Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-26 / 174. szám

1961. július 26., szerda NEPÜJSÄG 5 Kuba szabad föld Amerikában" JEAN PAUL SARTRE: HUSZONNÉG Y JÖTTEK A forradalom Olyan, mint egy nagyon erős gyógyszer: egy tár­sadalom kalapácsütésekkel üssze- zúzza saját csontjait, lerombolja szerkezetét, felforgatja intézmé­nyeit, átalakítja a tulajdonfor­mákat: szétosztja javait, új el­vek alapján szervezi meg terme­lését, kísérletet tesz a fejlődés minél gyosabb ütemű növelésé­re, a rombolás legszélsőségesebb pillanataiban építeni próbál, csontátültetéssel új vázat alkotva saját magának. Különös gyógy­szer ez, s gyakran csakis erőszak­kal lehet alkalmazni. Az ellenségnek és néhány szö­vetségesnek kiirtása nem elke­rülhetetlen, de azért ajánlatos el­készülni rá. fis mindezek után semmi sem garantálja, hogy az új rendet nem fojtja-e meg csí­rájában a belső, vagy a külső el­lenség: semmi biztosíték sincs rá, hogy a győztes mozgalmat nem térítik-e el útjától saját har­cai és győzelmei. 1953 július 26-án egy fiatal ügyvéd megtámadja a kaszárnyát Ami Kuba esetében minden­kit meglepett, az az, hogy a felfordulás olyan hirtelen kezdődött. A katasztrófa egyet­len látható jele sem mutatta azt előre. Négy esztendővel ezt megelőzően államcsíny jut­tatta hatalomra Batistát: na­gyon kevés ember tiltakozott, belenyugodtak a diktatúrába, megundorodva annak szószá­tyár, rothadt szellemű gyűlé­seitől. Mégis egy napon, 1953. jú­lius 26-án egy fiatal ügyvéd, Fidel Castro maroknyi bajtár­saival megrohamozta a Mon- cade-kaszárnyát. Vállalkozá­sa azonban nem járt sikerrel, letartóztatták és elítélték. Két esztendővel később azt tanácsolták a diktátornak, hogy gyakoroljon kegyelmet, ez kibékíti majd a népet. így Castronak megbocsátottak, azonban száműzték és Mexikó felé vette útját. Ez az álnagy­lelkűség nem tévesztett meg senkit sem, viszont pillanat­nyilag kedvezett Castronak. A rendőrfőnök markát naponta 10 OOO dollár ütötte a szerencsejátékokból Azután nem történt semmi. Néhány paraszti kerületben voltak ugyan megmozdulások, de ezek hangja elveszett a végtelen mezőkön, nem ért el a városokig. Kubában „rend” uralkodott. A diktátor hatalma tető­pontján, 50 000 katonával meg­erősítve, mindenre kapható rendőrséggel, cukrot és külön­böző gyönyöröket adott el az amerikaiaknak és fegyvereket vásárolt Angliától. Csőd nem fenyegetett, igaz, a helyzet nem volt valami rózsás, de hát ez már megszokott álla­potnak számított: ami pedig Batistát illeti, pénztárai nyel­ték a dollárokat. A rendőrfőnök rajongással, mindhalálig szolgálta a rend­szert, reggelenként 10 000 dol­lár ütötte a markát a havan­nai szerencsejátékokból. A na­pok múltak, az egyik olyan volt, mint a másik. A speku­lánsok spekuláltak, az üzérek üzérkedtek, a munkanélküliek sétálgattak, a turisták berúg­tak, a rosszul táplált parasz­tok pedig láztól és az élős- diektől gyötörve, művelték mások földjét, minden három napból egyet dolgoztak. Minden második kubai tudott olvasni Két kubai közül egy ismer­te áz olvasás tudományát, de az sem olvasott:'az újságokat ezigorúan ellenőrizték, éppen ezért nem volt bennük mit ol­vasni, a cenzúra élénken mű­ködött és időnként feltúrta a könyvüzleteket és az egyete­met is. Az ellenzéki pártok megál­lás nélkül szónokoltak a de­mokrácia és a szabadság őr­zőinek vélték magukat — egyedül a kommunista párt követelte a választásokat —. hangjuk azonban évről évre halkabb lett, az ország nem értett az egészből semmit. Batistát mindenki megve­tette, de senki sem tudta, hogy kit kellene a helyére ültetni, s kinevették azt, aki az álta­lános nyomorról beszélt. Osz- szefoglalva, úgy látszott, hogy az ország belenyugodott a bal­sorsba. Es azután eljött egy nap, amely nem tűnt sem jobbnak, sem rosszabbnak az előzőek­nél. Havannában — mint min­den hajnalban — a rendőrség a lebúj okát járta, főnökei meg­bízásából, az erkölcsrendészet emberei pedig ugyanezen haj­nali órákban a lányokat zsa­rolták. Az újságok a Wall-Street és az előkelő világ eseményeiről adtak beszámolót: ki hol voit, ki adott estélyt előző nap? Es közzétették Kuba legnevezete­sebb vendégelnek listáját. Az ég kissé felhős volt 1956. de­cember 2-án, nyugaton 28, ke­leten 30 fokot mértek. És ezen a napon, minden különös fi­gyelmeztető jel nélkül, kezde­tét vette a forradalom. Egy maroknyi ember eléri a Sierra Maestra csúcsait 24-en voltak, akik egy öreg bárkában összezsúfolódva, Mexikóból Jöttek. A tenger erősen háborgott, egy hétig küszködtek az árral, míg de­cember 2-án, Santiagóiéi nem messze, partot értek. Sokan közülük teljesen kimerültek voltak az állandó hányástól. A parton rendőrség várta őket. Néhány fiatalembernek az volt a megbízása, hogy a városból biztosítsa a partra­szállást, azonban a nagy vihar késleltette a hajó megérkezé­sét és így a lázadási kísérletet még csírájában felfedezték, a fiatal zendülők ott álltak egye­dül, segítség nélkül, jóformán az öngyilkosságba rohanva. A rendőrségét, a katonasá­got riadóztatták: a kis csoport leleplezve, üldözve, kis egysé­gekre oszlott. A parancsnok megadta a célt: irány a hegy­ség. A találkozón, a megadott ponton többen hiányoztak. Né­hányat közülük bekerítettek, megöltek, vagy foglyul ejtet­tek, mások eltűntek: egy cso­port pedig eljutott a fővárosig, hogy ott titkos hálózat meg­szervezésére rendezkedjék be. Maroknyian érték csak el a Sierra Maestrát, a sziget hegy­láncolatának legmagasabb pontját és itt rejtőztek el a csúcsokat állandóan körülvevő sűrű felhők védelmében. A harminefőnyi törvényen kívüli csoport majdnem éhen halt 1957. január 1-én a helyzet a következő volt: a hadsereg és a rendőrség szilárdan kéz­ben tartotta a városokat és a síkságot, a 30 „törvényen kí­vüli”-* éhhalál fenyegette egy sziklás hegygerincen. Ügy lát­szott, nincs más hátra, mint feladni magukat, vagy pedig megvárni, amíg egy ígéretek­től elkábított paraszt csapdá­ba csalja őket. A városokban többen mér­gesen vonogatták vállukat: Castro megint mesterkedik Ezúttal azonban rajta fog ve­szíteni. Azt hitte, hogy hirte­len lecsaphat, pedig csak a sa­ját fejére ütött. Egy alkalommal Havanná­ban Castro egyik barátja, aki az első napokban mellette volt, mosolyogva a következő­ket mondotta: — Az egész puccsal kezdő­dött. Azonban nem mindenki osz­totta ezt a véleményt, mert szerintük a puccsok sorsa a városokban dől el, lefolyása a következő: az összeesküvők egy kis csoportja meglepetés­szerűen rajtaüt a minisztériu­mokon és a főváros legfonto­sabb idegközpontjain és ha a rajtaütés sikerül: győznek. De mit tettek a december 2-1 események főhősei? Éppen az ellenkezőjét tették annak, amit nekik egy tapasztalt puccsista javasolt: mutogatták magukat, és mit sem törődtek az akkori egyenlőtlen erővi­szonyokkal, jóformán rande­vút adtak Batista katonáinak. Sőt, mi több, megadták a cí­müket, az egész sziget tudtára adták, hogy a Sierra Maestra- ban táboroznak és így decem­ber 2-től a katonai repülőgé­pek naponta ott keringtek a felhők felett. A sziget legmagasabb pont­ja kicsúszott Batista uralma alól. Nem tapasztalatlanságból történt, hogy már az első nap­tól kezdve hírt adtak jelenlé­tükről. Amikor úgy látták szükségesnek, tudtak csend­ben az ellenségre rohanni, hirtelen támadni, és eltűnni. A hegyet birtokba véve, köz­vetlen céljuk az volt, hogy nyilvánosságot szerezzenek a maguk számára. El akartak rej­tőzni Batista csapatai elől, de nem az ország elől. Nagyon jól tudták, hogy magatartásukkal kiprovokálják a reguláris csa­patok állandó operációit, a csizmakopogást, a fegyverzajt. Nem csalódtak: a rend kö­zegei mindenhova zűrzavart vittek, a parasztokon élősköd- tek és a nép, amely már meg­szokta az azon a területen ál­lomásozó tisztek ábrázatát, tűrhetetlennek találta jelenlé­tüket, amikor mindig új ar­cok bukkantak fel. Nem a reakciós erőknek magukra vonása, nem néhány fiatalember hősleslcedése, vagy talán ostoba fogadás szülemé­nye volt. Azért vállalták a ha­lálos kockázatot, hogy ezzel tudtára adják honfitársaiknak, hogy a sziget legmagasabb pontja már kicsúszott Batista uralma alól és ezzel elérték, hogy hirtelen a síkság is szol­gai helyzetének tudatára éb­redt és a sziget lakói 99 szá­zalékának jelszava lett: fel­szabadítani a földeket. A taktika: kelepcét állítani s azután elillanni. 1956—57 telén a feladat a hiányzó bizalom megszerzése volt. Ezért nem lehetett mást tenni: látványosságokkal kel­lett szolgálni a parasztok ré­szére. Katonákat raboltak el, megmutatták, hogy a Sierra Maestra gerincére kapaszkodó katonai oszlopok dolguk vége­zetlenül tértek vissza, hogy A kubai nép 72 óra alatt verte le 1961 áprilisában az USA hadiflottájának és légi- erejének támogatása mellett partraszállt imperialista bérenceket. . . Mario remeaő hármon megszólalt! Tudok már írni Az 59 éves kubai Mario Perez félretette a tol­lat. A vonalas füzet fehér lap­ján még kékesen csillogott a neve. Szeme nem akart elsza­kadni a dülöngélő betűkről. — Ezt én írtam — mondta félhangosan. Az öröm könnyeket csalt a szemébe. Kissé remegő hangon szólt tanítónőjéhez: — Flóra, tudok már írni! — Igen, Mario. Most már le tudod írni a nevedet. Mario Perez, szegényparasz­tok gyermeke, hatéves kora óta két keze munkájával kereste kenyerét. Ezzel a két kézzel számtalan kunyhót állított már össze pálmalevelekből. Ke­vesen értették olyan jól a cu­kornád vágását machetejükkel, mint ő. De azt nem tanulta meg 59 éves koráig, hogyan kell kezében tartani a tollat. Amikor göndör haja hamufe­hér lett, a kubai forradalom, Flóra segítségével, erre is meg­tanította. Amikor 1959. január 1-én a kubai forradalom elűzte az USA-barát Batista-kormányt a szigetről, a számtalan politikai és gazdasági nehézség mellett szemben találták magukat az egyik alapvető hiányossággal, az analfabétizmussal. A 6,5 millió kubai közül Mario Pe- rezhez hasonlóan, körülbelül 40 százalék nem tudott sem ol­vasni, sem írni. Az 1,3 millió 5—15 éves gyerek közül több mint a fele sohasem járt isko­lába, mert szüleiknek nem volt anyagi lehetőségük gyer­mekeiket iskolába járatni, de hiányoztak a tanárok is. Az egykori amerikai és kubai ural­kodó körök nem is kívántak ezen a helyzeten segíteni. Cél­jaik érdekében csupán a la­kosság munkaerejére volt szük­ségük. rje az a nép, amely saját kezébe veszi sorsa irá­nyítását, művelődni, tanulni is akar sokoldalúan képzett em­berekre van szüksége a forra­dalomnak. Ez az egyszerű fel­ismerés munkára serkentette a forradalom vezetőit. Rövid időn belül a kaszár­nyákat átalakították iskolák­nak. Amikor az elmúlt évben felkerestem a hirhedt Monca- da-laktanyát Santiago de Cu- bában, ahol 1953. július 26-án Castro első támadása sikerte­lenül végződött, tisztek helyett pedagógusok fogadtak. Prics- csek helyett iskolapadok áll­tak a termekben. A falakon az egykori lengén öltözött lányok képei helyett nagy fekete táb­lára írt mondatokat láttam: „Aki nem tanul jól, az nem igazi forradalmár." Mindezt a tanulók írták fel. De ők igazi forradalmárok akartak lenni, mint azok, akik számukra a laktanyát iskolá­nak alakították át, és újabb iskolákat építettek. Kőből a nagyokat, fából a kisebbeket. Nem tétováztak sokat a tervek­kel. Nekiláttak az építésnek. A legtávolabbi falvakban ís mű­velődési lehetőséget kellett biz­tosítani a gyerekeknek és fel­nőtteknek. De az iskolában tanítókra, is szükség volt. Honnan szerez­zenek elegendő pedagógust? A kormány felhívást bocsátott ki. A városokban már a felhí­vás első óráiban jelentkeztek tanítók, akik készek voltak, hogy felkeressék a legmesz- szebb fekvő területeket Is. Egyetemi hallgatók, középisko­lások iratkoztak fel a listákra. Ezrekre volt szükség. Ezrek jelentkeztek. így hívták létre a „Conrado Benitez népművelési brigádokat." Varedero híres luxusstrand­ján, Playa Azulban rendezték be a Conrado Benitez-brigádok törzstáborát. Korábban csak milliomos amerikai turisták kereshették fel ezt pompás kék strandot. Itt kezdődtek meg a tanfolyamok, ahol a fiatalokat kiképezték a legszükségesebb tudnivalókra. Sok mindent kel-, lett tudniok, hogy sikeresen végezhessék munkájukat Kuba legnyomorúságosabb vidékein. Megteremtették tehát a for­radalmi kormány terveihez szükséges előfeltételeket. Fi­del Castro a „népművelés évé­nek” kiáltotta ki az 1961-es évet. Minden hivatalos levélen rajta van a felírás: Ajio de Aducation. A népművelés éve. Bárki is kapja kezébe a hiva­talos levelet, rögtön arra gon­dol, hogy 1961 végén már nem lesz Kubában több analfabéta. [Mikor Mario Perez meg- hatódottan megszólalt: „Tudok már írni”, a fiatal for­radalmárlány, Flóra, az egyik Conrado Benitez-brigád tagja, nagyon boldognak érezte ma­ját. A magárautaltság, a nél- ' külözések, az áldozatok: mind- szék parányi múló kellemet­lenségnek tűntek amellett az érőm mellett, amelyet Mario, szavai kifejeztek. De nem Fló­ra az egyedüli, aki ebben az érőmben részesül, az idén még számosán fogják tanítványaik­éi hallani: férfiaktól és löktől, öregektől és gyerekek -. ;ől: . , „Tudok már írni!” már volt mit tartani és be­válthatta a nemzet reményeit. Mindaddig folytatni kellett a harcot ilyen formában, amíg a nép tanúja lévén az egyen­lőtlen harcnak, felébredt a letargiából és beletörődése „fé­lelmetes harccá", forradalom­má alakult... s Kuba szabad földdé vált Amerikában. tanak, lőnek, pánikot kelte­nek, s azután hirtelen eltűn­nek. És ez a veszélyes, nehéz, egyhangú munka mindennap újra kezdődött, egészen addig, amíg a kis csoportból nagy létszámú, jól fegyverzett par­tizánegység alakult, amelytől aztán ismét nekiinduljanak a kínos útnak, és lezuhanjanak a völgybe, mint makacsul a fény körül keringő lepkék. A lázadók a karéhoz nem voltak elegen Meg kellett tehát elégedni­ük azzal, hogy kelepcét állí-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents