Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-16 / 219. szám
4 NEPÜ J AG 1961. szeptember 16., szombat feinst {Imfor um Puskák és galambok Szélesvásznú magyar film Micsoda pech! Olvasom, az újságban, hogy bizonyos párizsi cég felajánlotta . a Marigny Színháznak, hogy minden esetben ingyen szállítja az előadás egyik fő kellékét, a sósmandulát, ha az előadáson elhangzik — legalább egyszer — hogy: „A mandulát az E. Mattal cég szállította”, A megállapodás után, mintegy ellenőrzésképpen, megtekintette a darabot a cég főnöke is, de megdöbbenéssel kellett tapasztalnia, hogy a cég terméke nem éppen megnyerő „szerepet” kapott az izgalmas cselekményben — ugyanis a gyilkos sósmandulával mérgezi meg áldozatát. Micsoda pech; Ilyet művelni egy jámbor cég még j ámborabb termékével. A szűkszavú hír nem számol be a további fejleményekről, de gondolom, az E. Matial cégnek azóta — sósmandulából — befellegzett. (kyd) — OKTÓBER 1-én adja ki műsorfüzetét az egri Városi Művelődési Ház, amelyben tájékoztatja az érdeklődőket 1961/62-es évadjának munkát érvéről. — A JÖVŐ ÉVBEN a verpeléti Dózsa Termelőszövetkezetben 60 hold szőlőt telepítenek. A munkák elvégzéséhez már hozzáfogtak. — AZ EGRI DOHÁNYGYÁR kultúrcsoportjai megkezdték foglalkozásaikat. Az eddigi szép eredményeket elért tánccsoport már szeptember 7-től rendszeresen próbák Ezenkívül újjászervezték a Dohánygyár munkásakadémiáját is az 1961/62-es évre. — A GYÖNGYÖSI Dimitrov Tsz konyhakertészetében a jövő évben bevezetik a csőkutas öntözést, amely fejlettebb rendszerű, mint az ebben az évben használt bolgár öntözési módszer. — SZEPTEMBER 18—19-, és 20-án tartja az egri Városi Művelődési Ház balettiskolája a beíratásokat. — A HALMAJUGRAI Béke Termelőszövetkezetben ebben az évben 16 dolgozo kapott rendkívüli segélyt. A segélyben azokat a tsz-tagokat részesítették, akik valamilyen, saját hibájukon kívüli ok miatt nem tudtak az idén rendszeresen részt venni a közös munkában. Az utóbbi időben külföldön és nálunk is forgattak néhány filmet, amelyekben a hős a gyermek, a maga romlatlan, forrongva alakuló leikével, úgy, ahogyan a felnőttek között önmagát keresve csetlik-bot- lik. Tatay Sándor regénye egy dunántúli bányászváros elsős gimnazistáiról szól, azok közül is az öt elválaszthatatlan jó barátról. A megbonthatatlan barátság vezéralakja Boda Feri, . a tizenkilences kommunista bányásznak a fia. Egy évvel a Magyar Tanács- köztársaság bukása után indul az esemény, amikor a kegyetlen hajlamú csendőrfőhadnagy túlbuzgalommal teljesíti a parancsot — belelövet a bányászokba. A főszolgabíró és az alispán úgy tusolja el a csendőrtiszt túlkapását, hogy leszereltetik, de a gimnáziumban vívótanárnak osztatják be. Az elsős gimnazisták közül öten szövetségben állnak. A fiúk apró kalandokat keresnek, megtréfálják a nekik nem tetsző vívómestert, aki civilben is vérszomjas marad. Ebben az ötösfogatban a főszolgabíró fia megfér a kommunista bányász fiával, mert a gyerekkor még nem érti és nem érzi teljes élességében azt az ellentétet, amely az apák között feszül. Együtt találnak a város szélén, a patak mentén három puskát, egy vöröszászlót és ez a titok fogja őket össze. A bányászgyereket eltávolítják a gimnáziumból, s bár osztályfőnöke kiáll mellette, mert legjobb diákja, az igazgató kérlelhetetlenül felsőbb szempontokra és a kommunista veszélyre hivatkozik. A fiúk öten romantikus-kalandos sétáikat-portyázásaikat nagy izgalommal és sok-sok