Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI K0R KIADÁSIBAN UURCSA. Vagy ez lenne a halál? Né­maság. Sötétség. Mozdulatlanság. Nem, mégsem. Elek. Távolról puskalövés csattant, hogy a romos utca ezernyi kőbuktatóin ide-oda ugrálva percekig pattogott még a távoli lövés hangja. Tehát élek. Ezt úgy állapítottam meg magamban, mint ahogy az ember egy darab kényéiről, vagy fűszálról, megállapítja, hogy áz kenyér, vagy fűszál. Minden emóció, min­den boldogság, minden lelkesedés nélkül. Élek. Még élek. De mi lesz egy óra múlva, tíz perc múlva, talán egy pillanat múlva? Is­mét elvesztem az eszméletemet, a legteljesebb áemmi kezdi el bontogatni sejtjeimet, szét, égészen az atomokig, hogy aztán a természet fendje szerint, az atomokból, molekulákból valami új épüljön fel. Hogy micsoda? Ahhoz már nekem semmi közöm. Én, Gergely János, tizennyolc éves hadfi, megfutottam üstököst pályámat, sorsom beteljesedett, bekaparnak* falami tömegsírba és én, az ember — meg-® szűntem lenni. # Megpróbáltam megmozdítani a lábamat.® Akartam, hogy megmozduljon a lábam. Akar-® fám, hogy megmozduljon a kezem, az ujja-g im ... Aztán elnevettem magam. Ott, az ost-g i'omlott város éjszakába borult romos utcáján,7 egy tizennyolc éves suhanc torzó képével be-g levigyorgott a halál pofájába: már mozdulni« se tudott. Es ez hallatlan nevetséges volt. Azls imént, vagy talán egy napja, vagy egy évti-5 zede? ... mindegy, még ott tapogattam a fa-e lakat, nagy óvatosan, kihasználva mindené szögletet, hogy megvédjem életre menekítenie akaró testemet a halál acéldarazsaitól, aztán...5 igen ... valaki rámkiáltott, én futni kezdtem« és kopogtattak a hátamon. Még arra is em-Q lékszem, hogy pillanatra megálltam, és cso-Q dálkoztam, mert hallottam is a kopogtatást.«, így szokott az ajtónkon a szomszéd Sátorinál zörögni, amikor lisztet jön kölcsönkérni.; .& Í'S MOST itt fekszem, és nevetek® -L/ azon, hogy... nem is tudom, min. Az® agyam most már tiszta, tudom, hogy a járda® szélénél fekszem, tehát a lövés után még né-® hány lépést tehettem, nem fáj semmim, olyan» könnyű és gondtalan vagyok, amilyen csak® egy tizennyolc éves ember lehet, ha már a# halállal sincs semmi baja. Nem félek meg-¥ halni. Miután lényedében én már halott vagyok, ® Miután ez nem lehet más, mint tudatom# utolsó felvillanása. Es egész érdekes dolog» meghalni. Voltaképpen semmiség. Az ember® ostoba módon fut az utcán, hogy éljen, aztán# kopogtatnak a hátán, lefektetik szépen a ha-g Iái lába elé és akkor jön rá, nem is olyan® nagy dolog a halál. Az emberek azért félnek^ a haláltól, mert nem tudják elképzelni, hogy«' mindaz, amit megéltek, megálmodtak, meg-« szenvedtek és megterveztek ... uramisten« í íennyi meg.;. meg! — hogy az semmivé vá-ö lik egy utolsó sóhajjal. Nevetséges. Mindez« csak az utolsó sóhajig érvényes. Az utolsó só-g hajjal a semmi fogalma is semmivé válik, 6 ' Nem baj, kaszás testvér, szűz fiút fogtál® magadnak. Csak álmaimban vétkeztem a ha-S todik parancsolat ellen, s egyszer léptem be® azon a kapun, amely a hatodik parancsolat® tagadását írta mottónak ajtófélfája fölé. Meg-* ijedtem és kiszaladtam. Úristen, ha vagy, bo-® csásd meg egyetlen vétkem, mert csak ez® volt. Na igen, néha tiszteletlen voltam szüle-» immel, tanáraimmal, azazhogy elöljáróim-® mai, egyszer loptam is, tudod, Uram, hisz ne-# ked mindent kell tudnod, azt a bélyeget, mégg negyedikben a vörös Patakitól, de más bű-® nőm tényleg nincs... Hogy is van? Szánom# és bánom minden bűnömet, mert azokkal azg én istenemet megbántottam. Erősen fogadom,® hogy többé nem vétkezem... O, Liska ti&z-# telendő úr hiába tanítottál a gyónási szöveg-g re, én már nem fogadhatom, hogy többé már® nem vétkezem, vagy nagyon is könnyen fo-§ gadhatom? ... — Vizet... egy kis víz kellene,® uramisten! A I" ASSAN megfordítottam a fejem, va-a laki szólt mellettem. Vagy én vol-Q tam? Nem vagyok szomjas, nem kívánok« semmit. Csak valami kellemes érzés simított« végig: lám, meg tudtam fordítani a fejem, o — Itt döglök meg reggelig — hallottam® meg a nyöszörgő rémült hangot. Valaki fék-* szik mellettem. S ebben a pillanatban boldog-® Ságot éreztem. Van valaki mellettem. Ember.® Még élő ember, aki lehet, hogy előbb hal* meg, mint én, az is lehet, hogy életben ma-® rád, de most társam itt az utca kövezetén,® ezen a téli éjszakán, egy ostromlott város kö- zepén ... — Adnék vizet, pajtás... de nem tudok® mozdulni — próbáltam odakiabálni neki, de¥ csak suttogás jött ki torkomon. ‘ g — Van itt valaki? Uramisten, ki van -ff’« — Van hát. Egy másik hullajelölt — pró-Q háltam újra megmozdulni. Kegyetlen fáj da-® lom hasított bele a testembe, hogy egy pilla-® hatra elvesztettem az eszméletem ... Nem tu-® dom meddig voltam újra ájult, de mire ki-® nyitottam a szemem, még mindig a sötét éj-» szaka borította ránk a fekete szemfedőt, csak® most már éreztem, hogy a kezem testem alatt® van ... Megpróbáltam kihúzni magam alól...» fen ordítottam? Biztos. De a kezem ott feküdt® már mellettem a kövezeten ..; ¥ — Meghaltál már, te ... meghaltál.; .g Szólj hát, a kutya istenit? — jött felém az in-^ kább rikácsoló, mint baráti hang. — Még nem sikerült. De nem hiszem, hogy« sok kell hozzá — suttogtam, de meghallotta...^ — Amíg beszélsz, meg fáj a sebed, addig« élsz... Mi bajod? * GYURKÖ GÉZA: Kard által véss el víz volna, egyetlen korty, mennyire fázom... jy/| OST MEG határozottan És fázom is, de — Nem tudom. Belémlőttek. Nem hiszem, hogy megfázás lenne. — Van humorod, a fene egyen meg — jött most már vissza a nyugodtabb válasz egy rekedt férfi hangján. — Nekem egy szilánk vitte el a lábam, a másik meg az oldalam­ban... De megfizetek érte — sziszegett a sö­tétség mélyén halálraítélt társam. — Ha tudsz... De reggelre olyan két szép halott fekszik itt, hogy öröm lesz ránk néznie minden temetkezési vállalkozónak — je­gyeztem meg kesernyésen és belenyugodva a megváltoztathatatlanba. Most, hogy volt valaki mellettem, már kezdett riasztó és fé­lelmetes lenni újra a halál, elviselhetetlen, hogy most beszélek és talán a következő percben... Eh! Még élek, s hogyan hasogat a testem... — De én éln,i akarok... Élni! Érted? Mit bánom én, ha te kinyújtózol is, de én élni akarok, azt a kutyaúristenit neki... Halj meg, ha annyira akarsz, te marha... Jaj, ha ISZLAI ZOLTÁN: Már egy órája... Már egy órája mondja véleményét, Tételt állít fel, hosszan indokol. Bennem nincs válasz, csak hiú reménység: Ha van, nem ilyen szörnyű a pokol. Csak hallgatom. Bent, messze valahol Indulni érzem lelkem szenvedélyét, S míg ő szavakkal szó után lohol, A percek jönnek, hogy agyam kíméljék. Elhallgat, s kérdi, mért nem is vitázom, Mikor ő annyi apró mindenen Sorolta igazát oly leigázón? Dadogva mondom: Szólj, hová tegyem Kemény hitem, ha a folyó halandzsa Nem késztet szóra, legfeljebb panaszra? n. Kevés szóból megél a jó igazság, S inkább tettekben hordja izmait, És az életben adja vissza hasznát, Ahogy testünkön sorsot alakit. Ha kérdezel felőle valakit, Akit a kétely és fúrós panasz rág, Nem ad választ, kerül az egekig, S ha újra kérded, nem jön vissza hozzád. Mert az igazsághoz az ész, a hit kell, Az érdeken túl látók nagy nyugalma, Ahogy számolni tudnak vétkeikkel, Akik meg nem rendülnek, élve-halva Az ismert és elhitt örök igaznak Mezsgyéin járva, cél felé utaznak. KÓPIÁS SÁNDOR: Éjszakai szántás Nagy, forró szeleteket hasít a dübörgés a gőzölgő éjből. A fénypászták kiolvasztják a táj aranyát, s lelkünk öntőformáiba csurog a folyékony idő. Az ég térképére fürge csillagok rajzolják rá a szántásra váró területet. A föld felragyog az eke villogó fogai nyomán, mintha a mélyből izzó láva szabadulna fel. Az ember és a gép újjáteremt egy darab világot, hogy gyökeret verhessen benne az élet. (... Hajnalban majd áthalad a Nap a frissen felszántott földön is, és tűhegyes sugaraival megtapogatja az újszülött rögöket.) RAKOVSZKY JÓZSEF: MÚLT ES JELEN Ma még az árnyak itt tanyáznak, hol úr lesz lassan már a fény, és új irányt szab a világnak az ember lenn a földtekén. S ott fenn, hol csiUagmilliárdok még ős-ködökben alszanak, ébreszti már az égvilágot a száguldó rakétahad. Hol vagy sötétség, hol vagy elme, ki mételyeztél szüntelen? Korunk tehozzád hűtelen! Az ember titkos, nagy szerelme oly réges-rég a végtelen, s a csók már nem reménytelen’ Alkony! dal Szép kedvesem, kissé beteg vagyok. Az álmom lassú árnyékkal kísér, A vérem, ez a rőt, oktondi vér Nem vágyaktól, a láztól sustorog. Szemem, az olykor tompa fényű, sima, barna, — Világtól s szépségedtől máskor fáradt, Most nem tud megnyugodni rajtad, nálad, Rút fejfájás elől rejtőzget jobbra-balra, De kedvesem, a kezedre a csókok Ügy hulljanak most is, mint kék eső, S ha most nem is találkozunk, a vágy leső Szavával űz neked sok furcsa bókot, Fogadd el ezt, akármilyen kesergő, Fogadj el engem így — beteg vagyok — Fogadj el így, ameddig jneghalok, Míg ifjú vágyunk aggastyánná felnő . BERECZKY ZSOLT: ✓ így születtem ... Szívemben szép erők laknak, puha csókok és meleg. Szememben szelíd a bánat, és kedves a derű. Homlokomon a Vénuszt hordom, fényt ő ad nekem. __ szóf ián ajkamon tömör a szó, de szívesen adok mindenkinek. Selymes bajúszom a csókokat simítja, s karom ölelő, zöld inda, ha kell, világot befon. Vérem az embereké, minden sejt a gondjuk. Éveim szárnyas felhők, de halkan úsznak. Testem a köd és a napfény, fenyők álma és néma könny: így születtem. i. Vagyok vigasztaló, hideg szíveknek meleg, forró erőknek hűs áram, nyugtalanoknak nyugalom, ölelő erdei lomb. Névtelen ködök küldtek, alvó galaktikák, csillagpor hintette utam, jöttem, hogy a világ forogjon velem, s öleljek mindent, ami szív — a szívem. HARGITAI ISTVÁN: if Ernyő alatti képhez Őszi eső ezüst szikrája pattog A híd vasán, a vízen és a széles Úttesten sikong, mint közveszélyes Bolond a fék, és nehéz megavattok Húzódnak vicsorgón a fényre éhes Pusztaságból: az erőmű alatt, ott. 'S magányos tanyákban öreg parasztok Fohászkodnak vén egek istenéhez. Vadul esik. Várt eső ez. Sietve Jön szembe egy pár összesimult teste — Fölöttük széles ernyő feketüL Rámszól a hölgy: Ne írja ezt meg édes Pista, s ím — az ernyő alatti képhez - Kicseng e vers, mint esővert etűd... MOLNÁR JENŐ: KOVÁCSLEGÉy Y Vasat tanít engedelmességre és keze nyomán szikrák ugranak. Ügy cseng az üllőn víg kalapácsa, forró műhelyben hűs dallam fakad. Makacs minden fém. Puhítja tűzben. Más, mint veríték mégse töri meg.' Kemény acél sors, edzett fém élet! Mit tudnak erről kint a többiek? Neki tegnap, ma s ez lesz holnap is. Természetes már. Más nem is lehet... Nem gyerekjáték, könnyít hát rajta: kemény zárt száján füttyöt ereget. idegesített mellettem ez az ember. Nem élni akarása bosszantott, s még az, sem, hogy marhának titulált gyászbeszédében, mint ta­lán inkább az, hogy nem örült nekem, az embernek, az egyetlennek aki él és beszél mellette, mint ahogy én örültem neki, a még élőnek... Kínzó köhögés fogott el és nyúlós, forró nyál bugyborékolt fel a torkomon, fél- refcrdítottam a fejem és éreztem, hogy az arcom alá folyik... — Tüdőlövés — jött ismét a tárgyilagos, rekedt hang. — Na. neked tényleg befelleg­zett... Én szerencsésebb voltam. Ha reggelig nem fagyok meg, felszednek és egy-két hó­nap... Ajaj, ott leszek a nagy leszámolásnál... — Köszönöm... a pontos diagnózist — sut­togtam vissza és megint elfogott valami ért­hetetlen nevetnivágyás. Undorodtam a szám ízétől! A kövezeten, tüdőlövéssel, néhány órá­val, vagy perccel a halálom előtt undorodtam. — Tudsz még beszélni? — Tudok — mondtam és visszafordítot­tam a fejem, hogy hátha látok egyetlen csil­lagot is feltűnni a fekete égbolton. — Hogy kaptad a lövést? Mert én várat­lanul, valami hülye pech, vagy tudja az Isten, micsoda... Hazaszaladtam, hogy csokoládét vigyek a gyereknek... Svéd csokoládé volt.. Nagyon finom, ízlett a gyereknek; A zsidók kapták. De nekik már nem kell... Aztán men­etem vissza, mert éjszaka őrjáratra indultunk volna a katonaszökevények után és itt el­kapott egy vacak akna... Hogy az ég rogy- gyon rájuk... Ja, s te, hogy kaptad a lövést? ]t/[OST MIT mondjak? Mondjam azt, hogy éppen szöktem haza. Mert fél­tem. Mert az egészet nem értem és irtózom a vértől is, a haláltól is. Mindentől, ami itt van, itt volt körülöttem. Mondjam azt, hogy délceg levente létemre anyámhoz akartam bújni, mint kicsikoromban? Hogy erezzem ruhája szagát, keze simogatását, s hogy sírjak, sírjak... Mit tudom én, miért, de sokat sírjak, mert annyi kimondhatatlan símivaló volt * bennem. Most ezt mondjam el? Éppen ennek? — Na, mi van testvér, nehezen megy a Beszéd? *— Nem, nem megy nehezen... Engem ak­kor lőtték le... engem akkor, amikor... igen, amikor szöktem hazafelé... Itt lőttek le— de nem itt lakom... Esküszöm, nem itt.*. Egy pillanatnyi csend volt a válasz, aztán apró nyöszörgést hallottam, és inkább csak éreztem, hogy közelebb kúszik hozzám; Egé­szen a fülem mellett hallottam a hangját: — Akkor mégis jól mondtam, hogy meg- döglesz... Lelőttek, mint egy kutyát, mi? Meg is érdemied. Minden becsületes magyar a vég­ső1 harcra készül, s te meg szökni akartál... Megkaptad, ami jár... Lehet, hogy én fogtalak volna el. És én nem vagyok szívbajos... Én nem. Én tudom, mivel tartozom a szent cél­nak, a Kárpát-Duna nagy hazának... Én tu­dom... Te mocsok... Hallgattam és éreztem a leheletét, amint erőt gyűjt és éreztem a nyálat is, amely vé­gigfolyt az arcomon. Bűzös volt és csokoládé­illatú is és dohányszagú is. Svéd csokoládé és v Szimphonia szagú .:; * — Menj innen... menjen innen... Mit akar velem? Úgyis meghalok — nyöszörögtem ré­mülten. Még a haldokló is meg tud ijedni az élettől? — Te? Az biztos... Téged elintéztek... De vigyenek csak el innen engem... Nekem hiába hazudsz, itt laksz te... S ha nem itt, akkor is megtaláljuk azt a mocskos, defetista áruló­fészket, ahonnan kiröppentél, te piszok... És nem lesz kímélet... Az írmagját is kipusztít­juk az ilyeneknek... Jön a nagy leszámolás. Jön! ]V AGYOT jajdulva huppant vissza a kövezetre, hogy feje keményet köp-. pant. Anyám! Édesanyám. Húgom. Kishúgom. Ordítani, futni akartam, hogy meneküljek, és nem tudtam. Éreztem, hogy kiver a veríték, ujjaim vadul markolták a fagyott, havas jár­daszegélyt és megjelent előttem anyám... Már nem élt. Húöom is. ö se. Feküdtek egymá­son, alattuk vörös patakban kanyarodott a vér és felettük füstölgő pisztollyal állt valaki, akinek az arcát nem láttam, csak fekete csiz­máját és a kezét, amely véres volt és a pisz­tolyt, s az is véres volt... — Nem éred meg a reggelt, de ne is érd meg.;. Jobb, ha így halsz meg — hallottam a hahgot. És ekkor ordítva a fájdalomtól, szétszaka­dó tüdővel, bugyborékoló szájjal megfordul­tam, s kinyújtottam lassan, mind a két ke­zem ... Ü — Te, mit akarsz... te... te ... — sikoitoti g fel a rémült kiáltás, aztán már csak hörgés íf jött ki a torkából és még éreztem, hogy vég- ^ vonaglásában egy csizmás iáb rúg kegyetle- nül belém __ m; b Elvesztettem az eszméletemet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents