Népújság, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-07 / 55. szám

19*2. mireim 7., szerda NBPÜJSAG 5 Műszak után... DÉLUTÁN félháröm félé jár az idő. Pétőfibányán befe­jeződött a nappali műszak. A villanyfényes vágatfolyosókon át kattogva, csörömpölve felszínre hozta a bányászokat a „né­pes”. Ki-ki indul haza. A művelődési ház előtti, autóbuszok­kal, fakaruszokkal teletűzdelt térről percenként indulnak szét a különböző járatók a Mátra aljí falucskákba. Fáradt arcú férfiakkal. Fáradt arcú férfiakkal, igen, mert a bánya, a föld mélye ezerszer próbára teszi valamennyinket, munká­juk szüntelenül új, meg új helytállásra, hősiességre kénysze­ríti őket. A föld nem adja olcsón kincsét, a szenet. Csáká­nyokkal kell kiszakítani, pakszittal kell robbantani a meddő­ágyból, hogy csillékbe lapátolhassák, s a nehéz zajjal surro­gó, drótköteleken mozgó vaskosarakbán a Mátravidéki Erő­műbe szállítsák, vagy a családi otthonokba juttassák. Több száz bányász töltötte le most a nappali műszakot, szegődjünk három, lámpát szorító, nagycsizmás, fekete alak nyomába, s nézzük meg, mit csinálnak műszak után, mivel töltik szabad idejüket.., A „nagy peeásw Molnár László idős, sokat tapasztalt vájár, ötvenkét esz­tendős. Megőszült haját rövid­re vágva, sörtésen viseli. A régi lakótelep egyik új kocka­épületében lakik. A második emeleten. Kettecskén éldegél itt, feleségével. Fia, most már végérvényesen is kirepült a családi fészekből, megnősült, máshol él. — Mivel tölti szabad idejét? — Tanulok... — mondja. Az „Időszerű kérdések” po­litikai tanfolyamának egyik előadója, s felületes ismeret- anyaggal, felkészületlenül nem állhat oda munkástársai elé. Az szégyen volna. Dehát, való­jában nem is áll oda... maga köré gyűjti az embereket oda­ül közéjük, s úgy beszélget ve­lük, egyszerűen, baráti köz­vetlenséggel. Készül hát az előadásokra, mellette a széken ott sokasodnak a sűrűn teleírt jegyzetlapok, a XXII. kong­resszus anyaga. Természetesen, necsak tanu­lásból áll az élete. Molnár La­ci bácsi tagja a Selypi Hor­gász Egyesületnek. Szenvedé­lyes peeás. A cukorgyári tó­ra jár ki felszereléseivel. A napokban nagy munkában volt. Horgász barátaival négy mázsa pontyot telepítettek a tóba. — ... hogy jövőre biztosabb legyen a fogás! — mondja Az­tán, távozóban lévén, még sorban mutogatja „háziipari” munkáit: a színes drótokkal befont korsókat, üvegeket. Imre és Robi ... Czank Imre, 34 éves vájár két fiát hívják így. A nagyob­bik 10 éves, a kisebbik most lép a kilencedik hónapba. Az elfoglaltságát tehát nem kell különösebben hangsúlyozni, a gyerekek lekötik minden cseppnyi idejét. Tizennégy éves bányászko­dásra tekinthet vissza. Mikor leteszi a pakszitos ládát —, mert a 125-ös fás fronton dol­gozik, mint lőmester —, ölébe veszi a legkisebbet, játszik vele, sétálni viszi, levegőzni. Aztán meg tankönyvek fölé hajol. — Feleségemmel együtt most végezzük az általános is­kola nyolcadik osztályát. Es nemcsak a tanulásban tart össze a férj és feleség. Mindketten tagjai a munkás­őrségnek, egymás mellett fog­ják a fegyver vasát, hogy bár­mikor készen álljanak a mun­káshatalom megvédésére. Ki­csit most szomorú azonban Czank Imre ... egyidőre bú­csút kell vennie a bányától. Hévízre utazik, hogy egészsé­gét megjobbítsa, s erősebben térjen majd vissza, újra dol­gozni, újra leszállni a föld mé­lyére. Petőfibánya — Borumlaka! Farkas Béla, 27 éves fiatal­ember nem szenet fejteni jár a bánya mélyére. A gépüzem­ben dolgozik, mint villanysze­relő. De a bányához tartozik ő is. Az Ursitz-féle fejtési pán­célpajzsok generáljavításakor