barátsággal élik: barlangot találnak, arról körülményesen megállapítják, hogy mire jó, a fegyvert elszállítják Boda Feriéi galambdúcából. Véletlenül, de felnőttes nyomatékkai értékelve veszik észre, hogy Boda Feri azért marad el egykét összejövetelükről, mert apjához megy, aki másik két társával a szénégetőiméi húzódik meg. Az események hozzák, hogy osztályfőnökük és a grófnak dolgozó régész is szövetségesük lesz. A felnőttek ellen, a felnőttek segítségével elérik, hogy Boda Feri édesapja és a másik két illegalitásban tartózkodó tizenkilences kommunista kiszökhessen az országból, Horthyék féktelen megtorlása elől. Az esemény vázát szándékosan ismertettük részletesen: a történelem hozza azt úgy néha, hogy a gyermekeknek bele kell avatkozniok apáik sorsába, csaknem azt mondhatnánk, felnőtt ésszel és elszántsággal. Tatay regénye és a regényből készült film sajátos keveréke az arányokat kissé megváltoztató visszaemlékezésnek és egy kétségtelenül nemes írói szándéknak: megmutatni azt a világot, amit 1920-ban, a Tanács- köztársaság bukása után egy évvel a csendőrök és szuronyaik jelentettek a haladó emberek számára. A tíz-tizenkét éves gyermekek világa bomlik ki előttünk, gondjaikkal, játékaikkal, barátságukkal és olykor elszántságukkal is. Azt a veszélyt, ami a nagyok közötti igazságtalanság miatt fenyeget minden becsületes embert, ők inkább csak érzik, mint tudják, de — cselekszenek ellene. A film hősei a gyerek-emberek, akik mellett és akik me- gett az élet igazi hősei passzív szereplőként, mintegy illusztrációkként tűnnek fel, egy-egy lélegzetvételnyi időre jelezve a kort, amelyben élniök kell. A drámai összecsapás lehetősége is csak itt-ott adott ebben a szívvel írt történetben: a csendőrök tüzelnek a csősz-kunyhónál a sejtett ellenségre, de a gyermekek jól elrejtett csele ugratja csak őket. összecsapás a felnőttek között sem történik, mert az írói szándék a drámai esemény utáni állapotban ábrázolja őket és a fiúkat, akik a hősökért küzdenek a maguk eszközeiveL Keleti Márton rendezte a filmet. Nagyon finom és egyszerű eszközökkel közeledett fiúhőseihez, mindegyik jellemét sikerült kitűnően megrajzolnia. Néha egy fintor, egy villanás, a teljesen közelről vett képek az arcokról, kitűnő hatást váltanak ki. Néha azonban az volt az érzésünk, hogy egy-egy jelenet hatását éppen azzal csökkentette, vagy semmisítette meg a rendező, hogy nagyon előkészítette. A záróképnél is mintha a lélektani pillanatot nem jól sűrítette volna: úszik a hajó az üldözöttekkel, hosz- szan tartó másodpercekig, s a néző a felszabadult érzés birtokában későn kapja a köny- nyesen búcsúzó Boda Feri arcát és a többiekét, akik ott állnak a folyó partján és indulnak haza — egybefogódzva. A szereplők közül elsősorban a gyerekekről kell beszélnünk. Tóth Laci játssza Boda Ferit, az üldözött bányász fiát. Rokonszenves jelenség és bár a film írói őt is idealizáltan fogalmazták meg, életre kelti azt az egykori valakit, aki az író képzeletében a regényt felépíteni kényszerítette. A többiek is jellemek a szónak nemesebb értelmében: mindent tisztán és igazán akarnak. Bessenyei Ferenc, Benkő Gyula állnak az élen a felnőttek közül, Mészáros Ágival. Szerepük passzív, de érzékeltették a kort és levegőjét, amelyben az esemény lejátszódik. Greggus Zoltán főszolgabírója hiteles, Kovács Károly alispánja jellegzetes. Agárdy, a csendőrfőhadnagy kegyetlenségét és vérszomját hangsúlyozza, Ráday Imre a humanista tudós típusát mutatja be. A film zenéjét Farkas Ferenc írta. Summázatul sem lehet elmondani, hogy a „Puskák és galambok” hibamentes film, de a maga eszközeivel, az írói szándék tisztaságával mutatott be egy kort — a drámai feszültség magas hőfoka nélkül. És ez a kor kegyetlenül üldözte az igaz embereket, azokat, akik az új világot akarták. Farkas András Mozik műsora EGRI VÖRÖS CSILLAG Puskák és galambok EGRI BRÖDY Az ítélet EGRI KERTMOZI Odttsszeusz GYÖNGYÖSI PUSKIN Amerika egy francia szemével GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Különös házasság HATVANI VÖRÖS CSILLAG Napfény a jégen HATVANI KOSSUTH Dr. Faustot elvitte az ördög HEVES A törvény az törvény pétervAsAra Utolsó össztűz FÜZESABONY Különös kirándulás műsora Gyöngyösön este 8 órakort SZERESS BELEM Balatonban este 7 órakort SZAZHAZAS LAKODALOM 1961. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT EDIT 25 évvel ezelőtt, 1936 szeptemberében halt meg HENRI LE CHA- TELIER francia fizikus és kémikus. Kutatásainak fontos eredménye volt az, hogy meghatározza a gázok specifikus (fajlagos) hőjét és a magas hőmérsékletek mérésére szolgáló ún. pyrométert szerkesztett. 225 évvel ezelőtt, 1736. szeptember 16-án halt meg GABRIEL FAHRENHEIT német fizikus. Ö vezette be 1710-ben a hőmérő „Fahrenheit-fokos” beosztását, Henri Le Chatelier mely az angolszász államokban ma is használatos 45 évvel ezelőtt, 1916-ban e napon halt meg DON JÓSÉ ECHE- GARAL spanyol író. Drámái középpontjába korának égető társadalmi kérdéseit helyezte, hőseinek sorsát nagy szenvedélyek irányították. Néhány híres darabja: Folt. mely tisztít, örült, vagy szent, Roberto de Pedrosa. 1905-ben az irodalmi Nóbel-díjjal tüntették ki. Szeptember 16-a MEXIKÖ nemzeti ünnepe arra emlékezésül, hogy 1810-ben e napon kezdődött el a spanyol gyarmatosítók elleni függetlenségi harc. Honnan tudnám ... De aranyos elvtársak, hát én honnan tudhattam volna, hogy a férjem sikkaszt? Hát azt hiszik, megmond az nekem ilyesmit? Dehogy mond. Csak sikkaszt ... sikkaszt, én meg itthon ültem tanácstalanul és egy szót sem szólt volna róla. A saját feleségének. Az autó? Kéz alatt vette, s azt mondta, hogy az Állami Biztosítótól kapott kis pénzt gyűjtötte össze. Nem a biztosítási díjakat, dehogy! A jutalékot. A házat? Jaj, hát nem kell így felfújni a dolgot. Hisz nem is ház az. vityilló, kulipintyó, odú, va- cok... S különben is takarékos ember volt az én férjem világ életében. Hozzá nem nyúlt volna a saját fizetéséhez... De hát, nem is kellett volna ahhoz olyan sokat nyúlni... Nyomorult 1900 forint. Még szerencse, hogy gyerek nincs és én is dolgozom. Különben meztelenül járhattam volna. Nahát, szóval, így történt, legalábbis én így tudtam, becsületszavamra. Hisz úgy kellett a fogunkhoz verni minden garast! A fogorvos is meg tudja ezt mondani, három fogamat csinált meg, tönkrementek a garasoktól! Hogy ez a nercbunda? Tényleg nerc? Nahát, hogy milyen aranyos az én férjem, így meglepni. Nem is hiszik, mit mondott, amikor megvette nekem. Ezt mondta: Szivikém, itt van egy olcsó szűr, pitykére már nem telt rá, szegények vagyunk... így mondta, s még könnyezett is. Persze, hogy megkérdeztem. Azt mondta a Bizományi kapujában egy öngyilkosjelölttől, 120 forintért, tízhavi részletre ... Igen, szép a bútor, csak nagyon fogja a port. Annyi bajom van vele, a porszívó nem szívja ki a piszkot belőle... Ú, ezt a férjem egy öreg barátja adta el, mielőtt kivándorolt volna