Népújság, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-13 / 190. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

"Tl~ ~ ~ ------J MEGYEI IRODUMI KÖD KIADÁSÁBAN= '■

AG

OSTINHO NETO:

Üzenet elutazáskor

Anyám!

A szenvedő néger asszonyok szimbóluma vagy te, akiknek fiait felfalták az ismeretlen, idegen vidékek.

Anyám!

Te tanítottál a reményre, a türelmes várakozásra a siralom óráiban.

Te mutattál mindig példát.

De a hajszolt élet

megölte bennem ezt a misztikus,

emberfeletti ős-reménykedést.

Én nem várhatok már,

mert én vagyok az, akit várnak.

Mi vagyunk az új remény, a te véres, fekete fiaid, kik menetelünk már ama szent hit felé, mely nélkül nem élet az élet.

Mi. a sivár puszták, sötét erdők falvainak ruhátlan fiai, műveletlen,

rongytekét dobáló fickók, kiket bérbe adtak a szívtelen fehér tőkések, hogy a forró kávéföldek perzseljék ki belőlünk a léiket, kiknek imádni kell a korbácsos, fehér zsarnokot, mi vagyunk a te gyermekeid...

S a néger negyedekben,

hol villanypóznák nem állnak őrt még,

hol a férfiak lerészegedve

halálos tam-tam ritmust ránganak,

ott is mi vagyunk, a te fiaid,

az örökké éhesek,

az örökké szomjasak,

akik, ha józanok, pirulva ejtik a neved

anyám!

Akik remegve vágnak át az utcán, akik félnek a társadalomtól...

És mégis!

Mi vagyunk az igazi remény: elindultunk, felkutatni az Életet!

(Fordította: Rakovszky József.)

(Agostinho Neto, született a portugál angolai gyarmaton 1922-ben. Orvostanhallgató volt. Versei az angolai és a portugál folyóiratokban jelentek meg.)

KOVÁCS SÁNDOR:

Egy piros szilvaág hegyén...

Egy piros szilvaág hegyén Lepke lebeg, akár fehér,

Szélben táncoló láng...

Csörren a kút éber lánca,

Vödör gurul, meghimbálja Magát menyecske módján.

Forró szájra csap a jó víz,

Ahogy hűsen ringatózik (

A horpadt pléhvödörben.

Állok, nézem az öreget;

Zománcos kannát töltöget Csobbanó födővei.

Fénnyel leöntött nyárfasor Poros útján elbandukol Mezok felé utána...

A piros szilvaág hegyén Fellobban végül ég felé A fehér lepke lángja.

•ŐSZ JENŐ:

FAVÁGÁS

Csim-bum, csim-bum, mi dörög a dombon?

Két fejsze, há mondom.

Ide üt, oda vág, törik a fa derekát!

Csim-bum, csim-bum, teker edik a gyökér, — hó-rukk, rajta, — délutánra tele lesz a pajta!

FARKAS ANDRÁS:

Pompeii-ben

(A római olimpia idején eljutottam Pompeibe, az ókori pusztulás csodálatos és megrázó emlékébe. A megdöbbenés pillanataiban lehetetlen volt nem gondolni a modern pusztulás atomrémképeire.)

i.

Az égen s földön oly valószínűtlen.

Hogy volt i*t egyszer olyan éjszaka,

Mikor a láva és a füst szaga Megfojtott ezreket avult hitükben.

Minthogyha még most is vonítana A kis kutya: szájában és szemében Őrjöngő kín, hogy mindörökre féljen, Bár csak egyszer volt ilyen éjszaka. Békés egek egyszínkék boltozatja A végzetes pusztulást megtagadja,

De állnak némán a kínos romok,

Tanulságuk beszédes és konok:

Az ember él-hal számtalan időig,

S koronként néha félhet s meglepődik.

IL

A két rabszolga munkájába zárva A fürdő párás börtönében ült,

Az éjszaka pergett erőtlenül,

Álmot se hozva annak, aki árva.

A szép medence márvány padlatára Csak folyt a víz, folyt rendületlenül, Pedig nem fürdőit senki és örült A két rabszolga a váltásra várva.

De nem jött váltás. — Jött? Hogyan?

Azazhogy

Mégsem jött, inkább ömlött és dübörgött,

A láva mindent égetett-dagasztott,

S egy jaj se szólalt, mintha csak az

ördög

Nyúlt volna ki az égő végtelenből,

Hogy a holtakból jó párát vegyen föl.

IIL

Az új malom búzát-árpát megőrölt,

S a korsók liszttel mind hasasra teltek,

Kocsik futottak dombról és mezőről,

És gyermek játszott édesanyja mellett.

A költő házában borról, időről,

A szerelemről és dalról fecsegtek,

A pénzváltó számolt, s a szűkülő föld Jelet dobbantott nyugtalan füleknek. Mint mélyen alvó, vérengző oroszlán,

Mikor az orrát csúf cafatra tépik.

Tüzet okádott a Vezúv. — Fenékig

Ömlött epéje. — Sok-sok utca hosszán Pompeii sírt, pusztult. A láva elnyelt Mindent s — mi nézzük döbbent

félelemmel.

IV.

A festményen hever, könyökre esve A római, előtte bor s falat,

A fény nem mondja el, hogy reggel este, Vagy éppen dél van pálmafák alatt

A tájban lányok táncolnak, színezve Ifjú testtel a gazdag álmokat,

A gondot űzik finoman, de messze,

S szelíd ének indul el ezalatt.

Ez így maradt meg. Megvan még a kertben A márványtestű Vénusz is derűsen,

Csak nem szólal. Majdnem kérdezni mertem, De ezredévek múltak el. A fű sem Abból a korból szívja nedveit Mikor minden elhamvadt reggelig.

PAPP MIKLÓS:

A halál filozófiája (Ellene szólok)

Nyár-életünkkel mindig pörbe száll, n ha űzzük: betegséggel visszaint reánkuszítja rossz cselédjeit virág, öröm sápad, amerre jár; köröz egyre; pókként les, kitalál apró gyötrődést, s testbe tépő kínt gondokkal töri ágas vágyaink, léte: hogy lop: sivatag-sivár; nem tűrtem: tavasszal vihart küldtem, nyáron megbotoztam szárnyait, novemberben vad fagyokkal űztem s ráharsogtam tavaszi hallalit:

Most vert kutyaként vinnyog. Menekül. Társtalanul. Egészen egyedül.

ANTALFY ISTVÁN:

Hívlak, emberarcú béke!

Belémivódott, mint az itatósba a tinta, a megszokás, a kötelesség, az ürügy és az okozat: élni, s szeretni!

Élet-e a mások halála?! a dúló poklok kénköve, mérgeskígyók vad sziszegése, a romok alatt viperák, s falábak koppanása ...?!

Karom kitárom, az élet nevében, az ember, s a világ nevében, és hívlak, emberarcú béke!

HARGITAI ISTVÁN:

Költő o trópuson

Kemény az őrhely: el ne fuss,

Ha szikra hull, s a hajad lángol,

S úgy érzed, a pokoli juss Neked jut, és nem is jut másból, —

Ne bánd, ha vérző homlokod Verik sorsodnak szánt csapások,

Időtlen állj! Látod amott,

Emelnek sarlót, kalapácsot.

Kemény az őrhely: vaksötét Az éjszaka — s előretolva —

Láthatatlan tűzfegyverét Rádsüti fenekedő horda,

Ez a kis pont — honnan csupán — Messze lehet kiáltani,

Feléjük, hogy egymásután Fognak a porba hullani.

Kemény az őrhely: őrhelyem A világrendszer lánca ím,

Ha elhagyom, élettelen,

Elvesznek jó testvéreim, —

S a lándzsa hegyét, min fejem Szárad, a földnek népei —

Harcok múlásán — jeltelen —

Meg sem tudják említeni...

FORGÁCS KAROLT:

Másképp vetkőzöm én magam

Traktor szántja tenyényi kertem: Tolvajt kiáltottak reám,

Felfordították termőföldem:

Nem gyümölcs, gyökér csüng a fán.

Argus szemek a bűnt kutatják,

Keresik mind a bűnjelet,

Vall a tegnapelőtt, a tegnap,

És vetkőztetik testemet.

Meztelenül járok az utcán.

Bár tudom: rajtam ruha van,

S ha titkot nem is takar bőröm: Másképp vetkőzöm én magam!

A fórumon kint állok már rég,

— Ver eső, szél, ráz a vihar —

És vallók nyitott mellkasban szőtt Versek hivő szavaival;

Vers és ember; csak egy szó bennem,

S az igaz testemben kikel, Szárbaszökken: hő, fagy nem irtja, Mert a magnak teremni kell.

Az ekevas virágot pusztít Tenyérnyi kerti-földemen;

Hasztalan ás: bűnjelet nem lel,

De a föld majd jobban terem.

A vén fának a vas nem árthat,

S ha el is hal néhány gyökér:

A többi erősebben áll majd:

S a törzs, az ág tovább is él.

ISZLAI ZOLTÁN:

Csillagvirágok

A langy eső szemerkél a zöld bokrokra már, Csillagviráguk porzik s oly csillagot keres, Melyen szűk létből törvénnyé vált a szemhatár És észrevétlen estből nap lesz, vagy újra est,

S hol súlyunk fölfelé visz s életbe a halál Mint szél a szép virágot, kezéből kiereszt S mi élt e nagy világon, örökké fennmarad Megértett végtelenség kéklő ege alatt.

KÓPIÁS SÁNDOR:

ÓDA A NYÁRHOZ

Kergeted a fekete vihar-ördögöket hegyeken, völgyeken, városokon át,

— s nyomukban lakkos záporok ragyognak. Érleled a világ nagy kalászait.

érleled az ég fókuszába sűrített mezőket. Délibáb-szimfóniát kottázol a forró messzeség fény-partjaira, s a dallamok ízét nyelvünkre cseppented, mielőtt kihűlnek e délszaki pillanatok.

Tenger-illatú felhőket hozol, s elárasztod virággal kertjeinket; csillogás-zománccal vonod be a Napba-párolgó vizeket, s lassan megnyugszik a pókhálóban zümmögő táj.

A külsőleges lecsitulások s a belső feszültségek korszaka ez.

S te villámként suhogtatod fölöttünk piros ostorodat.

Erődet érzi a föld,

melyből éhes gyökerek szívják a velőt, mert te élni hajszolod a természet növényi, állati

csillagrendszerét.

— az emberért.

A kévébe kötött tüzekből

más évszak csépel magvakat,

de veletek megtelnek a jelen zsákjai is.

Néha erdei mohákba rejtőzöl, de mindig felkúszol a lombokig, mert nagy, zöld zászlókat csak ott

lobogtathatsz.

Higanyszálként növök fel hozzád, hogy élő grafikonja lehessek belőlem induló ciklonaidnak.

A hőség vegyjelét izzadtsággal írod homlokomra, s ilyenkor az árnyék fekete foltja se hűt.

Kemencédben megolvadunk, s átlátszóvá válunk, mint az üveg.

Milyen Öntőformában szilárdul meg

újra életünk?

Magasból csapsz le rám, s fehér mészkő-csúcsok fölé emelss.

Talán odaviszel,

ahol a kékség csermelye ered?

Talán megmutatod a Föld Iáz-foltjalt, a gyarmatok nyarát?

Vigyél, vigyél, s jöjjön azután a gúzsba kötött idegeket feloldó orkán, mely deltává ágazva torkollik telkembe.

MOLNÁR JENŐ versei:

Bármi történhet

Fényesek az órák. Illatos percek ünnepi zsongással lassan peregnek.

Áprilisi szél fütyül kínt. Szívemben mégis gyöngyvirág illatát hozza a szél is. Szirmuk egy régi almaiaviragról, lepergett, de évek óta itt lángol;

Friss, puha bársony, még ma is eleven, almafa virága, drága szerelem.

Oly édes, mint a tej, sosem lesz távol, nem fogyunk ki soha hű illatából:

Hófehér éjszaka, forró szűz öröm túl már a földön, a hetedik körön. Zuhoghat az idő. Múlhatnak évek, az emléke egyre fényesebb, mélyebb s bármi történhet a csillagok alatt örökké kettőnkké, a mienk marad!

Hars, illat, éjszaka

Túl az estén, a kora éjszaka csendben mentem, szótlanul haza.

Az út ismerős volt és megszokott: tér és szökőkút, fák, bokrok, padok; fáradtság és éj, lassú út haza s ekkor rám hullott a hárs illata.

Meg kellett állnom — olyan volt. Nehéz. Sűrű, mint az éj, édes, mint a méz.

Lusta fáradtság nyomban odalett, álltam, s a szivem újjászületett.

A nagy varázsló éj megitatott, szívtam a nehéz, édes illatot, gondok és terhek könnyebbek lettek és a csillagok mind közeledtek.

Indultam és az illat jött velem.

Át a kapualjon, s az emeleten, utánam surrant be a lakásba, holt szobáimat sorra átjárta.

Az éj könnyű lett frissítő, üde, kigyúlt az öröm pislogó tüze.

Kitárt ablakon jött a nyár-elő, legyűrhetetlen, fennséges erő, rám folyt az illat, frissült a lelkem, tisztább, igazabb s emberibb lettem.