Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-11 / 35. szám
6 NÉPÚJSÁG 1362. Február ti., vasárnap GVURfCO GÉZ# férfi úgy tett, mintha nem vette volna észre: — Nem beszélhetek másról... Mert szeretem, s mert egyedül van, magárahagyatottan ... Most magának legalább any- nyira szüksége van rám, mint nekem magára — hajolt közelebb a férfi, mintha szugge- rálni akarná. Klári nézte az ismerős és hosszú évekig csak ismerős és számára semmi több férfiarcot. Szarkalábas a szeme alja ... És milyen tiszta a szeme — állapította meg magában, s akaratlanul is végighúzta ujjait az arcán, mintha a még nemlétező ráncokat szeretné kitapintani és elsimítani... — És neki... Neki, nincs rám szüksége? — kérdezte hirtelen a férfit... Feri hátradült a széken, egy pillanatig töprengett, úgy jegyezte meg: — O eljátszotta az életét, a becsületével együtt... Maga nem kötheti hozzá a sorsát... Se a gyerek sorsát. Érti? — Nem tudom ... Talán igaza van, de az is lehet, hogy nincs... Ne kínozzon, Feri, hisz ez olyan rettenetes! — tette össze a kezét Klári, hogy egy pillanatra a férfi is meghatódott. Aztán megrázta a fejét: — Nem, Klári, én nem kínzóm ... 0... A férje, aki még engem is megcsalt... Ha hiszi, ha nem, még engem is ... Nem érti? Azonnal megmagyarázom ... Én sohase poli- záltam, s nagyon nevetséges, — suttogta az asszony. — Nem: azt hiszem ... Nagyon jól tudja, hogy igazam van ... — dugott gyors mozdulattal egy cigarettát a szájába és Klári meghökkenve vette észre, hogy a súlyos öklök szétnyüva, milyen gyengéden tudják fogni a vékony cigarettát. — És most maga beszél, Klári, arról, hogy becsületes dolog-e vagy sem, otthagyni ezt az embert? — Én erről nem beszéltem mentegetőzött az asszony. — De igen ... Amikor azt mondja, hogy nekerA nincs igazam ... ismerem magát annyira, hogy tudjam, akkor voltaképpen azt mondja: nem lenne becsületes dolog most otthagynom a férjem .. . Magára hagynom ... így van? — így — bólintott Klári. — És okos dolog ez? — Ezt nem lehet így megfogalmazni, Feri... Mi az, hogy okos dolog? Nagyon tág fogalom ez, sok minden belefér ... Mit gondol, engem hogy érintett? Engem szégyenbe hozott, mint asszonyt, feleséget, szégyenbe hozott, mint anyát és igen, szégyenbe hozott, mint, kommunistát... Vagy, ha úgy tetszik, megcsalta az elveimet is... — Na, látja, — kapott a szón a férfi... * — És mégsem ilyen egyszei'ű a dolog. Nem. Mert az élet sem egyszerű ... Amikor megtudtam, azt hittem, öngyilkos leszek. Amikor elvitte a rendőrség, beteget jelentettem, hogy FARKAS ANDRÁS: Vidám himnusz PÁR NAPPAL A JÓSOLT VILÁGVÉG UTÁN ne kelljen a munkatársaim, elvtársaim szeme elé kerülni... Mert én is hibásnak éreztem magam, s tudom, hogy az is vagyok... Észre kellett volna vennem, hogy sok, túlsók volt a kéretlen és hencegő reprezentáció, hogy ezt nem bírja kettőnk jövedelme, sem .... Nem' vettem észre. Nem szóltam, nem figyelmeztettem ... Én is hibás vagyok, tudofn .. . Mint a felesége és mint... mint, igen, elvtársa is ... — Volt elvtársa — legyintett a férfi... — Ez most nem lényeges. Egyáltalán nem ez a lényeges... Képzelje el, Feri, hazajön a fiam és sír és nem akarja megmondani, hogy miért sír... Faggatom, hallgat... Megpofozom. A szerencsétlent úgy vertem, mint egy megszállott, aztán együtt sírtunk az ágyon. Akkor höpögte el, hogy elveszett valakinek a radírja, s ráfogták: „a Szente Jancsi volt, egészen biztos, mert az apja is...” Az én apukám tényleg tolvaj?... ezt kérdezte, s kirohantam a szobából, mert nem tudtam, mit válaszolni ... Hát mit válaszoljak? Mondja, Feri, maga mit válaszolt volna? Hisz egy gyereknek az apja az ideálja, a mindene, a példaképe... És ő meg... Rettenetes volt... — Klári... Én szeretem magát. És ígérem, a gyereket is szeretni fogom, teljes szívemből. .. És megpróbálok példaképe lenni... Váljon el, ez a becsületes saját magával, elveivel és gyerekével szemben is... Nincs más út... — egyenesedett ki a széken a férfi, mintha ezzel pontot is akart volna tenni a döntés után. A presszó zsongott, itt-ott nevetés harsanl, a felszolgáló akrobatikus ügyességgel balanszírozott az asztalok között, Most ki-ki meghal, Ám nem az összes, Itt a te sorsod. Ember, időzhetsz. Itt van a földön Vaslogikájá. Térnek-időnek — Élsz-e hiába? Jó anyaölben Kezded a munkát, Izgat a holnap. És ha elúnnád, Újra felébred Büszke reményed, Van, mire várnod. Van, minek élned. És az időben Lelked, az izmod Célra-találva Még magabízóbb, És kipihenve, Üj napot érve. Rá se figyelnél. Hogy ki mit él le, S akkor, a percben Néha kilobban Egy puha fény itt, Egy meg amottan. Rá se figyelnél. Ám az is ember, Fénye elillan, Árnya szíven ver. . Rá se figyelnél, Hisz nyoma sincs már. Mert ez a föld itt, Nagyfene kincstár, PAPP MIKLÓS: Itt szabadon vári Mind, ami jó még: Fű, fa, virág, hegy, Álmodozó ég. Testeden égbet Sok csúnya, vén seb, Ám jön az új had, Egyre merészebb, Álmait űzi, Tervei, mint a Fellegek úsznak Volt utainkra. Földbe letesznek, S egyre felejtik, Mit mire tettél, És valameddig Látszik a lelked, Látszik az árnyad, Ám jön az új fény, S láza elárad — Most az időről Szólj az időhöz, Légy az övé is, Légy nevető hős, Mondd el, amid van, Még szilajabban, S elhiszik akkor: Jó, igazad van! Áll ez a föld itt, És sóba nem hull, Csillagok árján, Végtelenen túl, Mindenen innen Futja a pályát, S rádnevet asszony Száz mosolyán át. HÁROM VERS EGYÜTT Magához ölelt a telt mellű kor, éheset itat meg friss tejével, - most-csecsemőt férfi-útra érlel, ne kelljen úgy már sírni annyiszor; az eddig-lét (mögöttem) visszaszól, s a mellemre gondjainkként térdel éjbe húzna vissza rút kezével és fojtana is: rossz köldökzsinór; megszülettünk: hosszú léptű század kezén futunk, gömbösebb világnak mi-szószólói; sok-egy új apostol; Hozzámig nőjj: mint kinek már kévé* maga-mesgyéig látni életét, Nem maradhatsz el a csillagoktól! FORGÁCS KÁROLY: Hideg Üveggömbbé fagyott az ég, Roppannak az ágak; Óriás kék sikattyú fogja be Tárt ágait a fáknak, S rájuksüti jégcsapos bélyegét. Megbolydult az épített egyensúly: Ajtón és ablakon híznak a rések, Bebújnak rajtuk csaholó kutyák, S kiűzik a bárányka-meleget A négy bámuló bamba fal közül. Ezüst tubák-szelenee a világ És porát beszippantjuk, Tüsszent, köhög mindenki könnyesen. — Egészségére! — mondogatjuk. S rcbegjük százszor is, hogy köszönöm! De szorongó szivünkből sóhajok Opál karikái gördülnek A Tavasz elé és hívjuk, hívjuk, hívjuk: Jöjjön az ibolyás, víg ünnep Vigaszul a didergésünkért. egy férfi hangosan magyarázott valamit Kollárról, aki... — ... és, ha kijön a börtönből? Feri értetlenül nézett az asz- szonyra: — Akkor dolgozik, s igyekszik munkával visszaszerezni a becsületét... Világos? — Világos — mormolta ■ az asszony. — Kijön a börtönből és nincs családja, otthona ... Nincs, amiben megkapaszkodjék, ami erőt öntsön belé, ahol megpihenhet, ahol bíznak benne és nem gyanakodnak, hogy hátha megint... újra ... Egyedül lesz, megint. Mert egyedül volt, mellettem volt egyedül, amikor elbukott, pedig akkor még valaki volt... S most majd álljon talpra egyedül, amikor senki se? A férfi megrázta a fejét, mintha tehetetlenségét akarná elűzni: — Ez szépen hangzik, csak nem igaz ... Miért lenne egyedül? És a társadalom? — A társadalom? ... Ugyan. Ez így szépen hangzik. Hogyan kérjemszámonén a társadalmon azt, amit én nem teszek meg vele, érte, aki pedig egy életre kötött szerződést... vele. — Ki bontotta fel a szerződést? ... Ö, vagy maga? Ki csapta be, szégyenítette meg, csúfolta meg a másikat, maga, vagy ő? — emelte fel szinte vádlólag ujját a férfi... Klári két tenyere közé szorította a halántékát, s inkább felnyögött, mint beszélt: — Hát, ez a rettenetes... Ez is igaz, az is igaz... Nem tudom... Nem tudom! — Két igazság nincs — csattant a férfi hangja. — Nincs — hagyta helybe Klári. — De melyik az igazi igazság? .. . Melyik érdemli meg, hogy annak nevezzük, s melyik lesz az, amelyikre tíz év múlva is, ha visszatekintek a döntésre, azt mondhatom, ez volt az igazság, jól döntöttél, becsületesen, Klári. — Szereti a férjét? — Nem tudom. — Hát mit tud maga. Klári? — váltott nyersre Feri hangja... — Lassan már azt sem tudom ... De talán egyet, talán egyet mégis tudok ... Becstelen dolog a bajba jutott embert magára hagyni... Becstelenség — teile hozzá és kabátja után nyúlt. — Ne, ne kísérjen haza ... Most jobb, sokkal jobb lesz egyedül... Viszontlátásra .. . Nagyon, nagyon rendes ember maga, Feri ... És igen, nem felületes. Köszönöm, hogy találkoztunk. hogy most itt ülök magával, akit éppúgy szeretek, mint tizenegynéhány évvel ezelőtt és mégis politizálnom kell... Én az elmúlt években megtanultam becsülni a kommunistákat. Meg. Ne csodálkozzék... Hisz, na, éppen egy kommunistát szeretek ... Párttagot... akiről az volt a véleményem annak idején, hogy nem az én üres fejem miatt nem jön hozzám, hanem sokkal inkább azért, mert nem volt piros könyvecske a zsebemben ... A férjének volt... Klári vitatkozni akart, de a férfi leintette: — Várjon, hadd fejezzem i>e ... A férjének volt, tehát hozzáment... Lehet, hogy szerette is, mit tudom én, most nem ez a döntő... S az eltelt tíz év alatt, énmagam vagy ötször hallottam kedves férjét előadást tartani... Miről? Hát mindenről, ugye, mindenről... A külpolitikáról, az ellenforradalmi kártevőkről, aztán a kommunista erkölcsről, a szocialista tulajdonról... Szépen beszélt, meggyőzően és legszívesebben mindig megfojtottam volna .., Okos, értelme« ember, politikus elme... Igaza volt Klárinak, hogy hozzáment, én nem versenyezhetek vele... Engem ugyan kiemeltek és művezető lettem... De most se vagyok párttag, mert nem is lehetek, mert nem is tudnék ilyen szépen, meggyőzően beszélni a maguk ... bocsánat ... a mi igazságunkról ... És most a férje sikkasztásért ül, négy esztendő!.. Megcsalt engem is, vagy nem csalt meg? — Nem ilyen egyszerű a dolog, Feri — próbált vitába szállni Klári... — Igen, vagy nem? így válaszoljon — szorította össze ; öklét a férfi... Súlyos, nehéz i ökle volt. — Igen ... azt hiszem, igen kély helyet asztal... S itt, ennyi ember között legalább olyan egyedül vagyunk, mint ők a nagy jelenetben ... 0, Klári, miért vagy te Klári...- ereszkedett le a székre a férfi is. — És Ferenc, ó, miért vagy te Feri? — Harmincnégy évemből önálló gondolattal mintegy három évtizede rendelkezem ... Ezóta keresem a választ, miért vagyak Ferenc. S meg kell mondanom, büszkén és kertelés nélkül, hogy a nagy kérdésekre sikerült megtalálnom a választ... Annak kereszteltek ... Elnézést a keresztelésért, Szente elvtársnő, de születésem idején családunkban még ismeretlen volt a materializmus... — Szamár — legyintett Klári. — A szamár, vagy az ökör csökönyösebb? — Nem tudom, nem értek sem az állattanhoz, sem a mezőgazdasághoz ... De talán a bivaly, azt hiszem, az a legcsökönyösebb — nevette el magát Klári. — Miért ez a hallatlan állattani érdeklődés? Talán falura készül elnöknek, Feri? A férfi rágyújtott, hallgatott egy pillanatig, nézte, hogy olvad szét a terem amúgy is füstös levegőjében a kéklő kis csík a parázs hegyén, aztán halkan megjegyezte: — ... mert én is csökönyös vagyok... — Orvendék — bólintott Klári könnyedén, de belül valami furcsa idegesség futott végig rajta. — Csökönyös, mert remélek és remény nélkül nem lehet élni... Nem vagyok hullarabló, de... — ... ez ízetlen volt — húzta fel idegesen a szemét az asz- szony és kavargatni kezdte a kávét csészéjében ... — Ha nem vette volna észre, már megitta a kávéját — tette Feri a kezét az asszony kanalat fogó ujjaira. Az egy pillanatig hagyta, kicsit megborzongatta a férfi érintése, aztán lessan elhúzta a kezét... — Ne kezdje, Ferikém, könyörgöm, ne kezdje... Én voltam a szamár, hogy eljöttem... De hát én csak... én csak egy ' kis fecsegő estét akartam . .. Meginni egy vagy két kávét, apró kis butaságokat mondani egymásnak, mint ahogy régi barátok között szokás, és nem gondolni semmire. Érti, Feri? Semmire... — Ügy is gondol... — De nem akarok ... Nem ... És nem... Adjon nekem is egy cigarettát... — Klári, ezt maga mondja? • Maga beszél nekem arról, hogy jobb semmire sem gondolni? ■ Hisz annak idején, volt kedves így búcsúzni tőlem... Ked- i vés fiú maga, Feri, de felüle- ; tes... Nem szeret semmit meg• gondolni... Talán még gondolkodni sem szeret. Én meg nem tudom azt szeretni, aki , semmire se akar gondolni... Mindegy most már, hogy akkor ez mennyire elhamarko- . dott ítélet volt. Ez akkor volt . és látja, én most, tíz év után t megint itt vagyok, megint je- ä lentkezem, és most maga 5 mondja, hogy ne gondoljunk . semmire... — Ha tudom, hogy erről- akar beszélni, él sem jövök... i Bár tudhattam volna — oltotta el félig szívott cigarettáját . Klári és az órájára nézett,- mintha menni akart volna. A — Hát senki sem veszi észre? — csodálkozott benne az akaratlan kérdés, amint az estébe fordult utca nyüzsgő forgatagán át, sietett — szokása szerint oldalához szorított táskával —, a randevúra. Az emberek, ha fel is figyeltek a csinos asszonyra, inkább csak tudomásul vették, a férfiak talán meg is fordultak utána, de ha gondolták is, hogy randevúra siet, a körülményekre már egyáltalán nem gondoltak. — Olyan vagyok, mint egy kis diáklány — szégyenkezett belül, aztán akaratlanul is megrántotta a vállát, mint öregemberek, akik saját magukban disputáinak. — Hát igen, tíz éve nem voltam randevún ... S ha az ember harmincéves is, de most érzi és tudja, hogy a harmincéves nő még igenis fiatal... Talán a negyvenéves — tette hozzá, hogy a jövőre nézve is megnyugtassa saját magát. Gyors, apró léptekkel halacit az utcán, talán egy .kicsit, egy egészen kicsit kipirult az arca is és a csípős levegő, a közelgő találkozás, a sétáló, siető kirakatok előtt álldogáló emberek, a neonfények álamba ringattál': benne az elmúlt hetek, lassan már hónapok minden keservét, öklöt rágó éber éjszakáit, a szégyent és a szédelgő tanácstalanságot. Most nem gondolt, nem is akart gondolni másra, csak a, kedves találkozásra, az első önmagának adott szabad estére, egy kis semmitmondó, majdhogynem céltalan fecsegésre, amit világéletében gyűlölt, de amit most úgy kívánt, mintáz örökké zsíros koszton élő egy kis üres főzeléket. Nem, semmiképpen sem szabad engedni. Az embernek kötelezettségei vannak saját magával, a gyerekekkel, a munkával az egyszer megélhető élettel szemben, kötelezettségei még a kötelességgel szemben is. — Pardon — mormolta gépiesen, mert nekiment valakinek. — Örömmel állok, akár még egyszer rendelkezésére — válaszolt a férfi és úgy mustrál - gáttá, hogy máskor minden bizonnyal nyílt kioktatásban részesítette volna... Most akaratlanul is elnevette magát... — Jövő héten megint erre jövök, kedves kőfal kartárs — vágott egy kis mulatságos fintort, s már libegett is tovább, jót kuncogva az elképedt férfiarcon. A férfi megfordult utána, füttyentett egyet, aztán megcsóválta a fejét... Szenténé már belépett a presszó ajtaján, ahol benn, a fáradt félhomályban, a tenyérnyi asztalok körül, úgy ültek az emberek, mintha valami furcsa szekta titkos papjai, papnői lennének és épp most áldoznának meggörbült háttal, itallal, cigarettával, ismeretlen istenüknek. . - Klári... — Feri ... Hirtelen nem is vettem észre... Hol ül? Feri intett: — Ott a sarokban. Két személyes diszkrét asztal, legalább öt centi távolságra a másiktól ... Meghitt, bizalmas hely... Nem gondolja? — és hunyorgott hozzá, mintha valami csalafintaságra készülne — Akkor mi most szerelmesek vagyunk ... — folytatta £ megkezdett hangot Klári ...-rr Mi az, hogy szerelmesek.. Romeo és Júlia, csak az er-
