Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-17 / 13. szám

1962. .január 17., szerda NÍPÜJS A6 n HAT VÁJÁR — EGY BRIGÁD • • • Hideg volt meg, csak las­san szőkült az ég. A házak te­tején jégkérgű hó lapult, s az utcán, mint ágakon fennakadt csillagok szórták sárga fényü­ket a lámpák, összébbhúzta magán a kabátot, gallérját fel­hajtotta egészen a füléig. Szűcs felől halatszott a fakaruszok brummogása, hogy erőlködve húztak felfelé a parton. Kis­vártatva a reflektorok fény- pásztája is előbukkant az emel­kedő tetején. Meggyorsította léoteit. Ketten a csapatból már ott várakoztak a „köpködőnél”. Fenn. az aknánál hamar bele- ■bújtak az ancugba, felszereltek, megvárták, amíg az aknászok elosztják az embereket, szól­nak: ki hova menjen. Aztán flZedelőrködtek, s indultak ők is a mélybe. Nekik, hármuk­nak nem kellett, tudták, mi a dolguk. A Fenyvesvölgyi KISZ- brigád egy hónapja dolgoz: * az Fgercsehi Bányaüzem V-ös sikló fronti légvágatának haj­tásán. Egy kis önéletrajz Egy esztendeje sincs, hogy brigáddá szerveződtek. Azelőtt is tudtak már egymásról, is­merték egymás képességeit a munkában. De akkor más volt. öregekkel, idősebb bányászok­kal dolgoztak — vegyesen. S bizony, nem sok eredményt tudtak felmutatni. Szidta is őket ezért a bányamester. — „Nem tehetünk róla. A lel­két is kiteheti az ember, any- nyira hajt, eredmény még- sincs. Vékony a kereset.” — „Ha mi egyszer megmu­tathatnánk, hogy dolgozunk ... együtt.” — így válaszoltak a korholó szavakra. S akkor An­tal János bányamester azt mondta nekik: — Lehet segíte­ni ezen, fiúk! Brigádot kell alakítani... külön brigádot, fiatalokból. Hallgattak a tanácsra. S a múlt év július elsején Feny­vesvölgyi József, Juhász György, Fólis István, Varga D. György, Kocsis József és Csir- maz H. Boldizsár azzal állt oda a bányamester elé: — Egy brigád vagyunk... fgen, egy brigád. S egy csa­lád is... annyira együvé tar­tozónak érzik magukat. Es ba­rátok. Nincsenek rejtett gon­dolataik egymás előtt. Fiata­lok, és vájárok, mind. A ..leg­öregebb” közöttük Juhász És eljött a disznóvágások rettenetes és boldog ideje... vala. Rettenetes a disznóság zsíros céhe és boldog ideje a kést fenő böllér, a százfelé fut­kosó háziasszony és malac fü­léért bírókra kelő gyermekek számára. Hajnalanta, amikor még, ki mélyen nézett a pohár fenekére, igazán nem tudhat­ja, hogy most hát este van-e, vagy reggel, mondom, ilyen­tájt éles visítás tölti meg a fa­lut, a majdani hurkák, kolbá­szok requiemes koncertje, amelyben a kórus a hízóké, a karmesteri pálca, jó élesen, he­gyesen a bölléré, s ezen a kon­certen nem a lélek nemesül, de a gyomor derül már jó elő­re. Történt, hogy az egyik disz­nót sirató téli hajnalon Nagy Ignác Balázs, az Előre Terme­lőszövetkezet jó hírű sertés­gondozója, civilben a böllér- mesterség még jobb hírű gya­korlója betopogott egyetlen és igaz komája, Merész Sándor kapuján, vállán csuhából font szatyor, a szatyorban a gyilko­lás, bontás, feldolgozás nélkü­lözhetetlen eszközei. Már eny- nyiböl is kiviláglik, hogy Me­rész Sándoréknál disznótor lészen, amelyet a disznóölés van hivatva megelőzni, Nagy Ignác Balázs segítségével, Me­rész Sándor hízóján, amely tegnap óta egy falatot nem evett, de ettől függetlenül gya­nútlan nyugalommal aludta ál­mát a még karcsú másik társa mellett. — Adjon isten jó reggelt... pálinkát... vastag szalonnát — köszöntött be illendően Nagy 'gnác Balázs a konyhába, ahol lár égett a tűz, edények sora­koztak még üresen, vagy tele vízzel és a három gyerek, ál­mos szemmel, a lócán, amúgy mosdatlgnul, felhúzott ancúg- ban. — Neked is, Balázs — nyúj­tott kezet a ház gazdája és tn­György. ö 28 éves és családos, gyerekei vannak. Két disznót vágott az idén — mondja nem kis örömmel. A brigád vezetője Fenyves­völgyi József, 26 éves. Toborzott bányászként kezdte . . . Tiszafüred a szülőhelye. On­nan, a Tisza menti faluból, az Alföldről jött el ide északra, a hegyek közé, s le a föld alá, ahol az örök sötétség birodal­ma honol. Tizenhat esztendős volt, kamasznyi ember, mikor a bányaművelés tudományát kezdte tanulni. És jól megta­nulta azt a tudományt. Oly­annyira, hogy nem is rég az ő keze ’alá adták a vájártanuló­kat, ő tanította gyakorlati is­meretekre a fiatalokat. Egy teljes évtizednyi bányászkodás á’l mögötte már. Hogy elkö1 ' zött szülőfalujából végleg, itt, a hegyek közti bányatelepülésen eresztett gyökeret. Innen is nősült. Hogv vágyik-e vissza, vagy másfelé? — Itt tanítottak dologra, itt lettem ember — mondja. — Hova mennék!? A telepen laknak mindany- nyian. Gyakran együtt van­nak munka után is, minden gondjukat megosztják. Olya­nok már, mint egy szocialista brigád... — Gondoltunk már arra. hogy versenyre lépünk a cím megszerzéséért — mondja el­gondolkodva Fenyvesvölgyi. — De még várunk. Hadd formá­lódjék a csapat. Százalékok és forintok Antal János bányamester, aki a brigádhoz kalauzolt, irá­nyította lépteimet vágatok la­birintusain, büszke ezekre az emberekre. Nem egyszerűen azért, mert az ő javaslatára alakítottak brigádot. Hiszen nem ez az első eset már, hogy brigádot, utánpótlást nevel. Az ő tanítványa Nagy H. Pál és Papp István III-as szocialista brigádja is. A Fenyvesvölgyi brigád eredményeinek örül a bányamester, hogy helytállnak becsülettel. — • Milyen teljesítménnyel dolgoznak? — Decemberben 109,8 száza­lékot értünk el — mondja a brigádvezető. — Ha nem jön az az aknaszakadás, ha itt dol­gozhattunk volna továbbra, szebb is lehetett volna az ered­mény ... Nyolcvan-kilencven méter­nyi vastag föld- és széntöme­get .kell még itt átvágniok. Pak- szittal. csákányokkal. Ez a vá­gat adja majd v a levegőt a frontiaknak, s ez lesz a fronti fabeadó vágat is, ha elkészül. Két oldalról vájják a meddőt és a szenet, két vágat közelít egymáshoz, hogy találkozzanak Fenyvesvölgyiék nap mint nap mindent megtesznek, hogy . ez megtörténjék. — Keresetük? — Kétezerötszáz átlagosan, ha a leggyengébb hónapokat is vesszük. Decemberben szépen keres­tek. Mindennel együtt, egy műszak alatt 110 forintot. Ak­kor háromezren felül vitték haza. Mik a terveik, egyéni elkép­zeléseik az új esztendőben? — Odahaza, a házban, ,s ház körül minden megvan. Motor is legtöbbünknek. Szépen: élünk. Miért dolgoznak hát? Ezért! S azért is, hogy még szebb, gazdagabb legven az életük ... Pataky Dezső Melyik ország bankjegyein van a legfőbb baktérium ? A párizsi France Soir című lap a közelmúltban érdekes vizsgálat eredményét közölte. A lap szerkesztősége egy ve­gyi laboratóriumban megvizs­gáltatta valamennyi ország használt bankjegyeinek egy- egy példányát és megállapí­totta, hogy a papírpénzeken csak úgy hemzsegnek a bacilu- sok. A bakteriológusok elektroni­kus mikroszkóppal folytatták a vizsgálatokat; kitűnt, hogy a legtöbb bacilus a görög bank­jegyeken található. Nagyon sok baktérium volt a spanyol bank­jegyeken is és a tavaly kiadott katangai papírpénzen majdnem ugyanannyi baktériumot fe­deztek fel, mint egy húsz éve forgalomban levő francia bank­jegyen. ... hogy a Bundeswehr tá­bornokai ismét atomfegyve­rért fohászkodnak — legújabb memorandumukban. A volt (?) náci generálisok „atom­sóvárgása nem új keletű, egy emlékiratban már tavaly­előtt is kardoskodtak a nuk­leáris fegyverekért. Az egykor Európán végig­gázoló fasiszta 'brigantík volt parancsnokai ezt az évet is a „hagyományok szellemében” kezdik ... — zár — Peches betörők Sydney egyik elővárosában betörők behatoltak egy orvos házábá és teljesen kirabolták. Magukkal vitték a gyógyszer- szekrényben levő üvegeket is. Útközben eltört az egyik klo- roformos üveg. A hatás azon­nal beállt, az autó sofőrje ép­pen csak fékezni tudott, ko­csija azonban így is nekiment egy fának. Később véletlenül egy rendőr haladt arra. Ami­kor kinyitotta a pórul járt autó­sok kocsijának ajtaját, a betö­rők „érett gyümölcsként” hul­lottak a karjaiba. jmw 1 Örömmel és meg­elégedéssel olvastam hogy egy New York-i cég olyan cipőket ho­zott forgalomba, ame­lyek orrán parányi zseblámpa van, s Így tehát sötét utcákon is 7ehet az ilyen cipővel közlekedni. A prak­tikus találmányok mindig megragadnak s bár tudom, hogy a világító cipővel nem lehet eljutni a Mars­ba, legfeljebb Mal­vinkához, a Jó utca 6/b-be, mégis fejet hajtok a lelemény előtt. I Ezek után most már reménykedve várom, hátha sikerült megol­dani olyan nem ke­vésbé fontos és prak­tikus problémákat is, mint például a cipő- vertli, amely nem ak­kor szakad el, amikor sietsz, nadrággomb, amely nem akkor szakad le, amikor ép­pen kivilágított cipő­vel Malvinkához in­dulsz ... és foszfo- reszkáló ajakrúzs, hogy az említett Mal­vinka ajakát akkor is, s ott is megtalál­jam, ahol egyébként még a cipő fénye sem kívántatik. Reménykedem! (-ó) Öttől hétig I“ Egerben Egy ártatlan disznó tragédiája tett a szemével Merésznének, aki ebből az intésből megér­tette: elő a pálinkát és a poha­rat. A pálinka és pohár előkerül­vén, jóízű harákolással futott le a gigákon az első stampedli tüzes víz, amely pillanatokon belül olyan meleget csinált a gyomortájékon, mintha vala­mi vulkán tört volna ki. — Ez igen... Csuda fain pá­linka ... Van vagy 50 fokos ... Nekem is van, de valahogy az gyengébben sikerült — lelke­sedett udvariasságból is, meg őszintén is Nagy Ignác Balázs. — Akkor buktassuk meg még egyszer, sógor — hálálta meg Merész Sándor az iménti dicséretet és bár Merészné megigazította kendőjét az álla alatt, amely nála a helytelení­tés biztos és csalhatatlan jele volt, megbuktatta az üveget, amely szépen a poharak fölé hajolt, hogy aztán a poharak hajoljanak még szebben a szá­jak fölé. Űjabb harákolás, s ha lehet, ott, belül, a meleg még jobban fokozódott. — Hát akkor vágtok, Sándor — jegyezte meg bölcsen Nagy Ignác Balázs, mert itt volt az ideje, hogy a halotti beszéd megejtessék a halálraítélt fe­lett. — Vágunk... Kell már a jó kolbász, hurka, meg a szalon­na. — Ebből zsírt hagyunk töb­bet, szalonnát kevesebbet — szólt közbe Merészné, a kony­ha és kamra parancsnoka, ne­hogy másképp történjék, mint ahogy ö gondolja, véli... — Jól van, Erzsikém ... Jól van ... Ebből sok zsír lesz... Mert nagy, minden bizonnyal nagy a hízó... — Te, Balázs — hencegett a hízóval Merész — megmértem a marját madzaggal, hát közel jár a két mázsához... Én mondom, hogy közel jár... — nyúlt véletlenül ismét az üveg felé Merész. Félúton megállt a keze... — Jó gázda vagy te, az is voltál mindig... Jó gazdát, a hízója is dicséri — segített a dicsérettel egy mozdulatnyit az üveg felé Nagy Ignác Ba­lázs. Merész tehát nyúlt és ön­tött. Merészné most már na­gyon meghúzta a kendőt a tor­ka alatt, aztán a fejéhez ka­pott ... — Jaj, a teknő ... Roziék- tól... — Siess, Erzsi, megvárunk... A tálat te tartsd a vérnek, ne a gyerek — sürgette Merész az asszonyt, mert most már ment volna 6 is, hogy hozzákezdje­nek a nagy és szép munkához. — Tudom én tartani, édes­apám — tiltakozott Jóska, aki már hatodikos általános. — Én is... — Nem te, hanem én — kez­dődött a diskurzus a két ki­sebb között. — Csend... Majd az anyá­tok — vágta el a vitát Merész és töltött. Mig az asszony tHsz- szájön. A •tűzhelyen szépen duru­zsolt a láng, a konyhában me­leg volt, a pálinka forró, az asszony meg lassan jött. Pedig csak tán három házra laknak innen a Roziék, a teknővél. Merész hát töltött. Aztán me­gint ... A pálinka szintje a li­teres üvegben lassan, de hatá­Furcsán ködös, de megszo­kottan mozgalmas este kö­szöntött a városra. A Széche­nyi utca neonfényei fölött csendes humorral, ősi megve­téssel, ajakbiggyesztve húzott egyre magasabbra a korán kelő hold. Az irodák ablakai elsötétedtek, egyszeriben siető asszonyokkal, csomagot cipelő férfiakkal telt meg az utca. Mindenki igyekszik valahová, aztán mindenki siet haza. Ki ide, ki oda néz be még egy pil­lanatra. Elfogyott a fogkrém, elfogyott a kenyér, ki kell egészíteni a fűszeresdobozok tartalmát, no, de jólesik a na­pi munka után, az esti mű­szak előtt még egy forró, erős dupla. A férfiak egy ré­sze nem tartja bűnnek, hogy bepillantson két deci abasári rizlingre a borkóstolóba, má­sok fodrászhoz igyekeznek, de van, aki ebben az időben még nem végzett a napi munká­val. Itt-ott Egerben. Kíváncsi rozottan csökkenni kezdett,', mintha száraz, szívószél fújt', volna az üvegbe. Mire Merészné visszajött a’, teknővel, igencsak csillogó sze-; meket és hencegő szavakat', hallott... — Négy mázsa volt... De, elkaptam a hátsó lábát és egy-', magam... Vitt a nyavalyás a, hátán, ment a vére, de én nem­hagytam magam — ezt Nagy' Ignác Bglázs hencegte. — Az semmi... Én a kato-', náéknál... Tengelyig süllyedt< az ágyú kereke... Hogy mi is lett az ágyúkerék\ sorsa, azt megtudni nem lehe-\ tett, mert Merészné elvágta a\ vitát. — Vágni kellene már, mind járt reggel — húzta most már olyan szorosra a kendőt, hogy; Merész Sándor a kalapját1, húzta tőle mélyebbre és indult', is szó nélkül kifelé, utána a; sógor, csizmaszárban a késsel... — Ha lekaptuk, gyere —; szólt még hátra a böllérkedés', mestere és kilépett a még sö-; tét és téli hideg udvarra ... Merészné sót dobott a vér-', fogó edénybe, fakanalat vett', elő és indult máris kifelé ... Ebben a pillanatban felvisí­tott a hízó, aztán nagy károm-', kodás, nyögés, puffanás, a hízó', a földön, rajta Nagy Ignác Ba­lázs, de rajta Merész Sándor', is... Merészné futott, guggolt,', és nagyobbat sikított, mint a' szerencsétlen malac ... — A sovány ... Hogy az a jó; isten ... A pálinka... Már késő volt. A sovány ma-', lac, amelyet csak tavaszon', akartak böllér kezére juttatni utolsókat rúgta Nagy Ignác; Balázs keze alatt. A hízó riadtan szuszogott a\ hidlás mélyén és megfogadta,', hogy soha többé egy falat mos-', lékot meg nem eszik. De a pálinka tényleg, jóféle', volt. Gyurkó Géza szemmel azok között, akik itt élnek, itt dolgoznak, itt lak­nak ebben a szép városban. ★ A hatos presszóban egysze­riben telt ház lett. A futó­vendégek most egy kicsit bő­vebbre fogják a mondanivaló­jukat, s ami az ebédidőben elmaradt, most pótolva, dup­lán kerül terítékre. Négy éve dolgozik ebben a kis cukrászdában Tarbera Klára. Vidám, kedves moso­lyát megszokták a vendégek, és megszokták azt is, hogy is­meri már, ki siet, kinek kell felhabozva, kinek kell rummal a kávé, ki szereti a habkoc­kát, és ki kér szódát a ren­delése mellé. Nem könnyű mesterség ez! Még ha annak látszik is. Én őszintén csodá­lom, hogyan tudja fejben tar­tani azt a töméntelen kíván­ságot, ami: egy ilyen hirtelen megrohanáskor elhangzik. De nincs semmi hiba, s míg nagy csendben megiszom a kávé­mat, ő már legalább húsz vendéget szolgál ki figyelme­sen, pontosan, kedves mosoly- lyal nyugtázva a leglehetetle­nebb kívánságokat is. ★ Nem tehetek róla, állandóan a szilveszteri műsor „megyek tovább” slágere jut eszembe, ahogy kilépek a hűvös esti utcára. Előttem ballag egy fiatalember, feltűrt gallérja arra enged következtetni, hogy fázik. De vidáman fütyöré- szik, így nincs semmi baj. Akaratlanul utána megyek és így kerülök a KlSZÖV-szék- ház portájára. — Hová, kérem? — koppan mögöttem egy hang. — A... portást keresem! — nyögöm ki, mert valójában nem is tudtam, kihez nézzek be ebben a hatalmas épület­ben. — Akkor éppen jó, mert én vagyok. Szakács Ignác — mu­tatkozik be, majd kölcsönösen tisztázzuk, hogy ki kicsoda és beszélgetni kezdünk. — Hogy mi is a munkám? Ami egy jó portásnak a kö­telme — állítja Ignác bácsi büszkén. — Ha délutános va­gyok, mint most is, hát ak­ikor eltakarítom a ház utcai frontját, mert rendnek kell lenni! Most már szemmel tar­tom a kaput is, mert nappal hagyján, de este aztán semmi keresnivalója idegennek a házban. Érték van itt, kérem! Ezért én is felelős vagyok! — Mit csinál most, Szakács élvtárs? — Beszélgetek. Ja, hogy előbb? Hát... éppen megettem á vacsorámat, így majd csak kibírom este tízig. Addig van ■a szolgálat. Aztán meg, ha már minden zavaró megszűnt itt szállingózni, hát akkor ol­vasok. Jó társam nekem a könyv ebben a kis szobában! ★ A pillanatfelvétel kész. Bal­lagjunk csak tovább. A Dobó utca ném valami világos, ta­lán ezért is tűnik szembe a vár alatti borkóstoló világító ablaka, ajtaja. Ez a barátsá­gos kis zúg lassan úgy hozzá­tartozik a várhoz, mint a vár a városhoz. Aki felfelé igyek­szik, szíverősítőnek iszik egy pohárkával. Aki lefelé, az megelőző karbantartást vé­gez — ki tudja, hátha meg­fázott a kazamatákban? Holló Jánosné másfél éve ül a trónnak is beillő pénztári al­kotmányban naponta nyolc órát. Ebben a pillanatban ő ia falatozik. Viszonylag „uborka- szezon” van, néhány törzsven­dég űzi „népi sportunkat” — ultiznak. — No, ez nem vacsora, csak amolyan uzsonnaféle. Meg­éhezik az ember déltől estig! Néha a kislányom lep meg valami magafőzte vacsorával este, de neki sok a tanulni- valója, és ez most még az én feladatom — őt meglepni...! ★ Szóval, hogy is volt? „Me­gyek tovább...” és utoljára zavarok embereket ma este a kérdéseimmel. Utam a Mek- csey utca sarkán levő önki- szolgáló boltba vezet. Mit csi­nálnak pár perccel záróra előtt? — Ez is a szakmához tar­tozik! — néz rám egy nagy doboz mögül Fekete Antal, s máris a földön bontogatja a Terv-cigaretták halmazát, s elhelyezi a polcokon. — Aztán a többi árut is ilyenkor kell felrakni, mert ha kevés van, vagy éppen elfogy valami a polcokról, a gondoláról, máris azt hiszik, hogy ez sincs, az sincs, meg amaz sincs. Régi ke­reskedő vagyok már én, és lát­tam karón varjút! _ ?.. — M árhogy olyankor kezd­ték' terjeszteni, hogy „a raktá­rakból is kifogyott”, am'kor az önkiszolgáló boltban vala­milyen ok miatt kint elfelej­tették pótolni a hiányzó árut — segíti ki Huszár József üz­letvezető a kollégáját, vagyis inkább engem. — De ami igaz, az igaz, nagyon sokat ölnek bennünket a szódapat­ronért, s meg kell mondanom, ez valóban nincs még a rak­tárban sem! ★ Most már valóban este van. Nem is vettem észre, úgy elszaladt az idő, így beszél­getés közben. Akikről beszé­lek, akikkel beszéltem, nem híres emberek. Nem találtak eddig fel semmi újat, nem ír­lak köteteket nagyszerű tet­teikről, egy azonban bizonyos: munkájuk fontos, szerves ré-- sze egy nagy egésznek, s ha nem csinálnák, ha nem végez­nék becsülettel, ami rájuk vaii bízva, akkor valahol megsza* kadna a folytonosság lánca, é$ valahol valami „nein síim/ meine". Cs. &dám Év?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents