Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-17 / 220. szám

1961. szeptember 17., vasárnap

NÉPÜJSÁG

9

„Könnyebb teherrel66 •. •

Pártmunkás a termelőszövetkezetben

IIÉLUTÁN érkeztünk a ^ bányatelepre.

Domboldalakon nyújtózó, erdők ölelte kanyargós út vezetett idáig. Az erdők lombtengerében már a közelgő őszt fedeztük fel: a felbomlott zöld sok-sok változata, a szín- árnyalatok rozsdálló tarkasága. Zászlók piros foltja lebegett a házakon, s az úttest fölött — az utat kétoldalt szegélyező jegenyefák között kifeszített drótokon — színes dekorációkat himbált a szél, köszöntő-üdvözlő feliratokkal. Sőt a házak, középületek falán is táblák; rajta az üzem legjobb dolgozóinak neve s teljesítménye. A bányásznapi sátorok előtt micsoda sokadalom! De a boroshordók körül, az italsátrak előtt még mindig népesebb a mezőny, mint máshol. Azt mondják, sok rádió és televízió fogyott el. És motor. A textilesek panaszkodnak: tavaly, tavalyelőtt négyen is álltak a kétmétemyi „pult” mögött, s alig győzték a kiszolgálást; most alig vásárolnak az emberek. „Itt is van ruha a boltban, olyan, amilyen kell és annyi, amennyit akar az ember — mondja egy idevalósi asszony —, ha meg az ember másmilyent akar, felül a buszra és Egerben veszi meg a szükségeset”. A fejlődés ide is betört, ebbe az erdők, dombok övezte telepre. Megnövekedett igényekkel kell konkurrálni a kereskedelemnek ilyen kirakodások alkalmával;

Sok bányász kapott kitüntetést. Hatvankilenc. S a kitüntetések mellé pénzt is. Van hát miből élni, költeni;

A legjobban dolgoz» bányászt keresnénk.

— A posta előtti sátornál megtalálják. Iszik. Hehe ..; — az útbaigazító a spiccesek vi- gyórával állja fürkésző tekintetem;

A sátornál valóban ráakadunk. 'Baráti társaságban sö- rözget. Hárman isszák a habzó italt, nagyfülű korsókból; Fényképet szeretnénk készíteni róla; Szívesen áll rendelkezésünkre. De baj van... nincs díszegyenruhája, amire a kitüntetéseket felrakhatná — azt mondja. Kocsiba ülünk — és az irány az új telep. Ott lakik a sógora; Annak van, Elkéri tőle;

ISMERÖSÜNK jóhírű, nagynevű vájár, szocialista brigádot vezet. És nincs díszegyenruhája, Miért...? Míg fut a kocsi a sógorék háza felé, megmagyarázza;

— Mikor legelőször divatba jött, mindenki kapott ünneplő ruhát. Hordta azt boldog, boldogtalan. A cigányok abban jártak a bányába is. Ittak, verekedtek, hemperegtek benne. Nagyon lejáratták a hitelét...

Az első háznál — frissen festett zöld drótkerítés fogja körül — megállást int. A kapu zárva, de a csipkés függönyű ajtó kicsit nyitva. Hozzák is a ruhát mindjárt, csak egy kicsit még le kell kefélni.

Várunk. Beszélgetünk. Névről ismertem már eddig is, csak személyesen nem találkoztunk még soha.

— A legjobban dolgozó csapat volt a magáé mindig — mondom. — Sokat hallottam róla a bányában, a telepen. Csak azt nem tudom, miért húzták-halasztották, hogy versenybe lépjenek a szocialista címért.

— Jó volt nekünk anélkül is. Azon gondolkozunk, hogy lemondunk a címről. Nagy a strapa. Még élni is akarok...

Ezek a szavak mellbevágTALALO

tak. Talán mert a legjobb szocialista csapat vezetőjétől hallottam ezt, tömény cinizmussal. Azóta is sokat gondolkoztam e néhány mondat igazi jelentése fölött. De még többet a szocialista brigádoktól...

Tudom, hogy a változó élet hozta létre ezt a brigádmozgalmat, amely minőségileg is más tömegméretű megmozdulás, mint az eddigiek voltak, mint a régebbi, elhibázott munkaversenyek gyakorlata.

Mert itt sem felülről, előre kidolgozott pontok, tervek szerint szervezték meg ezeket a csapatokat. Maguk a bányászok álltak az üzemvezetőség elé, s jelentették be elhatározásukat. Még tétováztak, bizonytalankodtak is a vezetők, nem tudták, mitévők legyenek a versenyt elindító kollektívával szemben; felkészületlenül érte őket a bejelentés és féltek, nem kelt-e visz- szatetszést ez a kezdeményezés a bányászok között, hiszen a régebbi formák nagyon leszerepeltek — mert lélektelenül engedték, hogy a szándékok bepiszkolódjanak. De a brigád- mozgalom ajtón és ablakon egyszerre dörömbölt — bebocsátást kért a bánya mindennapi életébe. Akkor is, most is csak egyet gondolok: a

szükségszerűség hívta életre az első kollektívákat, az embereknek az a felismerése, hogy egymásra vannak utalva munkában, az életben, s hogy ez az egymásrautaltság na- gyonis természetesen törvény- szerű.

IVT EM A PÉNZ hajtotta az embereket, akik legelőször mondták ki a szocialista szót a bánya vágataiban. Nem a pénz érdekelte őket — hiszen az úgyis megvolt, ha megdolgoztak érte. Azt gondolták: a technika állandóan fejlődik, a társadalom egyre inkább előre halad, s az emberek a régiek, megkövesedett erkölcsi normák szerint rendezik be életüket; alakítsunk ki új normákat, keressük meg azt az utat, amelyen utánunk mások is elindulhatnak új célok meghódítására. S keresik, kutatják az utat, a kibontakozás lehetőségeit A munka tüzében próbálják átformálni gondolkodásukat, mentalitásuknak új tartalmakat adva. Ez korántsem könnyű, az út is cikcakkos, tele buktatókkal. De a ma még meg nem írt, kőtáblába nem vésett új törvény, a szocialista morál és etika a gépek és szer*i:iiiitttliniiilt»miiliniiliiliitiillilitllil(ir-<lii»tti;i»it«nliu!illilllllillll,ltiiliiliiliiiiniiliiiiilii»iiliili|»''i' * .i«!iiiii'i«i'iiiiii»iniilimililimuiim Cili Iliin trrf;ii:iiii"iiiti:i;iirlni::r:> iiiiiiiiiiiitatiatifitMIHMIMUMillliiiif un itra'iiniiiiiiiiUMllll IMII millliM

számok árnyékában, a szénfal mellett vajúdva megszületik. S ez biztos már!

Az emberek önként vállalták a küldetés feladatát. Senki sem kényszerítette őket, hogy brigádokba tömörüljenek — a szocialista emberré válás folyamatának meggyorsítása idején. Ez a mozgalom kicsit forradalom! Forradalom a meg- szokottság hadállásainak szétzúzására, új hadállások felépítésére, emberek átnevelésére. Az átalakításnak ezt a felzaklató folyamatát nem mindenki bírja. Hiszen nemcsak a termelékenység emelésével kell törődni — ez másodlagos! — de „bele kell avatkozni” mások családi életébe, hogy ott harmónia szülessen; nem szabad magára hagyni senkit, de törődni kell mindenkivel — akárcsak a vérségi kötelékeken, a családon belül. Igen, mert a szocialista brigád a család fogalmának kiszélesedését kell, hogy jelentse —, s hogy efelé tendálnak, azt számtalan jel bizonyítja. A brigádon belül is — akár a családban — érvényesülnie kell kötelező törvényeknek: megosztani a szereteted az egymással törődést, kiterjeszteni a közös gondban és örömben való osztozást az egész brigádra, az egész társadalomra. Szépségben gazdag, bonyolult sorsok és életutak találkozása a brigád —amelyben senki sem képezhet magános szigetet.

'"Tisztelet és megbecsü- lés övezi azokat, akiket nem rettentenek a vállalt terhek, feladatok. Akik nem futnak meg a nehézségek elől. Említett bányászismerősöm „nem bírja tovább”. „Még élni akar” — kevesebb felelősséggel, kevesebb kötelességgel a vállán. Könnyebb teherrel. Persze, a könnyebb teher ideája sokkal vonzóbb, tetszetősebb. De hamis és hazug is! Mert ma már nem elég csak szimplán dolgozni, hiszen a termelés egyre inkább nem a technika, hanem az emberi kapcsolatok függvényévé válik. S ezt meg kell érteni: másként nem is lehet. A szocialista brigádok arra vállalkoztak végsősoron, hogy a termelés folyamatában egészségesebb emberi kapcsolatokat alakítsanak ki. Súlyos és próbára- tevő tehertétel ez. De az embert éppen az jellemzi, hogy mindenek fölött érvényre viszi a maga egyetemes akaratát.

Pataky Dezső

az a mondás, hogy borban az igazság. Lent a pince hűvösében, a poharazgatásoknál jobban megnyílik az emberek szíve, őszintébben mondják el gondolataikat. Talán ezért is van az, hogy az egri ember, akkor hívja meg újdonsült ismerősét egy kis pincézésre, amikor már barátjának is érzi. Baranyi Jenőnek kerek másfél hónapra volt szüksége ahhoz, hogy egy este így szólítsa meg az egyik tsz-tag: hát tartson velünk az elvtárs, hiszen azért küldték, hogy segítsen nekünk.

Talán az az este volt a fordulópont a munkájában. Valahogy jobban megnyíltak előtte a szívek — talán a bor is segített ahhoz, hogy megoldódjanak a nyelvek, és őszin téb- ben mondja el mindenki, mi bántja, mit gondol, min töpreng a belépés óta. Később már pince nélkül is mind gyakrabban sor került arra, hogy meg- megállítsák, ha a határt járta fáradhatatlanul, vagy az irodában kerekedjék hirtelen vitaest a szövetkezet valamelyik dolgán. De amíg eljutott idáig, nehéz dolga volt. Pedig elhatározásokkal telve érkezett meg az egri állomásra, menynyi terve volt a segítségre. Ügy jött ide, mint aki hazatér egy kicsit. Idevaló, nem új, ismeretlen hely számára Eger, hiszen nem messze innen, Egerbocson ringott a bölcsője, onnan indult el 11 évvel ez- lőtt szakérettségisnek, aztán a messze Leningrádba került, egyetemre. S most, esztendők után a párt ide küldte, közel a szülőfalujához, hogy segítsen a tsz-nek átjutni a kezdés buktatóin. Tervekkel tele jött és bizony az első időkben, bizonyos megnemértéssel találkozott. Bizalmatlanul méregették, ugyan mit is segíthet ez a pesti elvtárs. Aztán, ahogy teltek a napok, úgy változott meg az emberek véleménye. Ügy, olyan ütemben, ahogy rájöttek, hogy a pesti elvtárs, ha fel is cserélte ceruzával a kapát, azért meg tudja érteni, hogyha alá is írta valaki a nyilataoza- tot, azért a lelke mélyén vannak még gondok, azért az első időkben még a barázdák alatt is sejti a régi mezsgyét. És úgy érti meg ezt a vívódást, közben segít, hogy magára találjon az újdonsült szövetkezeti gazda.

az emberekkel, ez

lehet azt mondani, hogy öt hónap után, most már mind a hatszáz szövetkezeti tag személyes ismerőse, barátja, — de a többség egyre inkább azzá lesz. Amikor feltűnik a határban kissé zömök alakja, innen is, onnan is barátságos, hívó szó hangzik felé: jöjjön már ide az elvtárs egy kicsit.;., hallgassa csak meg, mit mondanak már megint..., s hogy befogadta, igazi segítőjének érzi a szövetkezeti tagság, azt talán legjobban nem az a bizonyos pincézés tükrözi, hanem az, hogy most már egészen egyéni gondokkal is felkeresik: esküvő lesz nálunk, nagy a kiadás, vajon nem tudnának egy kicsit segíteni rajtunk? — állította meg az egyik asz- szony. A másik a családi bajával hozakodik elő, a harmadik a gyerekről beszél, — és egyre többen a közösről, arról, hogy másként látnak most már sok mindent.

Persze, nem egyedül jutott el idáig. Amikor megérkezett, sokan segítettek neki abban, hogy véleményt formálhasson emberekről. A hármas párt- körzet kommunistái, Kozák elvtárssal, a párttitkárral az élen, sokat beszélgettek vele a tsz-tagokról, akiknek egy részét éppen ők győzték meg a nagyüzemi gazdálkodás előnyéről. A brigádvezetők, s az igazgatósági tagok is lépten- nyomon segítettek neki, ismerkedni az emberekkel, s ez annál is nehezebb volt, mert a tavaszon alakult tsz-ben a tagok nagyobb része sem ismerte még egymást;

A feladata, amiért ide küldték, kikeresni a termelőszövetkezetben azokat az embereket, akik a párt mellett állnak,- i gazán, szíwel-lélekkel, akik már a szervezés ideje alatt is kommunista módra dolgoztak. Belőlük kellett megalakítani a’ pártszervezetet, amelyre nem kisebb munka vár, mint egy több mint 600 fős közösségben a párt irányvonalát követni, képviselni. Hány éjszakába nyúló beszélgetés, vita előzte meg, míg tíz ember állt a hármas pártkörzet taggyűlése elé, hogy döntsenek a felvételükről, s míg megtarthatták az egri Dobó István Tsz pártszervezetének első taggyűlését

válik a szövetkezetnek, motorjává a munkának. Nem túlzás azt állítani, hogy ennek a tíz embernek, akik önkéntes segítői lettek Baranyi elvtársnak, nagy részük van abban, hogy ma már a tsz 600 főnyi tagságából 4—500 dolgozik. Abban, hogy amíg az első előlegosztásnál csak hatvan-nyolcvan ember kapott pénzt, most több mint 400 ember munkaegységei után számolta a könyvelő az előleget. És részük van abban is, hogy egy-egy közgyűlésen, küldöttgyűlésen, vagy akár egyszerű ebédszüneti eszmecserében is egyre többször hangzik el: jobban kellene vigyázni a közösre, hiszen a mienk az.

Hiba volna azt állítani, hogy a Dobó István Termelőszövetkezet megerősödése Baranyi elvtárs munkáját dicséri csupán. De része van benne.

Nem állítom azt, hogy a Dobó István Tsz felemelkedése csak Baranyi elvtárs munkáját dicséri. De azt meg kell mondani, nagy része van neki az emberi gondolkodás formálásában. Neki és azoknak az embereknek, akik ma a pártszer- ' vezet alapítók És tegyük még hozzá, a III. pártkörzet sok kommunistájának is, akik az első időben oly sok segítséget adtak a nevelőmunkához.

letelik a fél

NEMSOKÁRA

esztendő, s Baranyi Jenő, akit az MSZMP Központi Bizottsága küldött a Dobó Tsz segítségére, elbúcsúzik új barátaitól, visszamegy régi munkahelyére. De a búcsú nem örökre szól. Ügy mondja, gyakori vendég lesz itt, hiszen a közös munka közben baráti szálak szövődtek közte és a tsz tagjai között.

•— deák —

MOOT MÁR

ISMERKEDNI

volt az első dolga. Persze, nem

ott tar___________ tanak,

ho

gy ez a tíz ember kezdi felismerni, tudni azt, mit kell tennie. Persze, itt-ott még döccen a szekér, de egyre jobban egyenesbe jut. Leikévé

Meghalt

a zippzár feltalálója

A svájci Otmar Wintertha- ler, akiről joggal elmondhatjuk, hogy forradalmasította a ruházati ipart, nemrég, 72 esztendős korában, Svájcban elhunyt.

Winterthaler több évtizeddel ezelőtt találta fel a záppzárat és találmányát a svájci Mend- risioban alapított saját gyáraiban kezdte előállítani. A zippzár csakhamar az egész világon elterjedt, és így Winterthaler azok közé a ritka feltalálók közé tartozott, akik találmányukból maguk gazdagodtak meg.

Iszapvulkán tört ki

Nemrégiben, Bakutól 40 kilométerre délnyugati irányban, a Duvannij-sziget közelében, vízalatti iszapvulkán tört ki a Kaspi-tengerben.

A vulkán kitörését erős morajlás előzte meg, amit hatalmas gázkilövellések követtek. Az égő gáznyelvek mintegy 200 méter magasba csaptak.

Baba-Zade geológus, az

Azerbajdzsán Tudományos Akadémia levelező tagja elmondotta, hogy a legutóbbi 100 esztendőben vulkán működését ezen a helyen nem észlelték. A kitörés azt bizonyítja, hogy a bakui szigetcsoport környékén roppant nagy olaj- és gázkész- ietek rejlenek a föld mélyében.

Élet jár a kés nyomában

Látogatóg a hatvani kórházban

Anna nővér Macsár Klárika lázát méri

Minden túlzás nélkül el- dani kéjlak, a közelmúlt uraimondhatjuk, hogy még alig nak kastélya az emberi segí- száradt meg a festék a falakon, teni akarás, a tudományos em- máris megkezdődött a harc az bermentés hajléka lett. A faember életéért .egészségéért a lak hófehéren tündökölnek, az hatvani új kórházban. A haj- ágyak tiszta, fehér huzata arról beszél, hogy akik itt fekszenek, azoknak az életéért küzdenek, azokat meg akarják menteni az életnek, azt akarják, hogy újra egészségük birtokában élvezzék a munka örömét, s a munkájuk által teremtett jólét kellemes napjait.

Kik foglalták el a kislétszá- mú kórház kórtermeit? Járkálok a folyosón, egy pillanatra megállók a kényelmesen berendezett társalgóban, ahol a hangulatosan világított akvárium körül üldögélnek a járó betegek. Beszélgetnek, újságot olvasnak, van, aki behozta kedvenc regényét, hogy a nyugalom órádban elűzze aggodalmát

A sebészeten feküdt ezekben a napokban Macsár Klárika, akinek a tarló szúrta meg a lábát és ezért kellett gondos kezelés alá venni a kórházban. Anna nővér lép be éppen az ajtón, s a kislány láthatóan felderült, ahogy meglátja.

— No, a lakodalmadon táncolni akarok ám, Klárika — szól mosolygó arccal, s a kislány hálásan nyugtázza kedves szavait, hiszen nincs itt a tízéves gyerek anyukája, jólesik a mosoly, a becézés.

— Olyan jó az, hogy csak kitekintek az ablakon, s máris előttem van a megszokott utca képe! sóhajt fel Farkas Fe- rencné. — Megmondtam, hogy csak akkor operáltatom meg az epebajomat, ha Hatvanban is lesz kórház. Sokkal jobb ám itthon, mintha elvittek volna valamelyik másik városba!

— És Pesten? Oda szívesebben ment volna?

— Én nem!

— Én sem — mondja a másik kórteremben a csányi Csordás Lajos, akinek gyomrát „ápolgatják” az itteni orvosok. — Pest? Nem hiszem, hogy ott jobb lenne. Bár még nem próbáltam sem ezt, sem azt, de kórházat már láttam belülről, tudom, milyen különbségek lehetnek egyes helyek között. Itt minden olyan tiszta és olyan barátságos, talán azért, mert hiszen nem is vagyunk . olyan sokan!

A kórházi ambulancián mélyen alszik egy hétéves fiúcska.

— Koronatövisbe esett! Egy percre engedtem csak ki az udvarra, máris itt a baj! — szipog még mindig az édesanya, pedig a kisöreg már túl van a nehezén.

— Gyorsan kap még egy tetanusz-injekciót, mielőtt felébred, hogy azt se érezze — rendelkezik az orvos, és néhány perc múlva már ébredezik is a kisfiú.

— Jaj, de jó, hogy itt van ez a kórház! Minden pillanatok alatt kész! — néz még vissza hálásan az ajtóból az édesanya.

Egy emelettel feljebb már kicsit „rosszabb” a levegő. A műtőben folynak az előkészületek az operációkhoz. A sebészfőorvos, dr. Szabó László most ölti magára a fehér maszkot, amiből végül is csak a két szeme marad látható. Dr. Orbán Lajos még egy utolsó cigarettát elszív az előkészítőben, benn van már az altató, Boros Margit is, és az orvos segítőtársa, Fülöp Márta asz- sastens. Néhány perc múlva

alszik a beteg, akinék a vak- bele rakoncátlankodott, s mire a szemlélődő, mint magam is, észhez tér a nehéz levegőben, a seb bevarrva, kész a műtét.

— Ennyire egyszerű? — nyögöm ki verejtékezve.

— Ma már igen — válaszol mosolyogva maszkja mögül a főorvos, de nem ér rá beszélgetni, mert a műtőasztalon van a következő vakbeles”.

— No, ebből elég ennyi — jelszóval elhagytuk azt a műtőt, amelyik ma a legkorszerűbb a megyében, de mint ahogyan dr. Bánki Ferenc sebész szakorvos — aki Budapestről jött segíteni — mondotta:

— Az itteni kórház felszerelését tekintve, első osztályú, nincs oka szégyenkezni a legjobb budapesti kórházak előtt sem. A legmodernebb eszközökkel felszerelt sebészete, belgyógyászata, a betegek elhelyezése, ellátása, a konyha — a legnagyobb dicséretet érdemli, és természetesen azok, akik mindezt összehozták, akik ezekkel dolgoznák.

Már a felvételen járunk, ahol éppen egy kerekharaszti idős termelőszövetkezeti tagot hoztak a mentők, s mint az előzetes vizsgálat megállapította, benn kell maradnia. Csendesen behúzzuk magunk mögött a kórház nagykapuját, s egy pillantással újra végigsimogatom ezt az épületet, ahonnan a kés nyomán újra egészséges élet, az ápolás nyomán egészséges ember lép ki majd nap nap után.

Gs. Adám Éva

\