz országot építettünk ki a világ közvéleménye előtt is.. A régi, hamis romantika he­lyébe, új igazat iktattunk, s a magyarság fogalma megjelent nemcsak a könyvespolcokon, az országútakon, üzemekben, fo­lyókon, tengereken, de a kül­politika porondján is. Nincs kis nép, csak elnyomott nép van! Minden nép, amely sza­bad, olyan nagy, amennyi ér­ték benne van, s a felszaba­dult népek lelki, gazdasági kincsei kimeríthetetlenek. Amikor ebben az országban a nacionalizmus, a féktelen fajgyűlölet volt az úr: a ma­magyarságnak nem volt neve, nem volt magyarsága. Most, hogy ebben az országban az internacionalizmus, a lebírha- tatlan együvétartozás tudata a győzelmes gondolat: a ma­gyarságnak magyarsága, neve rangja, helye van a világban. Annak idején csak ellenségei voltak, s legnagyobb ellensé­gei azok, akiknek politikusai sorsközösségről fecsegtek, s a Don kanyarhoz vezettek. Ma hatalmas barátai vannak e népnek, s ezt a barátsá­got nem a fecsegés lazítja, de a tettek erősítik, az internaci­onalizmus minden erősebb ce­mentje tartja össze ... .. . Ezt is látni lehet és lát­ni kell ama 17. kilométerkő­től! Gyurkó Géza Ha egy követ elszólja magát... Haitiről, vagy ahogy az amerikai kézikönyvek nevezik: a világ első független néger államáról ritkán esik szó a hírügy­nökségi jelentésekben. Francois Duvalier, akit 1957-ben vá­lasztottak elnökké — mint a New York Herald Tribune írja, meglehetősen gyanús körülmények közepette —, gondoskodik róla, hogy országában temetői csend legyen. Ha azután Haiti mégis beszédtémává rukkol elő, akkor valami rendkívüli esetnek kell történnie. Most is ezt történt. A Port-au-Prince-i hatóságok minden diplomáciai udvariasságot mellőzve, ajtót mutattak az angol követnek. A követ, mellesleg adiplomáciai kar doyenje, ugyanis elszólta magát. Egy amerikai újságírónak azt mond­ta, hogy „ha segítjük Haitit, akkor egy genszter hatalmon maradásához nyújtunk segédkezet". Az újságíró megírta lap­jában ezt a Duvalierra nézve egyáltalán nem hízelgő véle­ményt azzal, hogy egy európai diplomatától származik. A New York Herald Tribune megjegyzi, hogy Haitiba akkredi­tált diplomaták zömének ugyanez a véleménye, csak éppen nem ildomos ezt nyíltan hangoztatni. Végtére is Duvalier Washington és a Wall Street jóvoltából került az elnöki szék­be. Hogy megválasztása körül történt némi suskus és hogy ö maga gengszter — hát istenem. Még mindig jobb elnöknek gazember, aki engedelmes, mint egy olyan ember, aki hazá­ja és népe érdekeit fölébe helyezi a State Department óha­jainak. Nyilván, így vélekednek Washingtonban. Az angol követ örülhet, hogy egyszerűen megúszta a ki­utasítással. Mert amikor hangosan kimondta, hogy Duvalier gazember, voltaképpen annak washingtoni barátait, a Wall- streel-i partfogókat hozta ki-nos helyzetbe. Mert hogy is mondja a közmondás? Madarat tolláról, embert barátjáról... . _ ____ ___________. Z. T. 17 évesek... A háborúnak még nem volt vége, de Magyarország már fel­szabadult. A német fasiszta hadsereg katonái végleg kipu­coltak az országból, mert a di­csőséges szovjet hadsereg egé­szen Berlinig zavarta ókat, 1945 áprilisa az első szabad ta­vaszi hónap. Ebben az évben és hónapban született ez a há­rom 17 éves fiatal is, akik egy- \ idősek a szabadsággal. • 1915. április 7-én született, három nappal a felszabadulás ünnepe után. Most az