Népújság, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

1962. április 30., héttő nepojsag 4 C> 6 \ Éljen a forradalmi munhás-parasst kormány r így élnek ők A vásárlók örömére | ladanyi mihaly: A petőfibányai gépüzemben dolgoznak. Egyikük hegesztő­pisztollyal „varrja” egybe az öles szálvasakat, a másik vil­lanyvezetékek bonyolult szá­lait igazítja helyére, gépeket irányítanak, de abban vala- menyien megegyeznek, hogy fiatalok, és munkával szerez­ték meg az élet szépségeihez való jussukat, s azzal akarják megvalósítani reális álmaikat Fiatalok, akik megfontoltan terveznek a távoli jövőre. Fi­atalok, akik örülnek az élet­nek, de örömük nem a könnyel­mű mának élés hangulatából, de a jól végzett munka kelle­mes érzéséből, a jövőbe vetett bizalomból fakad. Boldogságuk munkával ter­mett boldogság. Jövőjük zá­loga is az embert emberré te­vő hasznos tevékenység: a munka. Nem örökséget várnak, milliós nyereményeket, nem y^ekulációval teremtik meg ■ veikhez az anyagi alapot, oe becsületes munkával. Czitor László géplakatos géplakatos, majd megnyugta­tásul közh, azért az élet köny- nyebbik oldala mellett sem halad érzéketlenül. Színházba járnak Budapestre, táncestek­re, kirándulásokra, s nem utolsósorban a KISZ által szervezett rendezvényekre, a társadalmi munkától a klub­délutánokig. így él, így gondolkodik a gépüzem fiatal lakatosa. De miként vélekednek a többiek? Például egy olyan fiatal, aki még nem evezett be a házas­ság révébe? Erről talán Kémeih Ilona gépkezelő beszéljen. Zavartan válaszolgat a kér­désekre, mert azok akár mun­kájáról, keresetéről, terveiről szólnak, mindenképpen vissza­Vékony, szőke fiú, szinte gyereknek látszik, pedig már komoly, családos ember, habár alig haladt túl élete a negyed évszázadon. Beszélge­tés közben néhány tőmondat­ban pergeti le élete utóbbi eseményeit. — 1954-ben szabadultam fel a géplakatos szakmában. (Űgy- lútszik, már akkor sem fázott a munkától, tanulástól, hiszen a szokásos tanulóidő helyett másfél év múltán már segéd­levelet kapott.) — 1960-ban érettségiztem a hatvani gimnáziumban, — folytatja tovább, s arról sze­rényen hallgat, hogy ez az érettségi a munka utáni szor­galmas tanulás gyümölcse, nagy akaraterejéé, amellyel szabad idejét feláldozva vetet- .e magát a tanulásra. — Tavaly pedig megkezd­tem a technikumot... Na, Igen és közben megnősültem. A feleségem is itt dolgozik a Mátravidéki Szénbányászati Trösztnél. Mit mondjak még magamról? Van jó lakásunk, televíziónk... Csak ezek a vizsgák lennének könnyebbek — tér vissza újból a tanulás­hoz, amely szinte betöltötte az életét. Ez lenne hát röviden a má­sodik érettségijét szerző gép­lakatos története, de vajon mi­ként képzeli sorsának további alakulását, milyen tervek meg­valósításán fáradozik majd a következő években? — ügy látom, a tanulástól már nem szabadulok egész éle­temben. Nehéz lesz, tudom az egyetemi felvételi vizsga, még nehezebbek az utána követke­ző évek, de hát lehet megáll­ni? ■ Nos, ebben igazat kell adni Czitor Lacinak. A követelmé­nyek, — legyen géplakatos, vagy bármilyen szakmájú is az ember —, sarkallják a ta­nulásra. De hát az élet nem állhat csak könyvekből, szám- tanpéldákból. — Egyéni tervekre gondol? Újból megkezdjük a takaré­kosságot. A cél: a lakás gépe­sítése. Televízió már van, mo­sógép is, porszívó is, de még sok hiányzik, hogy igazán mo­dern legyen a háztartás», — fejtegeti elképzeléseit a fiatal kanyarodnak a magánügyek­hez, még ha a válaszok a tár­sadalmi életet tükrözik is. Ha petőfibányai fiatalról van szó, szinte természetes, hogy tanul. Németh Ilona is vizsga előtt áll, a gépkezelői tudnivalók­ból felel majd a hathetes tan­folyam elvégzése után. Ö is szakmát akar. Eddig különböző helyeken dolgozott, de most szeretne végképp a gépüzemben „letelepedni”. Pedig itt nem könnyű a mun­kája. A kereset sem valami fényes. Alig haladja meg az ezer forintot. Ez persze, bőven elegendő lenne, „élni” belőle, a napi kiadásokat fedezi, de Németh Ilona is a jövőre gondol, ami­kor édesanyjának átadja a ke­resetét. A jövőre, amikor a nemrég vásárolt értékes bútor már a saját lakásukat díszíti. A kettőjükét... Tervei? Berendezni egy szép lakást és természetesen a családnak élni. S emellett dolgozni, a fi­atalok között élni, a KISZ- Szervezetben, ahol eddig is na­gyon jól érezte magát, ahol sportolt, tanult, szórakozott, s ahol hozzásegítették ahhoz, hogy jó kedélyét megtartva komoly gondolatokat szőjön a jövőről, amelyet ő is mint tár­sai a gépüzemben, lelkiismere­tes munkával akar megalapoz­ni. Két jó barát Lipták József és» Farkas Bé­la villanyszerelőket egy kettős létra tetejéről invitáltuk le rövid beszélgetésre, hogy ők ték, miként sikerült a techni­kumi vizsga. „Húzzák” egy­mást, mikor a tanulásról szó esik. Irt róluk az újság, a ri­porter látnoki erővel így fo­galmazta meg lövőjüket: „e fiúból mérnök lesz, akárki meglássa”. Nevetnek rajta, pedig már most latolgatják, hogy felső­ipari technikumon, vagy egye­temen folytassák-e a tanu­lást. Mert ez a „távolabbi” tervük. Mindketten jól keresnek, bár Farkas Bélánál még „nincs aki elköltse a pénzt”, de barátja, Lipták József, már tizennégy hónapos kislánnyal is dicsekedhet. Lipták Józsefnek gyönyörű­en berendezett lakása van. De szerinte, nincs olyan szép la­kás, amelyet nem lenne érde­mes tovább szépíteni. Az anyagi terveiben tehát első­sorban a lakás jön szóba, s a házi „pénzügyminiszter”, Lip- tákné, már bizonyára ki is szemelte, mivel gazdagítják, szépítik majd otthonukat. S aki ezek után a komoly tervek után ■ valamiféle zárkó­zott természetű, savanyú, magának élő embereknek kép­zeli őket, az mélységesen té­ved, mert „Rekesz” és barátja, örök mosolyra termett embe­rek. Igaz, komolyan tanulnak és elismerést szereztek szak­májukban is, de emellett Lip­ták József szerelmese a zené­nek, „Rekesz” pedig a tréfák­nak, s egy kézen fel se tudják sorolni, mennyi társadalmi funkciót látnak el a szakszer­vezeti munkától a KISZ-ben végzett politikai tevékenysé­gig. Mindezt természetesnek ve­szik, hiszen többszörös szocia­lista brigád tagjai, s magasabb igényeket támasztanak saját magukkal szemben, mint más földi halandók. XXX Így élnek, így tervezgetnek a petőfibányai gépműhely fia­taljai. Nem a pillanatoknak élnek, elképzeléseiket, hosszú évek szorgalmas munkájával, komoly tanulással akarják megvalósítani. Valamennyien ilyenek? Ko­rántsem. Bár egyöntetűen vall­ják, sokat „javultak” vala­mennyien, s kocsma helyett mindinkább a takarékpénz­tárba hordják a százasokat. A mának élnek? Szavaik, tetteik bizonyítják, hogy mennyire nem. Hiszen terveik szépek és hosszú időre szólók. És a megvalósítás módját va­lamennyien tanulással, szor­galmas munkával képzelik el, a csoda és szerencsevárás he­lyett. S ebben rejlik nagyszerűsé­gük. Kovács Endre Új üzletet létesített a Heves megyei Élelmiszer Kiskereske­delmi Vállalat Új-Hatvanban, az úgynevezett ONCSA-tele- pen. A már eddig ott levő, de korszerűtlen üzletet a válla­lat átalakíttatta és modem, korszerűen berendezett önki­választó üzletet nyitott május 1-re, amelyet a környék lakos­sága nagy örömmel fogadott. A modem, új üzlet már a megnyitás napjától sokkal je­lentősebb forgalmat bonyolít le, mint az előző, korszerűtlen üzlet. A vállalat mintegy két­százezer forint költséggel léte­sítette az új üzletet és a mun­kálatokban az árudái dolgozók is részt vettek. Az újonnan megnyílt áruda korszerű raktárakkal is ren­delkezik és a vásárlóközönség minden igényét kielégíti. B. P.