Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-05 / 286. szám

4 NÉPÚJSÁG 1961. december 5., kedd Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov (1821—1878) Amit hamar meg lehet ssokni Üldögélünk a tanács söté­tedő irodájában. Végül is, hogy lássam, mit írok, két ha­talmas szál gyertyát hoznak be. — És a villany? — kérdem, B díszes csillárra mutatva. Négy napja nincs. Most kötik . át a magasfeszültségű vezetéket. Képzelje el, négy napja, este ötig az egész falu sötétben ül. Lám, milyen hamar meg­szokják az emberek, ami jó. Néhány esztendővel ezelőtt még minden este gyertya, vagy lámpa mellett üldögéltek. Amikor még egyáltalán nem volt villany. Most meg olyan hosszú az a négy nap is. De nekik van igazuk! —d— — KÉT HETE helyezték üzembe Egeresehiben a lej­tősaknai főszivattyút; ugyan­itt kerül majd sor a zsomp (vízgyűjtöakna) bővítésére is, amely a megnövekedett víz- mennyiség kiemelése szem­pontjából nagy jelentőségű. — EGERCSEHI négy KISZ- alapszervezetének tagjai ősz- szevont taggyűlést tartottak tegnap délután öt órai kez­dettel, ahol megjelent Eged András, a járási KlSZ-bizott- ság titkára is. Csontos Ágos­ton, a csúcsszervezet titkára értékelte az Ifjúság a szocia­lizmusért mozgalom, valamint az évben elvégzett KISZ-mun- kák eredményeit, majd ismer­tette az alapszervezeti tagok előtt álló, jövő évi feladato­kat. — KORSZERŰSÍTIK a szarvaskői szénbánya főszel* lőztető berendezését, amely nagyban megjavítja majd a föld alatti munkahelyek friss levegővel való ellátását, a bányaszellőztetést. — VASÁRNAP nagyszabá­sú Télapó-ünnepélyt rendezett az egri Városi Művelődési Ház. Délelőtt a bábszakkör tagjai a Télapó bajban című bábjátékot adták elő, ahol mintegy 300 gyermek vett részt, este pedig Télapó­bált rendezett a művelődési ház vezetősége. A hhoz a forradalmi de- mokrata költőnemze­dékhez tartozott, amely a múlt században rendíthetetlen hittel vallott a közelgő nép­forradalomról Oroszországban. Nemesi családból származott, de a jobbágyrendszer ölén nőtt fel, s korán meglátta az elnyomott, szinte állati sors­ban élő jobbágyparasztok nyomorát, szenvedését. Gyer­mekkorában megrendítő él­ményekben volt része. A Nyekraszov-kúria mellett ve­zetett el az az út, amelyen a megláncolt politikai szám- űzötteket vitték Szibériába. A volgai hajóvontatók nyomorú­ságos életét közelrő figyelte meg s ez az élmény megren­dítő költemény megírására késztette életének későbbi szakaszában. A jaroszlávi gimnázium után apja katonaiskolába akarta adni, de ő megtagadta a zsarnoki apa parancsát és vállalta a szenvedést és nyo­morúságot, a népfelszabadító eszme szolgálatába állította életét. Belinszkijhez szoros barátság fűzte, együtt szer­kesztették a Kortárs című fo­lyóiratot, a kor leghaladóbb, forradalmi hangú lapját. A puskini hagyományokat hí­ven őrző folyóirat közölte Csemisevszkij, Dobroljubov, Goncsarov bátor hangú írá­sait. Amikor Dobroljubov ha­lála és Csemisevszkij szám­űzése után a cári kormány betiltotta a Kortársat, Nyek­raszov új barátokra lelt Szal- tikov-Scsedrin'ien, Gleb Usz- penszkijben || a forradalmi demokratákba ', S most már a Hazai Feljegyzések soraiban vívta küzdelmét a nép igazá­ért a cári zsarnokság ellen. tT órai, romantikus versei R után — amelyek az 1840-ben megjelent Álmok és hangok című kötetében láttak napvilágot — az ötvenes evekben virágzott ki költői tehetsége. Költői hitvallását verseiben fogalmazta meg: a szenvedő, elnyomott nép ügyének szolgálatát tekintette költői feladatának (Kimentem a szénatérre, A költő és pol­gár). 1856-ban megjelent kö­tete még ellenfelei között is óriási sikert aratott. Felfedez­te, hogy a csillogó pétervári paloták pincéiben nyomorgó tö­megek éltek, megrendítő képet festett a gazdagok szívtelen­ségéről és a szegények nyo­moráról (Gondolatok egy pa­lota bejáratánál). A hatvanas évek közepén a jaroszlávi kormányzóságban kezdte írni élete főművét, for­radalmi hangú elbeszélő köl­teményét Ki éi boldogan Oroszországban? címmel. A költemény a jobbágyfelszaba­dítást követő orosz paraszti életről fest igaz képet. Kriti­kusai szemére vetették, hogy túlságosan komornak látta a parasztok életét, de Nyekra­szov realista költői tolla csak az igazságot írhatta meg. A költemény arról szól, hogy hét parasztember elindul boldog embert keresni Oroszország­ban. A költő azzal vádol len- inkább, hogy ezeknek az em­bereknek fogalmuk sincs a boldogságról életük csupa szenvedés. De Nyekraszov látta azt is, hogy új hősök teremnek mint Grisa Dob- roszklonov, a költemény utol­só fejezetében — akik már boldogok, mert életüket a nép ügyének szentelik. Lehet, hogy Grisát szibériai börtön várja, de boldog, mert fensé­ges életcélja van: harcolnj a nép szabadságáért. Nyekraszov kiválóan ismer­te a népköltészetet, fel is használta költeményében. De a mesés elemek semmit sem vonnak le költeményének rea­lizmusából, mert a mű kora társadalmi valóságát tükrözi. Születésének száznegyve- ^ nedik évfordulóján ar­ra a költőre emlékezünk, aki úgy vallott az elnyomott nép­pel való rokonságáról, mint előtte — Petőfin kívül — sen­ki más a világirodalomban. Költőnek született, ki önma­gát fogyasztva, másokért vi­lágított, népének szent, igaz ügyét szolgálta. Nagy Sándor, a TIT tagja EGRI VÖRÖS CSILLAG Igazi vizsga EGRI BRÖDY Szerencsés Tóni GYÖNGYÖSI PUSKIN Adua és társnői GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Dr. Faustot elvitte az ördög HATVANI VÖRÖS CSILLAG Mágnás Miska HATVANI KOSSUTH Négyen az árban FÜZESABONY Fatima HEVES Szilveszteri puncs PÉTERVÁSÁRA Orvos a válaszúton AZ ABSZTRAKT FESTŐ « Vajon tegnap mit is akartam festeni?... 170 évvel ezelőtt, 1791. de­cember 5-én halt meg WOLF­GANG AMADEUS MOZART osztrák zeneszerző. Már gyer­mekkorában híres zongora- és hegedűművész volt. Operáival nem a valóságot, hanem annak a művész ideáljaival vegyített mását vitte színpadra: a sza­badság és a humanizmus hősi páthoszát a Varázsfuvolá-ban, a vidámságot a Figaro lako- dalmá-ban, éles társadalom­kritikával vegyítve. Megemlí­tünk még néhány csodálatos művét: első operáját, a Szök- tetés a szerájból-t (1782). a Don Juan-t, a Cosi fan tute-t és a befejezetlenül maradt Requiem­I Wolgang Amadeus Mozart et. 125 évvel ezelőtt, 1836-ban e napon született YALER1J WTRU- BELSZKIJ lengyel forradalmár, majd a párizsi kommün rész­vevője. 95 évvel ezelőtt, 1866-ban e napon született VASZILIJ KAN- DINSZKIJ orosz festő, az expresszionizmusban általánossá vált absztrakt (tárgyatlan) művészeti stílus egyik ismert követője. Ma 60 éves WALT DISNEY amerikai rajzművész, a rajzos trükkfilm megteremtője. Népszerűségét bájosan ábrázolt állat- és gyermekfiguráinak köszönheti (A három kis malac, Donald ka­csa, Hófehérke). Első színes trükkfilmje a Micky egér (1934) volt. 1950 óta természetfilmeket készít. December 5-e a Szovjetunió 1936. évi és a Bolgár Népköztársa­ság 1947. évi ALKOTMÁNYÁNAK NAPJA. 1961. DECEMBER 5., KEDD: VILMA ^(p^íbkhlt as a véleményem, ... hogy nincs megkapóbb és könnyedebb elegancia férfi számára, mint ama palacsintasütő sipka, bokán alul madzag­gal megkötött, köldökig érő kabáttal, amely most elárasztotta a széles városokat, falvakat, tanyákat és kirakatokat. Hetek óta figyelem, tanulmányozom ezt a sapkadivatot és meg kell mondanom őszintén, hogy ennél már csak a kabát tetszett jobban, s azt is meg kellett állapítanom, hogy a divat feltar­tóztathatatlan léptekkel halad előre a mind rövidebb holmik felé: kalap karima, kabát alja nélkül! Minden hitem és re­ményem, hogy elérkezik az a boldog pillanat, amikor a cipő talp, a nadrág szár és az ing új nélkül lesz a divat, ellenben a sál a bokát fogja verni... Amikor ezt így végiggondoltam, az is eszembe jutott, hogy itt az ideje a megkövetésnek! Igen: bocsánatolt kell kér­nem a nőktől, akikeit nem átallottam néhány ízben kigú­nyolni az akkor még számomra érthetetlen divathóbortjaik miatt. Most piruló arccal, félszegen, lesütött tekintettel, s za­vart bűntudattal férfilelkemben kérek tőlük ezért bocsána­tot: mi, férfiak, lassan nagyobb és szélesebb skálájú flancot űzünk ruházkodásunkkal, fejfedőnkkel, mint valaha ezt a nők tették. Konzervatív ember vagyok, megszoktam, hogy a kala­pomnak karimája legyen, a kabátom tisztességgel legalábbis érintse térdem ... Mondom., ezek már megrögzött szokásaim lettek és emiatt, ha végigosonok az utcán, nehogy a neofiták megvető kacaja kísérjen, úgy érzem magam, mint egy múlt­ból ittmaradt élő divatkövület, egy két lábon járó ruhamú­zeum, s ebbéli érzésemet az sem zavarja, hogy mire az utca végére érek, tálán már a hónaljig érő kabát és a darutollas föveg lesz a divat... (egri) 14. Az udvaron szebbnél szebb pálmák díszelegtek. A tömb egyik épülete — a CP 3 — volt fenntartva az újoncok részére. Ezt — a biztonság kedvéért — kerítés vette körül. A gyönyörű pálmasor egy kissé felüdítette az újoncokat, de jókedvük hamarosan el­szállt. Négy őrmester közele­dett feléjük. — Sorakozó! — ordította az egyik. Mivel a sok nemzetiségű egy­ségben még nem volt mindenki tisztában a francia vezénysza­vakkal, no, meg az altiszt is el­harapta a szó felét, nagy sza­ladgálás kezdődött. Néhányan előre szaladtak, de legtöbben hátrafelé igyekeztek. No, több se kellett az altisz­teknek! Az újoncok közé rontottak, s ütötték, verték őket. Volt, akit úgy meglódítottak, hogy elzu­hant, a másikat gallérjánál fog­va rántották be a sorba. A négy altiszt közül a legkisebb, egy körszakállas német, az el­sők között vágta szájba Gazsót és sietett tovább, ütve, csépel­ve, aki útjába akadt. Végül is a négy altiszt vala­miféle sorfalba pofozta az újoncokat. Ekkor megkezdő­dött a kinin-osztás. Egyenként, nyitott szájjal kellett az egy­ségnek az altiszt elé vonulnia, aki mindenki szájába bele­nyomta a tablettát, egyúttal el­lenőrizte annak lenyelését. Az első két újonc valahogy lenyelte a szörnyű keserű tab­lettát, de a harmadik már nem tudta víz nélkül. Erre nekies­tek, ütötték a fejét, végül is le­nyelte, vagy legalábbis elol­vadt a szájában. Amint Gazsó megkapta a kinint, menten ki akarta köpni, olyan keserű volt. Az altisztekre tekintett, s meg­gondolta magát. Hosszú kínló­dás után lenyelte, de még a szeme is kidülledt bele. Több, mint egy félóráig tar­tott a gyógyszerosztás. A sor­ban krákogtak, köpködtek, ká­romkodtak. Az altisztek pedig bántó röhögéssel elvonultak. Hamarosan tíz, borbélynak öltözött öreg légiós közeledett feléjük, fehér köpenyben. — Hát ez meg megint micso­da? — dörmögte Vörös. — Borbélyok! De fogadni mer­nék, úgy értenek ezek a bor- bélysághoz, mint hajdú a ha­rangöntéshez — vélte Vámos. Igaza volt. Az öreg légiósok röhögve kéjelegteik az újoncok halálravált arcán. Már maga a szerszám is kibírhatatlan volt. Az olló nem fogott jól, a bo­rotva életlen volt. Mindez a „borbélyok” rosszindulatával párosult. Nem nyírás és borot- válás volt ez, hanem szinte nyúzás. Egy óra múlva mindenki timsót keresett, mert vala­mennyiük arca vérzett... XIV. Utána fürdés következett. Néhányan — az optimistáb­bak — örültek a testet-lelket felüdítő műveletnek, sokan azonban már csak legyintettek. Két öreg légiós, két. „bor­bély”, ádámkosztümben beállt a „fürdőszobába”, amelyben öt gyengesugarú zuhany volt hi­vatva a légiósok felüdítésére. A nyolc „borbély” pedig befelé terelte az újoncokat. A benti két légiós feladata az volt, hogy akinek egy csepp víz is érintette testét, azt irgalmatla­nul kidobja a kijárati ajtón. Bizony, sok újonc úgy látta helyesnek, ha közelébe sem megy a víznek, hanem a bejá­rati ajtótól egyenesen a kijá­ratihoz siet és kiugrik. Szóval akár így, akár úgy jutott ki az újonc az udvar közepére, utána futni kellett új egyenruháját átvenni. Ez pedig állt egy agyonfoltozott zub­bonyból, egy még foltosabb shortnadrágból, egy kiselejte­zett sapkából és egy Krisztus- bocskorbói, amelynek minden szíja le volt szakadva. Amikor ebben az öltözetben meglátták egymást, elmoso­lyodtak, olyan komikusán fes­tettek benne. i,Beöltözés” után — úgy, mint Oránban, itt is vizet kerestek legelőször. Itt azonban viszony­lag bőven állt víz az újoncok rendelkezésére. Az udvar végén két nagy be­tonmedence állt és külön mos­dóvályú. Gazsónak nagyon melege volt, hiába csillapította szom- ját a csapnál. Odament Vá­moshoz. — Te, Kálmán, fürödjünk meg. — De hiszen most jöttünk a fürdőből — nevetett barátja. — Ugyan, ne tréfálj. Nézd ezt a betonmedencét. Gyere, szóljunk Vörösnek is. Még az „új” egyenruhánkat sem vet­hetjük le, legalább némileg ki­tisztul ez a koszos holmi. S néhány perc múlva ott lu­bickoltak a mosás céljára fenn­tartott medencében. Nem tud­ták, hogy abban csak mosni lehet. Amikor kijöttek a vízből, mások is kedvet kaptak a für­déshez. Hamarosan vagy hú­szán hűsítették magukat a vízben. S egyszerre, mintha oroszlán bődült volna, az egyik altiszt elordította magát, majd har­madmagával egy-kettőre a me­dencénél termett. Szeme véres volt, kezében hatalmas pálma­bot. Ütni, szidni kezdte a für- dőzőket, akik hanyatt-homlok menekültek a medencéből... Gazsóék ruhája hamar meg­száradt, hiszen a hőmérő hi­ganyszála közel járt az 50 fok­hoz. Ebéd előtt egy kopott csaj­kát és egy bádogbögrét osztot­tak ki mindenkinek. Az ebédosztás is ugyancsak légiós-módon történt, kinek mi jutott, azzal kellett beérnie. A CP 3-ban töltött néhány óra alatt megtanulták, hogy rekla­málni nem ajánlatos, meri ököllel feleltek rá. Ebéd után mindenki kapott egy gyékényt és megkezdődött a szieszta. Ez mindennap egy órától három óráig tartott. Ek­kor volt a legnagyobb a forró­ság. A szieszta alatt a légionáriu­soknak aludniok kellett, vagy legalábbis csendben kellett maradniok. Gazsóék szobájában mintegy tizenöten voltak, főleg magya­rok, jugoszlávok és két német. Alig csendesedett el a szo­ba, belépett Gazsó „kereszt­apja”, a körszakállú őrmester. Pofája vörös volt az italtól. Amint szétnézett a szobában, vadul káromkodott, aki mo- corgott, abba belerúgott. Végül nagy szitkozódások közepette eltávozott; Mindenki felült fekhelyén; Összenéztek. — Nos, mit szóltok hozzá? — kérdezte Gazsó. — Ha még egyszer bejön ide és bárkivel piszkoskodni mer, szétverjük a pofáját! Rendben van, fiúk? — nézett sorba min­denkire Vörös. Azok komoran bólintottak. Délután az udvaron kódor- gott mindenki. Kisebb csapa­tok alakultak itt is, ott is. Leg­több helyen a jövőről, a kilá­tásokról esett szó. Erről beszélt Gazsó, Vámos és Vörös is. Próbáltak tiszta vizet önteni a piszkos pohárba, de nem nagyon sikerült. Az első éjjel megismerték az afrikai hajnalt... Éjfélig nyu­godtan aludtak, a hőmérséklet kellemes volt, éjfél után azon­ban lehűlt a levegő. A kopott gyékényen feküdtek, takaróz- niok nem volt mivel. Hamaro­san mindenki ébren volt, s reg­gelre valamennyien úgy vacog­tak, mint a kiöntött ürgék ..; Másnap nagy napúk volt az újoncoknak. Aláírták a végle­ges szerződést és megkapták az angazsálási pénzt. 2500 frankot kapott mindenki; — Én 57 081-et kaptam — mondta Gazsó. — Hogy-hogy? — kérdezték a többiek. — Ezt kaptam fejszámnak. Nevettek. Hej, volt öröm! A kantin egész nap hangos volt. Még este sem akart szűnni a dinom- dánom. Végül mégis kiürült a kantin. Gazsóék is dalolva, ösz- szekapaszkodva indultak el szo­bájuk felé, az emeletre. Legnagyobb meglepetésük­re egy idegent pillantottak meg. — Szervusz, koma! — kedé- lyeskedett Vö­rös. — Ki vagy? — Eh - le­gyintett amaz —, a fogdából jövök. Most sza­badultam. Be­regi Károly va­gyok. Egyéb­ként itt lakom majd veletek. Ide osztottak be. — No fene — csuklóit egyet Vámos —, aztán miért csuk ... csuktak be, te nagy darab legény? — Egy turnussal előbb, jöt­tünk, mint ti. Abból a rohadt keserű tablettából nekünk is adtak. Nekem azt mondták: no, te nagy marha ember vagy, neked nem egy, hanem három jár... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents