Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-03 / 208. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN G. MOLNÁR FERENC: Bányászok násban, az omló szén robajában, a felvágódó szénpor-felhőben és éles sikollyá fagyott a hetyke hang. 17 GY PILLANATRA halálmerewé der^ medt mindenki a fronton, s csak a bányafák apró reccsenései pendültek meg. Valaki káromkodott. Egyikük ordítani kezdett, mire a másik rákiabált. A pillanatnyi dermedtséget a szerencsétlenség ijesztő valósága váltotta fel. Mindenki a beszakadt fülkéhez rohant. Janit a helyéből ki vágódott oszlop hanyatt lökte, hogy átbukott a kaparóláncon. Jenő bácsi azonban az omlás alatt maradt. — Ide, emberek!... — hallatszott a hangja. — Él. Nem temette be a szén. Itt van. A feje... — Ne kapkodj a fejemhez, hé, azt a keserves... A szenet szedjétek le. Jani? Már Janit talpra állították. Szédelegve dőlt az egyik társa vállára, aki ijedten tapogatta végig Jani testét. — Fáj?... Hol fáj?... Jani behúnyt szemmel rázta meg a fejét, ahogy a vízből kibukkanó ember szokta. — Azt a keservit...! De látszott rajta, hogy még mindig nem fogja fel: mi történt. Mintha félig aludna. Kábultan, pislogva, grimaszokat vágva imbolygóit, s ha nem fogják át a derekát, talán összenyaklik erőtlenül. — Jenő bácsi? — ordított fel hirtelen, tágra nyílt szemmel és ellökte az őt támogató társát. — Mi van vele? Emberek, hol van Jenő bácsi? A TÖBBIEK LÄZAS gyorsasággal szed^ ték a szenet, bontották a hatalmas kupacot a beomlott fülkéből, amely csak félig temette el Jenő bácsit. A riadtság azonban ott lapult a mozdulatlanná merevedett vonásokon, hiszen senki sem tudhatta, mi történt az öreggel: eltört-e valamije, a lába, vagy... erre alig mertek gondolni: a gerince. Mert... a szén... — Emberek... — az öreg hangja szinte kö- nyörgött. Jani megbabonázottan nézte a nyüzsgő embereket. A néma, hangtalan küzdelmet a szén ellen, az emberért, az életért. Csak olykor hangzott el a csendes figyelmeztetés: — Vigyázz!... Itt emeld!... Most... óvatosan!... Jani mellébe valami görcs ugrott, mert a szíve alig akart mozdulni, a tüdeje alig akart levegőt beszívni és az agyában egyre csak az lüktetett: gyil-kos... gyil-kos... Két kezét az arcához kapta, ujjai ráfeszültek a fejére, a fogait csikorogva összepréselte, s halkan nyö- szörgött... Gyil-kos..., gyil-kos...: lüktetett a vér az agyában. — Engedjetek; Valaki a karját feszítette eléje, s úgy nézett rá, hogy nem bírt még egyet lépni, mintha megbénult volna ettől a tekintettől. — Jenő bácsi!... — kiáltott kétségbesetten. A FRONTON MÄR a robbantás után voltak: éppen szeneitek, amikor odaért. Megfeszülő izmokkal hányták a kaparóra a hatalmas szívlapátokkal a széndarabokat. Egy pillanatra megállt, nézte a munka ritmusára lendülő mozdulatokat. Ilyenkor mindig elszomorodott egy kicsit, s legbelül azon kesergett: miért nem lehet ő is ilyen fiatal, mint ezek a csupa izom, szikár testű emberek. Miért kellett neki fiatalságának legszebb éveit átkínlódnia. Hej, ha ő is most kezdhetné!... Balkezével nekitámaszkodott az egyik támfának, jobbjában pedig a bányászlámpát lógatta. Nézte az embereket, figyelte a munkát. Ha nem szégyellte volna, azt mondta volna magában: gyönyörködöm benne. Vén bolond: füstölgött magában, ha elkapta az ellágyulás. Pedig benőhetne már a fejed lágya. De — úgy látszik — az öregség csakugyan a második gyerekkort jelenti. Akkor tud úgy lelkesedni az ember és elérzéke- nyedni minden apróságon. Mert a mesék világában él, ahol a hatalmas erejű óriások és a csillag szépségű tündérek élnek. És a boszorkányok: kajánkodott magában tovább. Ilyen boszorkányok, mint ezek: sötétek, szénporosak, hogy rájuk nézni is ijesztő. De még a szavuk is visszatetsző olykor: faragatlan, durva. Valaki egyszer azt mondta, hogy ez már a mesterséggel jár együtt. Lehet. Kemény munka ez. De emberek végzik. Emberek. Akikben van szív is, ha mégoly feketére festi is izzadt bőrüket a szénpor. Az ember pedig mind egyforma: kiben több a szép szó, a csiszolt mozdulat, kiben kevesebb. Vagy: csak látszik kevesebbnek. Ismerni kell őket. Mint ő is. Itt van, tegyük fel: a Jani. A harmadik évtized felén túl. Aki hallja, könnyen rámond- ja, hogy szúr a szava. Pedig csak kötekedni ? szeret. Évődni. A munkát azonban maradéktalanul végzi. Olyankor minden idegszálával dolgozik. Tudja magáról, hogy jó munkás, és erre sokat ad. Ha a sikta után felhajt néhány korsó sört, mindig hozzáteszi: Ja, barátom, a bányászat nem gyerekjáték. Ahhoz nem tej- begríz való. J ANI MINTHA megérezte volna, hogy vele foglalkozik gondolataiban, most felegyenesedett, a lapátnyél végét a tenyere fészkébe bújtatta, s laposakat pislogva, mélyet lélegezve körülnézett a fronton. A tekintete szinte megállt rajta. — Jó szerencsét, Jenő bácsi! No, emberek, ráhajtani, mert itt van a főaknászunk! Most aztán nincs szuszogás! Ügy vigyorog hozzá, mint aki jó tréfát hall valakitől. Még a homloka is belepirosodik, pedig a szénpor csíkokba ül ki rá. — Adjon azért nekem egy hivatalnoki cigarettát, Jenő bácsi! Tudja!.., Közelebb megy, de az arca komoly marad. — Tudom, hogyne tudnám. Ismerlek már. Most az következik, hogy az aknász, vagy a főaknász csak hivatalnok, úri ember, aki nem dolgozik, csak sétálgat. Hallottam már eleget. — Tán nem így van? A többiek is köszönnek, ahogy elmegy mellettük, de csak félfüllel hallgatnak oda, hiszen megszokott előttük is a jelenet. Ha egyszer elmaradna, azon lepődnének meg. — Tüzed sincs, ugye? — Eltalálta. Ott van a kabátomban — bök hátra két szippantás között a tárnokkal megtűzdelt front hátuljába, a kaparó mögé. Rágyújt ő is, miközben azt is meglátja, hogy Jani megint derekas munkát végzett. A fülke már majdnem teljesen kiszenelve. $ Ahogy körbejáratja szemét, a főtén csak g megakadt a tekintete. f, — Te, Jani, hát ez? ... — Mit csodálkozik? Csak nem fél? & — Nincs biztosítva. o. B(jgz JENŐ: Jani felnevet. a — Hát aztán? Ügy áll a front, hogy ez 1 már nem számít. \7 ALAKI MEGSZÓLAL mellettük, de ’ nem fordul feléjük. A hang olyan, mintha a Kovács Géza hangja lenne, de az ő fülkéjének viszont arrébb kellene lenni. — Már én is szóltam Janinak, de rá sem ^ hederített. Nem tudom, mi bújt belé. Jani neki dől a gömbölyű, meztelenre tisztított bányafának, szívja a füstöt, mintha vérébe akarná felszívni, és mosolyog rendíthetetlen nyugalommal. — így gyorsabb. Többre lehet menni. — Vagy a kórházba — ezt újból a szomszéd vetette oda, miközben hátra lépett a kaparó mögé, a kabátját keresve. — Ha kellene, akkor sem menne össze — bök a főte felé Jani. Csupa erő, csupa magabiztosság. És hetykeség. Nem szokott ilyet csinálni soha, de most a bőre alá bújt valami. Legénykedik. Pedig tudja, hogy az szabálytalan, amit tesz. Lehet, hogy őt akarja ugratni. — Ne legénykedj, fiam, a főtét nem szabad ilyen szabadon hagyni: tudod. Nem tegnap jöttél ide először. — Éppen ezért — felemeli a lapátját, a feje fölé emeli, miközben a támfának dőL — Olyan ez, mint a szikla. Nézze csak, Jenő bá ... Huppant a lapát a nedvesen csillanó szen- falon, apró kis nevetés hullámzott utána, de a mondat nem ért a végéhez és az apró nevelés hulláma is megtört a morajban, a csattaHARGITAI ISTVÁN: VASÁRNAPI MEDITÁCIÓ Hát ősziek a csillagok | A A hétköznapok pergőtüzében megedződnek a kétműszakos lelkek; engem az ünnepek torony-darui a hömpölygő szürkeség fölé emeltek. Az ég földrehullt üvegszilánkjai megcsillannak itt-ott a tájban; a világ testén minden évszaknak külön-külön medreket vájtam. Az eszmék néha úgy váltják egymást, ahogyan az ősz megdermed a télben; a Iázadozás zsákutcájából sokadmagammal én is visszatértem. A vasárnap széles sugárútján ragyogó léptekkel haladok, s a mellékutcákból mellémszegődnek a hűséges, komoly hétköznapok. ANTALFY ISTVÁN: Várakozás Azért állunk csak (menni kéne már!) mert rakodás van. Konyhabútorok. (Izzik a nap, szinte ég a határ) A vasutasnép ott sürög-forog. Kalauzok (jegykezelők!) s a tiszt (a forgalmista!) rakják. — Fogd! Emeld! (A bútor színe fehér, mint a liszt...) Sietni kell, mert drága most a perc. A járgányos jön. Leáll és segít. (Kötelessége? Kérdi? Kérdezik? Nem!) Még néhány zsák — az is útrakél. (A zsákban postacsomag és levél) Kész. Megyünk. A járgányos is tovább indul — megtörli izzadt homlokát... Hát ősziek a csillagok! Egy fokkal sötétebb az ég. A hegyek körvonala kék, S olyan távoli valahogy. Kívül a sarkon lámpa ég A ház előtt, ahol lakom: Egy sárga villanylámpa rég Bevilágít az ablakon. Száz nyári éjen semmisem Nékem a lámpás: nincs sötét. Pedig kigyúl az rendesen És pontosan: időben épp... S a fény a fekete karón Egyszerre előtérbe lép, S megül a sötétkék falon, Mint tussal festett őszi kép. KOVÁCS SÁNDOR; Szettihiiej izo^gcd&m.niaL Szememmel megkereslek, Átkötlek két karommal, Ébren tartom a szíved szerelmes szorgalommal. Hajad ha fésű bontja, Dúdolok én is veled, Hangunk fonódjon össze, Mint a kari énekek. — Hallgasj — hallatszott a főaknász erőtlen hangja. Jani erre ellökött valakit maga mellől, és szinte négykézláb bukott az öreg kínlódó arca mellé. — Jenő bácsi — lehelte kétségbeesetten és megrázkódott a válla. — Segítek, segítek, meglátja, hogy... A Z ÖREG CSAK a szemével intett, hogy rendben van. Kékessé vált szája széle azonban már erőlködve kapkodott a levegő után. Látszott a szörnyű kín a szemében, de a jajszó nem buggyant ki a száján. — Segíts..., fiam... Jani kétségbeesve nézett széf maga körül. Feszülő izmú bányászok erőlködtek körülötte, vonallá préselt szájak árulkodtak a sietős erőfeszítésről, valaki a fogai között szűrte ki a káromkodást, amely a tehetetlenséget panaszolta fel. — A gerenda! Belekapaszkodott és pattanásig duzzadó erekkel próbálta megemelni a gerendát, ami alatt a főaknász feküdt. — Vigyázz! Nehogy tovább szakadjon...! Az óvatoskodó a sötét lyukat tátogó főtéré mutatott. A biztosítás azonban egyre gyorsabban készült már a kapkodó, de biztos mozdulatok nyomán. Valaki a telefonba ordított segítségért a front végén. Viszont mellette egy másik az erőlködéstől nyögött. A gyorssá váló lélegzetek sípolása a fülébe hasított. Izzadtságtól síkos bőrrel feszült a hátának az egyik társa; Kemény, nehéz küzdelem folyt az emberért, az életért... — A vállát fogd! •— Jenő bácsi! Hallja! Hall engem? — Óvatosan! — Vigyázz! — Emeld meg! — A gerendát tartsd! MEREDT SZEMEK a főaknász arcát őrködték, miközben nagyon óvatosan, nagyon lassan megpróbálták kihúzni a fellazított széntömeg alól. Ha az arc mozdulatlan aléltsága nem változik közben, akkor húzhatják. Szinte centiméterenként... Lassan... Iszonyatos kínlódással... Ziháló tüdővel... Pattogó aggyal... Az egyik csak a főaknász légzését figyeli. Nagyon nehezen, nagyon kínlódva, él- kékült ajakkal erőlködik... De lélegzik. Hangja sincs; Csak az izmok dolgoznak, csak a figyelem feszültsége vibrál az izzadságszagú, nehéz levegőben, mint a villanyvezetékben az áram; Szinte hallani a csend per- cenését. A támfák pattognak, mintha omlani akarna az egész front; Jani a gerendát markolja másik két társával együtt, de szeme a főaknász arcán, pillanatnyi szünet nélkül. Él..., él..., gyil-kos..., gyilkos... Mondaná, hogy nem akarta, hogy ő nem azért... de hát... A percek óráknak tűntek. A bányászok háta, karja, homloka, arca már verejtékben j fürdőit. A lélegzetek egyre gyorsabbakká és egyre kapkodóbbá váltak; — Most! Sikerült! — Él — csak ennyit mondott Cseh Andris és leroskadt ziháló mellel a tárnia mellé, — Vizet hozzatok! Aztán Jenő bácsi kinyitotta a szemét. Nagyot, mélyet lélegzett. Vagy talán sóhajtott. „Csodálkozó szemmel nézett szét maga körül, Omint aki nem érti: ez a sok bányász miért Evan körülötte, miért bámulják ilyen mered- X ten. * Jani mellé guggolt. Kezével az öreg vállat £ fogta. 2. — Én... nem akartam... § r GY LÉLEGZETNYI CSEND. Aztán Kofi -*-i vács Géza mond valami nagy durva- $ ságot. A düh mondatja vele, de Jani ettől fi csak a fejét horgasztja még mélyebbre. Jenő bácsi megmozdul. Fel akar ülni, de o nem tud. Még nincs annyi ereje. De a mozduld lat nem fáj, s erre néhány fekete, izzadtság- Ó tói barázdált, az erőfeszítéstől elkínzott arcon 2 a mosoly húzódik végig. S, — Feküdjön csak, öreg, pihenjen! Ä — Akar-e vizet? 2 — Konyak kell az öregnek, nem víz. S — Meg fiatal menyecske... ú Már hangosan felnevet valaki. Jani azon- h ban nagyon komoly arccal guggolt Jenő bácsi q mellett. Valahogy az egész olyan hihetetlen 2 még előtte, hogy alig érti. 5 — Gyerek vagy ... Jani... nagy gyerek ... x A főaknász arcán fáradt mosoly, de tekin- X tétében nem a harag, hanem csak a korholás I? látszik. x — No, jól van!... Szerencsésen... megúszol tűk... %■ — Nem haragszik, Jenő bácsi? ... X Az öreg arca most elkomolyodott. X — Gondolom... tanultál belőle... •K Jani még kisebbre zsugorodik össze. % — No, adj egy hivatalnoki cigarettát... itt 6 van a bal zsebemben ... | M íg JANI RESZKETŐ ujjakkal kotorá- szik a cigaretta után, Cseh Andris csak eny- á nyit mond: £, — Kemény gyerek az öreg... igazi béig nyász. De, ha lenne most annyi erőm, ezt a Utaknyost SZájOIl törülném. Tóparton Valamit, érzem, írnom kéne rólad. Az ügynök-este oly rossz képet árul — hiába, mind csak fonnyadó hasonlat. A tóra nézek, s a tó visszabámul. Borzolja tollát pár felhő az égen — sétál a hold, s lent tükröt tart a mély, békák szuszognak és a tó vizében csobogva mossa hús ingét a szél. Hűvös van. Fázol? Nézd, a néma szolga, a csend ma újra társunkul szegődött, — s nem rólad írtam. Gőg ez? Ha az volna, bocsásd meg most e kényszer-férfigőgöt. RAKOVSZKY JÓZSEF: Magány a forgatagban Míg itt ülök a kis pádon, köröttem lázas utcalárma, de rámhajol szép csillagom: az alkotás csöndes magánya. S nem hallom már a lüktetést, zúghat az utca száz motorja. Szívemben boldog ébredés ragyog, mint nagy fehér vitorla. Hajózom már a végtelent, ott ringok egy kis könnyű dalban, és nem vesz észre senki sem a kis pádon, az utcazajban. MOLNÁR JENŐ: Fiatal bányászok hajnali éneke Van, aki most fordul másik oldalára. Hajnal van, s mi megyünk: hív a szén, a bánya. Megyünk. Jó szerencsét! Lassan fölkel a Nap, s nem kapunk belőle semmit a föld alatt. Lent nincs soha nappal, örök az éjszaka, Jó szerencsét! Bányánk a sötétség maga! Vak, sunyi a mélység, vastag a földréteg. Jó szerencsét! — mégis mi győzünk, Megszoktuk már. Tovább! Itt lent a harc örök. Vérünkben van, óvnak az életösztönök! Szemben a kővel és minden elemekkel Jó szerencsét! — Mégis mi győzünk, az ember! Győzünk, mert a kövek között vágyak élnek, s itt, a sötét mélyben erősebb az élet! Egyszerű ez: élni, élni és élni kell! Mi nem bölcselkedünk, beérjük ennyivel! Feljutunk a fényre. Élünk. Szerencse fel! Asszony vár, leány vár kacagó szemekkel! Élet! Élet! Élet! Milliószor zengjék hegyek, vizek, erdők messze: Jó szerencsét!