- A HEVES MEGYEI Köz­úti "Üzemi Vállalat az idén Mátrafüred és Abasár között átlag 5 méter szélességű asz­faltos burkolatú utat épít; az útépítés során négy darab 6 méteres nyílású híd megépíté­sére is sor kerül, mintegy 1 millió forint értékben. A munkálatokat szeptember vé­gére fejezik be. Régi május Órák óta övéké volt az út, s a kormosarcú áradat előtt a város összerezzent. A kapuk bedördültek. A villamoskocsik döglött halakként, sárgán úsztak az emberfolyóval, amely egyre nőtt. A kirakatok báván hunyorogtak. Redőny zörrent. A kaszárnyában vészjel harsant, s máris sorakozott az osztag. Testvéreim! — mondta elöl egy férfi. — Testvéreim, nyomorral jóllakottak! „A zendülés elöntötte az utcát Elsöpreni!” Élőn elkárhozottak, csonkák, kiket a gépek összetörtek, börtönlakók, kiket spiclik feladtak, árvái minden emberi örömnek ... A csendőrök falak mentén vonulnak, kőhöz koccan a markukban a kardlap: „Ne spóroljátok az ólmot, fiúk .;.” Eljött a nap! Méhkasként zúg az út, riadt zászlók verdesnek, mint a szárnyak, s a fakó arcok mind tüzesre válnak. „Emberek, itt a Legfelsőbb Parancs. Oszoljatok. Lövünk a rendbontókra!” Feszítővas harapja a követ, a villamos elvágódik az útra Feldörögnek a csendőrfegyverek. ★ A fájdalom ment végtelen sorokban, hol éhező munkátlanok hada. Ó, régi május, lépted messze dobban. Elszáll, akár a puskapor szaga Május elsejére emlékeznek ...és akkor majd május else­jén kimegyünk a játszótérre, lesz labdátok, új ruhátok, má­jusban is cipő lesz a lábato­kon. És kalács lesz a kávéhoz, mert minden úgy lesz, aho­gyan édesapátok mesélte nek­tek. Higgyetek neki, ő igazat mond! Nagy ember ő! Félnek tőle és azért zárták a börtön­be. De majd hazajön, aztán elvisz benneteket oda május elsején, ahol most még nem játszhattok. Csak legyetek jók és ne feledjétek soha, amit édesapa mesélt!... Csend ülte meg 1916. május elsején az egri Koháry utca 16. számú ház kis földes szobáját, ahol egy édesanya erről mesélt a gyermekeinek. Többé nem jött haza a frontot megjárt férfi, elnyelte a börtön, vagy talán el sem érte a börtönt... S a gyerekek május elsején, négy év múlva kimentek az Érsekkertibe, virágot is szed­tek, de hamar hazakergette őket az ellenforradalmárok golyója. Az egyik meg is halt, és kicsi sírja fölött ma már csak az emlékezés suhan... Arra az első szabad május­ra emlékezik Libertiny Sándor bácsi, a szakszervezeti székház nyugdíjas klubjában, ahol kel­lemes ultizás közben zavartam meg, hogy beszéljen Eger első szabad májusáról. Sok min­Lipták József is elmondják terveiket, elkép­zeléseiket. Brigádjuk már háromszor nyerte el a szocialista címet, így szánté tőlük is felesleges volt kérdezni, tanulnak-e, mert mindketten azzal kezd­Az egri Gárdonyi Géza Színház műsorából. Pálffy György és Szoboszlai Sándor Abody Béla Nyomozás című drámájának egyik jelenetében. (Fényszöv. foto) demről szó .esett A fiatal kő­műves életéről, a szervezett munkás hétköznapjairól és vé­gül arról, mi is volt itt május elsején. — Sok nép gyűlt össze. Min­denki hallani akarta a szóno­kokat akik a városháza erké­lyéről tartották meg a prog­rambeszédüket Mindenki ott akart lenni, mindenki éljenez­ni szeretett volna, hogy végre, szabadon szállhasson a mun­kások hangja. Ott álltam én is a tömegben, s itt-ott már arról suttogtak a fiatalok, hogy milyen nagy majális lesz az Érsekkertben. Aztán, ahogy ott állunk a barátaimmal, egy­szeriben látjuk, hogy baj van! Megzavarták az ünnepséget ismeretlen egyének leszaggat­ták a lobogókat, a feliratokat meg a vörös zászlót az erkély­ről, és amikor a tömeg szétosz­lott, Subik kanonok házából géppuskások pásztázták végig a fő utcát Lájer Dezsőt köz­rekapták, bántani ugyan nem merték a. szónokunkat, de megfenyegették: „itt fogsz lógni a városháza előtt, csak vigyázz!” Aztán csend lett nagy csend Egerben. Szita Miska alezredes jól megszer­vezte az ellenforradalmi ban­dát, s bizony, nem lett semmi a jól előkészített májusi mu­latságból! ★ Folyik az emlékezés patak­ja. Nem lehet elfelejteni eze­ket a napokat, amikor hajszá­lon függött sokak élete, ami­kor nem nyughattak azok, akik féltették az uralmukat a néptől. Aztán jöttek a megtor­lás évei. A szervezett munká­sok évről évre megpróbálták a szinte lehetetlent: megünne­pelni május elsejét! Svába Jánossal Hatvanban beszélgettem ezekről az idők­ről. A ma már ősz hajú, de­rűs tekintetű ember nvugdíját élvezi, s kis kertjében tölti a nap nagy részét. Homlokára tolt szemüvege mintha segíte­né az emlékezésben, amikor elgondolkodik, mindig feljebb tolja. — Kilencszázhuszonnyolc- ban nagyon nehéz volt a szo­bafestők élete. Nem volt mun­ka. Egész télen csak a lábun­kat raktuk keresztbe a létra fokán. Egyszer csak jön a mester, akinél dolgoztam: „no, Svába, holnap reggel megy a rendőrségre, szereztem mun­kát, három szobát kell kifes­teni”. örültem végtelenül, hi­szen már fájdalom volt nézni a családot kereset nélkül. Eljön a reggel, hajnali ötkor már ballagtam a rendőrség fe­lé. Egyszercsak, hónuk alatt a hegedűvel, cigányokkal talál­kozom. „Hová, emberek?’’ — állok velük szóba. „Kérem, hát a májust köszönteni vé­tünk az éccaka!” Úristen — kapok egyszeriben a homlo­komhoz. Május első, ón meg, aki még inas koromban is ün­nepiéit, most dolgozni megyek? Nem. Visszafordultam. Nem­sokára jött értem a két rend­őr, aztán bevittek a kapitány­hoz ... Előkerülnek a nehéz eszten­dők, a még nehezebbek, hiszen azokra az időkre csak ilyen jelző illik, ha egy megfigyelt szervezett munkás visszaemlé­kezéseit hallja az ember. De a paraszti soron sem volt köny- nyebb annak, aki szembehe­lyezkedett az urakkal. Azért emlékezik már szíve­sebben vissza az első igazi, szabad májusra Gulyás János­áé, az Egri Bistro egyik kony­hai dolgozója, öt gyerek édes­anyja. — Gyenge már az én emléke­zőtehetségem, hiszen két nagy gyermekemet nemrég temet­tem el. A lányom szívbeteg volt. Csoda-e, hiszen annyit szen­vedtünk, amíg vártam, meg az­után is, nem is lehetett valami erős szegényem! De akkor, 1945. május elsején még élt, mind az öt! Kimentünk Pa­csirta utca végére és néztük azt a töméntelen embert, akik az utcán tolongtak. Még az apácás iskolák egyenruhásai is ott voltak, de azoknál nem volt csak nemzetiszínű zászló. De ott voltak, és ott volt a so­rok közt az a sok szegény gye­rek, akiknek a tanulás mellett most már szabadságuk is le­hetett. Egyszerű asszony va­gyok én, kapások voltunk, egy kis földön tengődtünk, de bi­zony könnyes volt a szemem ezen a májuson! A gyerekek­kel — igaz, hogy már elég na­gyok voltak, embemyi embe­rek — mégis lementünk az Ér­sekkertibe, mert olyan furcsa volt nekünk, egrieknek, hogy nyugodtan járkálhattunk ben­ne, meg még énekelhetünk is. Hát csak erre emlékszem, ked­ves! ★ Csak erre. Csak arra, hogy boldog volt, hogy szívét meg­dobbantotta valami, amit talán meg se tudott foglamazni. De nem baj. Nem ez a lényeg, ha­nem az, hogy a szépséges ta­vasz azóta sem változott derűs színéből sötétebbre, hogy a negyvenötös májust azóta már 17 szebbnél szebb követte, s a visszaemlékezés helyét egyre inkább betölti a tervezés nagy­szerű, szívet melegítő bol­dogsága! Cs. Adám Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents