Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
1961. december 24.. vasárnap NÉPÜJSÄG 13 Délután négy óra. A Szajna felől egyre sú- «rűbben áramlik a köd. A város zaja tompán hallik, elfúl a gomolygó fehérségben. A járművek nehézkesen, lomhán mozognak, sugárvetítőjük lándzsaként próbál áttörni a szürkésfehér ködfalon. A kirakatok csupán a járda széléig vetik a fényt, onnan tovább homályos, vonagló ködfüggöny meredezik. Csáki Péter bizonytalanul, kábán lépeget. Fullasztja a köd, fáradt, legszívesebben elbőgné magát kétségbeesésében. Legszívesebben odafeküdne a Montpamasse-i temető halottai közé, akiknek már semmi gondjuk-bajuk,- s élvezhetik a papok által megjövendölt túlvilá- gi élet gyönyörűségeit. Nyilván Tibi is azért jött ide a temető közelébe lakni, mert nem nagyon lelkesedik az élőkért. Csáki összébb húzza a kabátját, fázik, érzi, hogy valami nincs rendben nála. Alaposan legyengült az utóbbi hetekben, átfázott a rengeteg csatangolásban, álláskeresésben. Valami meghatározhatatlan balszerencse üldözi egy idő óta, pontosabban három hónapja. Pedig szolid, csendes, biztos alapokon nyugvó cégnek látszott a Gazda műszerész-üzeme, s egyszer- csak máról holnapra csönd, felmondás baráti alapon megállapított végkielégítés, s holnapra nincs biztos kenyér. Sajnálták a Gazdát, a Gazda őket (nyolc alkalmazottját) dehát a gazdasági élet könyörtelen! Vagy jól él, vagy elbukik az emberi A Gazda elbukott, és elbuktak ők is. Lassít a léptein, tájékozódik, mindössze pár napja lakik Tibinél egy negyedik emeleti manzárdban. Túl zsúfolták, kacskaringósak erre az utcák, igein, még odébb kell mennie, persze ráér, az öregasszony nemigen szereti, ha a pótkvárté- lyos kéri a szobakulcsot. Neki pedig alkalmazkodnia kell, hetek óta a barátja tartja el. Igyekszik minél kisebbre összehúzni magát, minél kevesebbe kerülni a barátjának. Neki is nehéz, de ő legalább állásban van. Igaz, hogy állását nem szaktudása, hanem teste révén biztosítja, de ha a Gazda felesége ráun, repülni fog, annyi szent. Ámbár lehetséges, hogy inkább Tibi fog ráunni, egy huszonnyolc éves fiatalembernek előbb-utóbb elmegy az étvágya a tőle húsz évvel idősebb nőtől. Mégha agyonkozmetikázza magát, akkor is. Most azonban a legfontosabb, — s úgy is beszélték meg — kitartani az öregedő szerelmes némber mellett, amíg biztos állás nem akad mindkettőjüknek. Péter a Fermat utca sarkára ér. Innen már néhány lépés Tibi lakása, persze még nincs otthon. Hatra, fél hétre ér haza, addig valahol el kell töltenie az időt. Legjobb, ha lemegy ebbe a kis lebúj ba a szemközti háznál. Egy pohár édes pálinkával kihúzza azt a másfél—két órát. Mindössze négyen vannak a. pincehelyiségben. A tulaj — alacsony, pocakos ember — álmosan számol valamit a pultnál. A hátsó kijárati ajtó mellett, három matrózruhás flesse- zik. A vékony, nyílvesszőszerű pálcák nagyot rezzenve fúródnak a kerek céltáblába. A matrózok hangosak, s a második rund pálinkát isszák. Csáki a bejáratnál ül, a fanyar, édeskés pálinka marja üres gyomrát. Zsibbadni kezd a feje, lába, keze, melegedik egész teste, s nem tudja, mitől, a pálinkától-e, vagy a láztól. #o/c/i° Qánoó Nyikorog az ajtó. Görnyedt hátú, féllábú koldus botorkál be. Kopott és rongyos, vöröses, Krisztus-szakállas arcában barna, melegfényű szemek élnek. Kutatóan néz széjjel. Szemügyre veszi á flessezőket, a tulajt, megtörli az orrát, s végül is falábával nagyokat koppantva, Csáki asztalához közeledik: — Megengedi, monsieur? — Tessék. A koldus hangja rekedt, füstszagú, akár a lebúj levegője. Italt kér, s amikor megkapja, barátkozó mozdulattal emeli lel poharát: — Egészségére, monsieur! — Egészségére! Csáki keveset kortyint, vigyáznia kell az italra, nincs több pénze, ki kell tartson legalább fél hétig. Az öreg foltos tarisznyát akaszt a szék karfájára, majd egy halom aprópénzt vesz elő zsebéből. Reszkető kézzel számolja, időnként Péterre néz, ingatja fejét, mint akinek nem etszik valami. — Kevés a mai kereset — mondja krattyogva. — Mennyi? — Kevés, nagyon kevés, pedig a legjobb helyen állok, laga idegen, ugye? — Az. Méghozzá ágról szakadt idegen. — Na, látom-látom. Nekem is volt egy ilyen fiam. a nácik miemálták. Ott halt meg. Ütálom őket. Na, húzza csak ki, monsieur azt az italt. Teljesen át van fagyva. Engedelmével. megvendégelem! Na, na, tudja, André apó is volt fiatal. Az öreg, miután így bemutatkozott, elrakja a pénzt. A fiessezők civakodnak, a kocsmáros nyugodtan szundít. André oó foltos tarisznyáját bontogatja. Kenyeret, sajtot tesz az -.sztalra. — Ha meg nem sértem, monsieur... Csáki éhes, és szó nélkül nyúl a kenyér után. Nincs ben- "e szégyenérzet — éhes. André apó látható gyönyörűséggel zyeli a fiatalember mohó evését, csak úgy mellékesen ér- o’dődik: — Nincs munka ugye, monsieur? — Három hónapja. , — Merről fújta ide a szél, monsieur? — Magyarországról! — Ahá! Disszidens? Nyilván odahaza sem volt munkája, vagy üldözték a kommunisták? — Munka? Kommunisták? Péter nagyot nyel. Hirtelen keserűvé válik szájában a kenyér. Eszébe jut a Finommechanika üzemi konyhája, a szálak, a sakkcsaták a kultúrházban, a nyári közös kirándulások Lillafüred, Tapolca, Eger. És Panni. Az utolsó karácsony este, otthon, odahaza a Táncsics utcai kis lakásban, s az anyja utolsó reszkető ölelése, hangja: hányszor visszhangzott már fülében az a néhány mondat: — Fiam, ne menj! Nincs neked mitől tartanod. Nem öltél embert, nem lázítottál. És ez a te hazád, ez a Táncsics utca, itt vannak a barátaid, itt a gyár! Apád is innen ment nyugdíjba, téged is szeretnek. Ne menj, fiam! Szóról szóra ezt mondta. Nem lehet elfelejteni. Különösen ilyenkor, karácsonykor válik egyre hangosabbá az a hang, az édesanyja hangja. Dehát mi is hozta ide? Mi? Talán a kalandvágy — talán a világlátás? Az érvényesülés utáni vágy? Na. itt ugyan érvényesült! Három hónapja nincs munkája, s ma egy koldus vendége. S a holnap? Ködös és kilátástalan, akár ez a hideg, nyirkos párizsi este. Ma már menne, hazamenne. de... ma már kevesebb a lelkesedés a disszidensek iránt. Egyre fogy ... s romlik a helyzet... halványul a glória a disszidensek feje körül, s egyre kevesebb gyárban veszik fel őket soronkívül. Sőt. sehogy ... — Elgondolkozott, monsieur. — Igen, apó! — Ügy, úgy fiam, csak szólíts nyugodtan André apónak, így hív engem mindenki. Jóllaktál? — Köszönöm, jól. André apó. — Sohase köszönd, fiam. Na, látod, hogy kicsúszott a számon. Hiába, hasonlítasz a fiamra. Szóval, sose köszönd, megköszöntem én ezt már. És hogy állsz a lakással? — Egy barátomnál lakom, itt nem messze a Montpar- nasse-i temető mellett. Az öreg hümmög. A kocsmáros ásítva néz rájuk, a fiessezők elmentek, merev csend terpeszkedik a helyiségben. André apó falába nagyot koppan, feláll, szedelőzködni kezd. Néhányszor Csákira pislant, szemében szánalom tanyázik. Mielőtt elkopogna, odahajol a szótlan fiúhoz: — írd fel, fiam, a címem. Igaz, nem összkomfortos lakás, de tető van a fejem felett. S nem fú benne a szél. Ha nem lenne hol aludnod, na szóval: Hue Parent De Rossa 9. szám André Veuniére. ★ Csáki ismét a ködöt nyeli. Komótosan ballag, még mindig elég korán van. Két lorette közeledik felé. Az egyik oldalán siltessapkás alacsony férfi halad, egy jóllakott kutya lomposságával. A szőke, társnélküli nő Csákira kacsint azzal a kifejezéssel, amellyel az utcalányok jeleznek. Ahogy elhaladnak mellette, a ködöt szűrősarki lámpa fénye elárulja kopottas öltözetüket. Belép a kapun. Jaques apó, a házmesteri fülkében ül. Hosszú esernyődróttal piszkálja pipáját. Ügy tesz, mintha észre sem venné T étert. Hiába, borravaló nélkül nincs tisztelet Párizsban. Kifulladva ér a negyedik emeletre. Kénytelen elkérni a kulcsot, mert Tibi még nincs tthon, a manzárd sötét, nem kúsznak elő a fénycsíkok az ajtó mögül. A padlásszobába vezető falépcső mellett van a gazdasszony lakása. Bekopog. Csoszogás hallik. az ajtó kinyílik. — Ő, maga az, monsieur? Már nagyon vártam! Csáki udvariasan köszön. Az öregasszonyon csipkés főkötő van. Nyakán fekete babszem nagyságú szemölcs ágaskodik. Karvalyszerű orrán is legyeskedik hasonló. Az egész arc. pókhálóra emlékeztet. Ráncos. Szemei üvegesen merevek. A beesett, besüppedt arc, száj fogatlan ínyekről tanúskodik. A gazdasszony alacsony, és minden pénzét a mandarinra költi. A barna, politúros konyhakredenc mellett két hatalmas kalitkába különféle madarak gunnyasztanak. — A kulcsért jöttem, madame, úgy látszik, a barátom még nem jött haza. — Jaj, monsieur, szegény Tiberiu úrfi, nem tudom, mikor fogom látni! — Madame, az istenért, mi történt? — Itt, nem messze, a Guerre utca sarkán elütötte egy autó. — Mikor, madame, mikor? — Még délben, a Cochin Kórházba szállították, lábtöréssel és mellkaszúzódással. Csáki kínálatlanul lerogyik egy székre. Irtózatos, szerencsétlen egy nap! Az egyetlen barát, segítő, s talán már halott! — Érdeklődött utána, madam, súlyos az állapota? — Súlyos, de életben marad. A lába azonban odavész! Az orvos szerint az első leletek alapján legalább három hónapig kell kórházban feküdnie. — Szegény Tibi! Furcsa asszonyság ez a Duríné. Beszél, beszél, de semmi részvét nem látszik az arcán. Talán a szemei miatt? Ö maga is leül, csipkés főkötőjét húzigálja. Kékeres kezeivel az asztal linóleumborítását simogatja. Péter lassan magához tér: — Lesz szíves, madame, ideadni a kulcsot? Percekbe telik, míg Duriné megszólal. Vékony, reszkető a hangja: — Nem azért, mintha magában nem bíznék, kedves monsieur, de én is szegény vagyok. Az a csekély évjáradék, amivel rendelkezem, nagyon kevés. Nehéz az ilyen özvegyasszony helyzete. Szóval, nemigen tartóztatom tovább, monsieur, csak úgy /mgedem tovább itt lakni, ha előre kifizet legalább kétheti bért. Szegény Tiberiu úrfinak tegnapelőtt lett volna esedékes a lakbérfizetés. Sajnos, elfeledkezett róla, így aztán ... összecsomagolom a holmiját, s míg kórházban lesz, kiadom másnak a szobát. Ha ön fizet, akkor önnek! Be kell látnia, hogy... — De, madame, önnek is be kell látnia, hogy most... — Nagyon sajnálom, monsieur... Csáki beleborzong a kilátástaJanságba. Kétségbeesve mered maga elé. Vége hát a lakásnak is. Mehet, ki az éjszakába. a Metróhoz, ahogy a „csövesek” szokták tenni. Mehet, Párizs fényei várják, munka és otthon nélkül. Istenem, holnap karácsony este, a mutter már süti a mákos-, meg diós- beiglit, a fatter ma este viszi haza a demizson bort, váltig bizonygatva, hogy a Táncsics utcában egy háznál sem lesz ilyen nagyszerű nedű! Az öccse ... igen, az öccse, jövőre érettségizik, s ahogy írja, meleg barhét-pongyolát vett karácsonyi ajándékként a mutternak. Panni is át-átszalad, az ifjúkori szerelem első nagy ígérete, s a muttertől kér tanácsot, hogyan csinálja a töltöttkáposztát, elég-e tíz deka vaj az omlósba. Árva lány. Az apjával kettesben élnek, ő lett volna a harmadik, ő, Csáki Péter, állás- és lakásnélküli műszerész, Párizs lakója. Csak ez a Duriné, ez a szívtelen asszony! — Asszonyom — mondja halkan —, aki annyira szereti a madarakat, mint ön, annak jó a szíve is. És ... és ... én is nagyon szeretem a madarakat, még iskolás gyerek voltam; sohsem engedtem, hogy a pajtásaim bántsák őket. — Ez nagyon szép volt öntől, uram. De éppen itt a hiba. Szeretném beszerezni nekik előre az eledelt, mert a pék szerint az is drágul. Ha ön is annyira szereti őket, nem is aggódom, hogy megharagszik, amiért előre kérem a pénzt. — De, madame, legalább ezt az egy éjszakát hitelezze nekem. — Biztos pénzt vesztek el így, monsieur. Este tízkor jelentkezik nálam az új lakó, s azonnal fizet. Nem mondhatja, becsületes voltam, hiszen önnek adtam elsőbbségi jogot. — Madame, gondolja meg... nincs, hová menjek... — Sajnos, nem tehetek mást! — Akkor a holmijaim ... — Már összepakoltam. Tessék, nem sok ... — Sajnos, valóban nem sok. Dehát tudja, harmadik hónapja nem dolgozom. Majdnem mindenem eladtam. És ... szóval... lehet, hogy önnek van igaza ... Hát akkor jó éjszakát, madame! — Isten áldja, monsieur. Jaques apó éppen pipára gyújt, amikor Csáki elhalad, kevés motyójával a házmesteri fülke előtt. T*r Csáki, a negyedik embert szólítja meg: — Monsieur, a Rossan utcába szeretnék menni! — A Rozsán utcába? Hát az még elég messzi van. Legjobb lesz, ha átmegy a Mirabeau hídon, addig megy a Szajna partján, míg egy másik hídhoz ért. Ott kérdezősködjék megírt. így hiába magyarázom. Fáradtan, csoszogó léptekkel halad. Ezer szerencse, hogy a véletlen összehozta André apóval. Legalább ... szóval koldustanyára megy. A rakpart kőkockái kopognak léptei alatt. A köd felszállt, Párizs izzik a Szajna mindkét oldalán. Az álomvilág! Eldorádó! A Szajna nagyokat loccsan, talán ez a töméntelen víz, ez lenne a leghelyesebb megoldás. Ki tudja? Csak a feje ne fájna, meg az egész teste. Egyik percben habkönnyűnek érzi magát, a másikban, mintha ólommal lei ne megtöltve. És lázas, egészen biztos, a fogai aprókat kcccanva ütődnek egymáshoz. Most pedig melege van, hőhullám borítja el egész testét, verejtékezik. Ah, hiszen ez már a második híd, nocsak, valamivel odébb, igen, Rue Farent de Rossa. Na még egy kis erőt, szóval ez az, bizony elég kopott. Majdnem romház, hogy is magyarázta André apó? Jobb- .ra a telken átvágni ez a kapu, mellette a pince ajtó, jó, helyben vagyunk. Csáki ököllel veri az ajtót. Messziről, a mélyből fojtott káromkodás hallik, s mindjárt utána: — Hé, ki az, aki André apót háborgatja? — Én vagyok, André apó — eljöttem, mert.,. — Te vagy az, Jean fiam, ez aztán a meglepetés! Na, gyere csak beljebb, várj, én előre megyek, világítok ezzel az ócska petróleumlámpával. Tudod, fiam, még nem vezettettem be se a villanyt, se a gázt, se a hideg-meleg vizet. Kicsit sze - gényesen lakom, de azért van egy kis kályhám... Lent vannak a pincében. Az öreg falába szomorúan kopog a cementpadlón. A pince boltozata szutykos, füstös, a sarokból villogó szemű, kihízott patkány ugrik elő, s iramodik ki az ajtón. André apó nevet: — Ne félj tőlik, Jean, ezek a barátaim. Hiába, mindenhez hozzászokik az ember. Ők még szegényebbek tőlem is, hát ami megmarad az elemózsiából, odaszórom nekik. Esténként közösen vacsorázunk. Ne félj, néhány napig mi is jól fogunk élni. Karácsonykor jobban adnak, egy kis sült, egy kis rántott husika, süteményvég, szóval tedd ide a motyód, ezután itt lakhatsz nálam. Csáki áll, figyeli az öreget, aki házigazdái méltósággal tesz-vesz, rendezkedik. Az égés bútorzat, egy asztal, egy szék, éjjeliszekrény. Kopottak és öregek, akár a gazda. Ágy nincs, hatalmas balom faforgács tornyosul az együk sarokban, leterítve pokróccal. Tenyérnyi ablakon, barna, szakadozott kendő, a falak salétromosak. Na, gyere már ide, Jean, — lásd, én már csak így foglak szólítani — gyere és ülj le erre a székre. — Beteg vagyok, André apó, úgy érzem, lázam van. — Az már baj. Hűha, fiam, erről a luxusdologról mondj le! Egy szegény ember ne legyen beteg! Azt a gazdagoknak kell hagyni. Mutasd a homlokod! Na, hát igen, no csak, feküdj le. Mindjárt teszek néhány darabka fát erre a huncut kis kályhára. Pompás jószág, úgy tud brummogni, prüszkölni, hogy öröm hallgatni. Csáki hanyatt fekve — lázasan, fogvacogva hallgatja az öreg krisztusszakállas koldus fecsegését. A pince, füstös bol- zatát bámulja, s olyan érzése támad, mintha ez az egész szerencsétlen nap, a koldustanya, minden csak rossz álom lenne. Nevetséges, volt ő már beteg, nemsokára jön a mutter, vizes borogatást tesz a homlokára, s jön a jó őszhajú körzeti doktor bácsi, aki apának a klubban sakkpartnere. Panni is jön, hűvös a tenyere, s ez most olyan jó. Kék ruhában van, amiben először ment el vele moziba. A rádió is szól, lágy, meleg melódia zsongja körül. A konyhából a diós- és mákosbeigli gyomorcsiklandozó illata lopódzik a szobába, ahá, hiszen holnap este születik a kis Jézus. A karácsonyfát Pannival öltöztetik fel és... de hát, miért is fekszem, nincs semmi bajom, kelni kell, ma még a gyárba kell mennem ... André apó ijedten látja, hogy Péter kusza, zavaros szemekkel mindenáron fel akar kelni. A vizesruhás borogatás, — amit az előbb tett a homlokára — a cementpadlón hever. Csáki erőlködik, idegen szavakat motyog, s végül is visszazuhan a faforgácsos vacokra. A láz hatalmába kerítette, öntudatlan, — eszméletlen. Nem disszidens többé, otthon van, s időnként apró mosolyok futnak át arcán. Az öreg rongyc* csavar a falába végére, hogy ne kopogjon, s friss vizes ruhó rak a beteg fiú homlokára. Ócska, százfoltos kabátot terít rá, megpiszkálja a tüzet, azután fáradtan — szomorúan, leül a székre. Nézi a beteget és suttogva mormogja:- Istenem, ne vedd el ezt a fiút! Hiszen úgy hasonlít Jeanra. Ne vedd el, s majdcsak megleszünk valahogy! A tűz pattog, zihál, erőlködik. A lámpa nagyokat pislákol, kevés benne a petróleum. Egy zömök, fiatal patkányfi őszinte csodálkozással szaglássza Csáki kopott, lyukas cipóit
