Népújság, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-15 / 244. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN FARKAS ANDRÁS: ÉJFÉL Fáradtan ülsz meghitt szobádban, Szürkén, mint az a kis veréb, Amely csak száll és egyre száll csak, S keresi nemvolt hangszerét, Az unt falon csipetnyi képek. Pár rajzuk éppen annyi csak, Hogy árnyékként úsznak szemedben, S a kép már múlt, málló iszap. Pedig te most a tiszta vízre, Élénk színekre hajtanál, Egy mozdulat, egy arc, ha hívna, Szűz réti fű, rőt rózsaszál, Vagy szellő, szellemek derűje, Ahogy deres hajadba túr, Vagy kellene, hogy játszanának Veled az ég, a kék azúr, De már csak este van. Az éjjel Döcög veled, mint halk vonat, Amely a pályaudvaroknál Pöfög és rozsdásan tolat, Nincs semmi, ami elevenné Hajlítaná a merevült Izomzatot, nincs cél közel már — Reggeltől minden elmerült. Azaz, hogy mégsem! Néma tettek, Nagy szándékok tömör sora Aprózza lépteit mögötted. Mint annyi jó, hű cimbora. Amíg a tarka kötelesség Kívánta rajzó életük, Éltek-forogtak, mint manócskák, Hogy hordjanak hangot-betűt, És célokat, amikben annyi Erő csobogja önmagát. Hogy jó megtenni és figyelni, Mert így öröm s így tart tovább, S már látod is, a képeken túl, Az átlátszóvá vált falon, Hogy éjjeli nyugalmad árán Felébredsz majd fiatalon, Fiatalabban, mint a percben, Mikor kezedből kiszalad A kedves könyv, s szemed lehúnynád, Mert már fáraszt a gondolat, Még ásítsz, és nyújtózkodol még, Megcsókolod jó kedvesed, Éjféli óra int derűsen, De táncát meg sem is lesed, Lassú eredben hűs nyugalmat Kutat már minden véredény — Egy perc és álmod messzefuthat Kelet ezerszín szőnyegén. POLNER ZOLTÁN: Szívetekre bízom... Megolvadnak a fegyverek a napban és tömegsírok kiállnak hegycsúcsok hajnal peremére. Felkorbácsolják a feledést. Talán halljátok még a törtetés örvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében. Talán meghalljátok szavam is, én, aki gyűlölöm a háborút és aki csodálom az életet, szívetekre bízom őszintén magam, nem kiálthatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam. Ne feledjétek a ciklongáz szívű szörnyeket, mert völgyeinkben gyönyörűt és megrázóan újat álmodik mostanában a Béke. MOLNÁR JENŐ: Október Napról napra kopik itt minden. Se zöld, se arany: mohó rozsda csak. Reggelre dér, aztán szél hajtja vén fáinkra a kövér varjakat. Mi lett a kert? Már nem gazdag ősz íze, zamata csurog itt le ránk. Hallgatás a zörgő bokorban, S pókhálóval lesz tele a ruhánk. Dél tüzel még, de ne higyj néki. Árnyékodban a bogár is remeg Pár perc a fény, a szél a fák kö nedves, szitáló homályt tereget. Hosszú az est. Falak közé hajt. Aztán elnyel a mély éjszaka. Tűnődsz talán, s könyvnél elaltat szekrényedről az almák jó szaga. GYUDké nGÉZA ; KOVÁCS SÁNDOR: VALAKINEK Valakinek Most játék a fegyver az élet üveggolyó agyában mint gaz, úgy terem a gondolatra szó • t Valakinek most féltve őrzött szerelme betelje?«"- világa újra épült immáron belül Valakinek Most lett gyereke az asszony mosolyog a férfi nem tudja, mit tegyen nézik — csak boldogok. ’KÓPIÁS SÁNDOR: KRECSMÁRI LÁSZLÓ: ŐSZI VERS Féllábú rokkantként állnak mind a fák most —« rongyos ruhájukról alvadtvér pereg, s mint fájdalmas sóhaj, ernyedt-búsán , száll az; ősz eleji szél a vérző táj felett:.. Utolsó rohamra indul már a kertben s mint szívenlőtt harcos, összerogy a nyár: végsőt nyög s a lelke egy kis ökörnyálon a megdermedt csöndben lassan tovaszáll és üvegesedé, nagy-nagy ég-szemére mint szívre a bánat, ráhull a homály ... KÓPIÁS SÁNDOR: Észrevétlenül Az éjt, mint egy fekete tűpárnát, hajnalokkal tűzdelem teli; a gyárkéménybol kilőtt Nap-golyó nyomjelzett pályáját mindig megleli. Az ébredés, mint egy óriás-pók, fény-hálót sző a város felett, hogy a félálomban zümmögő házak észrevétlenül belerepüljenek; HARGITAI ISTVÁN: M Őszi folyópart A Zagyva két partját belepte A‘z Ősz, a sárga szárnyú lepke, S szállong csak láthatatlanul; Mögötte fáradt lett a dús, zöld Part — és a fény vibrálva áttör A vízen, s a fenékre hull, Apró örvény nem játszik vásott Gyerekként a homokba ásott Áttetsző mélységek felett. A fűzbokrokba halak s rákok A part füvébe vadvirágok — Nyári titkokat rejtenek,,. Az asszony beletúrt a pénztárcájába. Idegesen és ugyan- i akkor értetlenül is. Egy pilla- ; natig kinézett az ablakon, i mintha az utcától várna taná- ) csőt, hol a pénz, vagy éppen [ ott lebegne az ablaküveg mu- ■ tatta négyszögben a százforin- I tos, amely még délben meg- : volt és most nincs. Még egy- ; szer végiggondolta: nem, sehol » sem váltotta fel a pénzt, volt « annyi aprója, és nem is ránt- ; háttá ki tárcájából, mert az í aprót másutt tartja. Akkor az : erszénynek is el kellett volna- vesznie. Az asztalnál ott ült a fia. 1 Feltűnően belemélyedt egy [ könyvbe, két csontos, kamasz i keze valósággal satuba szorí- ! tóttá homlokát és eltakarta ; szemét is, mintha az utcáról I beszűrődő fény ellen védené... — Szilágyi Erzsébet levelét ; megírta... — kántálta most i hangosan a fiú és az asszony 1 látni vélte, hogy ujjai közül- rásandít. — A fene ebbe a kölyökbe! i Nem bírok vele. Nem. Amióta ; az apja itt hagyott, végképpen i nem — mormogta magában az S asszony és újból kotorászni [ kezdett, most már reménytele- «nül, inkább csali tehetetlensé- > gében, a pénztárca gyomrá- ban... — ... azt is telesírta ... — Nem nyúlkáltál a pénz- tárcámhoz? — ... fiának a levél... — Hagyd a fenébe azt a Hu- [ nyadi nemtudomkicsodát... i Válaszolj, ha kérdezlek! — ri- ? vall rá most éles, majdhogy- 1 nem rikácsoló hangon a fiúra. 1 Már nem tud csendesen be- 1 szólni vele, már csak kiabálni, rikácsolni tud, ha hozzá szól. | És sehogysem képes legyűrni 1 magában a rettenetes és szégyentelen érzést: fél és irtózik [a saját fiától. A tekintetétől. A ’ titkos útjaitól. Az idegenségé- ’ tői. Félhülye röhögésétől és ' furcsa, szinte sokszor érthetet- 1 len szavaitól. A fiú felkapta a fejét és í összehúzta vékony szemöldö- | két. Szemében inkább düh, i mint riadtság. — Nem hallod? A fene ; egyen meg! Már válaszra se í méltatod anyádat, mi? — Mit akar tőlem? S miért- rikácsol itt? Nem vagyok sü- já két Hagyjon tanulni ... Már $ tanulni sem hagy?! — vicsor; gótt a fiú és felugrott az asztal '< mellől. Nyurga, anyjánál ma- ijji gasabb, de horpadt mellű, vé- 1 kony dongájú gyerek volt. Az f anyja akaratlanul hátrahőkölt, á — Azt kérdeztem, miért 1 nyúlkáltál az erszényemben? — Én? — kérdezte félhábo- ? rodott arcot vágva a fiú, va- ’ lami olyan nyegleséggel, hogy ! anyját még jobban elöntötte a J méreg. — Te, igen, te... — kiabál- [ ta most már mindjobban bele- | vörösödve. Nem, már nem tud- i ja fékezni magát, és megbánni ;se gyengeségét, lassan már 'Csa-k gyűloim tudja ezt a gyereket, aki pedig az övé, de csak volt, s aki úgy érzi, ellensége lett az elmúlt hónapok alatt. — Elloptad a százforintost. Én dolgozom, hogy legyen a beledbe enni, hogy ruhád legyen, hogy tanulhass, te meg képes vagy lopni. Az anyádtól. Piszok. Hol a pénz? Hol a pénz! — Ne hisztizzen itt nekem! De jól adja. Mit tudom én, hogy mire költötte azt a rongyos verest? Vagy kire? El- ugrassza a dohányt és nekem rendez itt színházat — kiabálta vissza a fiú. Az asszony egy pillanatra megdermedt. Mit akart mondani az a ronda kölyök azzal a Az anyja utána kapott. — Maradsz! Ide a százast, a százforintosomat! Add * ide, mert baltával hasítlak szét, te strici — visította most már1 megint, s ujjaival belekapasz-1 kodott a fiú kabátjába, hogy az lecsúszott a válláról. — Most már juszt se — i akarta kirántani magát anyja kezéből a fiú, de az ujjak ke- 1 ményen fogták, nem volt menekülés. Egy pillanatig némán néztek farkasszemet egymás-1 sal, mint két ellenség, akiket végső és döntő párbajra szólított valaki egymás ellen. — Add vissza a pénzt, te i tolvaj. Megállj, feljelentelek a rendőrségen. Elvisznek a javí- 1 Mindenki megértheti í Olaj csepp a gyárak szemén a könny; l a kapuk mosolyán emberek lépnek ki; ; a hosszú kémény: a bölcsesség ujja, i intelmét mindenki megértheti. 1 A hő és fény szerteágazik, s eljut az erekbe, idegekbe; i elektronok vájnak járatokat > az árnyak bazaltját megrepesztve. i A falak tömbjei megosztják a csendet, ; a benti hangokat elszigetelik, ? de az ablakok neon-négyszögei 1 megtöltik fénnyel az éj rekeszeit. .. A műhelyekben fémforgács húllik a földre, Js kunkorodik, mint agyban a gondolat; | a félköríves lelkek tér-idő-sejtése l kibontja a vasból a képzelt arányokat. ; A fogaskerekek törvényei szerint 5 együtt működnek a szívek s a gépek; l a ritmust a pillanatok gyűjtik. »míg a formákban újuló világ fölé lépek valakivel?... Csak nem sejti?... Vagy talán tudja is?... Lehetetlen. Arra mindig vigyázott. A gyerek előtt soha. Soha! És különben is, mit tudhat még egy tizenöt éves fiú. Vagy nagyon is sokat tudhat? Ránézett a fiára, de az már tüntetőén visszaült az asztal mögé, fejét ismét két markába dugta, mintha falat húzna közte és közötte: vastag, ledönt- hetetlen falat. De hol van a százforintos? Nem vihette el más, csak a fia. 'Eddig is lopott már tőle, két-három forintot, egyszer egy tízest... Gyerek- csínynek tartotta. De ez most száz forint, ez az összes pénze a fizetésig... Ez nem tréfa, ez nem gyerekcsíny. Odament az asztalhoz, megállt a fia mellett és inkább könyörögve, mint felelősségre vonva szólt most hozzá: — Ugye, te vetted el a százast? Add vissza! Hallod? Add vissza! A fiú felnézett, lassan végigmérte az anyját, úgy jegyezte meg: — Ne murizzon már itt nekem!... Hagyjon békét... — és darálni kezdte a verset: — Szilágyi Erzsébet levelét megírta ... megírta ... és... látja elfelejtettem. Maga miatt. Már tanulni sem hagy. Elmegyek, míg kidühöngi magát — ugrott fel. tóba. Börtönbe dugnak, hogy ^ ott fogsz rohadni. Szégyen- \ télén. " ( — Hagyjon békén! — váltott 1 fenyegetőre a fiú hangja. Az í asszony most már semmit se í látott, csak a fenyegető han- 1 got hallotta. Ezt a vészjósló , hangot, amelytől nem meg- í ijedt, de megvadult. Behajlí- ' tott ujjaival, teljes erővel ar- í cul vágta a fiút. A gyerek fel- \ ordított, hátraugrott, megtör-1 pant egy pillanatra, az anyja < még látta, hogy orrát elönti a í vér, hirtelen fellobbant benne • a szánalom is, aztán csak azt \ érezte, hogy megtántorodik a \ kapott pofontól. Megütötte,: visszaütötte a fia. i — Engem ütött meg? Hát' tudja meg, én vettem el a va- ] cak százasát. Kellett. Semmi < köze hozzá, hogy mire; Én se 1 kérdeztem, hogy a szeretőire s mennyit költ. Érti? Az ajtóban még visszafor-: dúlt a fiú, szipogva, véres or- ; rát törülgetve: — Azt hiszi, nem tudom ...} Azt hiszi, mert bedug a másik í szobába aludni, nem hallok í semmjt? Maga a szégyentelen.1 Igenis. í Még hallotta, amint becsap- j ta a konyhaajtót és hallotta: rohanó lépteit is. j Aztán egyedül maradt. Tel- l jesen egyedül. , 4 I ’ ANTALFY ISTVÁN: » t Ősszel, hozzád... ; Elkezdem újra (mindig kezdenem kell, > elölről, mint az ábécét az á-nál), ’ talán egyszer mégis, ha rámtalálnál, kit egykor elfogadtál, szerelemmel, de mert idővel megszédül az ember, a forró gőz fölé hajolva, már-már belé is hull, ha nem vigyázva hátrál, s rádöbben: ő, hány boldog óra ment el, vígasztalait, gyümölestelen, kegyetlen, i s jajdul a vágy; 6, jönne bár egyetlen abból, mi már a piákban, messze van! ! S így kezdem újra, céllal-céltalan, 1 ' hogy újra, s újra megszerezzelek, ; magamnak, ki már egy vagyok veled! ; HATVANI DÁNIEL: Hajnali állomás [ nagy lámpák a szélben menetelnek I fényükben kanyargó síneket visznek ' hallgasd a hangszórót a vonat már indul [siet bár nem soká ’ a nap utói éri úgyis 5 villogó ember-arcok vonulása S a söntés mögött poharakká rajzik is a nagy csarnok megkondul újra meg újra i mert valami melegség kell és ital . asszonytest mellett hortyogva aludni ; volna jó még í de nem várhatunk a nap-ragyogásra [ repíts zakatolás az életünk felé ) ő, a munka gépek fém-testén akar már sisteregni szikrázzon álmunk füstje a robogásban mert nem alkatunk a múlt dűlöngő falai alatt 1 röpülnünk kell a széllel dalolva röpülnünk kell a termelés gépein csinájunk expressz-vonaíot zenélve-száguldót tízemeletes hasakat újabb fénycsöveket : rakjuk le a síneket az új állomás felé újabb és újabb vonat indul a hétköznap ez a béke az élet iramlá&a nagy fénnyel vár valahol a nap s újabb állomások jönnek a zengő ! kanyarokba»