állandó „bevetésen” van. Az ő feladata a villamosberendezé­sek javítása, azok működésé­nek ellenőrzése. A földtől jött, jászapáti pa­rasztfiúból lett iparos ember. S annyira hozzánőtt a bányá­hoz, a szakmájához, hogy nem cserélné fel másikkal. Megbe­csült szakember. — Két évvel ezélőtt — mond­ja — a romániai Borumlaka-i bányában töltöttem két teljes hónapot. A páncélpajzsot sze­reltük, próbaüzemeltettük. Mi­kor haza kellett indulnunk, már remekül működött a be­rendezés, megbarátkoztak vele a román bányászok. Délutánonként, műszakok után nagyon elfoglalt ember. Funkciót tölt be a KlSZ-szer- vezetben, s napi munkája mel­lett a villamo6ipari techniku­mi tanulmányokat is végzi. Pestre jár, pesti technikumba. S már nem is olyan sokáig. Másfél éve van még hátra, hogy kézhez kaphassa a bizo­nyítványt. S aztán? Egyik ba­rátja mondta: „ez a gyerek nem áll meg a mérnöki diplo­mánál lejjebb!” Farkas Bélá­nak — becsületes, lelkiismere­tes munkás —, ha akarja, si­kerülni fog a mérnöki diplo­ma megszerzése is... (pataky) ...hogy a holland imperia listák meg vannak győződve arról, hogy Nyugat-Iriánnák „szüksége van gyarmati fej­lődésre”. Nem kételkedünk abban, hogy a hollandok tudják, mire van szüksége Nyugat-Irián népének, de az biztos: azzal is tisztában vannak, hogy mire van szük­sége, mire lenne továbbra is szüksége Hága és Amsterdam üzletembereinek. Mikor beruházásról, köz­ellátásról, építkezésekről, a szó igazi értelmében vett fej­lődésről van szó, sohase ke­verik össze a holland gyar­matosítókat és a leigázott pápuákat. — Csak akkor, ha igazolni akarják a gyarmato­sítást! (zár) — VASARNAP megnyílt a felsőtárkányi kultúrotthonban a szabás—varrás-tanfolyam részvevőinek vizsgakiállítása. A 34 leány, asszony — a tan­folyam részvevői — vizsgamun­kái láthatók a vitrinekben. Negyedmillión! iorinl a termelőszövetkezeteknek / Az Állami Biztosító újabb kedvezményei A MŰLT esztendőben jég­károkra mintegy 130 millió forintot, 150 ezer elhullott, vagy kényszervágott állatért 95 millió forintot, tűz-, vihar- és árvízkárokra pedig 25 mil­liót, összesen tehát negyed- milliárd forintot fizetett ki a termelőszövetkezeteknek az Állami Biztosító. Érdemes ezekre a számokra felhívni a figyelmet most, amikor egy­másután keresik fel a biztosí­tási szakemberek a mezőgaz­dasági szövetkezeteket, hogy a biztosításhoz szükséges adato­kat felvegyék. Tavaly 56 ezer káresetük volt a szövetkeze­teknek, s túlzás nélkül mond­hatjuk: nincs az országnak egy olyan közös gazdasága sem, amelynek ne lett volna még dolga a biztosítóval. A termelőszövetkezetek ál­talános vagyonbiztosítását — mint ismeretes — 1961. janu­árjával vezették be. Ezzel lé­nyegesen nőtt a biztosított te­rület, s a biztosított növé­nyek száma: az Állami Biz­tosító az eddiginél szélesebb körű és sokoldalúbb kockáza­tot vállalt a közös gazdaságok vagyonáért. Elsősorban ezzel magyarázható az a tavalyi ta­pasztalat, hogy bár az általá­nos vagyonbiztosítás díja ol­csóbb volt, mint a veszélyne­menként külön-külön kötött vagyonbiztosításoké, a kártérí­tésként kifizetett összeg az 1960. évihez képest jelentősen; emelkedett. AZ IDÉZETT számok tükre-! ben elmondható, hogy terme­lőszövetkezeteink felismerték az általános vagyonbiztosítás; előnyeit. Hány és hány olyan kárvallott szövetkezetünk van, ahol egy-egy munkaegy­ség értéke 10—15 forinttal is kisebb lenne, ha a szövetke­zetek nem gondoskodtak volna a termelőszövetkezeti vagyon, a tagság munkája értékének a védelméről. De idézhetnénk például a gyöngyösoroszi „Február 24” Tsz-t, amely; 1 039 882 forint kártérítést ka-; pott a jégverés után. Számos; példát sorolhatnánk arra, mi­lyen segítséget jelent kár ese-: tén a biztosítás. A szövetkezetek tapasztalata bizonyítja, hogy jól jártak ez­zel az újfajta biztosítással. Hány olyan nézettel találkoz­tunk régen, hogy a kevésbé jégérzékeny növényeket nem érdemes, nem kell biztosítani. Ismeretes, hogy például a cu­korrépa is e növények közé tartozik. . S íme, 1961-ben több mint ötmillió forintot kellett a termelőszövetkezetek számára kifizetni azokért a károkért, amelyeket jégverés okozott a cukorrépában. Most, a zárszámadások vé­geztével, az idei tervek össze­állításánál érdemes ezeket a tapasztalatokat idézni. Arról már manapság nem kell sem a termelőszövetkezeti tagsá­got, sem a tsz-ek vezetőségeit vagy elnökeit meggyőzni: mennyire más szellemű bizto­sítást jelent a mai, szocialista, állami biztosítás, mint ami­lyennel a gazdáknak a régi, kapitalista világban dolguk volt. Hol akadt volna a múlt­ban olyan biztosítótársaság például, amely az árvízkárok tetemes, 50 százalékos megté­rítését is elvállalta volna, mint azt az Állami Biztositó ma teszi? Világos, hogy ilyes­mi csak az állami biztosítás­nál lehetséges, amelynek a termelőszövetkezeti általános vagyonbiztosítás esetében min­den igyekezete a termelőszö­vetkezeti gazdálkodás meg­szilárdítására, biztonságának fokozására irányul. Ezekben a napokban, he­tekben keresik fel a szövetke­zeti irodákat az Állami Biz­tosító emberei. Ajánlatuk a tavalyinál is méltányosabb, hiszen — éppen a termelőszö­vetkezetek igényeinek, kéré­seinek figyelembe vételével — újabb kedvező lehetőségek nyíltak a biztosításra. Az ál­talános vagyonbiztosítás kere­tében az idén kerül először alkalmazásra a jégbiztosítás a tsz-ek primőrjeire. Most lehet először kiterjeszteni a jégbiz­tosítást a kétrészes gépi úton aratott gabonaneműelmél a renden fekvő kalászosokra is. Január elsejével vezette be az Állami Biztosító a nagyüzemi baromfibiztosítást, amelyet kedvező feltételek mellett köt­hetnek meg a szövetkezetek. HA MINDEHHEZ hozzászá­mítjuk azt az évről évre erő­södő bizalmat, amelyet terme­lőszövetkezeti parasztságunk — kedvező tapasztalatai alap­ján — az állami biztosítással szemben érez, bizonyosak le­hetünk abban, hogy az álla­mi segítségnek e hatékony esz­közével az idén a szövetkeze­tek fejlődéséért, szövetkezeti tagságának jövőjéért felelős­séget érző minden szövetke­zeti vezetőség élni fog. — Ahá — mond­tam magamban, mi­kor hírül vettem, hogy dr. Lily, a flo- |j ridai egyetem kuta­tója, énekelni tanít­ja a delfineket. — Ahá — mondtam még egyszer, mert nem adnám sokért, ha végre egy éneklő delfint hallanék, ha már egyetlenegyet sem láttam még. Az­tán olvasom tovább a hírt, s kezd nem tetszeni nekem a do­log. Mert a profesz- szor véleménye sze­rint a delfineket sza­vak kiejtésére is meg lehet tanítani. Tehát két ének­szám között beszél­ni is fognak ezek a delfinek. Aztán jön egy rögeszmés, min­dig részeg tenge­részkapitány, mint Capek Szalamandrá­jában és dolgozni is megtanítja ezeket a tengeri sellöket. Meg háborúzni is, meg mindent... Nem, ez nem tetszik nekem sehogy sem. Énekel­jen a stiglinc és ne a delfin, beszéljen a papagáj és ne ez a tengeri emlős... Capék engem na­gyon megijesztett. (-ó) Egy Usenet margójára Születésének huszadik év­fordulóját érte meg az Ame­rika Hangja elnevezésű rá­dió. Kennedy elnök ez alka­lomból arra kérte e vállalko­zás munkatársait, legyenek a tárgyilagos hírközlés prófétái a jövőben is. Hurrá! Egyet­értünk. Legyen az Amerika Hangja ugyanolyan tárgyila­gos és igaz, mint aminő ak­kor volt, amikor még a hit­lerista gonosztevők ellen harcoló amerikai nép akara­tát hirdette. De már jó ideje mást hir­det. Emlékezzünk! Ádáz düh­vei uszított Korea ellen, ön­feledten tapsolt Guatemala leigázóinak, és mindmáig folyton mocskolja Kubát. Ez­zel szemben lihegve dicsőíti a NATO, a SEATO, a CEN­TO és a Bundeswehr vérgő­zös szellemét; lovaggá üti Francót és Salazart; a sza­badság bajnokainak titulál- gatja a földkerekség népnyú­zó diktátorait — Lumumöa gyilkosait pedig csaknem szentként tiszteli. Ez lenne Amerika igazi hangja? Soha! Ez Truman hangja, a kém­főnök Dulles hangja, a Wall Street hangja, Spellman bí­boros hangja, a vietnami jenki-bérencek hangja, a Fe­kete Hang hangja. Ha úgy tetszik: az ellenforradalmá­rokt a puccsisták, a politikai gyilkosok, a fajirtók, a Mae- Carthyk, és a John Blrchök hangja. Csak azok nevében beszél, akik nem akarják a népek szabadságát és barát­ságát, akik irtóznak a fegy­ver nélküli világtól, a le­szereléstől, a békés együtt­éléstől. Mi, magyarok is jól tud­juk, miféle tárgyilagosság és emberiesség vezérli az Ame­rika Hangját. Az elnök, úgy látszik, még nem tudja. Rosszul informálták. Persze, az Amerika Hangja egyszer megint az igazi Amerika hangja lesz. Csakhogy akkor a világreakció nem tapsól majd többé neki. A tárgyila­gos, igaz, és kendőzetlen hír­közlés nevében ki kell jelen­tenünk, ma még — tapsol... De csak ő... — kavics —■ » Szigorúan bizalmas" hanglemez Angliában csak „válogatott vevők részére” árusítják azt a hanglemezt, amelyen John Gos­ling, a Scotland Yard volt nyomo­zója tanácsokat ad, miképpen le­het betörések és rablások ellen vé­dekezni. A hang­lemezt rendkívül nagy áron, tíz fon­tért árusítják. Gosling eredeti­leg könyvben akarta megírni ta­pasztalatait, de at­tól félt, hogy a könyv a bűnözők kezébe kerül és hasznot húznak belőle, ezért dön­tött a hanglemez mellett. Szerencsés kimenetelű karambol A gépkocsivezető Rózsa Ká­roly, lélekjelenléte mentette meg a jászárokszálláBi ven- dégszerepléere utazó Gárdo­nyi Géza Színház művészeit a füzesabonyi vasúti feljárón. Harminchármam ültek a busz­ban, amikor utolérték a CE 31—"1-es rendszámú Traban­tot, amely parkírozási szándé­kot jelezve, „jobbról indexelt”. A busz éppen előzni akart, mikor a Trabant ismét visz- szafordult az úttestre. A sofőr akarta elgázolni a kis kocsit, s nekivezette a buszt a vaskorlátnak. A gép áttörte a korlátot, is egyik fele a 25 mé­teres mélység fölé került. Sze­rencsére a buszban nem tört ki pánik, s a színészek sér­tetlenül kiszálltak a járműből. A balesetnek az autóbusz kisebb megrongálódásán kí­vül nem lett komolyabb kö­vetkezménye, így még a héten sor kerülhet az elmaradt elő­adásra, s Jászárokszállásra is bekopoghat a »Párizsi ven­dég”. — A pillanatot meg kell oe- csülni. Aki a pillanatot nem becsüli, az az órát nem érdem­li... Ezt a rendkívül szellemes aforizmát az egyik kis presszó sarkában, régen nem látott ba­rátom eregette el, mint a ciga­retta füstjét. Világéletében bölcsességére és hódításaira volt a legbüszkébb, s e kettő versenyében kétségkívül a hó­dítások vitték el a pálmát, s hozták el számára a győzelem édességét. — Igaz, a jövőre is kell gon­dolni. A jövőre. De, hogy gon­dolni kell, Hogy ezt a csúnya kell szócskát egyáltalán hasz­nálni kell... brrr... már bor­sódzik a hátam... A pillanat, az a csodálatos. Ellesni a tit­kait, behatolni mélységeibe és megcsúfolva az időt, kiterjesz­teni a pillanatot, hogy tartal­mában órákkal felérjen... Nos? — nézett rám sokkal inkább diadalmasan, mintsem kér­dően. — Hát igen — mondtam böl­csen, egyrészt, mert pillanat­elméletéhez hozzátennem nem volt mit, másrészt, mert nem is várta, hogy bármit mondjak. Szeretett beszélni, imádta sa­ját hangját, szellemeskedéseit, s idegesítette, ha valaki köz­beszólt, különösen, ha ráadá­sul annak a valakinek véle­ménye is volt... — Na. látod, ez az élet meg­élésének titka. Ha majdan egy­A PILLANAT szer lehunyom szememet, hogy véglegesen megadjam magam az időnek, utolsó pillanatom az elfutott és megélvezett pil­lanatok feletti megelégedésem lesz... öregem, én ha 70 éves koromban halok meg, akkor is már háromszor annyit éltem, mint egy átlagember... Egy­szerűen, mert tudtam bánni a pillanattal... Egyszerűen ezért... Látod azt a nőt? — Melyiket? — kérdeztem meghökkenve, mert első pilla­natban nem értettem, hogy ke­rül most egy nő a pillanatok­ról szőtt, furcsa eszme háló­jába. — Ott, velem szemben, azt a barnát... ő ott ül, én itt. Egy pillanat az egész, s bennem máris megindulnak a furcsa kis fogaskerekek, hogy feldol­gozzák a pillanatot... Ráné­zek. Fekete a szeme, formás a térde ... Dohányzik, tehát nem üt el az átlagtól, csinos, sőt, szép, s emiatt mégis kiemelke­dik az átlagból... Máris az első izgató ellentét... S most megkezdem a pillanat kitelje­sítését, figyelj, ne szólj közbe, mert most tanúja leszel egy nagy jelenetnek, amelyet han­gosan mondok el, hogy okuli, hogy tanítványom légy: igy ke’l bánni a fürge idővel... — Rendben van, hallgatni fo­gók — rebegtem tisztelettel, s gyorsan befogtam a szám, mert idegesen összerándult a szemöldöke. Ránézett a nőre, merően, kicsit fölényesen, így nézheti egy jóllakott tigris a - rajáró áldozatát, aztán picit előredőlt és lassan beszélni kezdett: — Nem tudom, ki vagy, kei- vesem. De az enyém vagy. Most, hogy nézlek, egyedül én nézlek, az enyém vagy. Gondo­lataim, mint valami százkarú Buddha, úgy fonnak körül, megizlelik ujjaim tested min­den hajlatát, derekad ívét.. . Mindent. Ha tetszik, ha nem, annyira a birtokomban vagy, hogy azt teszem veled, amit én akarok. Rabszolgám lettél. Csak intek és követni fogsz, szol­gai alázattal, a rabnők odaadá­sával, követni ki az utcára, végig az utcán a gyanútlan és mit sem sejtő, ostobán naiv emberek között. Feljössz a la­kásomra. Ne is tiltakozz, hisz már iát is vagy. Ülj le & karos­székbe, amig bekapcsolom i rádiót, c hangulatlámpát és a kávéfőzőt... Hirtelen rámnézett. — Na. mit szólsz mindezek­hez, mi?-* Meghökkentő vagy. De miért éppen a legérdekesebb résznél hagyod abba... — Ostoba vagy, hiába, ment­hetetlenül ostoba ... Nem megmondtam, hogy minden pillanatot ki kell élvezni? Na, ugye ... Eddig ez egy pillanat volt.,. Most jön a következő pillanat. Figyelj! Újból a fölényes mosoly, új­ból kissé előredőlt a széken és újból merően a nőre szögezte tekint Hét: — S most jön az én nagy pillanatom — mondta szinte szuggesztív erővel... Most jön, amikor eloltom a lámpát, s megindulsz felém ... Felém ..., Felém.., ... és elszoruló torokkal vet­tem észre, hogy a formás tér­dek eltűnnek a szoknya rán­cai alatt, a nő feláll és megin­dul felé . . . felé . . . felé . . . ... és ebben a pillanatban egy tíz percet kitöltő hatalmas pofont kapott kedves pillanat- nyizmust filozofáló barátom. A nő már eltűnt.,én fuldokoltam a nevetéstől, barátom, arca vörös volt a szégyentől is ... — Mit röhögsz, mint egy fa­kutya? — mordult rám elkese­redetten és dühösen. — Mit szólsz a pofonhoz, te pillanatmüvész? — Innen látszik, hogytanít- hatatlan vagy ... Ez az ő pil­lanata volt. Neki is joga van kiélvezni. Nemde? Kétségtelen, Gyurkó Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents