Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN KÓPIÁS SÁNDOR: GONDOLATOK A PARTRÓL Az izgalom pörölycsapásai hajlítják, formálják lelkünket. Mérhetetlen energiák küzdőtere vagyok. A forradalom forró tégláiból frissen felhúzzuk rendünk falait, s nőnek a képzelet felhőkarcolói. Sorakoznak a láz seregei, s menetelnek az ütőerekben. Az egyszerre-lépés korszaka ez. Mi gyújtjuk meg a jövő kanócát, s a felszántott földbe békét mi vetünk. A lét medrét szétfeszíti vágyunk, — hömpölygésünk fékezhetetlen. (A tűz és a víz örök törvényei egyensúlyra találnak bennünk.) ... Egyengetjük a kikelet útját, S a virágzás győzelmét megjósoljuk. ...Kitépjük magunkat a hulla-merev múlt szorításából, S erőnket zászlóként meglobogtatjuk. Lelkesedést toborzunk, s a gyűlölet keresztjére feszítjük a szívekre vadászó orvlövészeket. (Az élet sorsdöntő percei nem tűrnek megalkuvást.) Boncasztalunkon fekszik kiterítve az elemezhető, konkrét történelem. Nagy hatósugarú tanulság ez nekünk. Lehullik a titok bilincse a felismert világ lényegéről, s a tudat« boldogság útjai szerteágaznak mindenkiben. A félelem sziklapartjait megőrli jelenünk hullámverése. (Villámainkban továbbfolytatódnak a félbemaradt, elvetélt viharok.) Mi vagyunk a részecskék közötti vonzás, a tartalom, s a forma dialektikája, S az alkotás öröme a legszebb emberi cselekedetekben. (Akaratunkon a halál sem ejthet karcolást.)< ... Türelmetlenül élünk, 8 roppant arányokból faragjuk ki győzelmünk elmékművét: e századot. CS. AdAM ÉVA: Apám emléke Régen volt, nagyon régen, mintha csak mese lenne már... Apám gyalult és én ott ültem asztalául. Színesen röppentek a jóillatú forgácsok szerteszét, s nékem apám mindegyikről mondott egy mesét Kicsi voltam nagyon, ő meg olyan nagy ember! S vágta, vágta a deszkát — oly szép volt ez a december... Aztán már nem gyalult és nem zenélt többé a fűrésze. Csak emlék maradt utána és sok-sok meséje. Azóta ha fűrészt hallok zizegni, eszembe jut apám, eszembe jót a múlt, amikor kicsi voltam, s ott ültem illatos forgács közt apám gyalupadján... KOVÁCS SÁNDOR: ESŐ UTÁN A napot kell dicsérni, most hogy kisütött És minden fűszál hegyén Gyöngyszemekben ég a fény, A napot, hogy ránktalált a fák között És heve ingünkbe kap S friss a bőr az ing alatt, A napot, mely az erőtlen búzaszárat, Amit az eső levert, öleli, s közben remeg, — Mert a mohó gyönyör is éppenúgy árthat, Mint a szóm], horpadt éhség — Hogy csókjai ne sértsék! HARGITAI ISTVÁN: A BŰVÖS KÖR A kis csoport úgy vetekszik magáról, Hogy ő más és különb lesz. mint a többi. Az Égnek valamelyik csillagáról Nevezte el magát: emberfölötti Példák lobogván előtte... Keringő Szavakkal lépett ki az apró színpad Közönségéhez — lepedőnyi színlap Kíséretében, illőn — a beintő. Kedves közönség — kezdte — ünnepünk van, E műsor a kezemben bizonyíték, A szereplők ott állnak nyomtatottan, Mielőtt ismertetném, annyit csak még, Hogy mindenki üljön helyén nyugodtan, Szünet után nyitjuk ki majd a büfét. VVWVVíAAAAAVVV A fügefa Baitant Gargi Indiai író elbeszélése Is ishar Singh csettintett egyet és megrángatta az ökör farkát. — Na! Gyerünk már! Gyerünk! Még két mérföld, aztán majd kapsz enni! Gyerünk, gyerünk! Egyre' türelmetlenebbül nógatta az ökröt, hogy mielőbb célhoz érjenek. Kocsiján ott volt egész gazdasága: egy szétszedett faágy, egy agyagkorsó, egy szövőszék, egy köteg ruha, egy kecske és felesége, Jee- vi, a gyerekeikkel. A gyerekek éhesek voltak, sírdogáltak. A kisebbik anyja mellét majszolta. Az asszony megpaskolta meztelen kis fenekét. — Nincsen már benne semmi, te kis ördög! Ne cibáld, légy nyugton! Ha a faluba érünk, kapsz le is enni! Ishar Singh turbánja félrecsúszott, égette fejét a forró déli nap. Halántékán verejték gyöngyözött, onnan hosszú bajuszára folyt. Nagytermetű, erős ember volt, a meleg mégis megkínozta. Pakisztánból települt át feleségével és gyermekeivel, amikor a földet osztották. Két hónapig voltak a menekülttáborban, Amritsar- ban és négy hónapon keresztül Jullundurban várták az engedélyt. Aztán útrakelhettek ide, a homokvidékre, Kalyanába, nagybátyjához. — No! Igyekezz már! Még egy mérföld és ott vagyunk! — nógatta ismét az ökröt, s egy bambusszal a hátára csapott. Végre elérték a falut. Nagybátyja házára is ráakadtak, az utca végén, a kúthoz közel. Megállította az ökröt, leszállt és bekiáltott az udvarba. Fekete kutya rohant elő, körül- szaglászta, morogta, majd ugatva visszafutott. Az ajtóban egy férfi jelent meg. Kezével az udvar hátulja felé intett: „Eredj hátra, ott lakik a bácsikád, a szalmakunyhóban. Eredj csak!” A háziak jó szívvel fo- ^ gadták őket, enni is adtak nekik. Néhány nap múlva Ishar munkát is kapott, majd egy düledező kunyhót szerzett, ahová beköltözhettek. Az asszony sárral kente be a repedt falakat, a padlót tehén- trágyás földdel javítgatta, a kunyhó előtt pedig egy kis kemencét rakott: legyen, miben sütni a kenyeret. A kecskét egy karóhoz kötötték az udvaron, a gyerekek az utcán, a homokban játszogattak. Jeevi naphosszat varrt és szőtt. A kutyhó előtt hatalmas fügefa állott A falu lakói nagyon tisztelték a fát, öntözték és virágokat hordtak hozzá. Törzsét cinóbervörös jelekkel díszítették, esténként pedig lámpát gyújtottak alatta. Jee- vinek kedves fája volt a fügefa, s most nagyon örült, hogy kunyhója előtt fügefa áll. Esténként kiült alája és mint a többi asszony, ő is lámpát gyújtott. A fa napsütésben kellemes, friss árnyékot adott, este pedig levelei halkan zizegtek a csendben. Egyik nap Ishar nagy bála száraz borsószárral tért haza. Az udvarra érve ledobta hátáról a terhet. A gyerekek hangos kiabálással vetették magukat a zörgő borsószárra. Jeevi ott feküdt az udvaron. A férfit elfogta a méreg és rámordult: — Mindig csak fekszel, mint egy kutya! Kelj fel! Az asszony termékeny volt, mint a folyó völgye. Nemrégen, a menekülttáborban született egy gyermeke — a harmadik, .egy satnya, nagyszemű kislány, aki félholtan jött a világra és csak néhány órát élt. És most ismét gyereket várt... Fáradt szemeit férjére emelte. — Nagyon rosszul érzem magamat, Singh! Mit tehetek ellene? — Még egy éhenkórászt hozol a világra! Rosszabb veled élni, mint egy kutyával! A föld is szabadkozik néha, de te mindig készen állsz! — szitkozódott. Merített az agyagkorsóból és ivott. Letörölte bajuszát, turbánját a heverőre dobta és tovább szidta az asszonyt. — Isten verése ez! Azzal büntet, hogy minden évben újabb kenyérpusztítót küld a házhoz! * IV éhány nap múlva várat- lanul megeredt az eső. A fák ágai csillogtak, a frissen öntözött levelek feléledtek. Az ég egyre dörgött, az eső szüntelenül esett. Jeevi már nem bírta magába fojtani fájdalmát. Nyögött és jajgatott. Ishar zsákdarabbal a fején eredt útnak a zuhogó esőben, hogy elhozza a szülőasszonyt. Az utat azonban elzárta a víz, az öregasszony nem mert nekivágni. Ishar kegyetlenül átkozódva indult haza. A víz szakadt és semmi jel nem mutatta, hogy egyhamar el akarna állni. A kunyhó tetejéről ömlött a víz. A gyerekek egymásba kapaszkodva figyelték a fel-fel- villanó villámfényeket. Éjszaka különös dübörgésre riadt Singh. Zúgás, recsegés, ropogás, egyre erősödő zaja hallatszott. 'Egy pillanat alatt megértette, mi történt. „Árvíz! Árvíz”! ordított fel, gyerekeit felkapta az ágyból és mint az őrült, rohant fel a bambuszlétrán a kunyhó tetejére. A rohanó víz ebben a pillanatban nekivágódott az agyagfalnak, elsorodta a szalmaajtót, benyomult a kis szobába, s máris térdig ért Ishar még egyszer lemászott a szobába, ahol felesége az örvénylő vízben a bambuszlétráig támolygott. Segített neki, felvonszolta a tetőre. Körül félelmetesen sötéten hömpöly- gött az ár. A sötétben is felismerte kis gazdaságát: az ágyat, a kis lá- dikót, a ruhácskákat, a szalmából fonott kosarat, amint elindultak a hullámokon. 'V úgott, hömpölygött a víz.. ^ Honnan? Hová? Nem < tudták. Talán a Himalájában j volt szörnyű felhőszakadás, ta- < Ián nagy hótömegek olvadtak < el, a rohanó víz kiárasztotta a; folyót és lezúdult a síkra,; magával ragadva a homokbuckákat és az egész vidéket j egyetlen tengerré változtatta...; Rettenetes, félelmetes zuha- nás! összeomlottak a kunyhó; falai! A tető leszakadt! A hirtelen felörvénylő víz elsorodta J a két gyereket. Ishar Singh; felordított és utánuk vetette; magát a vízbe. De már nem; látta őket, nem tudta, hol,; merre keresse. Tehetetlenül; csapkodott a szennyes árban, s I hiába kiáltozta nevüket, nem jött sehonnan válasz. Hirtelen Jeevire gondolt, aki! néhány perccel előbb még a i tető peremébe kapaszkodva' várta, vele együtt, a szabadulást. Jeevi hallotta gyerekei kiál- ! tását, férje kétségbeesett fel- ' jajdulását, amikor a tető le- • zuhant és elmerült a kavargó, < örvénylő, bugyborékoló víz- < ben, s kimondhatatlan fájdalmat érzett. Erőtlen volt, telje- j sen kimerült, úgy érezte, elveszett. De abban a pillanatban a fü- j gefa egyik ága a víz nyomásá-; ra — mintha csak érte akart; volna lenyúlni — letört és ép- pen odahajolt a víz fölé, hol; kétségbeesetten várta utolsó j perceit. Jeevi ereje végső megfeszítésével megkapaszkodott a; lehajló ágban és felvonszolta ! magát a kedves fügefára. Ishar hiába küzdött az árral hiába kiáltozta a két gye-! rek nevét, csak a sötét víz zúgott körülötte. Melléből mélységes bánat, kétségbeesés és! átok tört elő. Az égre nézett.! Az sötét volt, csak kelet felől! kezdett halványan derengeni. Megpillantotta a kettétört fü-! gefát és meghallotta az asszony < jajveszékelését. , Segítség! Meghalok!” jajon- '< gott az asszony, lábával neki- ‘ feszült a fa törzsének, csikorgatta fogait és öklét rágta. ; Vajúdott. Alatta víz, víz, víz, mély és < sötét, úgy nézett fel rá, mint < valami óriási halott szeme. A ; fa ágain, gallyain, ruhadara- < bolc, kosarak és ők ketten Is- ; har Singgel. ... Amikor a víz mormolá- ; sát hangos gyereksírás hasítot- ; ta át, a rettenetes sötét oszla- j dozni kezdett. Az ég alján erő- ; södött a derengés, s csillagok; fénye villant a víz tükrén.; amely lassan, mintha kezdett; volna visszahúzódni. Jeevi ; mellére fektette a fiát, szeme J tele volt könnyel. Érezte a puha kis test melegét, az ő gyere- I két, akit eső mosott, nedves levelek simogattak. T shar Sing megilletődöt- ; ten szólt: „Csak las-; san ... óvatosan __Nézd, kis- I fi ú! Isten adta őt nekünk, miközben mindenünket elvet- i te.. .’* Jeevi körülnézett és felsírt: I „Igen .. Vagy talán ... ez a ! fügefa ...” Fordította: Antalfy István BERECZKY ZSOLT: Késő délután Benn sárgás fénykort vetít a lámpa, de kinn még, mint fénylő acélszalag kúszik az út. Szélén vékony kis akác bólint, s didereg a nyár, úgy billeg sokezer levél, mint fürge ujjak zongorán; S közben az úton autók suhannak, motor kelepéi, de csak hallom őket, mert ezüstös felhőkkel rámbámul az ég, s én visszanézek, próbálok formálni arcot, melyhez a napot, a nyugodt délutánt és estét köthetem. Mert van illat, ami te vagy, s ház is, meg virág, van felhő, zúgás és remegés, ami te lehetsz, bár most csak név és kép vagy csupán. De tudom, hogy te vagy a fű, a csillanó víztükör eső után, a hús levegő, mely simogat, cirmos szegfű, százszorszép, szelíd dália. S valahol ott vagy, hol szellő mákfejet himbál, almafa bólint, barack pottyan a földre Benn sárgás fénykort vetít a lámpa, de kinn még, mint fénylő acélszalag kúszik az út: nyugalom van a zúgásban, a zajokban, s csend terül él a mezőn, nézek, s a tájban látom, és ölelem őt. LERMONTOV VERSE: JJiint íq.m. cl kullá {.ínyek Mint égen a hulló fények, úgy nem kellek én a földön. Szívem bár kőnél keményebb, mégis kínokban gyötrődöm; Apró bajok záporától pajzsként megvéd költészetem, de belső búm kígyójától nincs oltalmazó fegyverein. Hogyha leltem boldogságra, nem kellett az nékem soha. Csak terhemre volt, akár a király fején a korona; Ábrándomat mostanában elhessentem, ha felkeres. Élek én, mint romos várban a tönkrement, szegény nemes; (Rakovszky József versfordításéi.) FARKAS ANDRÁS: Balatoni pillanatok i. Nézem a nyírfa sorát, meg a bokrot, a távoli nádast: Zizzen a napban, a szélben a játszi levélhad izenget Messze, a nádason át idelátszik a víz, ugyanúgy szól, Mint idekint ez a lomb, csak a lelke, ha más még. II; Éjszaka van, kusza sóhaj alatt kiterítve a tenger. Pislog az ég odafent, idelent meg a parti világ néz; Alszik a tó, taraj'os habokat nem ígér susogása, Csak neved asszonyosan, megadón a sok éjjeli násznak. III; Zöld ez a víz, a viharban a félelem árnyai szállnak, Mint a sirály, ha lecsap, ha a hal örömére ficánkol. IV. Most csak a víz van, a vízen a fény, azon is csak a játék, Ring evezőnk, s csak a csend muzsikálja a béke hitét most. Vj Színes kis meseházak a nagy Balaton közelében, Habkönnyű kalyibák sorakoznak a biztos alapra: Kétheti tűnő boldogság Csopakon: neve: camping, Csillog — játszik, mint buborékon a tarka szivárvány, Ám jön a békés búcsú perce: kihűl a varázslat, És mehetünk haza munkahelyünkre pihenten, erősen,
