Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-10 / 214. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN A TEJSZAGŰ ESTE lassan felcammo- ^ gott a hegyre is, bébújt a padlásabla­kon és elöntötte a sötét levegőt. Lent fények kancsalítottak. A hold hidat csapott a Balato­non, amely csaknem egészen a hegyi házig ért. Mintha nem is férne el még közben a falu. Este minden más. Az illatok is tisztáb­bak. Katica kidugta a fejét a padlásablakon. Hűvös, nyirkos levegőt szívott be. Jólesett a fülledt nap után. Mélyen lehúzta és sokáig fújta ki. Most jók az esték. Eleinte félt alko­nyaikor. Ezer babonás ködalak támadt fel és mind a nyaka köré akart fonódni. Mire ré­mületéből kilábalt, kalimpált a szíve. Pedig tudta, hogy a felhányt ócska asztal, meg a széna pattant, zizzent. Le is mehetne a házba, de már megszokta itt, amióta nem fél az es­tétől. Ilyenkor nem jön senki Zsófi nénihez. Ha valahonnét elüzennek, sietősen zörgetnek az ablakon, nem kell ajtót nyitni, tehát rejtve maradhat az idegen előtt. Senki nem tudja, hogy itt van. Zsófi néni nem mondta el. Ha tudnák, biztosan feljöttek volna hozzá. Ha mások nem, a lányok. Felszisszent és a hasához szorította a ke­zét. Ha másképpen lenne, Béla most már ro­hanna Zsófi nénihez, megzörgetné az ablakot, mint a többi férfi, mondaná, hogy eljött a ne­héz óra. Becsukta a szemét, hogy elűzze a kínzó, tolakodó szégyenérzést. Nem akart szé­gyenkezni. Nem akart megalázkodni. Ehhez pedig az kellett, hogy ne gondoljon a falura, apjára, Bélára és szüleire. Nem amiatt szé­gyenkezett, hogy lányfejjel gyereke lesz. Ezt az érzést már akkor elűzte, amikor először vette észre, hogy az asszonyok gyanakodva biggyesztik le a szájukat, ha meglátják. A magányt szégyellte. Az sem fájt, hogy az apja kitagadta. Nevetséges. Miből tagadta ki? A háztájiból? Honnét szorult egy Eszterházy-cse- lédbe ekkora gőg? Béláéknál egészen más a helyzet. Nekik régen is volt. De azok is ne­vetségesek. Hát hol van már a régi tekintély, a vagyon? Ott, ahol a papa juttatott földje. Mit hisznek magukról? „Nekem nem kell me­nyemnek!” Ezt mondja az anyja. Az apja meg bólogat, hogy úgy van. Megszokta. An­nak idején benősült a gazdag lányhoz. A fiuk pedig könyörög. Az anyja kijelenti: „Megha­lok, nem élem túl! Micsoda lány az olyan! Különben sem való hozzád!” L1 ESZES, KEREK hasában indulatosan dobbantott a magzat, aztán nyújtózott 8 rúgott egy nagyot, csibész módra. Katica meg akarta simogatni a talpát, de már másutt hancúrozott a lába. Mert csak az lehet, azzal kalimpál, az öklével még nem tudna így do­bolni. Lehet, hogy Béla anyjának van igaza. Nem __ való hozzájuk. & Elhúzta a száját, s megvetően nézett le aS falura. Igaza van annak az asszonynak. Deí azért nagyon fáj, hogy nem tudja gyűlölni ah fiút. Pedig meg kell tanulnia, különben na-aj gyón nehéz lesz egyedül a kicsivel. -s Szemével újra kitapogatta a házat. Körül-« belül. Este minden más, ilyenkor nem tudja® pontosan, melyikben lakik Béla. Három fény- ^ pontot pásztáz. Közülük valamelyik. Mindent este végigbarkácsolja a környéket, amíg meg- i leli őket. ! Apjára még most sem tudott igazán hara-l gudni. Kissé sajnálta, hogy nevetséges lett. 4 Mehetett volna ellene panaszra az elnökhöz.! Ugyan. Senkinek semmi köze hozzá. Nemi adja ki magát. Ne sajnálják. Papa biztosan | gondolja, hol kellene keresni, de nem jelent-! kezik. Még csak az kellene, hogy erőszakkal) vegyék rá: törődjék vele. így legalább kitalál? valamit az öreg. Senki nem tudja, hogy elza-| varia, nyugodtan mondhatja azt is, ha here- | sik, hogy elutazott. Három hete Zsófi nénin | kívül csak messziről látott embert. Idegen J hangot is kétszer hallott, amikor szüléshez“) hívták az öreg bábát. | De jó, hogy feljött ide! Nem kell tűrnie az J asszonyok zavart, megvető pillantásait. Miért ( van egyik-másik zavarban? Es milyen jogon) vetik meg? A MIKOR IDEÉRT, helyreállt lelki egyen- % súlya. Most is átvillant agyán egy új í gondolat. El kellene menni innét. Fél óra alatt £ beviszi a vonat a járásba. Miért ne szülhetne? kórházban? Ez először jutott eszébe. \ Lefeküdt a megvetett szalmazsákra és ne-? hézkesen szuszogott. Az utóbbi napokban, fő-1 ként amióta elkészült a pelenkák beszegésé- f vei, állandóan figyelte magát. Észrevette, í hogy nehezebben szedi a lélegzetet, rövideb- r t * N SZEMES PIROSKA: ÄZ UNOKA beket alszik, s arra ébred, hogy ég a dereka. Ha helyzetet változtat, megkönnyebbül, me­gint megébred és forrónak érzi medencéjét, szinte tüzel belül. Még egyszer kinézett a padlásablaknyi ég­re, és behunyta a szemét. Még nem pirkadt, amikor fáradtan felült, lábát papucsba bújtat­ta és várt, hogy dereka kissé megnyugodjék. Fel kellett kelnie, mert égette testét a lepédő. Lassan, lábujjhegyen járkálni kezdett és ki­nézett az ablakon. Semmi nem érdekelte most, csak az, hogy elmúljék ez a kellemetlen, rossz közérzet. Ha mozgott, kissé enyhült, de amint megpihent, újra kezdődött. Félni kezdett a szüléstől. Izgalmában észre sem vette, hogy felöltözködött, mint akinek sürgős a dolga, út ra készen állt. Dátum szerint holnap, vagy holnapután lenne meg a kicsi. Már alig volt más gondo­lata, mint a készülődés. Nem törődött az ap­jával, sem Bélával, csak az előtte álló ese­mény foglalkoztatta, ötkor megy a vonat. Még leér. Beszól Zsófi néninek. Biztosan rossz néven veszi. Nem baj, úgysem marad itt. Ha rendbejön, majd megfizet neki, de kórházban akarja megszülni a kicsit. Most már félne itt. Türelmetlenül indult a létrá­hoz. Már éppen meg akart fordulni, hogy ka­paszkodva lemásszék, amikor észrevette, hogy útját állja valami. Az ajtóban egy köcsög tej állt. Még langyos volt. Rajta egy szál piros szekfű, a földön selyempapírba csavarva fésű, tükör. Hirtelen éhes lett, s jól meghúzta a te­jet. Csali azután kezdte szorongatni a szekfűt és a többi holmit, de a tükörbe már nem nézett bele. Sietnie kellett. Még nem fájt semmi, csak langyosan, lágyan sütögette be­lül, s elcsendesedett benne a rugkapálás. Az öreg bábaasszony méltatlankodó váll- vonogatással vette tudomásul, hogy elmegy. — Te tudod... Az én kezem alatt még minden gyerek világrajött.. . — mondta és ványadt, szürke varkocsával babrált. Katica szeretett volna nyugodt és tapinta­tos lenni, de* olyan ingerültség fogta el, hogy nem tudta türtőztetni magát. — A köcsögöt otthagytam, nem tudtam lehozni — hadarta. — Csak a virágot, meg a tükröt és a fésűt... A BABA ELŐSZÖR azt hitte, hogy va­^ lami más baj van Katicával és hirte­len kiugrott az ágyból, majd sietve öltözködni kezdett. — Ö küldte, ugye? — kérdezte a kapkodó öreget. Amikor az végre megértette, miről van szó, megrázta a fejét. — Nem aranyom, nekem senki nem adott semmit, nem is tudtam róla ... Most, mintha megszűnt volna az égés, Ka­tica gyorsan belenyomta bőröndjébe a szekfűt, a pelenkák és réklik fölé. A fésűt és a tükröt a kistáskába tette. Az öregasszony megértet­te, hogy Béla járt itt és rögtön megenyhült. Készségesen ajánlkozott, hogy segíti levinni a hegyről Katica csomagját. Azt gondolta ma­gában: ha éjjel itt volt a fiú, eljön az már nappal is, s akkor megmondhatja, hova ment a lány. ★ Amikor a kórház hűvös, klórszagban uszo levegőjét belehelte, valamelyest megnyugo­dott. Kiállították a fejlapját, nővér kísérte a kórterembe, megmutatta, melyik lesz az ágya, majd elvezette a vizsgálóba. Katica hirtelen megállt és összegörnyedt. — Mi van? Csak nem fájás? — kérdezte a nővér. — Nem tudom, azt hiszem ... /CSAKUGYAN JíEM TUDTA. Csakugyan azt hitte. Hát így vagyok? Így kezdő­dik? — Milyen időnként? — érdeklődött tárgyi­lagos hangon a kísérő. — Most, először... — No, akkor még van idő — legyintett, s amint Katica kiegyenesedett, elindult előtte. A fájások közötti szünetben elkomorodott. Miért akarja itt mindenki vigasztalni? Az a fiatal orvos, aki másodszor vizsgálta meg, azt mondta: „Nem kell búsúlni, nem olyan nagy dolog egy nőnek gyerekkel...” Hát nem lát­ják, hogy eszébe sincs búsúlni? Fáj. Ezt tud­ta, készült is rá. Csak ez a fájdalom fáj. Más nem! Miért hiszik róla, hogy kesereg? Meg­mutathatná nekik a szegfűt. Elmondhatná életének ide vonatkozó történetét, hogy meg­nyugtassa őket: nem kell sajnálni. A gyereket ő akarta. Nem félrelépés, nem tévedés volt. Akiknek ez nem tetszik, azokhoz semmi köze, lám, nincsenek is itt. De nagyon nevetséges­nek találta, hogy magyarázkodjék. Nem mindegy, hogy ezek itt, mit gondolnak róla? Később észrevette, hogy hárman-négyen is körülveszik. Azt kezdte érezni, hogy fontos személy lett. Elhatározta, hogy még csende­PAPP MIKLÓS: Himnusz a békéről L HARC (Mindennapjaink krónikája.) Gúla-sorsunk széles és kemény, mezsgyéje hideg s meleg, mind többre növő; rontások, hitek közt egész új keret, a magma fölött s az űrben gyorsuló kerékként forog, leesiink-kelünk, összecsapnak régi és friss atomok, minden mozdulatunk a fáradság, s az akarat harca, ember-évszakok iitköznek-hfvnak minden pillanatba’, nemcsak ajkak örülnek, fogak is harapnak a csókban, szú a rostok ellen küzd, mi magunkért a holnapokkal, avar zöldet húz, földünk harcol száguldó rakétákkal, vállunk súlyos, de nap mint nap, emberes terheket vállal, izmok harca süt a kenyérben s testes verejték pereg, korrodálnak tegnap-huzalok, futtatnak új idegek, nem hagy feküdni az Írás s küszködök egyre a tollal, kötelességekkel-örömmel rengeteget párbajoztam, és párommal is, hogy gyerekünknek tiszta jövője legyen, óriás füveket kardlapoztunk meredek réteken, visszahúzott a völgy, de mi mentünk csak, egyre csak följebb, kosár-virágú fák hívtak s testünk az oldalra görnyedt, Jajj-jó, hogy harc ez az élet és küzdelem a ml sorsunk, eddiginél tovább mindegyre újabbért átkozódunk, Jajj-jó, tudom, harcolni kell mienkért, együtt-útunkat, amerre mi megyünk, barna és piros virágok nyílnak. n. HÄBORÜ (Valaki mindig megkavarja a sötétet a világosággal.) Hozzánknőtt harcok ezek. De feldördülnek a a tegnapok: izzanak, hallom jól, a haláltvisltó légcsavarok, szelek cibáltak s tátogott a csönd hólyagos torka, emberformájú sejt-halmazok futottak káromkodva, hullásán fehér kövek között vonszoltuk magunkat át, bombák tüzével szétriasztott, feketéllő molekulák, kék tökhéjként meredtek a dolgok s a tályogos égen hold se volt, s vizsla-lámpák elől bújtunk tintahal-éjben, áraműzött ionok: mi, életünket rongybacsavartuk, süvöltő gépek vágtak, visszapörgött a föld alattunk, sikítottam, hogy szép fiam van s szerető feleségem, nem pusztulhatunk átokkal átvert, borzadt testű télben, meg kell maradnunk: ellenük, kikben ég nincs semmisem, PAUL ELUARD verso: Könnyű dallam Jártam, néztem magam elé, s a sorban téged láttalak. A mezőn téged láttalak. Az erdőn téged láttalakj Ahol végződnek útjaim, a szenved és-vágy napjaim, ahol megfordul a kacaj, hol elválik a víz, a tűz. Télen nyáron csak te. és te. Szállásomon: csak te, és te. Karjaimban: csak te, és te. Álmaimban: csak te, és te. Tőled én el nem mehetek! (Fordította: AnUlfy István-* <£ szemekké szétvert kalászok: mi, sokan, százezernyien, s az életért hittük az utat: messzire, tovább vezet, szobákká lesz, kályhává s felrepít majd bogár­gyermeket, s együtt leszünk mindig mi akkor, újra s újra harcolok: könnynélküli szemek várnak s feldoromboló napok, ID. BÉKE (Most az örömről énekelek.) Fenyők zöld sípjukkal fütyülnek az éles levegőbe, fityfiritty-fák, gyerekek-mi, erősek futunk előre, fakasztó szél pergeti fel a bokrok színes szoknyáit, kerek dombok és örömök (emberi áron) várnak itt, kuncognak csitri fecskék, ovális, fénylő bogarak, sziklaroppantó, húsos növények nőnek csúcsok alatt, teljesedő homlokuk s szívünk hívása mindig a több, fény pásztáz bennünk s értelembeszökkent ösztönök, sárgadinnyekaréjú földek búzánkat ízesítik, s fölvigyorog a háború-Rém, küzdők ellene mindig, megrettenések csapnak át hozzámlelt hullámaimon, fehér felhőt hólyagzó tejből s tűz-borból jót iszom, méhecske-párna vagyok, meg fehérre áldott ág, nap-golyóval gurigázunk, őrzöm levelek illatát, tudom jól, hogy bezárkózva nem maradhatok s szótlanul, s ki újraélt egy vad világot, tanárként nektek tanul, akarom, hogy ne szünet legyen a két háború közt a béke, ne álljatok, mert hiába vártok: fussatok elébe, három ujjú: egyik rád, másik a túlra s a harmadik jövőre mutat: otthon-házakat, parkok jó karjait, méz-ízű, asszony-ember, gyerek-kacagású a béke, akard mindennap, mert így kapod csak, magadért cserébe, alakunk villantja: a teljesedést s a lényege új: dolgos kéz meg cirógatós, s ökölbe összeszorul, szem is a béke: téged vigyáz s látjuk magunkat benne, ő süt puhát meg ropogóst ember-meleg kenyerekbe ........... ho sszú gyertyát gyújtok magamból, ittas kanóc gerincem, közel-világ, izzó hegyek lobognak föl ereimben, valami szétnövő kör vagyok (úgy hiszem) óriási, tág: tettek a léptek, sugarat nyújtok, megyek fönnre, tovább, gömb a létem: villámos kor, kerek család meg két gyerek, babusgatom s béke-tiértek akarom a versemet. Látszólag mellékdal: Mátrai-magas a sorsom, hegy-völgy, jó-rossz egyként vagyok. Hó-gombolyag csibék gurulnak: sárgalakú holnapok HARGITAI ISTVÁN: SZEPTEMBER Ropogós, friss huzatban kel a Hajnal. Nyárfák ezüst fejét ölelgeti. Pámás, jő derékalját elveti, S felkel a Nap, mint tátogó aranyhal. Szellők a rét füvét fényesre fújják. Csíkos hátát csillantja lent a csibor Az ér vizén. És előhúzva sípját Az Ősz halkan játszani kezd a sípon... Kirándulók utója őrtüzet gyújt A nyári tájban,, s énekel bolondul, Fcgadkozik: semmi sem változott! Az ég, a víz, a felhő pont olyan még, Mint legutóbb — csak a dal ősi rendjét Bontják még bántó, messzi sebben viseli a fájdalmakat. Annyira feltűnt ez, hogy az egyik orvos meg is kérdezte: — Nem fáj, kismama? — De igen — biccentett és összekulcsolt kezébe vájta körmeit. — Derék asszony! — bólintott elismerőleg az orvos. 1/ ÉT FAJDALOM KÖZÖTTI kurta pil- lanat következett most, és Katica fülé­ben visszatáncolt a szó: asszony! Asszony vagyok! És anya leszek nemsoká­ra. Az erősödő fájdalom közepette is boldog­ság öntötte el. Hullámként csapkodta, olyan­formán, mint a vihar a Balaton vizét, csak sokkal-sokkal pompásabb, nagyobb, borzonga- tóbb vihar volt ez. Még az utolsó, - pokolian fájdalmas fájdalom is, amely után teli torok­ból kezdett üvölteni egy rekedt, soha nem hallott, de ismerős hang. Bódult agyának első tiszta villanása ez volt: az én lelkem, a kisfiam sír. ★ Másnap, amikor először tapadt mellére a csöppség, olyan természetes volt minden, mintha már réges-régen így lett volna. ★ Délután elszenderedett. Lebegő, könnyű álma volt. Ébredéskor apja állt az ágyánál Megenyhülten, várakozóan mosolygott. A sze­me azt mondta: no, eljöttem, mebocsátok. Ka­tica nem hatódott meg. Lehunyta szemét, s a szomszéd ágyakra fülelt. Mindenütt beszél­gettek, mindenkinél látogató volt. A nyitott ajtón nagy csokor szegfűvel Béla apja nyikor­góit be csizmában, lábujjhegyen, s ellenséges pillantást vetve a korábban érkezett látogató­ra, az ágy másik felére állt. Katica hol az egyikre, hol a másikra nézett, de olyan tekin­tettel, hogy azok még jó napot sem tudtak mondani. . — Mit akarnak? — kérdezte, de úgy, hogy maga is idegennek hallotta a hangját Apjának reszelt a torka, megköszörülte. Alázatos szemmel nézett lányára és csöndesen motyogta: — Hát... mégiscsak az én unokám... — Meg az enyim... — nyekkent meg a másik, és idegesen forgatta öblös markában a szegfűcsokrot. _— A fiam nincs itt... simított végig taka­róján Katica. — Szóljanak a nővérnek, majd.. megmutatja... AZ APA ARCA indulatosan megrándult Lopva a szomszéd ágyakhoz nézett, nem hallatszik-e át a beszélgetés. A lányához Ú akart szólni, de ahogy ránézett, megakadt, és £ dühösen a szegfűsre pillantott. , X — Maga mit akar itt? — mordult rá. S — Amit maga £ — Nincs hozzá joga! x — Annyi van, mint magának! g. — Ez az én lányom! * — Akit elkergetett! X — Semmi köze hozzá! g — Már hogyne, amikor az unokámnak az © anyja! • X Katica indulatosan közbevágott. § — Szégyelljék magukat... Nem tudták re volna ezt elintézni nélkülem? « A két férfi az ágyhoz szorult, mintha el g akarták volna keríteni a szavakat, hogy ne § hallatsszák át a szomszédokhoz, rj Az apa a lányára pislogott és pamacsként Fiszétugró bajuszát harapdálta. A másik most «észrevette kezében a csokrot, amelyről már «rongyokban lógott a papír. Sután Katica felé ö nyújtotta. « — ö küldi... És kérdezteti, hogy harag­éi szol-e rá, és eljöhet-e? — Mondja meg a fiának, hogy eljöhet... A «többit meg majd megbeszélem vele. S A NŐVÉR BESZÓLT, hogy vége a láto- £ gatásnak. A két férfi hátrább húzó­Y.dott és várt. Amikor meglátták, hogy a nővér 3 feléjük közeledik, nyújtott nyakkal ágaskod- £ tak fel, de nem mertek közelebb menni. Ka- .T. tica felült, elhelyezkedett az ágyban, és ma- ggához szorította fiát. Ká se nézve a két öreg- £ re, szoptatni kezdett. Nem emelte fel a fejét, de látta, hogy a férfiak elindulnak az ajtó fe­ji lé. Amikor kiürült a terem, körülnézett. Min- £ den ágyon némán és lehajtott fejjel ültek az J. asszonyok. * Most már ő is olyan volt, mint a többi. ti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents