Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-17 / 297. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-------------'------- A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN ------------------^ GY URKÖ GÉZA: • • • de szabadíts meg a gonosztól Abban a percben, ahogy kitette a lábát az utcára: Gyupzit már verték. Megpróbált körülnézni a kapu alól, s úgy suranni ki a gyerekektől látszólag üres utcára — három lépés után verték. Megpróbált kirohanni a kapun, hogy vágtában érje el a sarki fűszerest, vagy két házzal odább, reklámként disznófejjel incselkedő hentesüzletet, ahová az anyja küldte — gyorsabbak voltak nála és újból verték. Nem megverték, hanem verték. Némán és immáron hónapok óta folyt az egyoldalú küzdelem a telep közellakó gyermekei és közte, akik visítva, szurtosan, üie- pükkel világítva, mint Rimbaud pékségbe leselkedő kis kölykei, a kopó kitartásával és a farkaskutya szimatjával követték és verté«:. Ök az utcán, az anyja otthon,’ félretéve erre az időre az örökös varrnivalót, s mert esténként anyja jajveszékelő előadásba kezdett, s a dühöt valakin le kell valahogy vezetni — az apja is, mikor megúnta a gyerek átkozott természetéről szóló mindennapos és kézzelfoghatóan is véres históriákat. Pedig nem bántott senkit, nem is mert volna. Vézna, áttetsző fülű, a pofonok ellenére is melegházi növényként tenyésztett gyerek volt, az ilyesfajta gyerekek minden koravénségé- vel, ravaszságával és rettenetes éhségével az olyan szeretet után, amelyben egyenrangú félként vehetett volna részt, s amelyben megosztódik gond, öröm, minden kis és nagy titok. Étele, itala megvolt. Ruhája is. Otthon, gonddal varrva, fehér gallérral, hogy úgy nézett ki benne, mint egy törpe apáca, kényes fényesre pucolt cipővel, mert ezek jelentették volna a választó vonalat Györgyék és a telepiek között, mert ez volt az a bizonyos és kimondhatatlanul is elismert sza'- maszál, amely még megkülönböztette a hivatali ranglétra alján álló tisztviselőcsaládot a proletárok legfelső rétegétől. Hogy úri gyereket akarnak nevelni. így aztán neki szabad volt egész nap otthon lenni és olvasni. Szabad volt a nyári vakáció alatt napi egy órát rollerozni az ablak alatt, hogy az anyja szeme előtt legyen. Szabad volt tisztán járnia, kézenfogva, és illedelmesen ülni felnőtt emberek, fecsegő barátnék és bagószagú férfiak között, s időn- kint valami okosat mondani, hogy odarohanjanak hozzá: — Jaj. de édes és milyen okos ez a gyerek . .. Nahát! Ilyenkor hónaljuk alól, büszkélkedő anyjára nézett és halálosan únta magát... És ez a sok szabad, lényegében egyet jelentett: neki semmit se volt szabad. Azoknak ott. lenn az utcán, ismeretlen fogalom volt a szabad, a nem szabad, ismeretlen az illik, nem illik. . s ezért nekik mindent volt szabad és mindent volt illik tenni. Gyuszit is verni! — Belerúgtam a sípcsontjába, mert azt mondta, hogy nem is a Jézuska hozza a karácsonyfát... — hazudta otthon az egyik ve- —.j-ír. r'edig dehogyis mert volna bárkit Is sípcsonton rúgni. Anyja összecsapta a kezét. aztán az ég felé nyújtotta, mintha ama Jézuskától könyörgött volna bocsánatot Gyuszi miatt, aztán sürgősen megpofozta csontos. sovány kezével, mert megint kikezdett azokkal az átkozott utcakölykökkel. mert nem hajlandó úrigyerek módjára viselkedni... Máskor más hazugságot talált ki, hogy miért ő kötött bele a gyerekekbe, de mindig volt annyi ravaszsága, hogy e hazugságokban mindig olyan elvekért szállt síkra, amelyet az otthon képviselt, s amelyet gyerek létére, talán nem is tudatosan, de tagadott, vagy legalábbis kétkedéssel fogadott. Az iskolában sem volt barátja. Akivel barátkozhatott volna, azzal neki nem illett, akivel il- lett volna, azt éppen az illem szabályai tiltották el tőle. Lebegett hát a két osztály ha- tárán, mint Mohamed koporsója, kapaszko- , dott volna gyermeklelke ujjaival ide is, oda is, s kapott rúgást innen is, onnan is..; és pofont otthon is. Behúzódott hát a maga világába, a köny- : vek közé és megverekedett a sziú indiánok- : kai, taposva, marcangolva testüket egy ti- : zenkét éves gyerektől meghökkentő szaddis- ; ta kéjjel, törlesztve rajtuk minden sérelmét, : amelyet megtorolni sem ereje, sem lehetősé- ; ge nem volt a valóság világában. Olvasott ! minden eltiltott könyvet, mohón habzsolva : azt is, amit már értett, s azt is, amit sokkal : izgalmasabbnak és titokzatosabbnak sejtett, ! mintsem az a valóságban volt. Minden érdé- kelte és minden akart lenni: csillagász és j ősrégész, regényíró és hódító szerelmes, díj- '• birkózó és windsori herceg... És hordta ha- za az intőket, megbukott félévkor és elkez- ■ dett dadogni. Közben szívós kitartással kö- < tették az utcán, akkor is, ha az anyjával ■ ment, és ártatlan pofával ott loholtak e1 mellettük, belecsípve sovány, nadrágból kilógó combjaiba, hogy sírvafakadt a fájdalomtól. De sírvafakadt semmiségekért is. sőt, akkor is. amikor még semmiségek se történtek vele. Váratlanul, akaratlanul, görcsösen sír- ; ni kezdett. És dadogva esküdözött, hogy semmi baja. Elvitték az orvoshoz. Vérszegénységet állapított meg. Igaza volt — a maga módján. Biztos vérszegény is volt. de nem orvoshoz, mint inkább oszihoanalitikoshoz kellett volna vinni Gyuszit. Beíratták a dadogóiskolá- ba, csupa jószándékkal, ahol született paralitikusok, beszédhibások, csökkent szellemi képességűek birkóztak rángatózó testtel, görcsös és riasztó mimikával a szóért, hogy sámán gördüljön ki szájukon, azért a csodáért, amely az emberek számára általában természetes, de amely a számukra egy beteljesülést váró varázslat volt még csupán. Irtózott és félt tőlük és szégyelte magát, míg végülis maga is rángatózni kezdett. Étvágytalan lett és rosszindulatú; betörte a szomszédék folyosójának ablakát, csakhogy kárt tehessen... Ollóval belenyírt a ruhákba, hogy másnak is rossz legyen ... Leghívebb és leghűségesebb barátját, a könyvet is széttépte, mert boldoggá tette a rombolás... S közben állandóan azokkal szeretett volna együtt lenni, akik mindig megverték, akikhez soha nem tudott szólni, elmondani ezerszer megfogalmazott szavait, mert mire kinyitotta volna száját, már az orra vérét kellett törülgetni, a port, sarat leveregetni megtépett ruhájáról... Miért gyűlölték? Nem tudta. Miért vonzódott mégis hozzájuk? Nem tudta. De odaadta volna minden könyvét, fake- rekű rollerét, kifényesített cipőjét és a fehér gallért is a ruháról foszló gatyácskáikért, azért, hogy velük lehessen, hogy visítva, verekedve, egyenrangú társként nyargalhasson végig az egész telepen, disznóságokat mondva a kislányokról, csúnyákat rajzolni a- falra, vagy leülni gombozni a járdaszélre. Aztán egyik napról a másikra vallásos lett. Nem úgy, hogy egyszerűen hitte az istent és vasárnaponként, betartva az iskola előírásait, eljárt a templomba. Nem! Most már esténként fél órát imádkozott, éjjel is felkelt, hosszú hálóingben, mint egy rosszul sikerült angyal, s addig állt féliában, mígnem bele szédült az ágyba — vezekelt. Pap akart lenni, misszionárius. Szöget vert a cipője talpába, hogy véresre harapta száját a fájdalomtól és mindennap áldozott, mert már nem is pap, hanem Kaszap István, szent akart lenni. AKÄC ISTVÁN: Acélkék ég alatt... Acélkék ég alatt a téli alkonyat szigora száll, zárt ajkú fellegek köd-karjában remeg a holdsugár. Anyás gyárudvaron virágzik a korom, lépés se zeng, az üllő is pihen, és lágyan, szelíden borong a csend. Hás villanyfényeket terelnek halk szelek az úton át, vidám szekeresek dallal köszöntésnek új éjszakát. Dőlt kerítéseiken hűen, szerelmesen simul a füst, harmatos lánykezek vedret merítenek, a víz ezüst. Szikrázó csillagok bokrain felragyog a mély való, szótlan vasak között lombot hajt az örök emberi szó. Olyan csodálatos ez a varázslatos, küzdő világ, szívünkre hullanak áradó, dús, szabad melódiák. KEMÉNY ERZSÉBET: Téli táj Érzed a tél friss, tiszta szagát? Arcunkra rózsát lehelnek a fák. Zúzmara horzongó szirma pereg, pillánk díszei, hűvös ékszerek. Villogó tűk, üveghúsú virág, vidám könnyekké alakulva át. Az utcán minden szeglet és vonal ezüsttel ékszeres selyemfonal. / És érzed, édes? Udvarunkban bent szikrázó fénnyel illatos a csend. Ha súgva szólsz is, csendül a hangod, megkondítja fent az égharangot. Ne mozdulj! Kezed élöt tépne szét: e téli tói zord igézetét^ Az önkínzás legkülönbözőbb formáit találta ki ehhez, amely sorra végigkísérte egész napját és amelyek összességé messze meghaladta kezdeti önkínzó ügyetlensége primitív talpbavert szögét. Felállt ebéd közben a legjobb falatnál. Végigment az utcán, hogy csak a falat nézte és mikor megverték letérdelt az utca kövezetére és hangosan kérte az ég urát, bocsássa meg az ő vétküket. Kiköpte a megrágott falatokat és titokban a tűzhelyhez nyomta kézfejét. Nem sok választotta el Gyuszit, hogy teljesen és sikeresen megbolonduljon, hogy nem szent, de az ideggyógyintézet gyermekosztályának ápoltja, s nem sok időre rá a gyermektemető örökös lakója legyen. Nem így történt. Hogyan és miért? — ez külön története lenne —, de más városba került. Előbb mint szülei, tehát egyedül, kosztkvártélyra kiadva egy tisztes családhoz, ahol az apa harangozó volt, az anya pedig takarítónő a szomszédos plébánián és a templomban. Fiatal házasok voltak, bukdácsoló kisfiúk igazolta, hogy a templom árnyékában is követeli a természet a maga jogait. S nemcsak fiatal házasok, de maguk módján, foglalkozásukkal ellentétben, vagy talán éppen azért, nagyonis józanok, reálisak. Akinek templom a munkahelye, úgy látszik pertuban van az istennel, s a tegező viszony nagyonis földivé, majdhogynem szomszéd- urammá teszi a mennyek urát. Az első este, amikor felült az ágyban, hogy elmondja estéli imáját, az asszony — fiatal volt, telt húsú, magában hordva ugyan a későbbi elhízás hormonjait, de most még Gyuszi kamasz lelkének is az asszony volt titokban — ott tett-vett a konyhában. Lévén ott az ágya és otthona: Mondta az imát, az asszony meg rámeredt egy pillanatra, megrökönyödött arccal, csodálkozó szemmel figyelte hangos áhítatát, aztán, hogy zavarát-e, vagy nevetését akarta leplezni, de sürgősen az asztal fölé hajolt. Csak pongyola volt rajta, más semmi és télt melle buja követeFARKAS ANDRAS: Portré Lassacskán és gyalog megyek. Ügy hordom kedvemet, Hogy minden ág, minden virág Kicsit érintse meg. Csak egy szempárra éhezem, Mutassa fényeit, Csak a virág és harmata Mutassa, hogy virít. így olvad sorsom százfelé, Kiürül, megtelül, De béke, csend és nyugalom Gordonkázik belül, És egyre messzebb lát szemem, A mindent fogja át, Mint kétéves szelíd gyerek A szép arcú babát. KÓPIÁS SÁNDOR: Az árnyak elúsznak... A szilaj, rohanó földek megszelídülnek kezünk alatt, lelkűnkhöz idomul a formátlan fény. s az árnyak elúsznak, mint óriás halak. Az új eszmék napsugarai felszárítják az emlékeket; a magasság fénylő huzalaira minden évszak új eget tereget. A tájat, mint egy hangszert, váratlanul megszólaltatom, mielőtt a Nap lenyugodna külön-külön a házfalakon. A végtelenség fehér billentyűin végigfut a parasztok keze; (nem tudom, hogy a sok gondolat évet, vagy századot tervez-e...) HATVANI DANIEL; MADRIGÁL összeomlasz egy csók alatt mint csilingelő váza az elmulasztott pillanat emel csak újabb lázba a felkelő hold szemeden s mellemen ki-bejárva gyűrűzik át a végtelen közelség vonzásába sugárból raklak össze én testemen általfénylesz szállunk az egek peremén az istenek szivéhez lőzéssel kezdte tercelni az élet dalát Gyuszi imájához... — ... de szabadíts meg a gonosztól . Ámen — mondta most már Gyuszi kiáltva és fázva, dideregve vetette vissza magát az ágyba, pedig a tűzhelyből simogatóan áramlott a meleg. / Hallotta, amint a másik szobában az asz- szony ezt suttogja férjének: — Te... bolond ez a gyerek?... Hát mert úgy imádkozik, hogy a plébános úr se különben ... Olyan- nyakigláb a lelkem a nagy áhítattól, hogy... Gyuszi másnap este megkérdezte tőle: — Mondja már Annuska — sehogyse állt rá a szája a nénire —, maga nem szokott imádkozni? Annus ránézett, rögtön megértette, ez a gyerek meghallotta, amit tegnap este a férjének mondott. — Szoktam én, hogyne szoknék... De ilyen sokat, meg ilyen hangosan. Nem süket a jó isten, meg kevésből is megérti. És igazán nem kívánja, hogy ilyen kisfiú, amilyen még maga, verje a mellét... Hát mi bűne lehet magának? A kislányok? Az még korai lenne... És különben sem bűn — tette hozzá nevetve mély, kicsit rekedt hangján. Este megint felült az ágyban, rákezdelt az imára, aztán halkra fogta a szavakat, félszemmel lesve: látja-e, hallja-e Annus, hogy fogott a tanács. De Annus most nem figyelt rá, csak varrt, zömök ujjai úgy fogták a tűt. hogy Gyuszi megirigyelte: inkább őt simogatnák ezek az ujjak. A vidék, ahol lakott, s ahol ő ismeretlen volt mindenki számára és neki is ismeretlen volt még majd minden ember — néhány napon belül befogadta. Az osztálytársai az első napokban kíváncsian figyelték az űj fiút, mint az afféle máshonnan jöttét, de hogy látták nem jobb, nem rosszabb ő sem, mint ők, tudomásul vették létezését. Nem szerették még, nem tartozott egyetlen bandába se, de nem is gyűlölték, úgy kezelték, mint a nyáj az új birkát: sodródik velük, amerre a többi. Volt, aki megállt vele beszélgetni, s volt, akivel ő állt meg... Minden nap, ami eltelt észrevehetetlen kis kockát rakott le a bizalom tornyához, minden egyes szó, valamiféle kis hidat képezett, amelyen keresztül köny- nyebb, sőt, csak egyedül azon lehetséges a gyermeklelkek találkozása. Az új város, az új élmények, új arcoké viszonyok észrevétlen kezdte formálni, gyúrni Gyuszi torzra sikerült világát. Itt röhögött először, az iskola folyosóján, nyerítve, hangosan, nem is tudta, hogy min és miért. Csak azt tudta, hogy legbelül maga is megütközve figyelte ezt az idegent, áld tele tüdővel röhögi tele a folyosót... Ügy tört ki belőle a nevetés, mint valami vulkánból a kirobbanó láva:.. — Jól röhög. Mint a fakutya — vigyorogtak körülötte és rajta is maradt a név: fakutya. És hálás volt érte. Neve volt. Amit saját maga szerzett, mindegy hogyan, de uz övé volt, a saját szerzeménye. Az eddigi névtelen fiúból saját gúnynévvel rendelkező osztályos tagja lett a közösségnek. S a torzó, amely belül megformálta egykori énjét, lassan és egyre határozottabban kezdett igazabb arcot ölteni. A mozgás, a lehetőség, a barátok, a kis közösség legalább olyan szívós kitartással formálta át Gyuszit, mint ahogy nem is olyan régen verték, amelyre már visszagondolni sem akart. Csavargóit. Velük. A fiúkkal. Végigloholva a kisváros utcáit, hencegve, hősködve, a lányok előtt kakaskodva, gúnyolva és félve a tanárt... A fiúkkal, akik nem verték meg, legfeljebb egy pofont kapott, vagy rúgást, de azt sem dühből, gyűlöletből, inkább kamaszos hencegésből, hogy lám, én vagyok az erősebb ... S egy alkalommal, talán két-három hétre rá, hogy bekerült egy közösségbe, a csavargás egészen a Tisza partig tartott. Csodálatos délután volt, pedig semmi sem történt. Nézték a lustán hömpölygő szőke folyót, megtanult kacsázni a kővel a víz színén, birkózott és megverték, majd megfulladt a homokban. mert öten is rajta feküdtek, a parti szőlőkből gyümölcsöt lopott a többiekkel és estére fáradtan, boldogan, kék foltokkal kénén, mint valami emblémákkal a Tisza-part.i délutánról, bukott be az ajtón ... — Jaj, Gyuszika... Hát hol volt. Már azt hittük valami baja van... Miért csinál ilyent. Anyukája, ha megtudja, lesz nemulass — ingatta a fejét Annus, de szavai mögül nem csendült ki méreg, harag... — A srácokkal voltam... Csuda klassz volt... Mit ehetek? — intette le barátaitól tanult fölényességgel Annust és két perc múlva már zuhant is bele az ágyba :.. S rögtön, duruzsolva, simogatva, dédelgetve hintázni kezdett az álom édes mélységei felé. — Ma ném imádkozunk? — hallotta még Annus hangját. Megrebbent a szeme, meglátta a kíváncsi és kedves arcot maga fölött, s mozdulni akart, hogy felüljön, hogy elhadarja az imát, amely nélkül sem aludni, sem felkelni nem szabad... De nem volt ereje hozzá. — Almos vagyok.. — Annuska — motyogta fél álomban ... Már nem érezte, hogy Annus betakarja elsimítja szeméből- csapzott haját. Aludt. Imádkozás nélkül, mélyen, csendesen, békésen. Pedig álmában éppen pofont kapott Patalátói. *AAAAAA^AAAAAAAA/SA/\AA/VVV\AA/VV\/%<NAAA/VVVSAAAA^A^^^AAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAA/VVVVVV’*iV\AA/V\AAA/V^AA^'
