Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-14 / 268. szám

1961. november 14., kedd NBPÜJ84G s Példázat a makacs bivalyról... n a eddig kételkedtél vol- na, úgy most minden kétséged szertefoszlattatott. Ha eddig sákrányit bíztál is ab­ban, hogy Nyugat-Németor- Bzág nem amolyan ..fenékig tejföl” fasiszta-paradicsom, hogy Hitler címeres kiszolgá­lóinál többen vannak a józa­nok, akik okultak a náci hadi­gépezet szétzúzásából, rá kel­lett jönnöd mélységes tévedé­sedre. Ha eddig a revansistak tobzódásáról, a neofasizmas előretöréséről számot adó hí­rek közlését az újságok hasáb­jain, egyszerűen a politizáló és céltudatos lapszerkesztők tevékenységének tulajdonítot­tad — rá kellett ébredned ar­ra, hogy ezek a hírek, közle­mények nem propagandiszti- kus célból látnak napvilágot. A legutóbb Münchenben tör­tént — az emberiség lelki isme­retét riadóztató, felkavaró — eset rá kellett, hogy -döbbent­sen arra: Nyugat-Németor­szágban, ebben az „amputált” államban ma is erőteljesen ér­vényesülnek Hitler eszméi. A Vracsarics-ügyre gondo­lok ... Arra, hogy a magát mell- döngetően „jogállamnak” ne­vező NSZK-ban bekövetkez­hetett az az elképesztő dolog, hogy egy hivatalos látogatá­son levő, más állambeli pol­gárt, volt partizánt, ellenállót, letartóztathattak Hitler egy, 20 évvel ezelőtt kiadott köröz- vénye alapján. De nem is erről akarok írni — részletesen foglalkoztak ez­zel az ÜGGYEL a lapok! A 86 éves aggastyán, Ade­nauer, az újonnan „megvá­lasztott” kancellár egy — nem jelentéktelen — megnyilatko­zása serkent eleven reagáció- ra, állásfoglalásra... Mit mondott az agg kancel­lár? Szó szerint a következőt: „én eddig is és ezután is Eu­rópa megvédését tekintem leg­főbb feladatomnak a kommu­nizmus növekvő potenciáljá­val szemben”. Hitler is Európa „védelmé­ről” artikulált néhány évtized­del előbb. Tudjuk, mit értett valójában földrészünk „védel­me” alatt. „Hadd nevezzenek bennünket barbároknak, ne­künk nem kell a kultúra” — mondotta a hibbant őrmester, s egyszerre máglyára vettet 20 ' millió könyvet. ' Thomas Mannt, Heinét, Stefan Zwei­get, Tolsztojt. S a náci hadse­reg — ez a fasiszta maszlagon nevelt, „faji kizárólagosság­gal”, „geopolitkával”, és csu­pa olyan dologgal teletömött horda, amelyek már önma­gukban véve kizárnak minden emberi erkölcsöt — „Európa védelmében” rohanva megin­dult kelet felé, megtámadva a Szovjetuniót, Európa „védel­mében” 25 millió szovjet em­bert öltek meg, teljesen vagy részben szétromboltak és föl­égettek 1710 várost, több mint 70 000 községet és falut, 31 850 ipartelepet, valamint 98 000 kolhozt. Európa „védelmében” átmentettek ki tudja hány köbméter csemozjomot. ukrajnai földet, 17 000 000 szarvasmarhát, 7 000 000 lovat, juhok és sertések tízmillióit. Vajon mit ért Európa „meg­védése” alatt Adenauer, ez a Hitler politikai és társadalmi örökségét konzerváló nyugat­német kancellár? Csakis azt, amit legszégyenteljesebb elődje. Mitől akar „megvédeni” Adenauer minden európait? Természetesen: a haladástól, a humanizmustól; attól a ra­gyogó szellemi örökségtől, amelyet a legnevesebb írók és tudósok hagytak reánk elide­geníthetetlen kincsként. Marx írta egyik történeti munkájá­ban, hogy az albioni tory-k, valahányszor sötét dolgokat követtek el — isten nevére hi­vatkoztak. Az imperialisták — akárcsak a tory-k az istenre — gyilkos űzelmeik elkövetése­kor a kommunizmusra hivat­koznak. Adenauer a „nyugati” kultúrát, a „nyugati” erköl­csöt akarja megvédeni a- kom­munizmus előretörésével szem­ben. Tőlünk, a szocialista tá­bor lakóitól „félti” azt a „kul­túrát”, amelynek mi már na­gyobb ismerői és értői va­gyunk, mint Goethe, Wagner és Thomas Mann mostani hon­fitársai. Es kikkel akarja Ade­nauer Európát „megvédeni”?! Olyan patentírozott tömeg- gyilkosokkal, mint Speidel, volt hitlerista vezérezredes — fna NATÖ-parancsnok —, mint Heusinger egykori náci gene­rális, mint a fajirtásban speci­alizálódott Globke, mint a ro­hamosztagos Schröder. Es mikkel akarja „vé­deni” Adenauer Európát?! Természetesen: a legtökéie- tesebb pusztító fegyverekkel, nukleáris harcieszközökkel. A kereszténységet akarja vé­delmezni Adenauer. S ezen a modern Valpurgis-éj megren­dezését gondolja, a Szent Ber­talan éjszakák mészárlását. Sokan vannak makacs, és tamáskodó emberek, akik a tényeknek sem hajlandók hin­ni. Sokan vannak, akik nem ismerik el, hogy Nyugat-Né- metország akár ebben a pilla­natban ás megindítaná a gyil­kos háborúzást a Szovjetunió ellen, ha tehetné. Sokan „bíz­nak” az amerikaiakban, hogy nem adnak majd atom-és hid­rogénfegyvereket a németek kezébe, hogy nem támasztják fel a szörny szellemét. Ezek a makacs, tamáskodó emberek úgy járhatnak — ne adja a sors! —, mint a fabulák ma­kacs bivalya, amely nem hitte el, hogy létezik egy olyan ál­lat is a földön, amelyik az or­rán viseli a szarvát. Ez a bi­valy találkozott az orrszarvú­val, de a szemének sem volt hajlandó hinni. „Nem szarv az!” — mondta. Az orrszarvú valami miatt feldühödött, ne­kirontott a bivalynak és fel­hasította a nyakát. A bivaly földre rogyva, haldokolva is csak azt suttogta: „Tényleg szarv volt. De amin a szarv van az nem orr”. Más variá­cióban ... ha ezeket az Ame­rikában — „bízókat” német kézből golyó teríti le, földre rogynak, s haldokolva azt sut­togják alig hallhatón: „Tény­leg golyó tolt. De nem atom­töltettel! Pataky Dezső Jogos Igények^ egymilliós gondok a Patyolatnál Kora reggel, már a nyitás előtt sorban állnak a Sas úti üzem előtt. Szitkozódás, elke­seredett panasz reggeltől es­tig a Dobó téri felvevőhelyen, mert csak újesztendőre vállal­nak már ruhatisztítást. Nem vállalnak munkát, sokszor na­pokon keresztül, mert nem győzi az üzem. A jelenlegi ka­pacitást négyszeresen megha­ladja az. igény. Első látszatra talán nem nagy dolog a Patyolat-ügy. Ds reggelenként sok dolgozó bosszankodással kezdi a na­pot. Hangsúlyozzuk, nem egy­két emberről és nemcsak Egerről van szó, hanem Gyöngyösről és Hat­vanról, sőt újabban egyre na gyobb mértékben a nagyobb községekről és az ipari telepü­lések munkásairól. Rohamléptekkel nőtt a la­kosság „Patyolat”-igénye, mert sok feleség, családanya dolgo­zik a gyárban, á termelőszö­vetkezetben, kevés helyen ér­nek rá otthon mosni, folt­tisztítással foglalkozni. Igé­nyesebbek az emberek, mint pár esztendővel korábban, res­tellnek pecsétes, koszos ruhá­ban járni. Tehát indokolt, jo­gos a lakosság igénye, bővíte­ni kell a Patyolatot. De csak a lakosság igényé­ről van szó? Nem. A munkás- osztály helyzetének javításáról szóló párthatározat, a mun­kásszállások díjának rendezése és az ezzel egy időben kiadott rendelkezések megkövetelik, hogy az ágyneműket, törülkö­zőket, olajos, piszkos munka­ruhákat gyakrabban cseréljék. A rendelkezés helyes, szocia­lista társadalmi-gazdasági ren­dünk lényegéből fakad, de ' a törvény végrehajtásával baj van, megyénkben nem gondos­kodtak még teljes mértékben az előfeltételek megteremtésé­ről. Hogyan cseréljenek gyak­rabban a munkásszállásokon ágyneműt és niunkaruhát, ha nem győzi a mosást a Patyo­lat? Több üzemben „házilag” oldják meg a. kérdést, de nincs elegendő béralap a mosónők számára és nincs beruházási keret a mosógépvásárlásra. A Patyolatnál 3,10 forintba ke­rül egy kiló sima fehérnemű mosása, házilag, kisüzemsze- rűen a többszöröse. Kénytels- nek így bajlódni veié üzemek és diákkollégiumok, mert a Patyolat nem tud többet vál­lalni, vagy nem győzik azt ki­várni. Egyelőre „rangsorolást” csi­náltak. Mosás, tisztítás válla­lásban első a lakosság, második a szállodák, aztán következik a vendéglátás, üzemélelmezés, majd, ahogy bírja a kapacitás, sorra kerül­nek az. üzemek. A sorrend következetes be­tartásában egy kicsit tamás- kódunk, hiszen a Patyolatnak nyilvánvaló előnyösebb az üzemek nagy tételét elvállal­ni, mint a lakosság apró téte­leivel bajoskodni. — Mit tettek eddig, hogy jobban kielégíthessék a lakos­ság és közületek igényeit? —, kérdezzük Csomó Jánost, a vállalat igazgatóját. — Az év elején intézkedési tervet dolgoztunk ki, hogy a legkorszerűbb technika alkal­mazásával javítsuk munkánk minőségét és a legteljesebb mértékben kihasználjuk üze­münk jelenlegi kapacitását. Amikor a lakosság azt látta, hogy 32,60 forintért, szépen tisztítunk egy öltönyt és a vál­lalt időre rendesen vasalva ad­juk vissza a ruhát, közmegelé­gedésre impregnáljuk a ballo­Az Itineráma felfújható filmszínház. Az ovális alakú ballon 70 méter hosszú, 50 mé­ter széles és 20 méter magas. Felállítása mindössze negyed­órát vesz igénybe és nagyszerű tulajdonságai vannak; tűzbiz­tos, vízhatatlan, légkondicioná­lóval felszerelt, s olyan erős, nokat; egyre több megrende­lést kaptunk. A falu életének átalakulása következtében egyre nőtt a közületi igény is, Pélytől Tiszanánáig és Apcig. Mindén rendelkezésünkre álló anyagi erőforrást felhasznál­tunk, hogy az üzem kapacitá­sát növeljük. Most próbáltunk ki egy gőzkalandért, de a végleges megoldás csak az üzembővítés lehet. Nem kis költséggel megépí­tették az egri üzem kéményét, kazánberendezését és irodáit 1951-ben létesült az egri Pa­tyolat, megtörtént a szomszé­dos telek kisajátítása, tehát az igényeknek megfelelően ezt az üzemet kell bővíteni, technikailag tökéletesíteni, úgy, hogy kielégítse a környék megrendeléseit is. Ésszerűbb, olcsóbb megoldás ez, mint két- három kisebb vidéki üzemet létesíteni. A jogos helyi igényeket ide­jében fel kell mérni és a lehetőségekhez mérten minél hamarább ki kell elégíteni, — a helyi adottságok felhaszná­lásával. Adottságként kell fel­fognunk a meglevő tízéves üzemet. Igaz, hogy egymillió forint beruházás kell ahhoz, hogy a szükségleteknek megfe­lelően bővítsék. De elkerülhe­tetlenül szükség van erre, mert megyénkben csak így lesz tisz­taság a munkásszállásokon és éttermekben, csak így szün­tethetjük , meg sok-sok ember bosszúságát. (F. L.) hogy a 150 kilométeres órán­kénti sebességgel száguldó szélviharnak is ellenáll. Az Iti- neráma 3000 néző befogadásá­ra képes, vetítővászna 33 mé­ter széles és 12 méter magas. Egyetlen hátránya, hogy szál­lításához 40 teherautóra van szükség. Mi az Itineráma ? kém eredménytelenül. Keserű, fájó szere­lem lett a bizakodóból. Munteanu bácsi már kötés nélkül járkált, s a vén Jordache az egyik este hírt, üzenetet hozott neki: a csendőrök itt kószálnak a közeli sztánáknál, nem lehet tudni, mikor hozza őket a drálcu erre. Leg­jobb, ha Munteanu rejtekhelyre húzódik. , Vacsora után, amely tejfeles, túrós, Vaj­ban megforgatott mamaligából állt, abban állapodtunk meg, hogy az akol felett ágas­kodó, karókra szúrt nagy szénaboglyában csinálunk búvóhelyet Munteanunak. Két hátra való szénát kihúztunk a közepéből, vi­zet, mamaligát készítettünk be, meg egy nemrég varrt halinakabátot, s Munteanu bá­csi beköltözött. Utána szénával elfödtük a nyílást. Előzőleg egy fiatal nyírfának a kér­gét csővé formáltuk, s azt is beépítettük, hogy jó és elég levegőt kapjon. Siettünk a munkával, mert vihar volt készülőben, az első,' nyarat .jósoló vihar. A kefcskék alig akarták a tejet leadni, nyugta­lanul mekegtek a karámban. A nagy, fekete felhőktől hamarább sötétedett. A fák úgy jajongtak, mintha emberek lennének. Az öreg Jordache, fiatal, hajlós, vékony galy- lyakból kötelet font és leerősítette a Muntea- nut rejtegető boglyát. A kutyák izgatottan vonítottak, behúzódtak a karámtető alá. Néhány perc múlva végig, az egész hegyge­rinc felett megdördült az ég. Nagy, meleg esőcseppek kezdtek hullni s bátprtalan, hal­vány villámrózsák pukkantak szét az égen. A szél fokozatosan erősödött, s ott kint, az erdő még vészesebben nyögött. Az ablakok remegték. Jordache apó megjegyezte: — Nem hiszem, hogy erre merészkednek ma éjjel. Marica az estéli edényt mosogatta, én Munteanu bácsi helyéji feküdtem, most elő- \ szőr MaricáVal egy fedél alatt, mióta itt voltam náluk. Ügy szerettem volna beszél­getni vele, de hát az a gombóc, ott a tor­komban, nem engedett. És mit is mondjak még szépet, kedveset, amivel megnyerném a szívét, hiszen úgy szenvedek. Vagy segít­sek neki? Felkeltem, odamentem hozzá. Szemébe néztem, abba a fekete éjszakába, amely mégis olyan tiszta, ártatlan volt. Valamit megérzett a bennem dúló vágyból. Közel ha­jolt, sokáig figyelte arcomat, tetőtől talpig megnézett, azután homlokon csókolt, ott, apó “előtt. Még sosem láttam ilyen komoly­nak az arcát. Megszólalt: — Apó, kedves, én azt hiszem, Jonellel megértjük majd ' egymást. Ha akarod, ha jónak látod... Megleszünk hármasban itt a sztánán... Apó leült á négylábú, magafaragta durva sáékre és sokáig vizsgáltatott bennünket tiszta, kék szemével. Hosszú, ősz körhaján remegve táncolt a lámpa fénye. A vihar or­dítozott, harsogott, örvénylett odakünn min­den, mint az én szívemben. Vajon mit vála­szol az öreg? Szemem előtt, a nagy izga­lomtól minden elhomályosuft, s vártam, fél­ve, remegve. — A házasság nagy dolog, lányom — hal­lottam —, tudod, hogy boldogult nagyanyád­dal ötvenkét esztendőt éltem együtt. Én már vénember vagyok, akinek maholnap kopor­sóról kell gondoskodni. Nem... nem... legyen ez csak a te ügyed, s ha szereted ezt a fiút, akinek még csak a keresztnevét tudod, áldá­som rátok. De ne feledd, ti két fajta vagy­tok, te román vagy, ő magyar, és... Elhallgatott. Marica hozzálépett, megölelte: — De apó, emlékezz Munteanu bácsi sza­vaira: „egyek vagyunk, ha más is az anya­nyelvűnk. A békesség, a szerelem, s a közös haza testvérré tesz bennünket”. Hát neki nem két szeme, két lába, keze van? Jonel is azért dolgozik, hogy élni tudjon, hogy családja le­gyen, s gyerekeket neveljen. Ha megfogom a kezét, ugyanúgy lüktet ereiben a vér, mintáz enyémben, s ha kenyeret szelünk, egyre gon­dolunk: vajon meglesz-e a holnapi? Ahhoz', hogy mi élni tudjunk egymás mellett, apó, semmi másra nincs szükség, csak megértésre. Ezeket mondta Munteanu bácsi is és én úgy érzem, mi meg fogjuk érteni egymást, tjgye, Jonel? Az arcom égett a boldogságtól. Némán bólintottam a fejemmel. Mit bántam én a vi­hart. az elemek tombolását, amikor enyém lesz Mariora! S lám, az öreg Jordache szemében is könny csillog, akár az enyémben. Hirtelen felugattak a • kutyák. Apó azonnal megtudta vicsorító ugatásukból, hogy idege­nek jönnek a viharban. S mint valami sötét sejtelem, úgy borult rám a kétségbeesés. Ezek csendőrök, ezek Munteanut keresik! Marica állt talán a legnyugodtabban, akii­kor belökték a sztána ajtaját. Vadul süvítve tört be a szél, a lámpa lángja kétrét gör­nyedt, a gerenda, a padló tompán dübörgört a hat csendőr csizmája alatt. Bőrig voltak áz­va. Az őrmester alacsony, cigányképű, vé­kony, tisztes köszönés helyett ráreccsent apóra: — Na, öreg, tudod-e, hogy ötezer leit ka­punk, ha Munteanut megkaparintjuk? Jordache sápadt arccal, de nyugodtan válaszolt: .» — Nem ismerem, én, jó uram, pedig nyolc­van évet is megértem. Meg aztán minek gyünne ide. Ritka erre az idegen — fehér holló. A csendőrök nevettek. Az egyik Maricát bámulva, előre lépett: — A jányod minek rejtegeted a vadonban. Öreg, nézze csak, őrmester úr, a hegyek virá­ga! — M szemed van, Györgye, az ördögbe, csak Munteanut látnád meg ilyen hamar. Hanem hé, öreg, még le sem ültetsz? Ha csil­lapul a vihar, tovább megyünk, addig - is, Györgye, eredj a lovakhoz, kösd meg őket jobban. Az öreg Jordache apó ijedten kérdezte: — Lóval jöttek, Domnule? A cigányképű őrmester mosolygott: — Az bizony. Méghozzá tízzel! — Két tar­taléklovat is hoztak és éhesek. Marica kezét a szájára tette s elsápadva kérdezte az őrmestertől: — És a másik két embered? — Azok kint maradták, húznak a széná­tokból, onnan az akol felők ' Mintha kést döftek volna a szívembe. Apó felállt, az ajtónak tartott. Útközben adta a szolgálatkész házigazdát: — Ej, hogy miért nem szóltatok előbb, adtam volna horgot.. ■. — Ne félj, van nekünk a fegyver végén szu­rony, arra drótozták a fiúk a horgot. Sose fá­radj, inkább beszélj __ A tisztes nem tudta befejezni mondóká- ját. Az ajtó kicsapódott s az egyik csendőr rontott be. Kezében szuronyt tartott és liheg- • ve jelentette: — Domnu Flotonal, szénahúzás közben ér­zem, hogy a szurony keménybe megy. Kihú­zom, figyelek, semmi jaj, bevágom még egy­szer kihúzom, megtapintom a hegyét, síkos, biztos vér.".. ' — És otthagytad a boglyát, te marha! — ordított as őrmester. — Nem, ott van Petru. — Utánam! S ez az átkozott vihar! Csendesül! Hirte? len jött, úgy is távozik. Sápadtan nézünk egymásra. . Mariorának megszorítom a kezétj apró keresztet vet. Az ajtó nyitva, az eső ko­pogásán át halljuk a nagy zajt, Marica fel­kiált: — Apó, ha itt az ablakon kimászunk, a te­tőn át megközelíthetjük a boglyát. Ezen az oldalon egész vékony a boglya! S már nyitja is az ablakot, kiugrik, a kö­vetkező percben én is ott lapulok mellette a koromsötétben. Az erdő zúg, sóhajt, semmit sem látni, csak Marica fehér szoknyája de? reng előttem. Az őrmester pattogó vezény­szavát halljuk: — Körülkeríteni a boglyát. Három embeS kézzel szedje szét. Marica egy pillanatra hozzámsimul: — Meg kell menteni Monteanu bácsit! A kezét szorítom meg feleletképpen, amely így, vizesen az esőtől is forró. Megelőzöm ai ház sarkánál, ahol kinyúlnak a csapokba vá­gott gerendafejek, azokra lépve, fellendülök a tetőre. A zsúp csúszós, a szél mellbevág, de megyek a boglya felé. Még nem látom. S ak­kor a kegyetlen sötétséget egy puskalövés re- megtett meg. S egy sikoly ...— Marica siko­lya! — Marica! Marisa, kedves! Levetettem magam a háztetőről. Aztán.,.» A csendőrök között térek észhez. Az őrmester az egyik csendőrre üvöltözik? — Te barom, te állat, minek lőttél? — Azt hittem, szökik a boglyából, Domnu Plotonel. ★ — Vigyétek be. A többi utánam. A lámpa lángja fáradtan pislog. Mariora némán, mozdulatlanul, fehér arccal, csukott szempillákkal pihen a szénaágyon. Olyan nyugodt, hogy megőrjít ez a nyugodtság. A hegy súlya nem nehezebb az én szívemnél. A vén Jordache zavarodottan támaszkodik a gerendához. Kint lépések dobögnak Nyílik az ajtó. Két csendőr hozza a hörgő Muntea­nut. A melle csupa vér. S olyan piros ez a vér! Onnan jön. a szív­ből. amiből kettő szűnt .meg dobogni. Hogy zúgnak az erdők! ★ Virrad. Mariora is eltűnik az éjszakával együtt. De csak azért, hogy holnap megint el­jöjjön s visszavezessen a vén öreg bércek közé, a kanyargós Zsilhez s oda fel, a kis tisztásra, a sztánához. Es el fog jönni máskor is, tudom, érzem. És ez nem baj. Megférünk a szobámban, S az éjszaka oly hosszú, meg ez az egész élet. Mariora nélkül. Hogy zörög az a redőny. Hogy fúj a széU

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents