Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-09 / 160. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN FARKAS ANDRÁS két verse: HARGITAI ISTVÁN: SZITA ZSUZSA: Nem mondtam el még . . . Nem mondtam el még senkinek sem: Hiába minden küzdelem, Látványosan meg nem verekszem, Akárki ujjat húz velem, De dolgozom, olykor, ha nyersen, Ha finoman, de megteszem. Amit kíván a tiszta verseny, A belső cél s önérzetem. Szamaras ballada A nagyapa, az unokája Dühödve egyre kiabálja: Gyi te, gyi, gyite-gyite! S amíg zajongva egyre várnak, Nem mozdul fél lába a szamárnak, Se fel-fele, se le-fele. A nagyapa, az unokája Nagyokat ütnek a szamárra. Az ostor csak veri-veri A szamarat, de az megáll csali, Csak úgy megáll, mint az a látszat, Hogy ez a kép oly isteni. A nap süt cifrán, mint az ünnep, S amíg ök ketten fennen ülnek, Szamarunk áll és hallgatag. Valószínű, hogy nem is érti, Mit mond a gyermek és a férfi: A füle is földhöz tapad. A kurta állat hosszú partnak Nem indul, hasztalan hadarnak Vén átkokat a fennülők, Csak izzik most a nap korongja, Amíg a nagyapa borongva Elnéz fogata fölött. Káromkodik a friss kudarcra, Izzad kövér hasa s az arca, Már azt se tudja, mit tegyen. A földre ugrik unokája, A szamarat meginvitálja Szamárul és gyerekdeden, Zabláját fogja s egyre hívja, De a szép alku csínja-bínja Nem érdekli a szamarat, S habár egekkel is vitázva Zeng nagypapa káromkodása, Csacsink álltában fennmarad. És lám a nap égetve forró! Mégis leszáll a férfi-hordó, A bakról lép le nagypapa. A rút szamár úgy visszanéz még, Mint sír szélén mihaszna részvét, És mintha kürtszót hallana, Elindul gyorsan. — És a göndör Unoka hirtelen örömből Az izzadó öregre int: Adjunk igazat a szamárnak, Legyen neki ma a vasárnap, Segítsünk ólmos terhein! S mire a parton épp felérnek, Eggyé vegyül a három érdek: Elöl ficánkol a szamár, Hátul a kisfiú s nagyapja Mindent nevetve és siratva A terhet nyögve tolja már. FENTON JOHNSON: Szabadság! Testvériség! Kél már a Nap, s mi fiai vagyunk fekete bőrű, hajszolt emberek. Megesküszünk: tovább nem alhatunk! — Ö, zsarnok Dél: most szőjük végzeted! A rég várt boldog óra már közel, mikor az angyal földünkre lép, s jajunkat szánva égre írja fel: Szabadság! Testvériség! Orcánkon messze csillagok pora. Bús dalok szülték gyermekálmaink. Vállúnkon minden rossznak ostora végigcsapott még, szórva ránk a kínt. Kétségbeesés ordas éjjele orcánkra vonta a hold színét. Szívünkben mégis zeng a szép zene. Szabadság! Testvériség! Felhőkből jöttünk vaksi ködön át mi felzaklatott, büszke négerek, de látjuk már a rend s jog trónusát, mely megváltóként felettünk lebeg. A szeretet gyermekei vagyunk, bátran hirdetjük Jézus hitét. Ez a mi utunk, ez a mi dalunk: Szabadság! Testvériség! (Fordította: Rakovszky József.) (Fenton Johnson, a fajtája szabadságáért küzdő amerikai néger költő, született Csikágóban, 1888- ban Egyetemet végzett. Verseit világszerte ismerik. (Kiszéit, novelláit is több nyelvre lefordítottak.) „AKIÉRT A HARANG SZÓL' (Emest Hemingway halálára.) így vettél hát búcsút a fegyverektől Hemingway! Te, a latin déli ég Szerelmese. — S kopár spanyol hegyektől Cuba partjáig visszacsengi kék Hangod hatalmas öbleit a nép! Ö, keményöklű, szűkszavú Riporter, A folyón át talán a fák közét Találtad meg, s oda vonultál most el Sebes térdedben platinalemezzel. — Erre vitt hát az út, nagy Viador! Az arénában, honnan még a por Száll, amit sebzett bika vert fel S szavad: az ember arra született, Hogy győzzön, ám elveszteni lehet. 1961. július 3. Megkötözve Gyógyszerektől botló még a nyelvem. Verseimben béna még a szó. Bágyadt párnákon kell elhevernem, s nem buzdít a tűz, csak zsibbadó homlokomra égett hűvös gyöngye izgat mozdulásra, meggyötörve. Bennem gondolatok ácsorognak, gyalog-léptek koppja hallható, s visszhangjai kóbor ritmusoknak. — Nem szelíd nyerges á büszke szó; bár köröttem nyargal mind vadon, vissza egyiket sem foghatom. Nyög a test, a kábult agy pihenne; kötik engedelmes kis porok, s hír hiába mar csupasz szívembe, harcba halk-erőtlen indulok; elhullnak a féligkész dalok.: Tört toliammal, hogy szolgálhatok? GYURKÖ GÉZA: Országúton Pontosan olyan kék volt az ég a fejem felett, mint ahogy a költők megéneklik, s pontosan olyan meleg körülöttem, mint a pokolban. De talán még annál is melegebb valamivel. Izzadtam, káromkodtam és gyalogoltam. Mi mást tehettem volna ebben a gyönyörűségesen döglesztö nyári hőségben, amikor ostoba módra volt szerencsém lekésni a vonatot, s a szomszéd város, ahová dolgom vitt, vagy 15 kilométerre várta, hogy megrohamozzam szent ügyem reményteli elintézése végett. Uramisten, tizenöt kilométer, tizenötezer méter, s ha igaz, hogy egy lépés félméter, akkor harmincezer lépés. Minden tiszteletem a turistáké, s egyidőben elringatott Móric riport könyvének címe, hogy „Gyalogolni jó” —• mert azt hittem, hogy tényleg jó: csak menni, gondtalanul,' felszabadultan, nem rohanni el a táj ezernyi apró szépsége mellett, mint valami megszállott, aki mindig az újat keresi és még a régit sem találta meg. Gyalogolni jó, — mormoltam magamban keserűen és izzadt kezemre rákentem még egy kis verítéket a homlokomról. A távolban aratógép dolgozott, s, néhány kaszás hintázta vállát, olyan egykedvűen, mint langy tavaszi szellők fújdogálnak végig a nyárba pihe- gő tájékon. Ezeknek is elegük lehet, — töprengtem, — de rögtön hozzátettem: végeredményben is megszokták, s különben is van értelme, hogy izzadnak, hogy égeti őket a nap. Célja van! Az én gyaloglásom egy ostobaság következménye, vezeklés és ki szeret vezekelni. Vétkezni, még csak... csak... Délidő volt, s mintha csak az autók is üzemi konyhára járnának, olyan pontosan tűntek el az országútról. Sehol semmi még szekér se, bár szekéren rázkódni a rakéta- technika korában sem kedvem, sem idegem nem lenne. Egy országot egy autóért! S mintha fohászomat meghallotta volna a nyár perzselő csókú istennője, autózúgást véltem hallani. Az volt. Megálltam gyorsan az út szélén, kezem felemeltem és intettem már jóelöre, igaz, kicsit fölényesen, kerülve a megalázkodás látszatát is: álljon meg! A autó úgy suhant el mellettem, mintha levegő lennék. — Hogy szakadjon ki mind a négy gumid kiáltottam utána. Dagadt fejű férfi ült a volán mellett, láttam felvillanni közönyös, szívtelen arcát, amint egykedvűen lesi az út szalagját, nem törődve sem élővel, sem holttal. Igen, ez az ember, aki ugyanilyen egykedvűséggel nézné végig haláltusámat, ez a modern kentaur, ez az alul autó, felül ember, akinek szíve helyett is AC pumpa van, s agyában kenőolaj cirkulál. A civilizáció barbára! A civilizáció kultúrembere viszont baktat tovább az aszfaltozott úton, s nagy örömmel köpne a kocsi után, de a szájában szikrát lehetne csiholni 'és még egy kilométert, ha megtett eddig. Istentelen sok ez az egy kilométer, nem is merek gondolni a tizennégyre. Autózúgás, intek és maradok. Egy nő ült a volán mellett, hogy ne kapjon tűsarkú cipőt'soha életében. Egy nő volt, azt is láttam, hogy hosszú hajú és vékony arcán öntelt beképzeltség és merev visszautast-> tás járta pimasz táncát. Ez a fúria, ez a benzinkirálynő azt hitte, hogy ha felvesz a kocsijára, kikezdek vele, hogy udvarolni akarok, hogy átfogom a vállát és megcsókolom, meg mit tudom én még mit nem képzelhet egy ilyen nő, akinek feneke alá kocsit adtak és ezzel kitörülték szívéből a legszebb női erényt, — a könyörületet. Két fecske suhant át az úton, frakkban és fehér mellényben. Irigykedve néztem utánuk. Szárnyuk van, elegánsak és főleg nem kell egy alkalmi stoppautóban reményked- ; niök, nem kell megalázkodniok és szégyen- - kezniök. Ugye fecskék mindez ismeretlen a ti ’frakkos világotokban? Most egy pótkocsis teherautó hörgött el mellettem, meg sem próbálkoztam a stoppal:' tudomásul vettem már jóelőre, hogy egy pót- '■ kocsis teherautó nem jótékonysági intézmény, ■ különben is lassú jármű, s miért ne válogas- • son az ember legalább abban, hogy melyik < nem veszi fel. — Meleg van, meleg van? — rikkantott j rám valaki, hogy összerezzentem. Egy kerék- ; páros volt, félmeztelenül, mezítláb taposva a ; pedált, s jószándékú vigyorral fogta vissza ■ lábbal hajtott technikai csodáját, hogy meghallgassa, vajon mi a véleményem, tényleg; meleg van-e? Nincs. Kimondottan fázom. Adhatna egy; bundát — mormogtam vissza dühösen. — Nincs valami jókedve, azt látom —; sértődött meg ismeretlen ismerősöm, aztán J megrántotta a vállát, hogy a kerékpár meg- J billent alatta. — Hát mitől lenne? 100 fok árnyékban, én meg itt kutyagolok, ahol még árnyék sincs..; Hány kilométerre lehet ide a város? — kér- ', deztem emberemet, aki éppen belehajolt a mozdulatba, hogy elkarikázzon tőlem. — A, nincs az már messze... Egy futamo- ; dás az egész — mondta komoly arccal, aztán ; felnézett az égre, mintha oda írtak volna va-» lamit egyenesen az ő számára, s úgy mondta• — azt hiszem nincs több, de persze, hogy; nincs ... mindössze tíz, vagy tizenegy kilomé- ; tér... Na isten áldja — biccentett s máris ; gyalogoltam egyedül és nem tudtam, hogy ; sírjak-e, vagy nevessek: neki ez egy futamo- ; dásnyi. Hát minek néz ez engem, Nurminak?; Újabb autó. Gyalogolok tovább ... Újabb autó... Káromkodok tovább. Ha most megkérdeznék véleményemet az ; emberről, meglehetősen furcsán és meghök- ; kentően nyilatkoznék e tárgy kapcsán, feltét-; lenül igazat adnék a nagy Darwinnak, sokkal inkább a düh, mint materialista meggyőzödé- J sem, sokkal inkább a majomban levő ragyogó sértő lehetőségek, mint a tudomány iránti : tiszteletem miatt. Átkozott kor, amely gépeid- I del, autóddal dölyföt, gőgöt, könyörtelenséget; ültettél el az emberben, kiirtva belőle a kö- J nyörületességet, az együttérzést. Autói Megörülnek érte az emberek: Autó! j Éneikül, úgy látszik, nem szocializmus a szó- < cializmus. Ök autóval rohannak előre a szó- • cializmusba, én meg gyalog és izzadva... Nem; tudom, mi erről a véleménye az “újságoknak,; de biztos ezt is megmagyaráznák, és még ebben a magyarázatban én lennék a negatív példa, én: az egoista. Felháborító. — Hova megy? Autó állt meg mellettem. Vagy nagyon él- ; merültem az emberiség szapulásába, vagy na- J gyón halkan jött, de úgy éreztem, hogy föld- begyökeredzik a lábam, s megbénul a nyel- ; vem. Kis idő múlva tudtam csak kinyögni: , — Na, maga is jól megijesztett engem... — Lejtő van, kikapcsoltam a motort, hadd hűljön egy kicsit... — mondta a sofőr, jól! megtermett, javakorabeli férfi, szeme alatt va- ! lami régi seb helye, amitől huncut, kicsit ka- jánkodó lett, a tekintete. — Na, szóval, be-! száll, vagy marad? — Igazán kedves, persze, hogy megyek...; Nagyon meleg van — hebegtem zavartan, de ; nagy megkönnyebbüléssel és már kapaszkod- ; tam is be mellé, kényelmesen kinyújtóztatva ; lábaimat. Néhány szót váltottunk csak, már- is feltűntek a város házai. Hiába, a technika,! a tudomány, az ember diadala a távolságo-' kon... ? — Köszönöm szépen... Akkor én itt le-; szállók — mondtam és igaz, őszinte, mély' szeretettel ráztam meg a felém nyújtott meleg, baráti kezét. Ö is lelkesen rázta egy ide-! ig kezemet, s aztán csak ennyit mondott: — Kereken egy tizes... Taxi volt! FORGÁCS KAROLY: Ballada az aratásról Volt egyszer... és ez igaz volt, bizony: Lendült a kar és roppant a derék, Kasza suhant és sírva dűlt a rend, A nap vágott, szúrt, embert nem kímélt. A verejték hullt: csillant mint a csillag, A délibáb tört szemekben lakott, A fájdalom csak véres éjszakákra, Kínra, éhségre nyitott ablakot. Az égett bőrről lerothadt az ing, és A bocskoron át vért szopott a tarló, Az uborkára ivott poshadt víztől Tífuszba hullt a rendekre lehajló Marokszedő leányok serege. Nagy szabadtéri színpad volt a táj, A reflektor az álló napsugár, Az ispán úr a rendező-karmester, S az ügyelő a bandagazda. Mozgott A tömeg, ahogy a karmester intett; Vagy dobbantót: a sok kaszányél lendült, Lendítette egy vad, szúró tekintet Köröttem méhkasok az akácsorban, Fölöttem ernyőznek por-inges lombok, Húnyt szemmel álmodom vissza a múltat És csitítom szívemet, a bolondot, «• Hisz ami szemem mögött visszapergett, Mint régi film: csak volt valaha régen, Egy pillanat csak, s én is múltba ejtem A múltat. Szemem nyitom és úgy nézem Az új tájat: egy kombájn és egy ember, Egy vontató és azon is egy ember, S a hossza-széle-nincs nagy búzatáblán Dűl a kalász a gép-adta ütemben. Egy perc az útja kalásztól a zsákig A búzának: se arató, se summás, Se marokszedő, etető, se ispán, Se derékfájás, se verejték-hullás. Ó, áldott gép és áldott életforma! A több öröm és kevesebb kín többet Adott máris, ez új-kor-indulásban, Mint amennyit a megszokottból elvett, És még több örömet ígér a holnap, Ha kardok helyett ekevasat gyárt a Vasas és ha a tankok lánctalpa Nem lép pusztítva a vetett határba. KÓPIÁS SÁNDOR: Kirándulás közben HűS kortyokra, tiszta vízre vágyom, s fenyvesek illatát szippantom tüdőmbe; a hegyoldalakon üvegpatakok zuhognak lefelé, szilánkokká törve. Zöld vízesések kórusa zümmög, a dallam elkísér az erdőn keresztül; később, mint egy pelyhes kismadár, a csend kinyújtott ujjamra repül. ISZLAI ZOLTÁN két verse: Megvédeném Megvédeném, Ha vár lenne omlott hegytetőn, Fogoly, ha lenne ezer náci közt, Ha béke lenne, áldott, zöld lapály, S ha volna tündérmélyű tó... Megvédeném köznapi gondjaitól, A kisszerűtől, s minden ronda szagtól, Tükrétől, állott vágytól, polgári asszonyoktól, Testének zsibbadását, cigarettája füstjét Mind elűzném. Adnám kis bölcsődébe, hadd ringassák ott el, Megfonnám fehér, illatos gyapjúvá, Küldeném isteniskolába vagy borkóstolóba, Hogy legyen, mint a szél, s mint messzi vízesés, oly sima, És minden, mi lehet, legyen. És mindent megtaláljon. Odaadnám érte összes áldomásom. Az állomáson várnám. S búcsúzóul, Mert nagyon jó is ő, mint lanyha, nyári álom, Szerelmemet dobnám utána, mint egy tűzvirágot. ÉGI FOLD — FÖLDI ÉG Amíg az élet élet, élem én. Nem érdekelnek lomha másvilágok. S ha bárki hal meg is, mondván, hogy nincs remény, Megesküszöm, hogy rája nem vigyázok. Hullhat a víz, s hullhat száraz fa ága: Legalább élet ez, s nem örökös sírások. S mert néha úgy érzem, vagyok mindenki lába, El merek menni messzi végvidékre S ha tévedtem, sem mondom sandán: mindhiába, Mert mozgásnak új ritmusa, néha vége Az égi föld. Bő öle mint a béke. Jövőt vágy szülni, hiszen földi ég.
