Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-16 / 166. szám
f A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN SZEMES PIROSKA: FIATALOK A víz olyan meleg, hogy csak akkor lehet kibírni, ha az ember bemegy, s ott úszkál, ahol a motoros rendőr szokott körözni. Most nincs a közelben, tehát a színes fürdősapkák, mint elszórt labdák, úgy hullámzanak a víz tetején. Az üdülő démona is köztük van, önfeledten engedelmeskedik az úszás követelte testtartásnak, mitsem törődve azzal, hogy sapkája alá beszivárog a víz, s egyébként rövid, de jói fésült frizurája tönkremegy. Mellette hűséges kísérője, követője, egy testesebb, kissé lomhamozgású, vele egykorú lány. Ö szokta megkapni a „resztlit”, azokat az üdvarló- kat, akikre a démonnak nincs szüksége. A démont mi neveztük el démonnak. Egyáltalán nem az. Igazi, mai tizennyolcéves, aki felfedezte, hogy jó dolog tetszeni. Ennek érdekében álorcát ölt, kissé leengedett szempillákkal jár, de csak este. A szemhéjak kontúrját fekete ceruzával megrajzolja, ugyanígy a szemöldökét is, a haját pedig olyan magasra kó- colja, amilyen magasat a hosz- szúság megenged. így kezdte el az üdülőben, s a látszat megőrzése végett kitartott amellett a beutalás utalsó napjáig. Csak akkor engedte el magát amikor hűséges és alázatos szobatársnőjével magára maradt, s bezárták az ajtót. Olyankor kuncogtak és persze mélyen lenézték az aznapi galériát, kivéve egy-két fiatalembert, akik a vártnál hamarább hátráltak meg a többi előtt, és azt latolgatták, vajon holnap ismét megjelennek-e. Marcsi, a démon, hamar elál- mosodott, és Julcsa, a hű kísérő, néha azon kapta, hogy már az igazak álmát alussza, amikor ő még mindig beszélt. Marcsi néha szeretett volna Julcsával együtt elnyúlni a parton, a homokban, anélkül, hogy idegen, vagy a tegnapi társaság valamelyik tagja melléjük telepedne. Sajnos, ezt a táncos esték miatt hiába sóvárogta, mert ' legalább negyedtucat fiatalember mindjárt megjelent, ha kimentek a vízhez. Bent. a mélyben, ahol a többiek is a vizet ölelték, pillangózni kezdett, s néhány másodperc múlva lehagyta a társaságot. Minden két tempó után szippantott levegőt, s arcát beletúrta a vízbe, teljesen megfeledkezve a népes kíséretről. Amikor visszanézett, látta, hogy a fiúk versenyt úsznak utána, s szinte megfeledkeznek Julcsiról, aki a társaság végén csapkodja a vizet. Lelkiismeretfurdalást érzett, és őszintén igazságtalannak tartotta, hogy ezek a fiúk mind errefelé tartanak, egyik sem maradt Julcsa közelében. Legalább az a pettyes-orrú ne sietne annyira. Már tegnap észrevette, hogy Julcsinak tetszik. A másik lány fellázadt és a part felé fordulva kezdett úszni. A távolság túl nagy volt. hogy Marcsi elég hangosan kiabáljon utána, különben pedig megérezte, nem lenne ez most jó, Julcsi is zavarba jönne. így legalább kimegy a partra anélkül, hogy a kudarcot nyilvánvalóvá tenné. Amikor már nem lehetett úszni, Julcsi ballagni kezdett. Tegnap is észrevette azt az őszes halántékú férfit, aki Olajtól fénylő háttal cirkál & vízben. Úszni még nem látta. Julcsa tenyerével önfeledten a vízre csap. A meleg cseppek úgy freccsennek a bőrére, hogy nem is érzi. Tovább játszik. Az őszülő halántékú mosolyogva nézi a duci lányt. — Jó a víz, mi? — kérdezi. Olyan természetesen, hogy Julcsa nem lepődik meg, hanem élénken rábólint. — Nagyon. Csak meleg. — Hát ma árnyékban is megvolt vagy harminc fok! — Napon harminckettőt mondott a rádió. — Motorcsónakba kellene ülni! Julcsi felhúzza a vállát. — Ott se hűvösebb. Az őszülő halántékú megélénkül. — Dehogynem! Próbálta már? A lány megrázza a fejét. — A mi üdülőnkben nincsen motorcsónak, csak egypárevezős. — Van kedve motorozni? — Nem tudom, még nem próbáltam milyen? — Szívesen meghívom ... Vagy ha akar, autóval is kirándulhatunk egyet... En egyedül vagyok, unatkozom ... Nem kell rosszra gondolni kislány ... Egyedül vagyok pénz nem számít nálam ... Julcsa dühös lett és a szeme sarkából ellenőrző pillantást vetett az őszülőhalántékú- ra. Negyven valamennyi lehet ... Egészen elviselhető. De azért nem kellene, ha ömlene hozzá a pénz, akkor sem. Az a pettyesorrú, csinos, szeplős, az igen. Visszanézett Marcsihoz. A lány észrevétlenül bukdácsolt a többi fej között, nem is tudta megállapítani, melyik Marcsi a sok közül. — Tacskók — gondolta a lány —. Mind tacskók ehhez az őszülő halántékúhoz képest. Ez legalább nem olyan vihogós, ennek nem a Marcsi tetszik ... Eszébe jutott, hogy eddig már két kilót hízott, pedig délelőtt és délután is órákat tölt a vízben. Ennél azonban nem számít. Először érezte, hogy előnyben van Julcsival szemben. Itt ő tetszik. Ezt szóban nem lehet elmondani neki. Ügy kell rendezni, hogy lássa is. Es a többiek, a fiúk se higgyék, hogy őt csak úgy magára lehet hagyni. — De én csak a barátnőmmel megyek mindenhova ... — mondta ki majdnem önkéntelenül. — Nagyon jó! Hát hívja meg a barátnőjét. Délután átrán- dulunk Tihanyba. Háromkor várom magukat a kikötőnél, ott... Es a moccanatlan motorcsónakok glédájára mutatott. ★ Marcsinak nagyon teszett az ötlet. — Es azt mondjuk majd, hogy az unokatestvéreink? Es gondolod, hogy elhiszi? — Ha nem, akassza fel magát! ★ A fiúknak is tetszett az ötlet. A pettyesorrú most Julcsi másodunokatestvére volt, az atléta (legújabb démoni szerzemény), pedig annak a testvére. Julcsi háromszor kikérdezte őket, s a fiúk egybehangzó nacionálét mondtak eL A kis dagi élemében volt. Erezte, hogy Marcsi is több tisztelettel adózik barátságának, s hogy a kirándulás megszervezése izgalmas élményt jelent mindnyájuknak. — Meg se rebbenjen a szempillátok, úgy mutatkozzatok be — adta ki az utasítást Julcsi. Az őszülő halántékú láthatóan meglepődött. De csak az első pillanatokban. Akkor még kissé kényszeredetten mosolygott, s nyújtotta kezét a fiataloknak. — Tehát unokatestvérek? — kérdezte. — Igen, az én édesanyám, és Julcsi édesanyja unokatestvérek, mi pedig így másodunokatestvérek vagyunk — sietett a magyarázattal a pöttyösorrú és szeme sarkából kérdőn Julcsira nézett, ugyan jól mondta-e. A lány leengedett szempillával bólintott. Ahogy Marcsitól látta. Az őszülő halántékú betessékelte a motorcsónakba a fiatalokat, majd begyújtotta és Ti- hanynak vette az utat. A fiatalok kissé félszegen hallgattak, és ha az őszülő halántékú nem olyan beszédes, talán meg sem szólalnak a túlsó partig. Szerencsére a motoros nem hagyta őket szótlanul, ami azonban egyre kényelmenet- lenebb lett, különösen a lányok szépiára. A pettyesorrú Julcsi fülébe súgta: — Marhaság volt, meg kéne mondani az igazat... Juli fölényesen ránézett és megvetően elfordította a fejét. A móló vendéglőjében ültek le. A fiúk azt mondták, köszönik, nem kémek semmit. Julcsi leeresztett szempillával közölte, hogy konyakot kér. Marcsi rábólintott: — En is... • A pincér jött, az őszülő halántékú rendelt. — Három meggylét és két kis konyakot! A fiúk elpirultak. A pettyesorrú dühös volt magára, hogy belement a játékba, a másik szégyellte a helyzetet Marcsi előtt. Julcsi viszont elemében volt és kegyosztó hangon érdeklődött Marcsitól az első korty után, hogy ízlik-e? Az elhúzta a száját és tétova grimaszt vágott. A kis dagi megrázta a fejét. — Nem értesz hozzá... Nagyon jó. Az őszülő halántékú mosolygott Az első másodperceket kivéve állandóan mosolygott. Amikor visszaérkeztek és kikötöttek, az őszülő halántékú megfogta Julcsi kezét és kissé hátrahúzta a többiektől. — Holnap mikor láthatom? — Hát... mikor akar? — és megint félárbocra eresztette szempilláit. — Koradélután. — Jó — bólintott a lány és kezetnyújtott. — De hívja meg a barátnőjét is, meg az unokatestvéreket. Julcsa csodálkozó, szemeket vetett az őszülő halántékúra, aki magyarázólag rámosoly- gott: — Nagyon megszerettem őket... Az első pillanatban sírni tudott volna. Később, amikor Marcsival az ágyban beszélgettek, rájött, hogy nem érdemes. Akárhogyis történt, végre főszereplő lett. Legfeljebb holnap bevallja az igazat neki a többiek előtt. Nem azért, mintha még egy pillanatig is azt hinné, hogy az őszülő halántékú nem tudja, de becsületből FARKAS ANDRÁS: t így, csakis így... Most a tavaszban a nap kifeszíti Kedvemet úgy, hogy a szóban, a percben Lobban a vágy, a humor, meg a szellem. Hallani vélem a fellegek esti, Halk moraját, ahogyan panaszolják, Mért elaludni vezérli a sorsuk? Én is a fák, a virágok ezernyi Illata közt, madarak fecsegésén Hívlak: a szó örömöt, keseredést Ad neked is, hiszen olyan a lelkünk, Ebben a tiszta-szerelmes időben, Hogy buja szánk dadogása csak annyi, Annyi a fürge szívek robajához, Mint öregasszony imája a holtnál. Mégis e pillanat úgy szaporázza Gondjaimat, meg a gondolatomban Elpiruló igaz, emberi álmot, Hogy megadom magamat, s magyarázom: Mennyi a jó, s hova tűnik a földön? Jó, ha szeretlek. Az is igazán jó, Hogyha ölellek. A mozdulatokban Jó-fele úton a lélek ígéri, Hogy sosem áll meg a büszke halálig. És miben él ez az egyszeri hűség? Nem magyarázhatom ócska szavakkal, S tán ideillik a furcsa hasonlat, Mellyel a lelkemet épp kiterítem. Semmi különlegeset nem ígérek: Olyan az életem, olyan a sorsom, Mint a beton; színe szürke, alakja Rendre szabályos, a minta-szerinti, Furcsa-koszos, ha a részlete kínoz, Ámha egésze kitárva előtted, Érzed az összbenyomás nehezékét, Mint cipelek hegyesen, örömmel, Vállamon, ujjaimon, a gerincen Annyit, amennyit a kor lerak énrám. Honnan az éltes erő, az izomzat? Mint a betonban, a jó vegyületben: Egymaga semmi a vékony acél csak. Ámde az ész, meg a számtani mérték Egybeszorítja cementtel, a vízzel, S összevegyülve a vízi kaviccsal, S forma ölén kiheverve a vonzást, Büszke erő születik, aminőből Házakat alkot az emberi szellem, Gyárat emelnek a munka javára, És hidakat, hogy a népek, a tájak Egybefonódjanak — egybe-örökre. Így, ha a vékony acélhuzalokban Látod az egyik erőt, ugye, rájössz, Bennem az ész szerepel ugyanígy csak, Vagy csak az öntudat, vagy csak az erkölcs. És a cement? S az a cél, ami lüktet Gondolatom peremén, mikor élni Készül a tett? — S mi a forma ma bennem? Itt van az este, család, van a hajnal, S élni tudunk, akarunk, hiszen ez már Ösztönösen beleszól ügyeinkbe. S mint pici víz a betonban, a percek Cseppjei öntözik egyre a tettet, Gondok ezernyi csiszolt kavicsára Rákötik azt, ami ok, ami érzés, Azt, ami lélek, amit ad a test is, S összeborulva a hangulatokban, S egybeszakadva a szívbeli önzés, Testem örök, s kicsi kábulatában, Állok azért, hogy a jelben a példa Jeltelenül, igazul eloszoljék Üj ideink ragyogó örömében. Lásd, íme, látod, a nagyszerű dolgok: Cseppnyi elem sokasága, esendő Víz, kavicsok, meg a gránit, acélnak Számtani célja szerint keveréke. Élj te is így, velem élj te is, így csak! Értelem és az időbeli törvény Fogja marokra, vagy ölbe a vágyat. Bújjon a tettbe a hangulat, érzés, Hívja a jóakarat becsülettel Egy ölelésbe a hű szeretőket, S nincs a tavasznak a láza, amelyben Ott ne feszülne a vérbeli mámort Nézd csak! A fák koszorús tetejéről Rendre lehullnak az esteli fények. Halld! A madárka a vatta-homályban Párna hegyére lehajtja a csőrét, Hallgat, ahogy csak a jók, meg a szentek Tudnak örülni az emberi titkon. Így, csakis így lehetünk igazabbak, Így, csakis így vagy az asszonyom, édes! ISZLAI ZOLTÁN: ÉLTSI Belesimulni a hajadba, Belefúlni egy gondolatba, Kiüríteni virágkelyhet, Végigrohanni minden termet, Derekad körül magamhoz visszaérni, Sokat megkapni, semmit kérni, Bábeli tornyokon állni, Rakétán részegen szállni, Az útról győztesen megtérni És ötszáz kéklő évig élni! CS. ADAM ÉVA: Amikor este lesz... Amikor este lesz és a csillagok hideg fényt hullatva kinyitják szemüket, mondd! Gondolsz rám és szeretnéd megfogni kezemet? Mikor hajnallik, s vörös korongként megmozdul a Nap az ég peremen, mondd! Szeretnéd, ha ébredéskor ott lennék melletted én? Mikor napközben ezer fénnyel szórja sugarát mindenre a Nap, mondd! Jó lenne, ha délben ebéddel én várnálak? S ha eljön az alkony, mikor ég a földtől csak alig válik el, Megcsókolnál ott a fák alatt igaz szerelemmel? S ha kettőnk hajnalán végre boldogság pótol csillagot, Napot, Mondd! Mit éreznél, ha mondanám — „Szeress, mert itt vagyok!® FORGÁCS KAROLY: Fiatal fának Fiatal fának lenni jó csak, Sudárnak, vagy széltől-hajoltnak, De'fiatalnak, fiatalnak! Nap felé törni, egyre följebb, Lomb-árnyékot vetni a földnek S visszhangot adni füttynek, dalnak; Álmodni nyúlánk, derék törzset, Mit a viharok meg nem törnek, S az álmokat mind megteremni, Ág-karokat nyújtani széjjel, Virágozni nappal és éjjel, S az illat-árban megfürödni. De jaj, kérgeim vastagodnak, Nyílnak törzsemben darázs-odvak, S az évgyűrűim szaporodnak! Ágaim látnak messzi tájra, De mozdulásuk szúrva, fájva Nyilall belém, mert minden holnap Mává és tegnappá öregszik, S amit a ma még bennem felszít: Parazsamat az éj eloltja. Mert fűrész sikong és csap a fejsze, S a hang jön mindig közelebbre: Nincs idő táncra, vigalomra! HARGITAI ISTVÁN: Iván cezárevics (A régi jó barátnak) Körúti kávéházak teraszánál Elfordított arccal, de sokszor is Láttalak elmenni — Te drága sámán, Álmok fia, trónvesztett „cáremcs”. Jöttél a menza szűk alagsorából, Honnan krumpligőz és túróscsusza És kondérszag hajtott. S a délutánból Feléd intett a mások májusa. Károlyi kertbe mentél, ahol Szerdzsó Fajlóni este hangversenyt adott. — Ahol a fák álltak s hűvös padok — Lányok libbentek a térre a zserbó ízeivel — jó vacsora után — Te meg felálltál, s elmentél sután. T