Tanganyikába a nagyapjához ... De kérem, a férjem nekem nem szokott hazudni. Elhallgat dolgokat, nem mondom. De, ha már mond valamit, az igazság. A múltkor is megmondta, hogy baj van a hivatalban, mert rosszul írt alá valamit rossz papírra és lám, maguk már itt is vannak ...A bútort igenis, így ahogy van, úgyszólván örököltük. Mennyi is? Azt hiszem, negyven, vagy ötven forint volt kilója... Igen, kilóra kaptuk. Igaz hogy szép, barokk... természetesen tizenkét darabos, de fűteni is kitűnő, s ezért kaptuk meg tüzelő- anyagárban ... ...és mondják már az elvtársak, tényleg sikkasztott volna a férjem... Borzalmas. Nem értem és nem hiszem. Hiszen olyan szépen éltünk, hiszen megvolt mindenünk... Azt hiszem, nője van. A gazember. Hogy annak mit vehetett! (egri) 1 VASMAMi XXIV. Szerencsénkre, az iszonyatos dörgés nem tartott tovább öt másodpercnél. Újból csend lett és éreztem, hogy megszabadultam a váratlanul keletkezett nehézkedési erőtől. Szédültem, fülem erősen zúgott. Láttam a vezérlőpultnál álló Kámov feszülten komoly, de nyugodt arcát és tudtam, hogy az ismeretlen veszély elmúlt. — A baloldali ablakhoz! — kiáltotta Szergej Alekszandro- vics. — Melnyikov, fényképezni! — És szeme rátapadt a periszkópra. Az űrhajó baloldali falába ezeréit filmfelvevőgéphez ugrottam és, még mindig semmit sem értve, villámgyorsan Szabaddá tettem lencséjét, s megindítottam a filmszalagot. Aztán lázas sietséggel felkaptam hordozható felvevőgépemet és kinyitottam az „ablakomat”. Először semmit sem láttam. Mint mindig, a sötét, feneketlen mélység számtalan csillaggal volt teleszórva, amelyek nem hunyorogtak. Minden olyan volt, mint eddig. Am ekkor előttünk, az űrhajó teste előtt egy óriási tárgy szélének élénken megvilágított, torz vonalai kezdtek kibukkanni. Szemlátomást gyorsan növekedett, s úgy tűnt, furcsa gyorsasággal száguld, egyenesen az űrhajónak. Fura szikláhalmazokat, hegyes kiszögelléseket, mély, sötét repedéseket: a napfénytől csillogó hatalmas hegyet láttam. Menten szétlapítja apró űrhajónkat, amely rettenthe- tetlenül száguld feléje. Egy pillanat és a formátlan tömb űrhajónk ablakai elé került és eltakarta az egész látható űrt. Olyan közel haladt el mellettünk, hogy az volt az érzésem, ha kinyújtom a kezem, elérem világosszürke felszínét, amelyen a kiálló sziklákon ugrálva és a mély szakadékba merülve, villámsebesen suhant űrhajónk árnyéka. Egyetlen, tört vidék tűnt fel és az egész tömeg szinte felolvadt a mögöttünk levő térségben. A látvány elérhetetlen gyorsasággal eltűnt Megint nyugodtan sziporkázott a csillagvilág. Végtelen űr terült el ismét az űrhajó körül, s az volt az érzésem, hogy soha nem is láttam azt a torz törmeléket, amely elzúgott mellettünk és majdnem pontot tett űrutazásunk után. Az egész nem tartott tovább húsz másodpercnél. Megdöbbentem, sőt, bizony, kissé meg is ijedtem és gépiesen kikapcsoltam a készüléket. Nem volt mit filmezzek; Kámov mélyet sóhajtott. Arca nagyon sápadt volt. Elővette zsebkendőjét és fáradt mozdulattal megtörölte homlokát. — Mi volt ez? — kérdeztem halkan Arszén Georgijevics- tőL — Aszteroid. Egy törpebolygó, amelyet csillagászaink nem ismernek. . — Mi voltunk az elsők, akik láthattuk és.:. ilyen közelről — suttogta Belopolszkij. — A sok millió közül ez az egy esélyünk volt erre a találkozásra — mondta Kámov. — De én soha nem bocsátom meg magamnak azt a magabiztos kijelentésemet, hogy lehetetlen előfordulnia. — Miért beszél így? — ráncolta össze homlokát Paj- csadze. — Csak a Mars pályája után kell tartanunk az asz- ter óiddal való találkozástól. Ott van a főövezetük. A Föld pályája közelében ritkák. Az, ami most történt, egészen kivételes, ritka eset. — De ez az igen ritka eset az életünkbe kerülhetett volna — mondta Kámov; — De magának is — szólt közbe Belopolszkij. — A mai technika még nem képes megelőzni hasonló összeütközéseket. Ha bekövetkezett volna, senki sem lett volna oka. Kámov néhány másodpercig hallgatott. — Persze, igaza van — mondta. — En csak abban okolom magam, hogy kijelentettem: lehetetlen a találkozás. Ez jó lecke nemcsak nekünk, hanem valamennyi jövendő űrhajósnak. Ki tart szolgálatot a vezérlőpultnál? — En felelte Belopolszkij. — Folytassa a szolgálatot! Es Kámov elhagyta az obszervatóriumot; — Maga pihenni akart? — fordult hozzám Pajcsadze, amikor az űrhajó parancsnoka mögött becsukódott az ajtó. — Jöjjön velem. Mára élég voll Beléptünk a fülkénkbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk a kerek ablak két oldalán függő hálóinkban. — Nekem még most is Konsztantyin Jevgenyevics mondata jár a fejemben — mondtam. — Emlékszik, azt mondta, hogy a mai technika nem képes megelőzni a hasonló összeütközéseket. De vajon nem lehet összekapcsolni a rádiófényszórót valamely automatával, amely megváltoztatná az űrhajó irányát olyan esetben, amikor akadály tűnik fél? Nem lehetne felszerelni az űrhajót robotpilótával? — Ilyen műszer nincs — felelte Pajcsadze. — Amit lehet a repülőgépen, azt nem lehet az űrhajón. Ne felejtse el, hogy mi a tehetetlenség folytán repülünk. Motorjaink nem dolgoznak. Ahhoz, hogy megváltoztassuk az űrhajó irányát, be kell kapcsolnunk a motorokat. Előre kiszámítani, hogy összeütközik-e a feltűnő test az űrhajóval, vagy sem és milyen irányba kéll fordítani az űrhajót, egyetlen automata sem képes. Egyelőre nem kepes — tette hozzá, — A jövőben lesz majd ilyen készülék. — Erre nem gondoltam. Tehát őrölnünk kell annak, hogy ez az eset számunkra kedvezően végződött — „Eset!” — ismételte Pajcsadze. — Parancsnokunknak éles a szeme, biztos a keze. A találkozás pillanatában éppen egy előttünk levő objektumot figyeltem, s amikor feltűnt ez az apró bolygócska, a vészjelzés után azonnal észrevettem. Röppályánk vonalától jobbra és feljebb haladt. Elkerülhetetlen volt az összeütközés. Útvonala keresztezte űrhajónk útját. Bárki Kámov helyén elfordította volna az űrhajót, de Szergej csak lefékezte a gépet olyannyira, hogy elengedje maga előtt a bolygót. Hibátlan szemmérték, és hidegvérű nyugalom kell e manőver vég« rehajtásához. Vegye Figyelembe, hogy egyetlen másodpercnyi gondolkodási ideje sem volt. Arszén Georgijevics látszólag nyugodtan beszélt, de nekem feltűnt, hogy Kámovot keresztnevén említette. Ez csak olyankor történt meg vele, amikor nagyon izgatott volt. — Milyen távolságra repültünk el a bolygótól? — Alig hatszáz méterre. Csak most fogtam fel a veszély teljes nagyságát, amelyet elkerült űrhajónk. — Ilyen kis távolság miatt a bolygó magához vonzha- tott volna bennünket — mondtam; — Repülésünk gyorsasága miatt — felelte Pajcsadze — a naprendszernek ez a parányi tagja semmilyen hatással nem lehetett az űrhajóra, amely egyetlen millimétert sem tért el pályájától. Sőt, egy Hold nagyságú test sem gyakorolhatna észrevehető hatást a másodpercenként huszonnyolc kilométeres sebességgel száguldó űrhajóra. Annál kevésbé egy ilyen parány. (Folytatjuk.)
