Népújság, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-06 / 184. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN

HARGITAI ISTVÁN:

Újra a vadvizeknél

A nagyvárosi alkonyat Viliódzó fényeit figyeltem Tegnap, s szememben a betűk Röpködtek, mint bogár a kertben. Aztán váltakozó etűd:

Az országút futott alattam,

S külvárosi új házfalak Nyújtóztak a kora tavaszban.

Diszkrét eszpresszók, talponállók őrizték az országutat,

Mellettük meg halk surrogással Vágtatott el a léghuzat:

Hogy jöttek szembe a kiszállók Az éj burkában sebesen —

S tovább futottunk sárga sással Szegett vén faluvégeken...

Most újra itt, a vadvizeknél Járok — kint a jászkun határ Szellőiben, és ismerősen Üdvözöl a látóhatár.

Fakó nádas figyel merően,

Tavalyról ismer — amikor: Ugyanígy a kék vadvizeknél ' Mosta hullám-haját a Hold...

KOVÁCS SÁNDOR:

ötéves találkozónkra

Ez itt a régi iskola...

Csak magunkat nem találom S nem is lelem meg már soha. Hová tűnt a tizenhárom

Kisiskolás, akik sötét Ruhában ünneplő meleg Június fehér havában Utoljára fogtak kezet,

Hogy, mint a dal is róla szólt, Szétszórja mind a sors szele A sűrű nyár után vadóc ősznek fedje lehelete?...

Most itt vagyunk, álmodó szép Nyári ég idézni készen,

Komoly szavak őrizői A meginduló beszédben...

Mi volt? Hogy is volt akkor az? Ma már derűs emlék nekünk, Akkor merésznek vélt uolog, Ahogy szívben ölelkezünk.

Itt állunk megint a vén fák Árnyék-bocsátó zöldje fönt,

Hol fényképészünk a géppel, Akkor buzgóan ügyködött,

öt év után... s csodálkozunk Az arcok változásain...

Bírókra kelnénk-e még ott A homokban, barátaim?...

A volt kedves tréfa, csíny, mind Emlék, szóban felderengő... Minket a felnőtt holnapok Folyosóin hív a csengő;

PAPP MIKLÓS:

A kenyér filozófiája

Héj, s lélek vagyok, kemény és puha s teltebb holnapra sütnek, életet gyúrnak testembe jó, munkás kezek és vár a sok száj megnyílt otthona: harapjatok: a föld friss illata ti-testetek hívott el, hogy legyek, ne csak táplálék, s erő, lendület és hit is egyben: új világ szava; avarból lettem, ősz-tél bennem él, tavasz szólított, nyár-kalász zenél: bennem van minden, s értetek vagyok; egyétek test-lelkem, mint aki meglelt utunkról akar vallani, együtt leszünk sokan — mi boldogok.

PRANZ KIESLING:

Egy falat kenyér

Falat kenyér Legyen e versem, ne ünnepi vacsora.

Falat kenyér, amely után vágyik, aki igazán éhes...

Falat kenyér, amely megtölti a jogra éhezőt.

Falat kenyér, amely segítsen

gondolni nemcsak a kenyérre!

(Antalfy István fordítása.)^

KÓPIÁS SÁNDOR:

ANTALFY ISTVÁN:

Aratás ideién

Vitorlás kalászok horgonyoznak a délibáb kéklő partjain, s mint sarlók a nyár sugár-kévéit, átölelik a tájat karjaim.

Sorakozik a búza szuronyos serege, de nem állhat ellent kaszának, gépnek; a horizont alkonyi tüzei már a toklászok hegyén is égnek.

A mezők aranya parázzsá válik, s perzseli a vajúdó földeket,

— a nyugtalan kohót csapolni kell a kincsek szabadon ömöljenek.

... A szelek útjain nyargaló nyár az élet zászlócskáit meglengeti; a kalász sorsa ma beteljesül,

— több fényt az ég már nem ad neki.

cAm^ávdt

BABITS MIHÁLY

(1883-1941)

Ideálja az új klasszicizmus — a kor harcai felett álló, az örök szépség fényében lebegő költészet — volt. S ezt az ideálját• megvalósította, illetve meg akarta valósítani, mint költő, mint esszéista, mint irodalomtudós és mint lapszerkesztő.

Nem sikerült teljesen, hisz életműve egy része nem illeszkedik bele ebbe az élete során egyre merevebbé, következetesebbé kovácsolt koncepcióba. Nem illeszkedett bele, mert az osztályharc, a világ, a napi élet, a háború zajai néha áttörnek a magaépítette falon, s hangot kaptak költészetében. De ez a hang nem vált uralkodóvá, mert távol tartotta magát a kor nagy áramlataitól. Legfeljebb negativen reagált rájuk: elhatárolta magát tőlük.

De a fiatal Babitsnak még volt füle, hogy meghallja a proletariátus első erőpróbálgatásainak harci zaját és 1919-ben — legalábbis egy pillanatig úgy látszott —, meg is találta az utat a munkásosztályhoz. Mint maga hangsúlyozta egyetemi székfoglalójában: meghajtja a tudomány zászlaját a szocializmus előtt. De csak a zászlóhajtásig jutott el, s 1919 véres ősze után elfordult a munkásosztálytól, megtagadta múltját. Igaz, nem vállalt közösséget az ellenforradalmi pogrom-lovagokkal, a bri- tanniás gyilkosokkal, de felégette maga mögött az utat, nemcsak a munkásság, még a haladó polgári radikálosok felé is.

Gretna-Green

ék az ég ma, zöld az ág, — milyen messze, más világ! mennyi rózsa, lám a pünkösd —

Ámor röpdös négy szemünk közit

— s semmi harc és semmi kín: mindjárt itt lesz Gretna-Green szállunk, szállunk mind tovább tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára, csókos csók az ostorom.

Hopp! megszállunk éjszakára valamely monostoron

— e monostor nemcsak rím, e monostor Gretna-Green vén kovács ott ősz apát, aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kívánsz’ legszebb a mezalliánsz: légy hát édes ellenségem,

Hófehérke, feleségem

— mennyi illat, mennyi szín! szép az utad, Gretna-Green mennyi rózsa, mily tavasz bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs! szebb út nincs és jobb út sincs.

Ez a rév itt ÉVa réve: rég ismerem, ezer éve.

— Kinn vagyunk már, hej, de kinn!

Hol van, hol van Gretna-Green? meddig szálljunk még tovább? érted, ó szép délibáb?

Esteledik az idő, hűs az árny és zörg az ág — megaszalt a déli hő s esttől borzongsz, szép virág

— aggadozva kérded, ím:

„Messze még a Gretna-Green?”

Jaj, virágom, nem tudom, megtévedtünk az úton;

Szökken a kocsim: világon köd borítja s légi nedv, lankad utazó virágom, bennem is a régi kedv

— mennyi harc és mennyi kín!

Messze még a Gretna-Green s szempillámat — ó de kár — ólom-álom üli már;

Doctus poéta — tudós költő volt. A forma, a rímek és az alliterációk utolérhetetlen alki- 1 mistája. Kortársai is így ismerték; neve, • mű- 1 vészete, életműve így rögződött meg a köz- < tudatban. Pedig Babits több volt ennél.

Halk szavú lelkiismeret volt. Nem jutott el ■ a lázadásig. Konzervatív humanista gondola- j tait is egymaga kovácsolta, aesopusi nyelven < fejezte ki, melyből a kortársak jó része csak; a csodálatos formákat ismerte fel, a mondani- < valót, a lényeget nem.

Sokoldalú irodalmi egyéniség volt Babits. • Nevét regények, verseskötetek, tanulmány-; gyűjtemények és műfordítások őrzik. Életé-; ben több mint negyven kötete jelent meg. Te-; vékenysége, érdeklődése szinte az egész világ- irodalmat átfogja, felöleli, ö tette számunkra J filológiai adatokból, irodalomtörténeti érdé- kességböl élvezetes olvasmánnyá, esztétikai J örömmé, Dante halhatatlan Színjátékát és! fordítói tolla bekalandozta a klasszikus görög, 1 római és az egész nyugati irodalmat.

Babitsról nem lehet egy szóban értékelést,! bírálatot mondani. Ellentmondásos egyéniség volt, maga is érezte ezt. Kemény, önmagával! vívott harcok árán próbálta megteremteni '■ saját harmóniáját, mikor úgy érezte, hogy' ezt elérte, éberen vigyázott rá, meg akarta • őrizni minden zavaró hatástól.

Nem sikerült maradéktalanul. Ettől éppen • saját örökéber lelkiismerete óvta meg.

Május huszonhárom Rákospalotán

1912.

F>est utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.; Én egyedül, tehetetlenül itt számlálom a

percet;

nincs hír, nincs újság, villanyosom

megakadt.;

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem

ugatnak,;

nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.; Nádas eresznek alatta topázszemű tengericső;

csügg.

Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a

fecske csicsereg.!

Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a

tehén bőg)

sejteti a város szömyeteges közeiét.

Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos !

állón g. !

ő, bús villanyosom! Bús ez a néma világ! Bús e méla falun az üres sínekre merengni.

Ó, jövevény sínek, visztek-e még ma

tovább? i

Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren

az ablak,j

hol most csorran a vér, forran a

forradalom? ;

hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni rima gyanánt;; hol tán míg írom ezt, Magyarország nagy

betegágyán J

vér cs kínok közt megszületett a Jövő.

2.

Ö, te Jövő, aki jössz és senkise sejti,

hogy itt vagy; j

jössz, és senkise lát; jössz sűrű fátyol alatt,; mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el?

van-e célod ;

vagy boros emberként ingatod utaidat?

Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme

borától.

Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod ízét! < Álom vagy magad: a múlt álma, ki halni-'

szeretne,;

s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így

betegen, j

Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek

alja! <

hányódjon fel a genny! jöjjön a forradalom!; Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az

igazság,

annyi hazugság és elmulatások után!

Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél;

majd:;

egynek mondja: „Jogok gyáva barátja,

remegj!”

Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a

szabadság!!

s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.” Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme i véres lett a kezed: moshatod a kezedet!” Mindnek: „Félre, vakult csökevény, s ti,

koholt ideálok! ■ Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”

Csomókban állott össze az idő lábaidon. Vad, titokzatos erők karját rángatják már fekvés előtt, hogy ne aludjon egész éjjeL ö

csak sírdogál, s úgy botorkál elő ágyából, hajnalban, útrakelők, riadásával, érezvén esőt csontjaiban. Ó, átkozott erő!

S ma hallottam... — olvastam levelét! — hogy szürke hályog támadja szemét! Döbbenve értem, mit jelent e hír!

Szegény Anyánk! Az egész életét, egészségét reánk osztotta szét... s most... állok, míg elázik a papír...

BŐSZ JENÓ:

Az első aratás

Elindultunk már valahányan új rigófüttyel, s kaszazajjal!

Búzavirág nyílt a határban, búzavirág volt az a hajnal, — s a legszebb virág búza volt.

A hajnal hűvös harmatában pipacsvirágok hajladoztak, már énekeltünk valahányan!

S mögöttünk búsan bandukoltak Jani bátyámék ökrei.

És tovább mentünk, énekeltünk, — legifjabb búza voltam akkor: Felköszöntőtt a búzatenger, —

és tovább mentünk — énekeltünk, a kaszapengénk színarany volt: Ránkpirkadott a nyári reggel!

FARKAS ANDRAS:

A lomnici csúcs alatt

A csúcson nincsen erdő, csak magány, Fények szárnyán vihar és sejtelem,

Párás felhők és az ég ablakán Apró csillagfürt s mind sorsot jelent.

A csúcs szikár, s az erdők illatán Pihenve csendben szembenéz velem:

Ki érti meg, hogy mit mond s mit kíván, Mikor napfény süt s hold húz éjjelen?

Én itt, a völgyben lassan képzelem még, Minő boldogság lenne fenn, a csúcson,

De a rejtvényhez nincsen semmi kulcsom,

S az ábránd úszik bennem, mint az emlék, Hogy a hegy csúcsa minket irigyel,

S lenéz felénk, sóvár szemeivel.

LERMONTOV verse:

Nem kívánom

Nem kívánom én, hogy becsüljék borongó, bús költészetem.

A lantot, mely kedves nekem rég, csupán magamnak pengetem, s annak ezernyi húrja rezdül, amíg csak a szívem dobog, hogy elszálló, bús életemből hagyjak itt egy csekély nyomot.

Figyelmét e sárgult lapokra valaki majd csak ráveti, és így szól halkan, mosolyogva:

Nagy igazsága volt neki!

S tán elmélázik majd egy elme e megtalált emlékeken, mint mikor árva sírkeresztre bukkan a vándor idegen.

(Rakovszky József fordítása.)

MOLNÁR JENŐ:

Gépírónő

Fiatal és szép-e? Nyelve hogy pereg? Rendszerint ennyit tudunk csak róla. Társunk, ki naphosszat ül a gép megett, a gondolatunk továbbadója.

Bosszankodunk, hogyha többször melléüt, Radír kell. Inkább új ívet elő!

Nyel, vagy felesel — a modorától függ, táncoló ujja gyorsaság, erő.

Ez kell, hű gyorsaság! Ezért csodáljuk.

S azt hisszük, hogy ez a dolgok rendje. Azt meg — hogyha lány — csak

utólag látjuk:

új gyűrű: egy fiú, lám, eljegyezte!