Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-05 / 286. szám

IMI. december 5.. kedd

ueptJ jsäo

s

Dunának, Oltnak egy a hangja...

SARUDI GONDOLATOK

ff

Állítólag egy dunántúli faluban megtörtént a következő eset:

Megyei emberek érkeztek a községbe — gépkocsival.

Odatekintélyeskedik hozzájuk a bíró s beszól a kocsiba. — Hát ippeg, urak! Mi újság a politikában? A megyeiek ösz- szenéznek, de az egyiküknek „remek ötlete” támad. — Szálljon csak be, majd itt elmondjuk — válaszol, s a bíró beszáll. Még el se helyezkedik a bőrülésen, máris Indul a kocsi, s meg sem áll, míg félszáz kilométerre nem került a falutól. Ott aztán ki- tessékelik az atyafit, úgymond: ez az újság a politikában.

Ez — a valószínűen csak adoma — jutott eszembe, amikor a vasárnap Sarudra érkezett román vendégekkel elindultunk a termelőszövetkezetek megtekintésére. Constantin Vladareanu nagykövetségi első titkár és Nicolai Stinea attasé szálltak ki a gyönyörű Mercedesből, remekül szabott ruhában, elegáns, hegyes orrú cipőben. Már a külsejük is élesen elütött a sarudiak „terepjáró” öltözetétől s azt gyanítottam, az érdeklődésük is. Gondoltam, ők is végighallgatják majd az ismertetéseket, a beszámolókat jól begyakorolt diplomatamosollyal, de nem hittem, hogy jobban izgatja őket a tsz-ek eredményei, mint annak idején a megyei urakat a bíró érdeklődése. Diplomaták ők, más világ...

Valóban más világ, de már az első percekben rájöttem, hogy tévedtem.

Gyorsan felengedett az ismerkedéssel járó feszélyezett- ség.

— Érdekes, ez nálunk nem egészen így van — mondja Constantin —, mint itt; Romániában egy községben, egy szövetkezet van. Igaz, nálunk három-négy községnek van ekkora határa, mint Sarudnak. Nálunk... s folytatta tovább, hogyan is van nálunk, Erdélyben, Dobrudzsában és a Havas-Alföldön...

■— Nálunk is így lesz — mondja Nagy Géza, a Kossuth Tsz elnöke, s magyarázza, hogyan is tervezik az egyesülést. Ide új csűr épül, ott lesz a tehénistálló, amott pedig tanyaközpont. Szóval, nálunk így lesz, valahogy olyanformán, mint a Regátban vagy éppen Munténiábanj

A gépállomáson az igazgató fogadja a vendégeket; oroszul köszöntünk. A románok is jól beszélnek oroszul, gyorsan megértik egymást, mindjárt megtalálják a közös témát. Miről is beszélnének, ha nem a román gyártmányú Utos- trak toroktól?

Bokáig érő sárban járnak, de most nem figyel erre senki; kérdések, válaszok röpködnek. Lelkesen magyaráz- gatnak a románok is, az első titkár perfekt magyar. Nem „szabvány-kérdéseket” és előre elkészített protokoll-vála- szokat mondanak; a kérdések és feleletek érdeklődésről árulkodnak.

„Megismerni annyi, mint megszeretni” — túloz kissé ez a régi bölcselkedés. Túlzás ez, de sok benne az igazság. Főleg a magyar—román kapcsolatok tekintetében helytálló. Ezt a két népet urai évszázadokon keresztül egymás ellen hangolták, irredenta frázisokkal, soviniszta demagógiával kölcsönös gyűlöletet szítottak egymás iránt. A népek gyűlölték egymást — anélkül, hogy ismerték volna a szomszédok történelmét, kultúráját, múltját, jelenét, szenvedéseit, örömét. A gyűlöletet a tudatlanság táplálta.

A felszabadulás után a népi demokratikus államok vezetői szakítottak a soviniszta, nacionalista örökséggel s a hivatalos politika is céljának tekinti a kölcsönös baráti kapcsolatok elmélyítését. Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy egy ilyen találkozó, egy ilyen villámismerkedés mindent pótol és több kilométeres lépést jelent a népek egymáshoz va- zető útján. A találkozók, a személyes kapcsolatok csak elmélyítik, árnyaltabbá, élményszerűbbé teszik a népek

ismereteit, tudásanyagát: ezek beleilleszkednek abba a képbe, amit az emberek kialakíthattak határokon túl élő testvéreikről.

„Dunának, Oltnak egy a hangja” — írta annak idején Ady, s akkor ez a hang halk és halotti volt. Nem is lehetett lelkendező, örömteli: nem volt miért ilyennek lennie. Ma is „egy" ez a hang, a boldogság útjára lépett két nemzet új sorsközösségének hangja.

Sarud — egy, az ország több ezer települése közül. Érdemes volt-e a követség vezetőinek egy szabad vasárnapot ál- dozniok arra hogy ápolják háromezer sarudi magyar és 16 millió román barátságát. Háromezer — hol van ez a tizenhatmilliótól?

Érdemes volt feltétlenül érdemes — és erről a követségi- ek is meggyőződtek. A barátság elmélyítéséért semmi sem drága.

A román küldöttség tegnapelőtt Sarudon volt, egy hét múlva Zalaegerszegre megy, majd Debrecen, Szeged következik, esetleg Nagybátonv vagy Kondoros; s a sok kicsik — a sok ezrek milliókká nőnek. Annál is inkább, mert. nemcsak a román diplomaták járják az országot a proletár internacionalizmus missziójával; ezt teszik a szocialista országok küldöttei, sőt ilyen célok érdekében munkálkodnak egyes nem szocialista államok képviselői is.

Egy egész nép gondolkodás- módja alakul át, szabadul meg az áligazságok, az embertelen örökség mételyétől. Es ezek a találkozók hasonló folyamatokat segítenek elő, serkentenek a szomszédos országok népeiben is.

Krájczár Imre

Szerdán tartja értekezletét az egri városi nőtanács

Holnap, szerdáin, egész napos értekezletet tart az egri városi nőitanács, ahol a délelőtti ülésen Fehér Istvánná városa titkár ismerteti a már megkezdődött téli oktatások feladatait és jelentőségét, ezu/tón a nőtanács értelmiségi klubjának

iOOOOOOOOOOOOO aCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOí

programjáról dr. Csernyik Jó- zsefné klubvezetőségi tag tart beszámolót.

A délutáni ülésen az általános és középiskolák szülői munkaközösségeinek elnökei számolnak be tapasztalataikról.

Munkaverseny az Egri Faipari Vállalatnál

Az Egri Faipari Vállalat munkásai és műszaki vezetői az éves terv lemaradásának pótlására munkaversenyt indítottak. A verseny eddigi eredménye azt igazolja, hogy a kitűzött célt sikerül elérni az év végére, mert a harmadik negyedévben, de azóta Is, minden hónapban túlteljesítették tervüket.

A vezetők azt tervezik, hogy az év sikeres befejezése után, jövőre ismét nagyobb mennyiségű festett, Erzsébet hálóbútort gyártanak.

„Szenvedélymentes” élet — magas életkor

A riporter kérdésére, hogy véleménye szerint minek köszönheti magas életkorát, a 107 éves angol Jim McAister így válaszolt: „Hosszú életemben soha sem voltak szenvedélyeim, kivéve a nőket, a whiskyt, a kávét, a cigarettát és a kártyát.

Hasznos módszereki

Boldogon nem gond az állatállomány ellátása

A boldogi Béke Tsz-ben még sohasem okozott gondot az állatállomány ellátása. A szövetkezet tagjai, akik a megalakuláskor, illetve a szövetkezet felfejlesztésekor elvállalták az állatok gondozását, ma is azon a poszton dolgoznak. Legfeljebb annyi a változás, hogyha növekszik az állatállomány, új emberek kerülnek a régiek mellé.

A magyarázat a tsz vezetői szerint egyszerű: emberséges gondoskodás az állattenyésztő munkásokról. A szövetkezetek többségében hiába keresnek jól az állattenyésztők, előbb-utóbb otthagyják a jószágokat, szívesebben mennek a növénytermesztő brigádokba dolgozni, mert nincs szabod idő biztosítva a számukra, s hónapokon keresztül még a vasárnap sem pihenőnap részükre. A boldogi Béke Tsz-ben az állatgondozók szabad idejét úgy biztosítják, hogy inspekciót tehenészeket állítottak be. A szarvasmarháknál a gondozók munkaideje reggel négy órakor kezdődik az etetéssel, az állatok rendben tartásával, fejessel. Általában reggel nyolc óráig dolgoznak. Utána az istálló őrzésére, a jószágok körüli kisebb munkák elvégzésére már csak egy inspekciót marad ott. A tehenészek munkája délután négy órakor kezdődik ismét, s este nyolcig tart. Éjszaka megint csak egy inspekcióé marad a jószágok mellett. Így a tehenészeknek majdnem az egész napjuk szabad. A két inspekcióé hetenként váltja egymás között a nappali és éjszakai munkát. Vasárnap szintén egy emberrel oldják meg az állatok nappali gondozását. Hasonló munkabeosztással dolgoznak a lógondozók is. A sertéstenyésztésben négy jószággondozó váltja egymást, kettőnek igy minden második napja szabad.

Január egytől tovább könnyítik az állattenyésztők munkáját: két állatgondozó beállításával biztosítják, hogy minden tehenésznek egy teljes szabad napja legyen hetenként.

A munka helyes megszervezésével, kellő szabad idő biztosításával igy elérték ebben a szövetkezetben, hogy a jószágok mellett gyakorlott, állandó gondozók vannak, akik igazán szivvel-lélekkel végzik a reájuk bízott munkát, mert a közösség nemcsak anyagiakban juttatja kifejezésre megbecsülését, hanem emberséges munkabeosztással is.

d. *«*

Menekülés az elsüllyedt tengeralattjáróról

79-ből 15-en maradtak életben

NÉHÁNY ÉVVEL ezelőtt borzalmas szerencsétlenség történt Londoban — úgyszólván a város kellős közepén. A Themse folyón kipróbáltak egy tengeralattjárót, s ez a víz alatt összeütközött egy svéd tartályhajóval. A tengeralattjáró a folyó fenekére süllyedt, s hogy a tragédia még nagyobb legyen, a szerencsétlenségről senki sem tudott. A 79 főnyi legénységből csak tizenöten menekültek meg.

Dennis Griffiths, a tengeralattjáró egyik életben maradt utasa a napokban elmesélte az újságíróknak a szerencsétlenség körülményeit. Az ő szavait idézzük.

— Az ebédlőben voltunk mindnyájan, éppen ebédeltünk. Én az asztal sarkán ültem és készültem a rizs- felfujt elfogyasztására, amikor megrázkódott az egész hajó.

orxVtOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOeOOOOOOOOOOOOOOOO **

Balogh Flórián és családja

Minden felborult, a tea az asztalra ömlött, a rizsfelfujt pedig az ölembe esett. Egy pillanat alatt csend lett az ebédlőben, mindenki érezte, hogy nagy baj történt. A villanyvilágítás kialudt, koromsötét lett a hajó belsejében. Valaki mécsest gyújtott, kísérteties fényt vetett ránk.

Fiatal mérnök voltam, alig egy éve, hogy tengeralattjárókon dolgoztam. Azt a gépgyárat képviseltem, amely a tengeralattjáró motorjait gyártotta, s felügyeltem a gépek beszerelésére és működésére. Az egész tengeralattjárón én voltam az egyetlen polgári személy. Aznap reggel fél kilenckor szálltam hajóra és egész délelőtt a Themse felülete alatt cirkáltunk. A gépek kitűnően működtek, de egyszerre megtörtént a baj. A mélységjelző 5 métert mutatott, amikor feneket értünk. Később kitudódott, hogy a valódi mélység sokkal nagyobb volt, a mélységmérő felmondta a szolgálatot.

LASSAN MINDENKI visz- szanyerte bátorságát és jókedvét. A matrózok ugrattak, hogy miért izgulok, hiszen a vállalatom túlórának fogja elismerni ezt a kényszer itt- tartózkodást.

Kis idő múlva a parancsnok mentőöveket osztott szét a gyengébben úszóknak, és felsorakoztunk a vészkijárathoz, hogy egyenként elhagyjuk az elsüllyedt tengeralattjárót.

Amikor rám került a sor, elhelyezkedtem a vészkijáratcsőben, hogy felússzak a folyó felszínére, és az ott várakozó csónakban kivigyenek a partra. Ezt mondták lenn. Fenn azonban egészen más volt minden. Víz zúdult a fejemre, és alig tudtam feljutni a víz felszínére. Ügy éreztem* nem bírom ki tovább levegő nélkül, mikor fejem végre kikerült a piszkos vízből. A Themsén jégtáblák úsztak* mentőcsónakoknak se hírük* se hamvuk. Gyors karmunkával kellett úsznom, hogy q hidegtől megkékült végtagjaimat meg ne fogja a görcs,' Egyetlen hajó, vagy más vízi alkalmatosság se volt a közelben. Körülöttem 10—15 fej látszott ki a vízből, társaim utolsó erejüket megfeszítve harcoltak életükért a jéghideg vízben.

MÁSFÉL ÓRÁS, kétségbe«

esett harc után végre kihalásztak bennünket a rakodó- munkások. Már félig eszméletlen voltam. Tüdőgyulladáson kívül semmi bajom sem lett. A 79 matrózból azonban csak tizenöten menekültünk meg. A többiek ott vesztek $ Themsében, London kellős közepén, fényes nappal.

Tele puttony, tele zsák..

Izgalom piroslott a gyerekek arcán, s szívükben az ajándék- és meglepetésvárás örömével szorongtak a BM Heves megyei Rendőrkapitánysága

nagytermében, hogy meglessék Télapót, amint hozzájuk is befordul tele puttonyával..,

Erre az alkalomra igazán mintaszerűen készült elő a Rendőrkapitányság nőtanácsi szervezete, mindent megtettek, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Most mutatkozott be első ízben a nőtanács bábcsoportja, s meg kell mondani, hogy ez a bemutatkozás nagyon igényes, szép és ízléses játékkal, szép díszletekkel és technikai felkészüléssel került a közönség elé.

A báb együttes most már rendszeresen tart majd előadásokat a gyerekek legnagyobb örömére, s ha továbbra is ilyen nívós előadásokat rendeznek, akkor a környező falvakban — ahová most készülődnek — is hírnévre tesznek szert.

A Hófehérke és a hét törpe soha meg nem unható mesejátéka után minden szem az aj. tó felé fordult, ahonnan las« san betopogott a hófehér vaU taszakálú Télapó. Nosza! FeU harsant a csengő gyermekdalJ Hull a pelyhes fehér hó, it$ van, itt a Télapó ..,

És a Télapó nehézkesen he• lyet foglalt a színpad előtt, hogy egy kicsit elbeszélgessen a gyerekekkel. A legkisebbtől a legnagyobbig mind kétkedéssel vegyes tisztelettel nézte a lengő vattaszakállat, de mivel látták a felnőttek tiszteletét, így hamarosan megbarátkoztak a gondolattal, hogy ez mégiscsak valami Télapóféle, különösen akkor, amikor a „kiséret" meghozta a tele zsákokat. Ez volt a bizonyíték, s nagy örömmel, üdvrivallgás• sál kapkodták szét a gyerekek a csomagokat.

Télapó, akinek hetven esztendő nyom ja a vállát, alig tudott kikecmeregni a ruháját simogató, kiváncsi gyermekek gyűrűjéből. Mikor végre felnőttek közé került, fáradtan roskadt le egy székre.

— Nagyon nehéz sora van egy nyugdíjas Mikulásnak!

(&

•

— Nem panaszkodom, anyagi gondjaink nincsenek. Igaz, be kell osztani azt a háromezer néhány forintot. De nagy dolog az, hogy ilyen olcsón kapjuk a lakást, fűtést és biztosan számíthatunk azokra a juttatásokra is, ami nincs benne a borítékban, de éppen úgy hozzájárul a megélhetéshez.

— Igényeink... ? Nem nagyok. Nem vágyunk arra, hogy az utolsó divat szerint öltözzünk. Jóformán minden vasárnapot a hegyekben töltünk. Túrázik az egész család. Járjuk a Börzsönyt, Mátrát és a Bük- köt. Ha hónap végén kevés a pénzünk, Nagypallagra megyünk. A vállalatnak 20 férőhelyes, minden szükségessel felszerelt turistaháza van ott és mindössze 5,20 személyenként oda-vissza az utazási költség. Én nem vágyom a presszóba se, nem iszom a feketét, de karillt se szedek. Sokat mozgunk a szabad levegőn, s egészséges az egész család. Fényképezünk, szabad időnkben itthon olvasgatunk, rendezzük az albumot és hetenként legalább kétszer moziba megyek. A családból az jön velem, aki éppen ráér, vagy kedve van.

— De maga csak nem írni akar rólunk? — csodálkozik rám Baloghné.

— Nem tudom, talán majd egyszer — feleltem.

— Ugyan, miért éppen rólunk? Ügy élünk itt, a Mátra- vidéki Erőmű lakótelepén, mint akármelyik munkáscsalád.

— Látja, Baloghné, éppen azért írtam magukról, mert úgy élnek, mint a többiek. Vagy a többiek élnek úgy, mint maguk. Ez a jó, ez a biztató.

F» L.

hinni a szemünknek, hogy a pesti albérleti szoba után a miénk ez a gyönyörű, háromszobás, fürdőszobás lakás, Központi fűtés, állandó hidegmeleg víz.

— Mennyi lakbért fizetünk? Havi 112 forintot, fűtéssel együtt. Nem keresünk sokat. A férjem pótlékkal együtt 2000-et, én 1150 forintot. A két kisebb fiú a napköziben van, príma ellátást kapnak és igazán megnyugtató számunkra, hogy amíg mi, szülők, dolgozunk, jó helyen tudjuk a gyerekeket. A két fiú étkezéséért 260 forintot fizetünk havonta. Nem éppen kis összeg ez egy tételben, de két ilyen fejlődésben levő fiúgyermek kosztja itthon többe kerülne. Mi itthon étkezünk. Nem mintha nem lenne jó az üzemi konyha. Azt se mondhatom, hogy drága. Havonta 100 forint körül van egy személy ebédje. De a férjem jobban szereti az én főztömet, meg a fiúk is elvárják a „pótadagot”.

— Több televízióantennát láttam a házon, maguknak még nincs?

— Hat készülék van a házban. Barátoknál, ismerősöknél, vagy a kultúrházban bármikor megnézhetjük a műsort. Meg aztán nem is nagyon érünk rá. A férjem tanul. Levelező úton végzi a technikumot, most harmadéves. A legnagyobb fiam gimnazista, ők sokat tanulnak. Nekem meg éppen elég munkát ad a második műszak. Persze, a televízió nálunk forintkérdés is- Tudja, mennyi ruha, cipő és miegymás kell három fiúnak?

lanatban a mellette álló munkásoknak mond valamit, de szavát nem értem, hangját elnyeli a szénbunker, a lengő- csúzdák, és a dohogó kazánok monoton zaja.

Hőség, por és kellemetlen, orrfacsaró gázszag üli meg a kazánházat. Nem éppen „tiszta” szakma. Mégis kialakult a kazánüzem törzsgárdája. Balogh Flórián 1948-ban került ide, Lőrincibe. Akkor gépkocsivezető volt a távszerelőknél. Aztán 1957-ben lakatos és kazángépészi képesítést szerzett. Mi vonzotta és mi tartotta itt a pesti gépkocsi- vezetőt?

A Mátravidéki Erőmű lakótelepe inkább üdülőnek tűnik. Fák és dísznövények szegélyezik a gondosan karbantartott utakat. Az épületek naposak, a széles, nagy ablakokon nevet a napsugár, lent a parkban jókedvű gyermekek ker- getőznek. Eleven szemű, kis lurkó mutatja az utat. Előreszalad, a lépcsőháztól jobbra nyíló ajtón csönget. Balogh Flóriánná nyit ajtót. Pár szót beszéltünk már az üzemben. Ugyanis Baloghné is az erőműben dolgozik, üzemímok ott. Két nagyobb fia jön elő a szobából, és hamarosan bevágtat a harmadik, a 11 éves öcsike.

— Ilyen nagy gyermekei vannak? Három fiú...

— Elszaladtak az évek. Amikor Lőrincibe kerültünk, egyik kicsi volt, a másik apró. És László már első gimnáziumba jár Hatvanban. Boldogok voltunk a férjemmel együtt, szinte nem is akartunk

A Mátravidéki Erőműben találkoztunk először, a Il-es kazán mellett. Műszakváltás volt éppen, és ő ott állt a gép mellett, A művezetővel beszélt, aki a délelőtti műszakot vezette. Meddig jutottak a munkával, mit kell délután esinálni? Pár szót váltottak az emberek, s azok, akiknek letelt a nyolc óra, megtörölték olajos kezüket, homlokukon feljebb tolták a sapkát. A ko- pácsolás, a zaj csak egy pillanatra szűnt meg, és munkába álltak Balogh Flóriánék.

A Il-es kazán rostélya felakadt, a nagy lendülettől szétszakadt. A nagy gépet szerelték, húzó hévérrel, lassan, óvatosan mozgatták a „beteg’’ alkatrészt.

— Kétheti munka 18 kazánlakatosnak és szerelőnek Pedig iparkodunk vele, ahogy csak lehet — hunyorít a cső portvezető. A következő pil-