Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-17 / 220. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN

FARKAS ANDRÁS versei:

Surran a fütty...

Surran a fütty üde lomb hűvösében, Csalfa rigó kora hajnali vágya Röppen a harmatos úton a másik Csalfa rigóhoz. Amíg odaérhet Szép üzenése, fülemmel a dallam Édes izét lopom én, aki éppen Hajnali álmomat altatom ébren.

Nyitva szemem, kutatom, matatom már, Mozdul-e, merre sietne, ha lépne,

Fent a magasban az ég. Az eszemmel Foghatom azt, hogy Minden a Törvény Halk utait pihenéstelenül is Járja, ahogy csecsemő anyakézbe Adja kezét, tipeg és el-elindul,

Mert ez a vágy, ez a perc, s ez a dallam, Mely üzenetre figyel üzenettel —

S itt vagyok én is. A fű ölelése Átsüt a bamba ruhán, hogy a testem Érzi a táj örömét, az opálos Fényt, ahogy izzik a fák koszorúján,

S érzi a jó anyaszívet a földben,

Mely löki-lükteti egyre a ritmust:

Élni, megélni magunkat az órán!

És becsukom szememet, hogy a kék ég Szembehúnyása remegjen agyamban,

És becsukom fülemet, hogy a dallam Egyszeri íve nevessen előttem,

S már nem is érzem a tolvajok átkát, Mert a rigó se, a fütty se szegényebb, Hogyha a kotta fülemben-agyamban Megmarad. Ámha kikérdezik egyszer, Üjra bevallom a tényt: a rigófütty Itt született, eme réten, a bükki Táborozás eme csendjén.

És ha a vers ugyanúgy tovasurran,

Mint a rigó, meg a füttye a lomb közt, Lelkemet is viszi már, viszi messze,

Halk utakon, pihenéstelenül is,

Mert van a sors, van a minden, a törvény, És üzenetre figyel üzenettel.

Kritikusokról

Mennyi a rossz kritikus s ezer-annyi az érv,

meg a szempont, Mennyi a szócsatd-hős, s élni akar valahány. Rút fogaik tetején folyik át ügyesen

a halandzsa,

S azt hiszik, ők igazak, s szülik az isteneket.

F. A.-nak ajánlom

Mennyi a rossz kritikus! — kiáltod.

És mennyi író! — kiáltom én.

Te a holnapnak írsz remekművet?

De én a mának írok róla véleményt!

(egri)

ISZLAI ZOLTÁN:

Embermilliók ereje

Az embermilliók halálát lm, valutákra váltva szórják Egymás fejéhez nap nap óta.

Tücskök zenélnek, itt a nyárvég..

A szavak érce összecsattan,

A kibúvók is vegyi bombák,

Az érvek túl a hanghatáron.

Tücskök zenélnek, mint a vízcsepp.

Vagyunk erősek, mint a tenger!

— Ha fenekéig felhasítják,

A perc kisimul, mint a nyugodt ég.

Tücskök zenélnek, hát szép e nyárvég!

BERECZKY ZSOLT:

trszi fénykép az íróasztalomon

Mindig profilból látlak,

kócos konttyal nézel valahová,

s összehúzod a kabátod,

puha kis sálad öleli fehér nyakad,

ajkadon a hallgatás búvó mosollyal

figyel.

Szomorú a szemed, a deres októbert figyeled?

Előtted halott levélek

kuszán örvénylenek,

a szél, csak a szél játszik velünk.

De nem ezt nézed.

Tekinteted egy új nyárba tévedt,

Mely csak ezután jön el tán, illatát, színét szemed idézi* és erre vár a mosolyod, s karjaid, melyek fázósan bújnak össze, a nyárban majd engem ölelnek,

és ajkadon pecsét lesz

a szám...

KRECSMÁRI LÁSZLÓ:

KOVÁCS SÁNDOR:

ESTI CITERASZÓ Gyermekkori emlék a kenyérről

A házereszen bóbiskol a csend ...

Az utcán bölcsen bandukol a béke s mint iromba, léha, lomha lajhár, nyújtózik el a fáradt nyugalom ...

Suttyó szelek suhannak nesztelen elrabolni illatát a fáknak,

Olyan est, mint öreg anyóka, aki az ég dolmányára varr ja a csillagok csillogó rézpitykéit.

A tornácon, a nyitott ablakban virágillat s tejszag ölelkezik ...

Hirtelen felkapja fejét a csönd. Valahol vidáman citera szól,

— hegyezi fülét a kíváncsiság — peng a húr s egy lány véle dalol s röpköd a dal, mint szélben a szoknya s benne az élet ritmusa ring.

Vágya a lánynak friss tüzű csókra — álmoknak ennél szebb dala nincs.

S most, hogy a békák kórusa is zeng, teljes lesz, s csodás a harmónia! Szívembe szívom minden kis csöppjét és ott kell virágként virulnia...

Ropogott tüskés bontott akácgally,

A kemencében szállongó láng falt. Feküdtem könyökölve az ágyon, Félhomályban csak nagyanyám láttam, Aki tölgy teknő fölé hajolva,

Mintha görnyedt agg gyümölcsfa volna S nem is az akarat mozgatná karját,

De hogy kell, mert a kenyeret várják Fehér tésztában dagasztott, csöndes Konyhán hajnali percek döcögtek. Szinte előre vártam, kendőjén Ha lehajol majd, az erősödő fény Félénk szirma rezeg s kicsiny válla Fölött átcsap a reggel hulláma. Mennyire övé volt mozdulata,

Kiművelt szinte, mint mások- szava, Kik talán nem értik most, ha mondom: Fényes jutalom neki sok dalomból, Mert nem panaszolta, ha gondját Apró vágyaim szaporították,

Két nehéz keze mindig, ha kértem Vagy ha nem is, tudta, formált nékem Cipót, aranyos kereket, melyből Ügy ettem, mint saját kenyeremből!

£fiQ&>&9MS>iP&M>)D90l&DgOei>t>gOtl>4XdPgOit>&gQtl>!DSOtP&gOtt >,

GYURKÓ GÉZA:

KEZEK

IX ANY ATT feküdtünk a fűben: ő meg én. Feküdtünk némán, félig le- ; hunyt szempilláink mögé be- i kúsztak a megtépett testű bá- j rányfelhők, nem az ég magasig ságában, hanem pupilláink ; mélyén hajtották egymást va- | lahonnan, valahová. A föld , meleg volt és fülünkbe beleli zsongott a fűdzsungel élete,

5 azt hallgattuk és saját szíwe- , résünket

A szerelem legszebb pilla- ál natai ezek.

Talán csak a vágyakozás I szebb ennél. Nem szebb. Va- ' dabb. Az harcra buzdít, ez

■ ringató békét önt végig egész í testünkön. Az ö testén és az én i testemen.

— Alszol? — kérdezte.

— Nem.

— Hallod?

— Igen ...

Madár kiáltott valahol, ri- | adtan. És mégis szép volt.

— Hová mennek a felhők? — í kérdezte.

— Nem kutatom a felhők tit- j kait. Tiszteletben tartom. Ta- ; Ián éppen ők is nászra gyüle- ; keznek. Tapintatlanság lenne.

— Nagyon megértő vagy — kuncogta és megfogta a kezem.

' Kicsi volt a keze, izmos és forró. Megcirógattam ujjai he- | gyét, megkarcolgattam tenye- j rém körmein. Elnevette magát.

— Játszol?

— Miért?

— Mikor kicsi voltam, mindig anyám ujjaival játszottam. Ez elment vadászni... ez lőtt egy nyulat... ez hazavitte... Ismered?

— ... ez megsütötte, ham, ez , mind bekapta és mégis erre ' szalad a nyulacska — csiklan- | doztam meg, hogy aprókat sikongott.

— Ha nekem is lesz gyerekem, az is — biztos — játszai ni fog az ujjaimmal — szólalt ; meg egy pillanatnyi ernyedt csend után. Megtanítom anyu- i lacskára is, meg a bölcsőre is...

S Tudod az milyen? Ó, a kézzel i nagyon sokat lehet játszani ...

— Simogatni is — fűztem ; hozzá.

— Ütni is — mondta most i komolyan.

— Most a kézről akarsz fi- < lozófiai előadást tartani? Adok i egy címet is hozzá, jó?

— Jó — nevette el magát

■ megint. És mi lenne a címe?

— A kéz szerepe az ember I állattá válásában ...

TJIRTELEN felült, kicsit fölém hajolt, hogy elta- ’ karta a felhőket és haja meg- ; csiklandozta az arcom.

— Cinikus vagy?

— Csak tréfáltam... Visszadőlt mellém, éreztem

karja hűvösét.