egri Szi­lágyi Erzsébet Leánygimná­zium III. osztályos tanulója. Testnevelő tanárnak készül, hiszen édesapja, édesanyja és bátyja is testnevelő tanár. Ne­ki is megvan minden reménye, mert mióta iskolába jár, kitű­nő bizonyítványt vitt haza, s ezenkívül az országos közép­iskolai vívóbajnokságon első helyezést ért el. Természete­sen, más sportágban is jeles­ugyancsak a Szilágyi Erzsé­bet Leánygimnázium II. osz­tályos tanulója. Édesapja kő­olajbányász. Pedagógusnak ké­szül, de még nem döntötte el, milyen szakon. Mint úttörő­vezető az V. számú iskola ta­nulóival járja a megyét, az úttörőcsapatoknál játék- es klubesteket is rendez. PÉK LÁSZLÓ Feldebrő községből került az egri iparitanuló-intézetbe. Szakmát választott, és most a Mátravidéki Fémművek első éves esztergályos tanulója. Szeretné szakmáját kitűnően- elsajátítani és jó szakember­ként dolgozni munkahelyén. ★ Bizonyára mindhármuk kí­vánsága, életcélja teljesül — hiszen csak rajtuk múlik. (kisbet J7 gy nép történetének, ^ vag>’hogy inkább törté­nelmének is vannak határkö­vei: anijelytól, illetőleg ame­lyig mélyük a történelem egy szakaszát. Hogy ez a határkő egy-e csupán a sok közül, amelyek ott sorakoznak a tör­ténelem országútja mellett, vagy olyan jelentős, amijívtö. merészen másfelé, felfelé ka­nyarodik, ível az út, sokszor csak visszatekintve, lefelé néz­ve mérhető fel igazán. Az új or­szágút tizenhetedik kövénél visszatekintve, ama „1945-öt” méltán tekinthetjük annak, ami: történelmi sorsforduló­nak, népünk megírt, s ami még ennél is döntőbb, megéli történet drámai fordulópontjá­nak, amikor a hős éppen az évezredes elbukás után fel­emelkedett és az évezredek hazug hősei a „felemelkedés” után dicstelenül elbuktak. Mindaz, ami akkor történt, s egy kicsit az is, ami a leg­utóbbi évekig: ma már törté­nelem, amelyet iskolákban tá nítanak, amelyre ugyan visz- szaemlékezünk, de amelyről sokkal gyakrabban megfeled­kezünk. Nem is annyira azért, mert az ember háládatlan len­ne a történelem nagyszerű pillanatai, a nagy fordulók iránt, mint inkább azért, mert az ember a történelemköny­vekben pillant vissza, az élet­ben sokkal inkább szívesen, — előre. Pedig, hogy az em­ber valóban emberi rangra emelkedett ebben az ország­ban, hogy egyáltalán van mi­re visszapillantani, ami kö­zelmúltat illeti, s visszapillan­tani az elmúlt évtizedekre, hogy ezt a közelmúltat össze­vethesse és az összevetés ered­ményét megelégedetten nyug­tázhassa, — ezt annak a sors­fordulónak köszönheti, amely ma már csak egy történelmi dátum, de amely emberséget adott az embernek és „ma­gyarságot a magyarnak”. C ezt a József Attila-i ^ gondolatot most nem­csak egyszerűen, vagyhogy ép­pen nagyszerűen a hazai viszo­nyokra, a magyarság önmagá­ra találására értem, de arra is, hogy ez a sorsforduló ma­gyarságot adott a magyarnak messze határainkon túl is: a barát és az ellenség előtt egy­aránt. Petőfi azt jósolta, hogy a magyar név megint szép lesz, s 1848-ban méltó is lett régi, nagy híréhez, a kurucok, a Dózsa seregbéliek nagy híré­hez. De az elbukott szabadság- harc Után olyan sötétség bo­rult ismét erre az országra, amelyen a hazai mécsesek még itthon sem tudtak áttörni, nemhogy fényükkel a távoli országokba elhatolni tudtak volna. Ha hitünk volt a nagy­világban, az inkább csak hír-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents