Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-04 / 29. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KŰR KIADÁSÁBAN PÜSPÖK! M/HPiy ■ v ra a Mm 1 QT7 els° farsangvasarnaPÍan a Sánta * • Balogh kocsmájában repesztettük a levegőt. Egymásba kapaszkodva nyirvá- koltuk a számunkra szebbnél szebb nótákat. s nagyon odavoltunk a nóták okozta hitehagyott hangulattól. Teljes egészében át- éreztük a nólabéli ái-vagyerek szomorú helyzetét. akit még a szeretője is elhagyott nagy elárvulásban. Fújtuk is a nótát keservesen: Márványkőből van a’, márványkőből van az. édesanyám keresztje. Kijárok én oda, eljárok én oda, minden szombaton este. Kelj tel, édesanyám, kedves édesanyám, szólj hozzám, ha lehet, Mert árva gyerek vagyok, szeretőm elhagyott, jaj, de beteg vagyok... A nagy búslakodásban, amikor már a Sánta Balogh ötödik liter harcosát vedeltük, az egyik cimborám, Kiskapus Ádám, a bök- ! rétás kalapját csapta az asztal közepébe. — Nézzétek meg Takács Julcsa rozmaringját! — kurjantotta el magát kevélyen. Megütközve kaptuk fel fejünket a ke- vélykedő hangra. S míg én a bronzzal aranyozott rozmaringszálat néztem, mely fél- : körívben volt a kalapon áthajtva, rajta a Takács Julcsa által ráügyeskedett apró pántlika díszekkel, addig Cihere Jani kománk a ; hetvenkedő cimboránkra szólt felnőttes komolykodással. _ Te, Ádám — kunímantott szét kétoldalt a devernyázó cimborahadra — szerető- vei, édes szőlővel nem jó dicsekedni, mert megdézsmálják! — Kiskapus Ádám azonban tovább het- venkedett. — Nincs még egy legény a faluban — ff- szítette ki boltozatos mellét —, aki az én ; Julcsámat elszerethetné! — Nono! — szólt vissza Jani kománk, csillapítótag. — Próbáljátok meg! A győztesnek, ha sikerül, egy liter bort fizetek. Belém bújt az ördög. — Kezet rá, pajti! |Z iskapus Ádám meghökkenve meredt rám. Savószínű szemeivel hunyorogva nézett végig rajtam, s valahogy az látszott rajta, hogy megbánta már az elhamarkodott, fenegyereke» hetvenkedését. Mivel azonban az adott szóval játszani nem lehetett, így a fogait megcsikordítva, felém fordult. — És ha a fogadást elveszíted? — Akkor öt litert én fizetek. Kezet adtunk az egyezségre. Kiskapus: Ádám behúzta a nyakát, s hallgatásba merült< teljesen. Mi pedig, mintha mi sem történt< volna, belevágtunk újra a nótázásba. Elő- j szedtük, egymásután, a még gondolattarsolyban levő nótákat, s akkora danolászást csap- ■ tunk, hogy az egész kocsmaépület rengett I belé. Másnap már az egész falu tudta az ese- • tünket. Szájról szájra járt a hír, hogy Kis- < kapus Ádámtól megvásároltam Takács Jul-; csát egy liter borért. Én pedig kijózanodva a ; vasárnap esti boros hangulatból, igencsak el- ; szégyelltem magam, amikor az anyám a kö- ■ vetkező szavakkal állított fölém: — Nem sül ki a szemed, fiam? — tette; csípőre a kezét. — Ügy alkudoztok a lányok- .' ra, mint a röföszsidó a vásári portékára?!... Lángbaborult orcával hallgattam. Nem 1 szóltam semmit, csak pöszmötöltem tovább a < kosárkötéssel, mivelhogy arra rendezkedtem be az istállóban. — Most aztán mit fogsz csinálni, te mákw»w & virág?! — förmedt rám a jóanyám. Megkukulva hallgattam. Édesanyám azonban tovább porolt. — Ha csúfra tetted azt a lányt, akkor most már hozd helyre a becsületet! Indulatba jöttem. — A szeretője tette csúfra, nem én! — válaszoltam ingerülten. S itt nagyot nyeltem. — Kiskapus Ádám adta el a szeretőjét... — De te megvetted! — Vette a fene! — sandítottam a Zsemlye felé mérgesen. — Csak nem bírtam elnézni a gangoskodását. A vége az lett, hogy anyám ^ tudtomra adta: Kiskapus Ádámnak kitették a szűrét. Takács Julcsa visszaküldte az ajándékba vett gyöngykalárist, s most már rajtam a sor, hogy a lány tisztességét helyreállítsam, míg a Takács-család meg nem neheztel ránk. Kényelmetlen helyzetbe kerültem. Szégyentől égő arccal kerültem édesanyám neheztelő tekintetét, s arra gondoltam, hogy inkább nekimegyek a Zagyvának, mintsemhogy a részeg fejjel tett fogadást beváltsam. Vagy inkább megfizetem az áldomást, csak ne kelljen a szemébe nézni annak a lánynak. Aztán mégis másként döntöttem. Kosárfonás közben magam elé képzeltem Takács Julcsa karcsú alakját, a szép, kerek arcát, az 1'WWW\AVWWV\AAA'VWV,AMM^^WV\MAAAAMAAAAAWAAA\W//AA^^^A/WM/V\AA/VWW/ AA/WWAAAAA/ ; enyhén hajlott sasorrát, amely szinte büszkévé, megközelíthetetlenné tette, s erősen hajlottam arra, hogy meg tudnám szeretni azt a lányt, Belészerelmeskedtem. Elhatároztam magamban, hogy mégiscsak megpróbálkozom Takács Julcsával. Hiszen facérlegény vagyok, lányhoz éppen nem járok, nem vagyok lekötve senkivel. S ezért, az elkövetkező vasárnap estére már jó előre előkészítettem magamat a próbálkozásra. Magamhoz szedtem annyi lélekerősítőt a Sánta Balogh vinkójá- ból, hogy amikor kilódultam a táncterembe, a mulatságba, akkor már nem szégyelltem semmit sem. Egyenest a lányhoz léptem. Már a nyelvemen volt a lány neve, hogy hívom a táncra, amikor az szikrázó szemekkel sziszegte az arcomba: — Eredj a szemem elől, mert szemen köplek! Az első pillanatban felágaskodott bennem az önérzet, de aztán megjuhodztam. Nyeltem egyet és elmosolyintottam magam. — Mért haragszol rám, Juli?! — Tudod te azt! — villogott rám a lány szeme. Behúnytam a szemein és derékon kaptam a lányt, Y7 ihogó lányhad közepette táncoltattam T Takács Julcsát. S közben beszéltem. Dőlt belőlem a szó. Az italtól bátorságra kapva, valóságos szóáradattal öntöttem el a lányt, aki fuldokolva feszelgett, csavargatta a fejét jobbra, balra, miközben a gyűlölet és az utálkozás gyűrűdzött, egymást váltva, a kerek orcáján. Én azonban nem engjedtem. Dicsértem a szemét, dicsértem a száját, mindenét. Még az orrára is tettem dicsérő megjegyzést, bár egy 1‘APP MIKLÓS: KÖD Rálóg az ég a földre, súlyosabb a gondolat, mint fagy-nehéz hegyek, a sok ideg-ág lélekként recseg, s pergő lépés a hóba bennragad, a szánkó borul, aztán megszalad, és félrefut, majd siklik egyenes úton s nehéz ágakról rápereg vigasztalásnak zuzmara-malaszt; Amit tudok az mégis: jó a hó léptet röpítő, néha buktató de puha, mint a gyermek, boldog ágy és csúszósán is hosszú kacagás fényes, akár ablak-lelkű házak meleg huzalok hozzánk citeráznak. ANTALFY ISTVÁN: ✓ íjra jártam kertünk fái alatt... A drótkerítésen megült a hó. A bodzafák tarlott, kopasz fején hósapka díszük. Lassan alkonyul, s nem jár kinn senki, egyedül csak én... Én is csak lélekben járom körül a téli kert hólepte utait, keresve száz, s ezer emlék nyomát, s a fenyők alján várok valakit. Várom, hogy valaki tán erre jön, ki rámismer... s én is ráismerek... De csak nézem, nézem az ablakot, s a kertet, amint némán szendereg. ... Hogy végigjártam a kertet megint, képzelgés, álom... álom, s nem való! és megrázom az egyik nagy fenyői, hogy hulljon rám a kedves, szűzi hó... Piros volt a sok-sok cseresznye cseresznyefánkon, amikor utoljára alatta álltam, a gyermekkori, drága nyárban, míg anyám az ablakból leste, hogy könyvvel a kezemben, jártam fel és alá — járkáltam egyre... Hány év futott azóta már eí! Hányszor érett meg a cseresznye! A könyv tartalma furcsa Bábel... s anyám... talán még néha lesve kinéz a szoba ablakából, bár tél van és nincsen cseresznye, de mégis ott lát, kinn a kertben, s nem vagyok tőle olyan messze... FORGÁCS KÁROLY: Miként a gesztenye ... Miként a gesztenye: kívül a tüske Kivont szuronnyal áll és fenyeget, Ha átfonja ujjad: szúrt sebek üszke Marja felsajgó, tépett tenyered. A téli szél, ha végigszáguld büszke Lován: dermesztő, sebző fergeteg, S ha már a fagy jég-zászlóit kitűzte: A földre fehér bundát tereget; • Béni, a falak közt megcsillan a barna Fény, simogat puhán és nincsen karma, Szívedre borít szelíd meleget; Derűs sarokban duruzsol a kályha, Szemünk tükrén fellobog mint a fáklya, S csillog a salak tálán szeretet. HARGITAI ISTVÁN: Előszó a Karjalai Ciklushoz Három évet töltöttem itt — És nem három hetet. Láttam a tél fellegeit S a fénylő nyáreget. szívtam mahorkát, szűzdohányt S hosszú papirosit. Ismertem oroszt s finn leányt, Dámát és falusit. Jártam őserdő fái közt, Hol órjás gomba kel. S gombamódra golyóütött Acélsisak hever... Hallottam a harcos regét Erdőlakó öreg Partizántól, ki erre meg Lőtte a fritzeket. Emeltem gerendát s követ Néhány beton- s faház Falába. — S a sínek között Ismert szög s kalapács... Megismert a nagy táborok Népe. hogy verseket Mondtam monoton magyarok Szétszórt sereginek. S tanúm rá most az Éji Hogy mennyi ihletet Hagytam el szép Karéba Nyirerdei felett. Nap, kicsit magam is furának tartottam enyhén kifele görbülése miatt, de nékem mégis szép volt és formás. A harmadik fordulónál megtört Takács Julcsa. Még egy darabig csavargatta a fejét jobbra, balra, a világért nem nézett volna a szemembe, mutatva a haragot, de aztán lehajtotta a fejét és elpirult. Én pedig, megbódulva az éjfekete hajából áradó illattól, még vadabb támadásba mentem. Magamhoz szorítva, táncoltattam, majd a tánc után valósággal kivonszoltam magammal az udvarra, s egy félreeső sarokban csókolni kezdtem. A nagy egymásbaszerelmeskedésünket goromba káromkodás vágta ketté. Kiskapus Adám állított elénk, vérben forgó szemekkel, miközben kinyitott bicskával hadonászva, bömbölt a lányra. — Szóval ezért küldted vissza a kalárist?! — Azért, mert hitvány vagy! — vetett szikrát a lány szeme. Kiskapus Ádám tovább dühöngött. — Rendben van, de most tudni akarom: én vagy ő?! — mutatott rám vészjóslóan. Válasz helyett még jobban hozzámbújt Takács Julcsa. Én pedig, felbátorodva a döntésétől, végtelen nyugalommal szóltam a topor- zékoló legényre. — Mit akarsz még? Cirkuszt?!... Tajtékzó átkozódással húzódott el Kiskapus Ádám. Mi pedig eltelve a ránkszakadt szerelemtől, elindultunk Takács Julcsáék utcájába, a csillagtalan éjszakában. A rákövetkező napokban úgy jártam- keltem, mint az alvajáró. Megszerel- mesedve tillegtem a ház körül, s folyton a kertünk végén levő Nyárfa utcán szürkéllő Takács-portát figyeltem. Es ha megbillent Takács Julcsának a piros kartonszoknyája, akkor nem bírtam magammal. Alig vártam, hogy eljöjjön az este, s mentem hozzájuk. Háromnapokra, a farsang utolsó három napjára úgy készülődtünk, mint más ünnepre sohasem. Édesanyám főzte a kocsonyát, süt- le a fánkot, Bori ángyom pedig a mosással, vasalással volt elfoglalva, mert a menyecske munkáját dicsérte a vakítóan fehér gyolcsing, az ünneplő fehérnadrág. Én pedig a rámás csizmáimat vikszoltam ki tükörfényesre, melyek úgy ragyogtak egymás mellé álütva a kitartó vikszolás után, hogy a légy törte volna el a lábát rajta. Nagy ünnep volt számunkra a háromnapos táncmulatság. Vasárnap estétől szárázszerdáig szólt a muzsika,' és aki azt végigtáncolta, ez elmondhatta magáról: Most már legény vagyok, szeretőt tarthatok! S azon a nevezetes vasárnap délután én is eündultam a farsangi bálba. Ünneplőbe öl- tűzve lépkedtem végig a főutcán. Minden egyes lépésnél az olvadó hóié freccsent szét a csizmám talpa alól, mivelhogy igencs-ak az utolját nyögte már a tél. Cihere Janiéknál már gyülekezve vártak a cimborák. Bent, az elsőházban ülték körül az asztalt, miközben az öreg Cihere Jáno6 hordta elébük a piros kadart, nagy buzgalommal. Engem is az asztal mellé ültettek. Egyenesen Kiskapus Ádám mellé, miközben a Jani húga, a Rozika, évődve szólt hozzám. — Egymás mellé ülni és kibékülni! ü ényszeredetten mosolyintottam el ma- gam. Rozika pedig élvezve a fonák helyzetemet, kilibbent a hátsóházba, majd egy iskolai csoportképpel tért vissza. Csévás Lacihoz lépett. — Nézd, Laci, milyen szép iskoláslányok voltunk! Vizsgálni kezdtük a képen egymás mellé préselt arcokat. Rozika pedig, megtartva a hatásos szünetet, rábökött az egyik arcra és felém fordult. — Tudod, hogy ki ez a lány? Tagadólag ráztam meg a fejemet. — A szeretőd! — csippentett a szemével Cihere Rozika. Jobban szemügyre vettem a megmutatott arcot. De az arcból nem láttam mást, mint egy szétfolyó, hosszúkás ábrázatot, melyet egy éktelen orr csúfított el. Cihere Rozi pedig, mintha ő egészen más arcot látott volna, megszólalt hamis ártatlansággal. — Ugye, milyen szép itt is Takács Julcsa?! Kirobbant a röhögés. Egymásnak dőlve röhögtek a cimboráit. En pedig, elíehéredve a röhögésben bennevibráló gúnytól, megkapaszkodtam az asztal szélében. Torkomba szorult föl a szívem. Nem szóltam egy árva szót, csalt hallgattam. Es karikák táncolták a szemem előtt. Elrontották számomra a farsangi mulatságot. Három napon át csak álltam a báli színes forgatagban és támasztottam a falat, kétségbeesetten. Odébb pedig, néhány méterre tőlem, Takács Julcsa állt szélütöttem. Halottfehér arcan a könnyeik peregtek, s — árulta a petrezselymet. ti úszegynéhány év telt el azóta. Takács 11 Julcsa férjhez ment, én pedig megházasodtam. Néhanapján összetalálkozunk az utcán, s úgy megyünk el egymás mellett, mint az idegenek. 0 a megcsúfoltak büszkeségével hordozza végig rajtam a tekintetét, melyre én mindig lehajtom a fejem szégyenemben. Szégyellem ezt a régtörtént históriát.