— Mindig mondasz valamit, fj ami elszomorít. Nem tudom

'miért, de valahogy mindig elo;

szomorít. Ez is. Hiszen a kéz olyan szép és olyan jó. Azzal simogatsz, azzal simogatlak, azzal vetik a magot...

— ...géppel...

— ... ne légy hangulatrontó! Igenis kézzel vetik a magot, kézzel gyógyít az orvos, kézzel formálják végeredményben a szerszámokat is, és kézzel sütik a kenyeret. Nem igaz?

Nem válaszoltam. Nem akartam megint mondani valamit. Hogy kézzel ölni is lehet. Nemcsak építeni, de pusztítani is. Vetést. Házat. Embert.

— Miért hallgatsz? Vagy megint valami olyan jár az eszedben?

— Olyan ...

— Ha a férfiaknak női lelkűk lenne, sohasem lenne háború — jegyezte meg váratlanul és kicsit élesen.

— S a nőknek férfilelkük ... Szép kis felfordulás lenne a természet örökös rendjében — próbáltam tréfával elütni a választ, pedig nem is kérdés volt, amit mondott. És mégis az.

Hozzámfészkelődött, s kicsit remegő hangon megkérdezte:

— Te tudnál ölni? Embert?

— Nem tudóm, ezen még nem gondolkodtam, s különben is ez a körülményektől függ...

/"’SATTANT a szó a szá- ján:

— Egyértelműen beszélj... Tudnál ölni, vagy nem?

Felültem. Ott feküdt mellettem, keze kicsit ökölbeszorítva, szemöldökét összehúzta, hogy haragos lett az arca, mint mikor a nap elbújik egy bodor felhő mögé és egy pillanatra árnyék borul mindenre.

— Most mit akarsz ezzel? Itt vagyok melletted, szeretlek, te is szeretsz, nincs titka testünknek egymás előtt, s ami szépet, jót adhat, azt mind megadja másikunknak. Hát most mit akarsz te a halállal?

Rám nézett, s egy pillanatra elfordította a fejét, úgy mondta:

— Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak... csak nő vagyok. S most az jutott eszembe, hogy itt benn — mutatott szégyenlősen testére — élet sarjadzik. Tőled. Kicsit megcsúnyulok, kicsit megszenvedek és egy emberkével több lesz a földön. S akkor megöli valaki. Egy másik ember, egy olyan ember, mint te. S te is megölsz valakit, annak a másik embernek a gyermekét, aki talán éppen így fogant az ég alatt, amikor a bárányfelhők futottak és te nem tudtad, hogy hová. Érted már?

Bólintottam. Értem.

— És most se válaszolsz?

— Miért akarsz az én válaszomtól más, soha nem ismert embertől garanciát kapni egy születő élet védelmére?

— Ez szofizma — legyintett! dühösen és most már Ö is fel- 1 ült. Ült velem szemben és né- < zett. Idegenül. Ellenségesen.5 Láttam a tekintetében, hogy a' gyilkost figyeli bennem, akitől' most kellene megvédenie a hol- \ nap születő életet.

— Te meg tudnál ölni egy ; embert, ha tudod, hogy az arra készül, hogy megölje a gye- \ rekedet?

T Ä T T A M, meghökkent!

■Ll egy pillanatra a kérdéstől, arcára most meghatóan J. mulatságos töprengés ült ki, 2 aztán dacosan villant a sze- sg me...

— Azt meg... Az olyan embert, aki arra készül, hogy • megölje a gyermekem, azt j meg tudnám ölni!

— Ezzel a két kezeddel?

— Ezzel a két kezemmel — i

folytattam most már követke- - zetesen. 1

— De hát ezzel a két kezeddel simogattál engem, ezzel a - két kezeddel játszottál anyád; ujjaival, s ezzel a két kezeddel tanítod majd meg őt is, a hol- ' nap születőt, hogy játsszék a: te ujjaiddal is ... És mégis?

Hallgatott egy pillanatig. Nem nézett rám. A fűszálakat' nézte, amelyek a naptól meg- i sárgülva, de konok elszántsággal kapaszkodtak láthatatlan' gyökereikkel a földbe, hogy i éljenek, hogy szaporodjanak, \ hogy mindig fűpázsitot tudjanak borítani ö alá és Én alám.'

AZ ARCÁN végigfutott ] egy könnycsepp. A föld ( rögtön felitta.

— Nem tudom... nem tu-} dom — rázta kétségbeesetten ■ a fejét és hozzámsimult, hogy \ éreztem, oly riadtan ver a szí- < ve, mint a kalitkába fogott ma- < dár szárnya. Átöleltem, meg- i csókoltam a száját, amely most < sós volt a könnyektől és puha,' mint a keze, amellyel az imént \ még ölni akart.

— Ne beszéljünk erről. Most j ne. És reméljük, hogy soha« nem kell erről beszélni. Csak í( simogass, csókolj, s játssz az ^ ujjaiddal, meg süssél kenyeret. Hidd el, én is inkább simogatlak ujjaimmal,- én is inkább magot vetek...

... rám nézett, nem gúnyo- lódom-e most vele, aztán el- j mosolyodott:

— ...géppel, ugye?

— ... nem, kézzel — moso- i lyogtam én is vissza. Aztán le-; dőltünk a fűre, némi még egy \ kicsit a felhőket, érezni egy-1 mást, élvezni ezt a csendes,' békés nyugalmat, amely duru- \ zsolva fészkelődik meg a kora 1 ősz sárguló palástja alatt.

— Szeretsz? — kérdezte hal- \ kan és megfogta a kezem. 1

— Nagyon — súgtam vissza i

és megcirógattam ujjai hegyét, í megkarcolgattam tenyerem' körmein. <

Elnevette magát I

HARGITAI ISTVÁN:

Pusztuló hársfasor

Vezényszó oda állította őket Őrségbe tán. S ott felejtette mind. Láttak nagyúri szerelmeskedőket —

S szerelmük elszállt méhek szárnyain.

Udvar, s a nagy park könnyű úri népe A semmié. Ők megmaradtak ott. Némán hagyják, hegy fürtjeik letépje Akárki, s szétvigye az illatot.

Azóta sem kaptak újabb parancsot.

— Sorfalukon már itt-ott rést ütött A támadó idő, s baltás suhancok.

És úgy tartják hatalmas fejüket,

Mint istenek, akik felett a végzet Pálcát tört rég, és mégis még igéznek.

MOLNÁR JENŐ:

cl hilzőil

Remegő fűszálon a harmat cseppje ül. Ragyogás, frisseség és kedv körös-körül.

Kurjantani kéne, tapsolnék hirtelen, csupa fény, csupa dal, csupa szín a szívem.

Nem is lehet folyton sötét gyász, fekete, a mező csupa zöld reménnyel van tele.

Tikkasztó aszályra jönnek a fellegek, irgalmas megváltás, az eső csepereg.

Mindenütt süt a Nap, mindenütt van virág, kelleti színét és szórja illatát.

Játékos, kacagó dalba is foghatok: emberek is vannak és nemcsak ordasok!

1BÖSZ JENŐ:

ESTE

Barangol kint az alkony, dőlt póznák árnya ing, — s a városszéli ködben ringatja, nézd, az utcát. —

Csatorna sír fölöttem, himbál, majd félve int, s csöpp kölykök: könnyű árnyak az alkonyt éjre mossák. —

Megnő a súlyos égbolt* s anyásán, s fájva vár — sötéűőn táncrakelnek megrémült árny-fiacskák, hisz Hold les ablakodnál!

S a nagy-nagy furcsa sál, az éj, hogy álmod óvja, sóhajként hull le hozzád. —

jPAPP MIKLÓS:

Vers, napsütésben

Amerre mentünk felpergett a föld, s bontott hajú, tág szemű lányok léptünkre szólók, reánk nevettek: vasárnap-arcú piros virágok,

ünnep futott velünk és mi hárman rákacsintottunk fiatal fákra, nyári kedvünk sütötte a tisztást pettyes labdánk fiam gurigázta,

aztán patakba követ dobáltunk, s belecuppantunk sikongós vízbe, törülközősen barackot ettünk: hancúrozó-jó, friss volt az íze...

Versenyt futottunk hazáig együtt, s kinyitotta a kaput előttem: két kis széken szemben vacsoráztunk barátokként, s nagyon ismerősen.

ÍFORGÁCS KÁROLY:

HINTA

Mint hintában, úgy leng a testem, Az égjük nap átdob a másiknak. - Az éj a tegnapból töröltet,

S a reggel a mába beiktat,

Hogy dolgaim elvégeztével A holnap kezeibe adjon.

Marokban a tégla, s kalapács,

Hogy utánam nyom maradjon:

Egy szöget beütök minden nap,

Egy téglát helyére teszek.

Ügy építjük fel a világot,

Mint tornyukat a termeszek,