Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
196?. január T, vasárnap NÉPÚJSÁG s Oktalan fecsegők „Kevesebb politikai fecsegést, de fordítsunk több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven ... tényeire”. (Lenin művei, XXIV. köt., 335. old.) U NNEPEK után történt... Régen látott ismerős jött boldog új esztendőt köszönteni. Az asztalra ínyenc falatok kerültek: tyúk combja* szárnya, töltött káposzta, sütemények. És egy kis bor is. Amennyi még a korsóban maradt. Ismerősünk beszélt: — Meglátják, nem sokáig lesz ez így! Ferenc úr is mindig azt mondogatja: „háború lesz, kérem!” Ő pedig nagy tu- dományú ember, többet tud, mint az egész város ... Náluk az ünnepek alatt csak kenyér és krumpli fogyott, nem ettek ilyen finomakat... pedig van ám nekik mennyi pulykájuk, tyúkjuk, apró jószág. De nem vágtak le közülük egyet se. Ferenc úr azt mondja, kell az még szűkösebb időkre, ő a pulykákból nagy üzletet csinál ... ha jön a fordulat és az emberek nem tudnak mit enni, pénzzé teszi. Értéke lesz annak... Döbbent csend fogadta ezeket a szavakat. S micsoda harag szakadt föl bennünk utána! — Maguk még nem vásároltak konzerveket? Én bizony, már régóta rakosgatom. Az embernek fel kell készülni mindenre. Azt mondom, hogy háború lesz. Az amerikaiak elkezdik, meglátják, elkezdik. Meg a németek is nyugtalanok. Engem nem ér váratlanul semmi. Van lisztem, sóm, konzer- vem, nem halok éhen. Én nem is bánom a háborút. Mert nem élet ez így... — Közeli szomszédom monológja ez. Hátoo- rog, morog, dohog mindig, a mostani időket szidja a kemény télért is. „Nem élet ez így...” A hét nyolc napján eszik húst, egyedül egy kilónyit. De csak disznót, vagy borjút. A marhahústól viszolyog. Hosszú éveken át vezető, rangos beosztásban dolgozott, betegségére való tekintettel nyugdíjaztak, s most minden hónapban ezren ffelül kap pénzt — államunktól. Többet, mint egy vasúti pályamunkás, aki fagyban, sárban, napsütésben és hideg szélben dolgozik keményen, erejét megfeszítve. És többet, mint az építőipari segédmunkás, aki maltert és téglákat cipel fel az állványokra. ÍVJ ICSODA harag szakad iTl föl az emberben. Mert még mindig vannak olyanok, akik nem számolnak az eltelt idővel. Akik úgy élnek és fecsegnek, mintha a naptáron nem 1962 állana, hanem 1942. Húsz év nagy idő. El lehet felejteni, hogy két évtizeddel ezelőtt milyen volt az ősz, hosz- szú vagy rövid, száraz vagy esős. De nem lehet azt elfelejteni, hogy húsz évvel ezelőtt Sanyi még élt, s nyáron múlt tizennyolc éve, hogy elesett. Erről nem akarnak hallani az oktalan fecsegők, de a maiklári hóstyán, egy városszéli kicsi házban egy idős asszony ilyenkor csendben letörli könnyeit. „Nem igaz, hogy a németek olyan rosszak voltak” — fecsegik az ostobák. De nem váltanak jegyet a moziba, hogyha háborús filmet játszanak. Nem nézték meg az Emberi sorsot sem. Én magam láttam. S tanúja lehettem, milyen megrá- zóan hatott az emberekre. Megmelegedett a szívem, ahogy a gyűlölettől parázsló szempárokba tekintettem. Ott a páholyban, mellettem, egy barna, szíjas arcú férfi ült. Fiatal vonásokkal. Nem lehetett több harmincöt-harmincnyolc esztendősnél. Méltósággal viselte a dühét. Az erejében bízó, erős emberek tesznek csak így. Látják a veszélyt, de magabiztossággal viselkednek, mérlegelik a helyzetet, s érzi, hogy szabadságában akarják gátolni — ütnek. Nem, ezt az arcot nem lehetett félreérteni. S nem lehetett félremagyarázni a többi haragvó tekinfetet sem. Ezek az emberek gyűlölik a fasizmust, a háborút. De azokat is, akik ezekről fecsegnek! Szilveszterre hozta forgatómba New York egyik legnagyobb üveg- és porcelán-áruháza a legújabb slágert: tv-tányérokat, tv-csészé- ket, tv-evőeszközt és tv-poha- rakat: „Vásároljon tv-étkészletet, mert nyugodtan ehet-ihat műsor közben az elsötétített szobában!” — hangzik a hirdetés. A tányérok, csészék és evőeszközök a sötétben világítanak... hogy Salazar bejelentette: ideiglenesen áthelyezte a volt goai gyarmatot irányító intézményeket Lisszabonba. Az áthelyezés ugyan nem teljesen a portugálok elképzelései szerint történt, egy kellemetlen epizód előzte meg: tudniillik az indiai hadsereg harminchat óra alatt elseperte a portugál gyarmatosítókat — 450 éves tradíciójukkal együtt. Mert a tradíció nagy dolog! — A négy és fél századot nem lehet csak úgy máról holnapra likvidálni — sóhajtoznak a portugál gyarmatosítók. S reménykednek, jobb híján, talán isten segítségében. Erről a reménykedésről árulkodik a sztaniolos megfogalmazás is, amely csak ideiglenesen áthelyezésről beszél. Ámbár a tények azt mutatják; a szóban forgó hivatalok eddig voltak ideiglenes helyen — Indiában. (zár) — Mondja, maga újságíró? — Igen. — Na, akkor hallja, írja meg nekem, hogy a Krampács Benő az egy huncut gazember ... — Már megbocsásson, én ezt a Krampács Benőt nem ismerem, így... — Lári-fári. mi az, hogy nem ismeri... Na és aztán. Én ismerem. Tehát írja meg, hogy egy huncut gazember ... — Azért, mert maga mondja, még nem biztos, hogy ez a Krampács __ — M i van? Nem hisz nekem? Na, mar gához se jutott még el a XXII. kongresz- szus szelleme ... Szé- gyellje magát, nem hisz a dolgozó tömegekben ... Undorító alak, ilyeneknek köszönhettük a személyi kultuszt. (-6) Pártnap Rózsaszentmártonban Hivatalos az egész falu, előadó: Ivádi József, a megyei tanács elnökhelyettese MIRE BESÖTÉTEDETT, és a hegyek felől újra sűrű köd- gomolyagok úsztak a falu felé, az úton keményre fagytak a rögök. Igaz, sarat amúgy sem kellett volna tiporni, mert Rózsaszentmártonban járdát építettek. Kemény léptek toppantak a betonlapokon, a kul- túrház felé iparkodtak a felvégből is, meg az ecsédi út felől is. A hangosbemondó többször is közölte és meghívókat is küldtek ki, hogy pénteken este Ivádi József, a megyei tanács elnökhelyettese tart előadást a kultúrházban, a községi pártszervezet és a Hazafias Népfront szeretettel meghív és vár mindenkit. Párttagokat és pártonkívülie- ket, bányászokat és termelőszövetkezeti tagokat. Idős ember ballag az utcán, bár éveinek számáról legfeljebb komótos, megfontolt lépOo. Amilyen örömmel vették a város 'lakosai a belváros házainak szép új köntösbe bújtatását, az alapos tatarozást, ugyanolyan bosszúságot is okoz az a hanyagság, amely- lyel nem törődnek a házak ereszcsatornáinak elhanyagolt állapotával. Bármerre jár az ember a városban, mindenütt bőven öntik az elrozsdásodott, agyonlyukadozott ereszek a békés járókelők nyakába a tetőről lemosott szennyes esővizet, olvadt hólevet. Tudjuk, hogy 1962-ben is szép számmal kerülnek házak tatarozás alá, azonban részben ezek, részben pedig talán csak hosz- szú-hosszú évele múltán tatarozásra kerülő épületek esőcsatornáinak, ereszeinek felújításával nem lehet várni! Budapesten is hasonlóan elkeserítő volt a helyzet néhány évvel ezelőtt, ott azonban a fővárosi tanács — megfelelő keret biztosítása kapcsán — kötelezte az ingatlankezelő vállalatot a botrányosan rossz ereszek megjavítására. Egerben is ezen a jól bevált és kitaposott úton kellene ha- ladniok az illetékeseknek. Inkább egy kisebb ház tatarozását kell elhagyni, de egy 40 ezer lakosú megyeszékhelyen nem maradhat soká fenn ez a tarthatatlan helyzet... ★ örömmel vette tudomásul a város lakossága is, hogy végre megkezdték a városi tanácsháza épületének is rég várt tatarozását. A Bajcsy-Zsilinszky utcai oldalon sűrű állványhálóval vették körül a falakat, kijavították a szükséges kisebb hibákat és mire ezzel végeztek, be is köszöntöttek a dermesztő hideg fagyok. De ezzel a Heves megyei Építőipari Vállalat dolgozói mit sem törődtek, hanem folytatták a falak festését. Az eredmény tragikus! A falra felkent festék megfagyott, nem kötött meg a festék anyaga, hanem vékony, színes porréteg formájában borítja a falat. Ez természetesen azt eredményezi, hogy tavasszal újra kell az épületet állványozni és újból be kell festeni a falakat. Az, aki a fagyok beköszöntése után a festést elrendelte, nem hinnénk, hogy lelkiismeretes szakszerű munkát végzett. Reméljük, hogy a munkát nem vették át és reméljük, hogy a vállalat nem saját zsebéből fogja kifizetni a hanyag munka révén előálló, mindenképpen jelentős, többletmunkálatok árát. 1960 késő őszén és kora telén már láttunk effélét Egerben — csak nem valami új egri specialitás kibontakozásának hajnalán állunk? ★ A Bajcsy-Zsilinszky és Széchenyi utcák kereszteződésénél évekkel ezelőtt létesítettek egy úgynevezett „kiállító ház”-at, amelynek eredeti elgondolások szerint az ismeret- terjesztés lenne a feladata — annál is inkább, mivel a város legexponáltabb helyén ál!. Hosszú évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy bizony gyakorta áll üresen, kihasználatlanul, elhagyatottan. Nem keressük, hogy ki követi el a mulasztást — méghozzá igen gyakran —, azt azonban bátran leszögezhetjük, hogy súlyosfokú hálátlanság a városi tanáccsal szemben, mely a becsületes cél: a tudományos ismeretterjesztés érdekében, komoly anyagi áldozatokat hozott annak idején. Az építmény elhanyagolt sorsa — hiszen például legutóbb is, már hetek óta üresen, porosodó polcaival elégtételért kiált — arra kell, hogy késztesse az illetékeseket, hogy foglalkozzanak a „kiállító ház” további sorsával. ★ A Népújság olvasói, az 1961. év december hó 12-i számából örömmel értesülhettek arról a páratlan jelentőségű hírről, hogy hazánkban is megterem a babkávé. Nézzük csak mit is írt az első oldal rövid kis riportja; a babkávé árának jelentős ármérséklése kapcsán? „... De sok szenvedélyes kávést mentett meg az állam ezzel az intézkedéssel attól, hogy a „valódi külföldi”-nek álcázott babkávéért kifizesse szenvedélye árát, a „valódi Ságért?’ járó nagy forintösszeget?’. Mert hiszen félreérthetetlenül azt írja a cikkecske, hogy egyesek olyan babkávét hoztak forgalomba, melyek csak „valódi külföldi”-nek álcázták, de a „valódiságáért” járó nagy forintösszeget vasalták be a jobb sorsra érdemes polgáron. Világos tehát, hogy ha valamit „valódi külföldinek álcáz” valaki, úgy az csakis és kizárólag hazai termék lehet. így derült ki, hogy hazánk földje is megtenni az értékes babkávét — az igaz, hogy csak legvérmesebb, legrózsaszínebb álmainkban, de nem a magyar valóságban. Sugár István tei tanúskodnak. Az utcai villany sikertelenül birkózik a köddel és a sötétséggel. Az idősebbet két fiatal férfi be is éri. Hangos „jó estét”-fel köszönnek rá, aztán együtt érnek a kultúrházhoz. Ott megállnak, várják a többieket. Néhány szót váltanak a jószágok téli takarmányozásáról, a fogato- sok meg panaszolják, hogy milyen nagy gond az istállónál a vízhiány. De már hozzák a csöveket, lesz vízvezeték. Valaki szóvá teszi, hogy amit lehet, saját erőből kellene megcsinálni. így kevesebbe kerülne, meg télen is szaporodna egy kicsit a munkaegység. Nem hiszem, hogy ez a vita lezárult ott, mert megérkezett a pártnap előadója. TÖBBEN RÉGI ismerősként üdvözlik Ivádi Józsefet. Sokan ismerik a faluban, mert valamikor itt dolgozott a bányánál. A megyei tanács elnökhelyettese kezet szorít az emberekkel, többeket név szerint szólít, családjuk és ismerősök után érdeklődik. Fesztelen* vidám beszélgetéssel telik az idő. Már százon felül gyülekeznek a teremben. Eljött Hegyi István, tsz brigádvezető, Kiss János, Bozsik Jánosáé, Nagy F erencné és a brigádvezetők mellett ott ülnek a brigádtagok. Özvegy Báli Jánosné is eljött; és ahol Verőn néni hangját hallják, ott jókedv és nevetés csendül. De érthetetlenül és feltűnően kevés bányász jelent meg a pártnapon. Nagy Lajos, a népfront elnöke nyitja meg a gyűlést és Ivádi József a Szovjetunió XXII. kongresszusáról kezd beszélni. „Nagy lendülettel fejlődik a nemzetközi kommunista mozgalom. Az első világháború idején 13 millió volt a szervezett munkások száma, ma pedig 174 millió, és a kommunista pártagok száma meghaladja a 40 milliót.” Fejkendős nénik és csillogó szemű fiatalok nagy érdeklődéssel hallgatják, hogy „a szocializmus világrendszerré vált, az emberiség sorsáról már nem az imperializmus dönt. Bár az imperializmus ragadozó jelleme nem változott, de a világban kialakult új erőviszonyok között a háború többé nem végzetszerűen elkerülhetetlen”. A rózsaiak hallottak és sokszor olvastak már arról, hogy mi a kommunista társadalom lényege, mit jelent az új program és a mi második ötéves tervünk. De most élőszóval hallják és az magyarázza, akit ismernek akiben bíznak. „A kommunizmusért folyó harc elválaszthatatlanul összeforr a béke védelméért folyó küzdelemmel Az emberiség létérdeke megköveteli, hogy a két, ma még létező ellentétes világrendszer békében éljen egymás mellett”. A szónok egy pillanatra megáll, nézi a nehéz munkában megfáradt munkásarcokat, szeme találkozik a fiatalok bizakodó tekintetével, és hangja új erőre kap: „Száz és százmillió azoknak a száma* akik a világ dolgozóinak boldogulását szolgáló társadalmi rendszerért küzdenek, mi egységesen azt akarjuk, hogy az általános és teljes leszereléssel akadályozzuk meg egy új világháború kirobbantását.” És a hallgatóság egyértelműen, helyeslőén bólint. Kimondatlanul ugyan* de a szemekben ott izzóit az elhatározás: igen, ezt akarjuk. Béke kell, mert ez jelenti az életet, a béke jelenti a boldogulást, a háború pedig a hálált és pusztulást. AZ ELŐADÁS TOVÁBBI részéből világosan kitűnt, hogy a kommunizmus megvalósításának alapvető feltétele a termelés bővítése. Több, jobb és olcsóbb iparcikkre és mezőgazdasági termékre van szükségünk, növelni kell a lakosság anyagi és szellemi ellátottságát. Mindnyájunk öntudatos* szorgos munkájára van szükség. Meg kell teremtenünk az egységes paraszti osztályt, meg kell szilárdítani a termelőszövetkezeteket. „Mindenkinek joga és kötelessége a termelő- szövetkezetben úgy dolgozni* ahogy azt a szocializmus építése, a proletariátus diktatúrája megköveteli* Nem szabad a termelőszövetkezetben éles határvonalat húzni a kis-, középparaszt és a volt kulákság között.” Mindebből azt a következtetést kell levonni, hogy a termelőszövetkezetben és á bányában a ténylegesen végzett munka, a szándék és politikai helytállásuk szerint kell értékelni és megbecsülni az embereket. ötéves tervünk számadatai bizonyítják, hogy államunk minden szükséges és minden lehetséges anyagi támogatást megad ahhoz, hogy jobb, szebb és gazdagabb legyen életünk, A XXII. kongresszus és a mi pártunk határozatai, gazdasági építő munkánk minden adata azt mutatja, hogy nálunk minden az emberért, az emberek érdekében történik. „Fogjunk össze a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa szellemében, még jobb és még lelkesebb munkával dolgozzunk mindnyájan és akkor győzelemre visszük pártunk politikáját.” AZ ELŐADÁS véget ért, tapsra lendültek a munkáskezek. Legyen szilárd és megmásíthatatlan az elhatározás és a céltudatos, szorgos műnk» meghozza gyümölcsét. F. *» Többször szóvá tettük már Sápunk hasábjain az élelmiszer-cikkek szállítása során tapasztalható kisebb-nagyobb visszásságokat — azt, amit azonban most láttunk, túltesz minden elképzelhető szabálytalanságon. Az ünnepekkel kapcsolatos nagyobb szállítások során, egy napsugaras délelőttön, az Alkotmány utcában, a Zalár József utcai nagy húsüzlet bejárata előtt, egy ponyvával fedett hatalmas teherautó állott, amelyből zsírnak való szalonnaoldalakat rakodott ki egy munkás, az ott várakozó kis húzós kocsira. AZONBAN! Mi módon történt ez? A zsír- nakvalóval megpakolt tehergépkocsi belsejében egy munkás dolgozott bakancsban — anélkül, hogy felhúzta volna a kötelezően előírt szalmapapucsot. Ahogy ott húzogatta a csúszós áruk közül az egyes hatalmas darabokat, bizony alaposan rá kellett lépnie a jobb sorsra érdemes élelmiszerre, úgyhogy az egyes darabok végül is alaposan megtaposva kerültek a kis húzós kocsira, amelyről mi sem tanúskodott jobban, mint a sza- lonnaoldalákat elcsúfító számtalan szennyeződés. Mindenesetre a kis húzós kocsi is megérdemel egy kis szúrást. Egy szürkésbarna zsákszerű ponyvával volt letakarva, melynek azonban cafatolt széle itt-ott lelógott, egészen a szennyes aszfaltig. Ügy tudjuk, hogy az ilyesféle élelmicikkek szállítására vonatkozóan megvannak a szigorú rendelkezések, melyekhez alkalmazkodnia kell a szállító vállalatnak, illetve munkásnak. Elmondhatjuk, hogy akkor az egri Alkotmány utcában nemcsak zsírnak való szalonnát taposták tábbal, hajlem az érvényben levő egészségügyi rendelkezéseket is! p MLÉKSZEM, éppen a ^ napokban olvastam arról, hogy egy dél-amerikai néger megszökött hazájából, s valamelyik francia városban meg akart fojtani egy jámbor öregurat, azért, mert kutyakorbácsot tartott a kezében. Később derült ki aztán, hogy ez a néger egy kávéültetvényen dolgozott, ahol éveken át kutyakorbáccsal verték véresre testét. S valahogyan minden békeszerető, életre vágyó ember olyan, mint ez a néger. Mi, akár az a néger a korbácsos embertől, a háborúra uszító fasizmustól, az oktalan fecse- gőktől kapunk dührohamot. Nem azért beszélünk mi arról, hogy mit szenvedtünk a második világháborúban, hogy elvesztettük szeretteinket, kedveseinket, hogy milliók élete romlott el, mert durván belegázolt a barbárság — egyáltalán nem azért emlegetjük ezeket, hogy valakitől is sajnálatot várunk. Hanem azért, hogy féljen tőlünk, akinek félnie kell. A fecsegők is! Azok, akik valamiféle fordulatra várnak!! HÉTKÖZNAPJAINK ko- hójában, a munka hevében — tettekkel formálódik a holnap. Fejlődik a társadalom, nyitott előttünk a jövő. Szerencsés korban élünk, mi megérjük a Munka, Boldogság, Egyenlőség és Bőség kommunista társadalmát. Az emberek eddig soha nem ismert kedvel, akarattal dolgoznak. Az oktalan fecsegőkre kevesen figyelnek. S ha mégis megkeserítik kedvünket ostoba, rosszindulatú szavaikkal — pillanatig tart csak. Az emberek másra fordítanak több figyelmet! A kommunista építés legegyszerűbb, de eleven tényeire ... Pataky Dezső
