Népújság, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-18 / 65. szám
A \HPÚ|SÁG IRODALMI MELLÉKLETE ==“-—A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN <54Urfctó £,éza : A düh olyan, mint a gyufa lángja. Fellobban, aztán kialszik. Ha lobbanó lángja belekap szalmába, tetőbe, akkor is viszonylag gyorsan hamvába hal a tűz, s néhány óra múltán már csak kesernyés szaga árulkodik, mivé nőtt és mivé lett egyetlen szál gyufa vágya: hogy hatalmas legyen. A méreg az más. Az alattomban lappang, mint valami eldugott parázs, amely arra már nem jó, hogy melegedjék mellette az ember, de arra j<5, hogy bármelyik pillanatban elégessen mindent, mert mikor már lobog a láng, ezernyi áttétele van a parázsnak, mint a ráknak. .;. és Zsinka Dezső mérges. Harmadnapja nyeli a mérgét, s minden nyelésnél keserűbben és vadabbul néz körül a világban, amely gyanútlanul süti napját rá a falura, terelgeti embereit dolguk után az utcán, csalogatja ki a magot a földből, a rügyeket az ágakon és bukfencező széllel neveti ki Zsinka Dezső mérgét. És olyan méreg ez, hogy elmondani sem lehet. Azazhogy elmondani éppen lehet, de az csak mese lenne, rövid kis mese, és semmiképpen sem a valóság, amely mint valami pók, ezernyi kis szállal szövi, fonja körül minden napját, napjának minden pillanatát. Talán volna is, aki kinevetné, vagy olyan, aki éppenséggel azzal értene egyet, amiért eszi ez a kemény méreg.*. más meg odavágná: Saját portádon nem tudsz rendet teremteni, micsoda férfi vagy te! Hát ez az. Micsoda férfi ő, hogy nem tud végre pontot tenni a dolog végére, hogy nem tud az asztalra csapni, roskadna belé az asztal, az lenne jó ... Ehelyett érvel, agitál, kiüti a hideg veríték, aztán összeszorított foggal hallgatja Annus soha meg nem szűnő lemezeit, hogy másnap újból elölről kezdje... Akármit tesz, már semmi se jó. Akármit mond, már minden elrugaszkodottság. Ha elmegy, űzi az ördög. Ha itthon marad, csak azért marad, mert nem vitte el ez az ördög. S mindez miért? Szégyen kimondani, bizonyisten szégyen kimondani: a párttitkár felesége bérmáltatni akar. Az úttörő fiát meg akarja bérmáltatni. Hát igen, azért az a személyi kultusz is tartogatott valami jót. Most milyen könnyű lenne elintézni.:. A pap fertőzi a népet, lázit, el vele.:. De nem lehet, helyette érvelni kell, agitálni, okosabbnak lenni, mint a harmincegynéhány éves koráig tanult plébános, az is, biztos* e szerint kapja a fizetését. Normában. Ahányat megbérmáltak, annyival többet. Tán még prémiumot is, a túlteljesítésért. — Hát hogy jön az ki, hogy a párttitkár fia, odadugja a fejét a klérus keze alá ..: Ide szórd a hamut, atyám;.. Szó sem lehet róla* érted? Annus beharapta a szája szélét, aztán halkan, mint valami megdicsőülésre váró apáca, csak ennyit mondott: — Mert neked a fiad lelki üdvössége semmi.. * Téged megbérmáltak, te már rendben vagy..; De ő? Lehuppant a székre, s tátva maradt a szája. Hát ezt az asszonyt mi lelte? Évek óta nem volt templomban, akárhol szó került a papokról, mindig elmondta a történetet falu- jabéli egyik lányról, aki lányként ment be gyónni a paphoz, s asszonyként jött ki — feloldozva . *. Inkább már hogy megoldozva. S most meg itt lelkiüdvösségről papol... — Mondd, de őszintén, megbolondultál te, Annus? Vagy a kútba valaki bort öntött, és én vagyok részeg? — Miért haragszol te a papra? — Én? Haragszik a jófene... Nincs nekem vele semmi bajom, s gondom se, hálaisten ... Legalábbis eddig nem volt. De ne legyen gondja neki sem velünk .. * Az én fiamat nem fogja megbérmálni... — Ű nem is, de a püspök ..: az meg... Én az anyja vagyok, kötelességem a gyerekről gondoskodni, még a túlvilágon is ... Hát eddig bírta az első beszélgetésnél* Pontosan eddig. Úgy rohant végig a főutcán* mintha kergették volna. Nem volt kocsmás ember, de most egyből rúgtatott az italboltba, s be vagy három féldecit, azt a kutya kesergőjét. A három féldecitől-e, vagy az eltelt időtől, de meghiggadt dühe és gondolkodni kezdett. Hát az a bérmálás, az nem megy, az egyszer szent. De hogy ez az asz- szony most a saját asztalánál, a saját ágyában képviseli itt neki az idealista filozófiát— elvigyorodott, mert hirtelen úgy látta maga előtt Annust, amint pápaszemmel, nagy könyvvel a kezében az idealizmus mellett szónokol, mint filozófus... naihát, ez azért mégiscsak sok. Na, persze, ez az, amikor az ember nem foglalkozik saját családja nevelésével. Egy egész faluéval igen, mert ugye, az párttitkári feladat, pártmunka, meg felelősség, de köz! FARKAS ANDRÁS: ben otthon fejére éghet a ház. Beszélni kell j szépen, nyugodtan, higgadtan az asszonnyal... í Talán kicsit felolvasni néhány idevágó iroda- 5 lomból, szóval, olyan szemináriumfélét tar- b tani otthon és meggyőzni, hogy nem azért a kell itthon maradnia a gyereknek, mert az y apja párttitkár, bár azért is, hanem mert az o teljességgel felesleges dolog, s aki a bérmá- § lásban hisz, az nem hihet az ember erejében, y s aki nem hisz az ember erejében ... Meg- 8 ivott még egy féldecit és felvidámodva elin- ft dúlt hazafelé... r? Ez tegnapelőtt volt. O S azóta nincs nyugta, és már kiszáradt a x torka. Mára virradó éjszaka azt álmodta, hogy 0 egy inkvizitor kergeti hamutállal a kezében, de ő megbotlott valamiben, elesett, az inkvizitor meg csak öntötte rá a hamut, hogy már fulladozott a rettenetes súly alatt... Mikor felébredt, még jobban megijedt. Alig talált ki a párna alól. Hogy a fenébe került a feje a párna alá? ’ — Nem érdekel, mit mond a falu... É ' pen azért nem lehet, hogy a falu ne mond- J hassa, egy szájból fújunk hideget és mele- ß get..s 2 — Értsd már meg, Annus ...sl nevelés ..; g Az iskolában, meg tőlem is azt hallja a gye- $ rek, hogy *.* Már neked az iskola se jó ... Meg én se? Akkor miért élsz velem, azt a keserves úristenit... Igenis, kiabálok .. *! ..: és így tovább. Annus leteszi elé a leveses tálat: — Pedig megbérmáltatjuk azt a gyere- L két . ; ; • 2 — Nem! 2 Annus leteszi elé a vacsorát, szalonna © mellé hozzáteszi: ® — Pedig megbérmáltatjuk azt a gyere-: két... — Nem! Jön a gyerek: — Édesapa, megbérmálnak, vagy nem? — Hát te mit akarsz, kisfiam — próbálja, hogy a gyerek mondja ki a nemet.:. — Ahogy édesapámék akarják, nekem úgy jó::. Bár szép dolog a bérmálás ... Juli néni mesélte, hogy jön a püspök, zúg az orgona, fehér ruhában a lányok, szépen, sorban, .a fiúk..: — ... hagyd a fészkes fenébe azokat a fehérruhás lányokat, meg az orgonát... Hát az úttörőben mit tanulsz te... S tőlem mit tanulsz, mi? A gyerek megszeppen, aztán ránéz tanácstalan, nagy szemekkel és hadarni kezdi: — Hogy a világ anyagi természetű és meg-l ismerhető és;.. — Eridj a pokolba a megismerhető világoddal együtt — hörren rá a fiára Zsinka és legbelül érzi: többet tett a régi az új ellen, | mint az új tett általa a régi ellen... És ma már egész nap nem beszél az asz- szonnyal, az sem vele. Ültek egymás mellett az asztalnál, a rádió bekapcsolva, valaki a budai várról tart felolvasást, érdekli a jófenét most a budai vár, de csak szóljon a rádió, mert meg lehet bolondulni ebben a csöndben, s az asszonyra sem lehet nézni, mert annak meg olyan az arca, mintha szakadatlanul citromot nyalna *.. A gyerek meg kushad a sarokban, valami fából magafaragta hajóval vacakol.:. Érzi az is, hogy olyan a levegő, amikor egy szikra is elegendő... Zsinka Dezső most legszívesebben felugrana és megfojtaná az asszonyt. Pedig nagyon szereti ezt a dolgos, az eddig mindig megértő asszonyt. Dehogy is szereti. Hát lehet szeretni egy ilyen asszonyt, aki a túróscsusza mellé odatálalja a bérmálási hamut is az asztalra. Gyűlöli. Vagy saját magát. Vagy az egész ostoba világot, amely ellen neki meg kell, meg kellene küzdenie, hogy ne legyen ostoba* De hát mi ő? Herkules, vagy az a Czája, aki lebírt tíz embert is... Az ám, tíz embert*.: De hát vagy háromezren laknak a faluban, s annak a fele, ha nem több, úgy jár a templomba szentmisére, mintha ott tartanák a lottósorsolást. Na, igen. A szövetkezet, hát az jó. Szép volt a munkaegység, Becsülettel fizeti mindenki az adóját. Az iskolában jó a tanulmányi átlag. A kul- túrházba mennyien eljönnek, ugye..* Meg minden szépen, rendben megy... Az asztallal szemben tükör lóg a falon, éppen belelát: saját magát látja. A párttitkárt, akinek a felesége bérmáltatni akar, akinek a fia úgy akarja, ahogy az édesapja akarja, az ég szívná fel az ilyen engedelmes gyereket, s akinek a községe bérmálásra készül. 1962-ben! — Hej, Tyitov;.. hej, Gagarin! — sóhajt fel hangösan és lassan elódalog belőle a méreg s helyébe alamuszi módon keserűség óvakodik bensejébe... Feláll, odaballag a falhoz és leveszi a tükröt. Mit tagadja, legalább maga előtt ne: szégyell belenézni. fl papírhajó balladája — Csinálj nekünk papírhajót, Vitorlásat, sokat, nagyot! így nyúz a lányom és fiam. És ellenállni hasztalan. — Mesét olvasni lenne jobb! Mire a válasz: Ó, dehogy! — Nincs itt tenger, patak, se víz, A szőnyeg áll, sehova visz. És csókolnak, szavuk pereg, És nem tágít a két gyerek. Az újság épp az asztalon: — Mi lesz, ha el sem olvasom? Hogy is csináltam én hajót Régen? Hogyan? Sokkal nagyobb A gond most, mint egy perc előtt. Hol kérjek kölcsön észt, velőt? Mint annyi sokszor, most megint Segítenek emlékeim, Csákóra hajtom a papírt, És bár ölesbetüs a hír, Nem érdekel! Gyerek vagyok, Építek egy olyan hajót, Amivel én is elmegyek Álmok után. — A két gyerek Belémkapaszkodik s szivük Lázt ébreszt bennem s mindenütt, Szemük parancsolgat nekem, S szándékuk meg nem törhetem. Már a fürdőkádnál vagyunk, Csak sima víz van, nincs habunk Nincsen hullám, se tengerár, Csak úszik a nagy papírbogár, Úszik és ázik lankadón, És én a csendet hallgatom, Mert néma most a két kölyök, S csak áll a fürdőkád fölött. Ahogy a nagy papírhajót A víz felőrli és halott Emberként lustán fék szí meg A kádbazárt csendes vizet, Fiam keserves jajba kezd: — Apu, elázott, most mi lesz? — Kihúzom majd, így, nedvesen. — Nem engedem, nem engedem! S mint annyi álom gyermeki Tragédiával van teli, / Sírásnak indult az, ami Örömnek indult s játszani. Nem a hajó, a pillanat, Ami bennünk örök marad. S igaz marad a két gyerek, Ahogy a percben pityereg. (FORGÁCS KÁROLY versei: Az Alföld peremén Alig hogy átfolyik a Zagyván a síkság: elnyeli a hegy domb-szája. Tovább nem mehet: lefogják a szögvas-oszlopok sorai, s a nagyfeszültség 2 drótjai zengve átkarolják gyapjas testét. Lent semmi korlát X nem áll futó tekinteted elé, de fent, a peremen túl, füstpántlikákat lengető kémények mellett kőre kő tapad, és a piros gyárfalak kockákat rajzolnak a kék hegyek oldalára. A dombok, s a völgyben guggoló bozótok mögött szűk labirintusok mélyén szikrázó csákányokkal bányászok fejtik a szenet, s mint röpködő jó üzenet: telt csillék futnak a magasban. Vadgesztenyefák A nyári tűz nem égette vörösre, ;de enyhe szélben rozsdásra befestve míg lent az ágon, mint a zászló, a gesztenyefák pergament levele; s rikolt, míg pörög végig az úton. Míg fut a szél: lódul az ág és válik [törzsétől a tüskés zöld gömb. Zuhan, is hogy földre huppan: szétnyílt méhén át iragyogó barnán világra gurul a vadgesztenye: termés és a holnap ’virágának rejtélyes, büszke magja. Egymásba hajló, szép fogaskerék: belekarol a holnapba a tegnap, s így fordul életünk a ma csuklóján [át, magában hordva az eredményt s a másik lépést indító sugárt. F. TÖTH PÁL: Jó tanács A hajnalok már beköszönnek — ébredni kedvesebb, könnyebb, a vágyak is messzebbre szöknek, megdobogtatják szívünket. Napsugár — ragyogó ajándék, nem tavasz és nem is nyár még, de az illat jelzi, hogy pár hét s itt lesz a bohókás vendég. BeJenevet halvány szemünkbe, s visszacsillan fényes tükre, ha messzi nézünk elmerülve* hajunkat borzolja össze. Vállunkat — a kabát lehúzta — egyenesítgeti újra, s a nénikéket, nem a sutba, kiültetik a kapukba* Te is ereszd hát neki lábad, hagyd el hűtlenül szobádat, menj a hegyekbe, folyópartra, s öltsél bátran kart a karba* ne nézz körül ha kedveseddel tréfás kis játékba kezdd — ujjt ujj fog át, sétál az ember, s télutón is fölmelegszel. HARGITAI ISTVÁN; Mólóépítők (a ,,Kanalai Ciklus”-bő!) Ez a tó tengerként hűvös. Télen méternyi jég — Páncél borítja és bűvös Mondák, s karéi regék — Szárnyaljak roppant partjait Századok óta rég... S most márciusban (— ám ne hidd!) Mólót épít a Nép. Februárban zord hóekék Álltak a lóra rá, — Felsikálták fényes jegét — Aztán jött egy Hnrrá...! Acsfejsze csattogott a mély Fölött, s fatornyokat Építettek a finn-karéi Kölykök — nem álmokat! Jeges szél csípte arcukat. Hogy a fúró-torony Meredekén a lábukat Vetették bátoron. „Egy-kettő! — Három! és Hurrá! Emeld meg! Jégbe vágd!" A jégnek szikrázó porán Vaspajszer így tör át! Torony közepébe emelt Mázsányi súly zuhant... S emelte újra-újra fel Nyolc-tíz vidám suhanc. Az áttört jégbe oszlopot Vertek be sebtiben, Ugyanily módon — s arra ott Voltak megint tízen. Délben a jégen nagy tüzet Raktak, s körös-körül Guggolták — álltak, mint üveg Tűnt a tó messziről... (Messze az erdős szigeten Vainamainen lakik. — S mosolygón nézi szertelen Varázsló fiait.) — Jégből a kimért oszlopok S favázak rendje kél: Új kikötőre száll a Hold Ha elolvadt a tél... KOVÁCS SÁNDOR: BETEGEN Párnák ti forró puha rózsák mérges szirmotok marja testem máskor az édes álom-pihék hulltak rám most álmatlan fekszem most a kényes láz gyújtja arcom míg a mérő higanya lomha rossz sejtelmek felé lopakszik hogy kegyetlen tényét kimondja de tiszta fény jön pedig őszül a magasból az ablakon át s én már gyönyörű bizalommal csak őt hiszem őt a gyógyulást
