Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-13 / 10. szám

4 N ®P0JSAG 1962. január 13., szombat Íi ins •filthfót-um ­Valami baj van Talán már három hete is ... j de kettő egészen biztos .... Ag­gódom ... Nem tudom, hová vezethet ez a dolog. De veszé­lyes. És gyanús. Felettébb gya­nús. Talán már három hete is, de keltő minden bizonnyal, hogy nem hallottam egyetlen ostoba szövegű új slágert... Itt ■valami baj van, itt valami ké­szül! Hát már sohasem lesz buta szövegű sláger? Egy téma véglegesen kiesik a humorista tarsolyából? Vagy nem kell félnem, front­átvonulás az egész? (— ó) Szombat este és vasárnap reggel Angol film A szerkesztő bizottság közleménye Számos olvasónk fordult hoz­zánk azzal a kéréssel, hogy a rádió- és televízióműsort na­ponta közöljük. Olvasóink ké­résének eleget téve, közöljük, hogy a Magyar Rádió és Tele­vízió, valamint a Bratislavas Televízió műsorát e hó 14-től, vasárnaptól kezdve, naponta jelentetjük meg lapunk 4. ol­dalán. — JANUÄR 2-ÁN már a felépített, új kultúrotthonban nyílt meg a poroszlói könyv­tár. Az 1700 kötetnyi könyv­vel rendelkező könyvtárnak január 10-én, már 108 olva­sója volt. — JANUÁR 20-ÁN Puszta- szikszón tanácskoznak a me­gyei MEDOSZ-álapszervezeti titkárok és állami gazdasági vezetők. A tanácskozáson meg­beszélik a mezőgazdasági mun­kásvédelem múlt évi tapaszta­latait és elkövetkező feladatait. — DECEMBER második felében 13 000 forintot kapott a rózsaszentmártoni fotoklub. A fiatalokból álló klub fény­képezőgépet és nagyitógépet vásárolt a termelőszövetke­zettől kapott pénzen.- ASSZONYOK részére szer­veztek tsz-ákadémiát Besenyő- telek községben. Már három előadást tartották meg, egy-egy előadáson negyven—negyvenöt asszony vett részt. műsora Egerben délután S és este 7 6: Juanita csókja (Kisfaludy- és Ady-bérlet) Kaiban este 7 órakor: A lampionok ünnepe ——t-'»*' —i Jelentkezés a Debreceni Mezőgazdasági akadémiára A Debreceni Mezőgazdasági Akadémia nappali tagozatára jelentkezhetnek most érettsé­giző középiskolai tanulók, vagy régebben érettségizettek, to­vábbá középiskolák esti, vagy levelező tagozatán érettségi­zettek. Korhatár 17—30 év. A felvételi kérelmet annak a kö­zépiskolának igazgatójához kell benyújtani, ahol érettsé­giztek. A három éve, vagy an­nál régebben végzettek az aka­démia igazgatóságánál jelent­kezhetnek. (Debrecen, Böször­ményi út 104.) A felvételnél előnyben ré­szesülnek azok a pályázók, akik a középiskola elvégzése után egy, vagy több évig fizi­kai munkát végeztek, valamint azok is, akik középiskolai ta­nulmányaikat kitűnő, jeles, vagy jó eredménnyel zárták.- Jelentkezési ívet, felvételi Vizsga-tematikát bárkinek küld és felvilágosítást ad az akadé­mia igazgatósága. A kitöltött jelentkezési ívhez mellékelni kell: kézzel írt életrajzot, 30 napnál nem régebbi orvosi és Jatósági bizonyítványt, vala­mint középiskolai érettségi bi­zonyítványt. Az akadémia egyetemi ran­gú intézmény, a végzettek me- űgazdasági mérnöki oklevelet capnak, ugyanúgy, mint a Gö- löllői Agrártudományi Egye­tmen végzettek. Debreceni Mezőgazdasági Akadémia igazgatósága őt, de nem ismeri és ezért tű­ri el mindenfajta kilengését. A munkás körül — tudtán kívül — egyre sűrűbb lesz a levegő. Találkozik a lánnyal, aki kü­lönb a többinél s elindul kö­zöttük a tiszta szerelem, ami­kor az asszony miatt bajba keveredik. Vállalja a leleple­ződést, a következményeket. A lány hű marad hozzá a bot­rány után is, mert ezt a munkást, ezt a teljes életet él­ni akaró hőst, lelkének tévely­gő gazdagságával együtt sze­retni kell. A rendező, Karéi Reisz ki­tűnően, észrevétlen eszközök­kel ábrázolja Nottingham la­kóinak életét. Az utcán gyere­kek játszanak fáradhatatla­nul, de minden egyéb, a lélek­telen, a mechanikus életet és szemléletet hordozza. Itt a nagy átlag nem gondolkozik, nem él, hanem cipeli magát mun­kától munkáig. Olyan piszkos téglaszínű az emberek belső világa is, mint a sok egyfor­ma ház a lakónegyedben. Az emberek isznak, viszonyokat kötnek és oldanak, szürcsölik az örökös teát s e közben ész­revétlenül belopózik közénk az a sivárság, ami ellen Arthur a munkás lázad. Nem ciniz­musból, nem is fenegyerekes- kedésből, nem is egészen un­dorból a birkaként haladó környezet éllen, de egyr kicsit önmaga ellen is, még inkább az egész nagy-nagy kapitalista gépezet ellen lázad, ösztönö­sen, mint aki csak azt érzi holtbizonyosan, hogy ami van, az így nem jó. Másként kelle­ne. Utálja a kövér szomszéd­asszonyt, mert undorítóan fi­gyel mindenkit, gusztustalan vénségét viselve. Utálja a bir­kamód élő embereket és köz­ben magát is, aki csak néha akar kitömi ebből a kegyetle­nül szofító gyűrűből. S a ren­dező éirdeme, hogy mindezt észrevétlenül, a jellemek: meg­rajzolása és az esemény pergő kibomlása közben kapjuk. Albert Finney játssza a munkást. Nagyszerű tehetségét ezúttal drámában élvezzük. Nem sztár, hanem egy erős- izmú és magabízó munkás — sematikus vonások nélkül. El­hiszem neki, hogy az angol munkásosztály egy részének gondolkodásmódját tükrözi mindaz, amit mond és tesz. Albionban nemcsak a köd, ha­nem sok más miatt is nehéz belelátni a munkásosztály jö­vendő sorsába, hogyan is lesz, hogyan is kellene lennie, hogy jobbnak tudják és higgyék. A férjes asszonyt Rachel Roberts alakítja. Ahogyan ra­gaszkodik a nála fiatalabb munkáshoz, ahogyan szemér- metes alázatát kifejezi a férfi iránt, ahogyan lopja önmaga számára a szerelmet gyáva férje mellett, a film emléke­zetes pillanatai. S ahogyan nem küzd a fiatal lány után vágyódó férfi visszatartásáért, eszköztelenségében is meg­győző. Doreen, a lány alakjában Shirley Anne FieZd-et látjuk. A sörözőben szolidan, csaknem a magányosság bánatában je­lenik meg és lassan, igényte­lenül bontja ki Arthur számá­ra a szerelmet, amely arra is jó, hogy légvárakat építhessen új lakásról, fürdőszobáról. Ta­lán ő jeleníti meg a filmben leginkább azt a magányt, amelyben az angol fiatalok él­nek. Egyszerű, s csaknem együgyű ravaszkodással szerzi meg a test örömét az anyja háta mögött, mert az életben minden bizonytalan és esetleg késő les?, mire rájön, vagy rá­jöhet, hogyan kellett volna élnie. A film ismertetése és elis­merő kritikája nem lenne tel­jes, ha nem szólnánk a kitűnő epizódszereplőkről, akik •. ele­ven színekkel beszélnek a gyárról, amelyben a fattyak „kizsigerelik” a munkásokat. Ahogyan az alkalmazott a fi­zetést átnyújtja, ahogyan azt az öreg munkások és nők át­veszik, csak pár kép, de tanul­ságos. S kontraszként, a ko­mor hangulat feloldására itt- ott nevetnünk is kell a fanyar szájjal kimondott szellemes­ségéken, de a humor ez eset­ben még inkább elgondolkoz­tatja a nézőt és közelebb vi­szi az alapigazsághoz. A film néhol jelentkező na­turalizmusa ellenére is kitűnő alkotás. Nekünk példa arra, hogyan kell az életet vissza­adni a mozi vásznán. Farkas András 340 évvel ezelőtt; 1622 januárjá­ban született MOLIÉRE (Jean Bap­tiste Poquelin), a legnagyobb fran­cia vigjátékíró, színigazgató; szí­nész. Darabjai az emberi gyenge­ségnek, a szociális visszásságok­nak a gúny fegyverével való kímé­letlen ostorozásával, valamint ra­gyogó jellemábrázolásukkal emel­kednek ki. Néhány felejthetetlen vígjátékára emlékeztetünk: első darabja a Nevetséges kényeske- dők (1659), a nemességet majmoló polgárságot kipellengérező Tartuf- fe (1663), A fösvény (1668), A mi­zantróp (1666), A képzelt beteg (1673). Bohózatai: Dandin György (1668), A botcsinálta doktor (1666). Möllere, akinek darabjai ma is állandó műsoron vannak; általá­ban a világról keserű képet festett és az így ábrázoltakon a ki­gúnyolás fegyverével állt bosszút. A képzelt beteg előadásán esett össze és szinte ott halt meg a színpadon. 135 évvel ezelőtt, 1827. január 13-án született NYIKOLAJ BE­KETOV orosz fizikus és kémikus, aki kísérleteivel először ta­pasztalta azt, hogy a fémek orcidj álltból Is előállíthatok az alumí­niummal véghezvitt redukció segítségével. Ezzel felfedezte a fém­iparban alkalmazott aluminotliermikus eljárást. 1950-ben ezen a napon KÍNA — Tibet és Tajvan szigetének kivételével felszabadult. MOLIERE Beszámolómat azzal kell kezdenem, hogy az angol filmgyártás egyik legfontosabb jellemzőjét emelem ki: min­den témát sajátosan közelít meg, minden film hordozza a rendező — ezúttal Karel Reisz — kitűnő egyéniségét. Az a másfél órás képsor, ami lepe­reg előttünk ez alkalommal, egy angol gyárvároska életébe kíván belevilágítani: művészi eszközökkel és a realitások iránti nagyszerű érzékenység­gel. Minden bizonnyal e kvali­tása miatt is kapta a nagydí­jat ez a film. j Arthur gépipari munkás, ap­ja is az. Hétfőn reggeltől szombatig robotol megszakí­tás, láthatóan gondolkodás, ér­zelmek, indulatok nélkül és csak szombaton este, vasárnap reggel jut ideje magánéleté­nek megrendezésére. Ilyenkor iszik, szeretkezik, mert egy férjes asszony ragaszkodik hozzá. Ha kell, összepofozko­dik, ő is kap, ő is ad, aho­gyan ez ilyen emberekkel tör­ténni szokott. Jól keres, fiatal, mégsem érzi jól magát. Mi bántja? Az unalomig megszo­kott, egyenruhás házak, pisz­kos téglafalaikkal, a kisváros házrengetegének egyfajta ké­ménycsordája, vagy a sörivá­sok végeláthatatlan sora? Lá­zad ez az Arthur s mintha az Osbome-drámában is kitűnő­en bemutatott angol „.dühön­gő ifjúságnak” gyári munkás kiadása lenne ő. Testi és leüld erejét nem tudja irányítani, nem érti, mihez kellene kez­denie. Apjáról és az előző ge­nerációról joggal az a vélemé­nye, hogy hagyják magukat vezetni, mint a birkák. Kik vezetik a birkákat oda, ahová akarják? A fattyúk — Arthur nyelvén — azaz a gyárosok. Ez a lázadó a mai Angliában egy alkalommal apja betegsé­gét kihasználta, hogy a kom­munistákra szavazzon. Miért? Lázadásból. Azt nem helyesli, ami ma van Angliában, de azt még nem tudja, mit sze­retne, vagy mit akarhatna, ha úgy hozzásegíthetnék a szabad választás lehetőségéhez. Pa­naszkodik, hogy az anyja sem érti őt. Hogyan is értené, hi­szen ő saját magát sem isme­ri. A férjes asszony is szereti O0000000000000000000000000000CXJ00000000000000CXX3000000000CXX)00CXX)0000000C3000000000p00000000000003000OOO0OCOO0O( V;c000000c^0000000ö0000c500000000000000000000c)00000cccoccac>u000cooc CXXXXXXOÜOCXXXX)CXXXXX>OCX>ÜGGÜOOC* — Az ördög vigyen el — mondtam egy cifrát, mert min­den okom megvolt ehhez. — Uram, nem lesz ez egy ki­csit sok? — szólalt meg valaki hirtelen a hátam mögött, hogy ijedten fordultam vissza. Az ördög volt. Puha rongy- gyal éppen szarvát fényesítet­te, közben kicsit indignálódva nézett rám. — Maga. J. ízé... te... az ördög? hebegtem, mert ördög­gel még nem találkoztam, leg­feljebb csak boszorkánnyal. — Igen, én vagyok az ördög, s kénytelen voltam eljönni, hogy tisztázzunk már végre né­hány kérdést... — Parancsoljon... foglaljon helyet — hápogtam a megrö­könyödéstől, de az ördög, hosz- szú farkát könnyed mozdulat­tal az ölébe helyezte. — Szóval, azért jöttem — kezdte —, hogy tisztázzunk már végre valamit... Előre szeretném bocsátani, hogy én bármikor örömmel állok ren­delkezésére, bármilyen ügy­ben, utóvégre nekem is élnem kell, én sem ingyen kapom a fizetésem, meg kell dolgoznom alaposan érte. ... De hát végül is, hisz maga az ördögben? — Hogy miben? — hökken­tem meg. — Az ördögben ... Termé­szetesen nem követelem, hogy higgyen, de a logika azt dik­tálja, hogy csak azt hívjuk se­gíteni, akiben bízunk, akiről tudjuk, hogy legalábbis van... Én úgy vagyok értesülve, hogy nem hisz a túlvilági életben sem fenn, sem lenn... Akkor meg mit akar tőlem, miért nyaggat állandóan, hogy hol az igazgatóját, hol a barátját, hol a feleségét akarja vélem elei- peltetni. Ez, kérem, nem kor­rekt dolog. Vagy... vagy: ka hisz bennem, én elviszem őket, ha nem hisz, intézze maga — szólt az ördög és eltűnt a kályhában. Utána kaptam, de csak az ujjamat égettem meg... — Hogy az ör... akarom mondani a láncreakció vigyen el — káromkodtam el ma­gam ... Ebben a pillanatban a kály­ha felcsapódott és az ördög né­zett rám: — Látja, ez becsületes, így legalább tisztában vagyurüt egymással... Dobjon rám egy lapát szenet... Köszönöm — és ezzel eltűnt. Várta a tervteljesítést, (egri) GU2! MIHÁL/'WX KÄR0LV 45. Másnap rendkívüli figyelem­mel és szorgalommal készítet­te elő az operációt. Bartellivel is beszélt, nyugtatta, vigasztal­ta, hogy egy jó fél óra az egész és kész... Nem fog fájni... Igaz, a beteg jóformán nem is figyelt rá, annyira el volt ke­seredve. Járni sem tudott már elsúlyosodott betegsége miatt, szeretett volna meghalni. Harmadnap az orvos kissé idegesen kezdett a műtéthez, de mindinkább megnyugodott. A beteggel sem volt különö­sebb baj, az asszisztens is ki­válóan segített. Az operáció sikerült. Miután az orvos bevarrta a sebet, bol­dogan fordult asszisztenséhez. — Köszönöm... Gazsó maga vitte vissza a 4-es kórterembe BarteUit, sen­kit nem hagyott hozzányúlni, egyúttal megkérte az orvost; ő gondoskodhasson a betegről. — Rendben van... Egyéb­ként nagyon meg vagyok elé­gedve szaktudásával... Felfo­gom terjeszteni előléptetésre. Gazsó érezte, hogy vala­mennyire rendbehozta két nappal ezelőtt akaratán kívül félresikló dolgait. Bartelli hangosan nyögött, s vizet kért. Az egészségügyi ér­tetlenül nézett rá. — Vizet?... Hiszen tudod... Távol-Keleten nem szabad vi­zet inni. — Vizet... — suttogta a be-» teg cserepes szájjal. Gazsó elővette a szekrény­ből a betegek részére félretett | bort és egy nagy pohárral töltött. Odavitte Bartellihez, szájához emelte, az pedig mo­hón nyelte az italt. A beteg mozdulatlanul fe­küdt, homlokán apró verej- tékcseppek jelentek meg. Az egészségügyi letörölte Bartelli arcát, homlokát, aztán meg­igazította rajta a takarót. A beteg lassan elaludt. Ga­zsó lábujjhegyen lépdelt el mellőle. Ekkor nagy zajjal a nővér lépett a kórterembe. — Pszt... — szólt rá halkan Gazsó. — Mademoiselle ké­rem... csendesen. — Ügy jövök, ahogy akarok — válaszolta a lány. — Egyéb­ként a kapitány hívatja... Ezzel sarkon fordult, s egy kicsit sem csendesebben eltá­vozott ... Gazsó kezdettől fogva tudta, hogy a nővér nem kedveli, akárcsak a két német. De most édeskeveset törődött ve­le! Ebben a pillanatban min­den gondja a kapitány volt. Az ő jóindulatát kell meg­nyernie, a tizedes és a made­moiselle nem sokat számíta­nak. Azonnal sietett a kapitány szobájába, ahol az orvos már jókedvűen várta. — No, jöjjön csak, jöjjön — fogadta kedélyesen a belépőt —, foglaljon helyet. Gazsó leült, szétnézett. A kapitány kopott íróasztalán 8 —10 konyakos- és viskisüveg sorakozott. Egyik üvegből már jócskán hiányzott. — Mit iszik szívesebben? — érdeklődött az orvos —, viskit, vagy konyakot? — Inkább konyakot kérek. A kapitány teletöltött egy kétdecis poharat és Gazsó elé tette, aztán saját poharába is löttyintett. Koccintottak. Az orvos fe­nékig felhajtotta az italt, a másik éppencsak megnyalta pohara szélét. — Tudja — töltött újra saját poharába a kapitány —, ma jó napom van, örvendek... iszom. Egészségünkre. Ismét fenékig ürítette poha­rát, cigarettára gyújtott, sze­me csillogott. — Az operáció jól sikerült... Maga remekül segített, kolléga úr... Mert az... Kolléga... Igyunk... Az orvos újabb üveget bon­tott fél, s teletöltötte poharát. Talán észre sem vette, hogy Gazsó még mindig azzalakét- decivel piszmog, amelyet elő­ször töltött neki. — Most mulatunk egyet, kolléga úr... Jó?... S ha ked­vünk tartja, végigóbégatjuk az egész erődöt... Ki parancsol itt nekem?... Pantenier kapi­tány, a parancsnok?... ö is kapitány, én is... fütyülök rá!... Igyunk! ... Hangosan koppantottá asz­talán az üres poharat, aztán akadozva folytatta: — Pantenier... Haha... A ha­dászathoz én is értek annyit, mint ő... Én is ugyanúgy félholtra. tudom korbácsolni a bennszülötteket, mint ő... De meggyógyítani már csak én tudom... Pantenier nem!... Haha... Viszont Nicole-nál előnyben van, a fene egye meg!... Nicole... Tudja, hogy tud ölelni ez a lány?... Ügy szeretném megtartani, mindig itt, magam mellett, de hát Pantenier részt kér belőle ... Tudja... az én feleségem már öreg, kedvetlen és... messze van ide... De ez a lány!... Újra töltött és ivott. Gazsó megvetően nézte. — Ide figyeljen, kolléga úr — folytatta az orvos. — Maga ügyes ember... felterjesztem előléptetésre... Megérdemli ... Sőt, várjon csak... nem is így... Tudja, énnekem már nem sodr távol-keleti szolgála­tom van hátra, mindössze hat hónap... Lehet, hogy külde­nek ide orvost, lehet, hogy nem... Mert azt bizonyára tudja, hogy nagyon kevés az orvos a légióban ... Becsüle­tes, jó nevű orvost nehéz ide elcsalni... No, mindegy... Mit is akartam mondani? — Ja igen... — Szóval puhá­kéin ... De, igyuk meg a per­tut, mit vacakolunk itt... Szervusz! Odakoccintotta poharát Ga­zsóéhoz, ivott, aztán folytatta: — Szóval... ide figyelj... Nekem nemsokára letelik itt a szolgálatom... Elmegyek... és rád hagyom a Bá-Kán-i kór­házat, ha nem küldenek or­vost... El tudod te ezt végez­ni... De mivel orvos csak tiszt lehet... felterjesztelek alhad­naggyá. — Nos, jó lesz, Pubi? Gazsó undorodva nézte a kapitányt, s nem szólt semmit — No, ne félj ... folytat­ta az orvos —, ebben a kór­házban nincse­nek súlyos be­tegek ... Ha va­laki nagyon sú­lyos beteg, te­lefonálsz a központba jön a repülő­gép és viszi... A könnyebb betegeket meg biztosan el tu­dod látni... De ha nem tudod, az sem baj ... Eltemetik, va­lahol meg iáve­szik a nyilván­tartóból karto­téklapját, ösz- szetépik és kész ... Egy lé­giós ide, vagy oda, nem szá­rait ... Nos? — Kapitány úr, vissza kell mennem a beteghez ... Szeret­ném, ha az operáció után nem lenne semmi komplikáció... — Rendben van ... Ebből is látom; kötelességtudó, igyek­vő ember vagy... Előlépteté­sedről meg majd még beszél­getünk. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents