Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-23 / 172. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN G. MOLNÁR FERENC: 1 s ajándék ELÉGEDETT mosollyal nézett végig a szé­pen művelt szőlősorokon. Egészséges, zöld levelek harsogták üde színüket a szemébe, csattanni kész élet lüktetett bennük. A sorok között még keresve sem lehetett volna gyomot találni. Az eső alig hullt le, már permetezte a leveleket, hogy bajuk ne essék. Olyan kedv­vel dolgozott a kis darabka földön, mint so­ha azelőtt. Hogyne örült volna, amikor az a néhány száz tőke csak úgy ajándékként hullott az ölébe. Nem a hivatásos háztájival, hanem csak úgy. Szerencséből. Véletlenül. Mert, ami­kor a háztájiakat szétosztották a tavasszal, erről a földecskéről nem esett szó. Megfeled­keztek róla. Neki mindjárt szemetszúrt. Ép­pen a háztájiban kapott szőlőtábla végébe esett, az úton túl, a sűrű bozót közé, ami mö­gött már a sziklás, köves senkiföldje követke­zett: a birkalegelő. Eleinte csak méregette, figyelte. Nézte: rá­talál-e valaki. Esténként kijárt szemrevételez­ni. De soha nem talált a tőkék között senkit. Vagy tíz napig tartott ez a kacérkodás, közte, meg a szőlőtőkék között. Még az a gondolat is megfordult benne: szólni kellene. Biztosan az elnök sem tud róla. Ne vesszen kárba, mert jó fajta szőlőnek látszik. Fiatal telepítésű, leg­feljebb, ha tíz éves. Kár lenne, ha elgazosod­na. Nem nagy darab, igaz. Ügy: másfélszáz négyszögöl. Két hektót biztos megadna ősszel. Ha művelnék. Már csak ezért is szólni kel­lene. Rágta magát napokig. Ugyan kié lehetett valamikor? Ezt a határrészt nem ismerte. Az ő földjei másfelé voltak. Megkevertek min­dent és mindenkit a szövetkezettel. A fene enné meg. Itt van ez a kis darabka szőlő: ez is a közösnek látja a kárát. Miért nem gon­dol vele az egykori gazdája? Megsajnálta-e a szőlőt: nem tudná meg­mondani, ha megkérdeznék. Vagy a két hektó bor tette-e, de nekifogott egy este. Ügy söté­tedés előtt, akárha bújna. Nem azért, mintha rosszból tenné, csakhogy kárba ne menjen. Ezért senki sem szólhatja meg. Végtére is, nem a kapzsiság vezette. Úgy volt vele, hogy előbb a háztájiban munkálkodott, naplemente előtt pedig az aján­dék-sorok között. Ajándék. így tartotta szá­mon. Ahogy kiütköztek a rügyek a tisztává munkált szőlőben, úgy dolgozott benne is a büszkeség. Mielőtt hazaindult volna a munka után: megállt az úton, a kalapját a tarkójára lökte és mosolygó szemmel, hol a háztájit, hol pedig az ajándékot méregette. Szép mind a kettő. A háztáji is, meg az ajándék is. Később már a meglepetés csillagszórózott a lelkében. Az a meglepetés, amit az asszony­éi át, ha a szüretkor csak odaszól neki: „Még ezt a kicsit is” ... És majd az ajándékra mu­tat. Hadd örüljön az asszony. Addig még neki sem szól. Jól jön majd az a két hektó. Csak tíz forintjával is kétezer forint az. Milyen szemeket mereszt majd az asszony. DE A KÉTSÉG is mocorogni kezdett ben­ne. örül-e majd az asszony csakugyan? Miért ne? Utóvégre nem lopta, nem mástól vonta el. Itt volt. Találta. Senki földje. Ajándék. De a rossz érzés nem akart elmúlni a szí­véből. Az asszonynál sose lehet tudni. Ép­pen ezért, legjobb lesz, ha nem szól róla. Bo­lond lenne most már leadni az elnöknek, ami­kor másodszorra is bekapálta. Tiszta, mint az asztal lapja. Erős, egészséges, harsogó. Más­nak csak nem dolgozik potyára, csak úgy — köszönömre? Ha senkinek se kellett, hát neki kellett. A dicséret csak őt illeti és — kész. Lassan minden tőkét megismert már. Mint­ha maga ültette volna. De olyan is ez a kicsi darab szőlő, akárha öröktől fogva az övé lett volna. Csak akkor esett a nyilallás a szívébe, amikor a brigádvezető azt mondja egy reggel: — Nem stimmel a határ. Erre mindnyájan összenéznek az emberek. Mi az, hogy nem stimmel? Ki meri ócsárolni a határukat? Nincs azon mit szégyellni senki falubelinek. — Azért nem stimmel, mert egy nagycso­mó föld hiányzik. Mintha ellopták volna. Hát jól nézzen szét mindenki, aztán, ha észlel va­lamit: szóljon. A legközelebbi közgyűlésen erről is hallanak majd. A fene egye meg! Kinek jutott eszébe éppen az ő földje? Az ajándék. Ügy látszik: másfelé is maradt ki föld. Másnak is jutott ajándék. Akkor meg szüret! Ha más is úgy, ő miért ne? Nem igazodik el ezen senki emberfia. Azelőtt se volt meg a határ soha: mindenki annyit tagadott le a földjéből, amennyit tudott. Csak a statisztikában igazították ki a hiányzó hol­dakat. Mondta a sógor is, aki a tanácsban hal­lotta. CSAK HADD keressék most is. Kereshetik. Megművelt föld, senki sem foghat gyanút. Az út csak méginkább a háztájihoz fűzi, nemhogy elválasztaná. Nem láthat abban senki rend­ellenességet. Még ha kérdezik, sem köteles tudni a föld felől. Hivatalos részről a háztáji­ról jogos a számvetés, a másik meg... azé — akié. Jó lenne megkérdezni: mi lesz a kimaradt földekkel. Kiadják-e valakinek? És ha már megdolgozták? Hogyan számoljak el? Munka­egységre azt is? Rendben van: így lenne rend­jén. De az mégiscsak más, ha valaki önszán­tából, jóindulatból... Ennél azonban hirtelen megállt. Szóval: ha nem is jóindulatból, de... tisztességből... No, legyen! Ha nem is tisztességből... Eh, ott egye meg a fene! Amiből, abból! De felfogta, beleállt, nem hagyta pusztulni! Az semmi? Azt már lehet ócsárolni? Ugye, hogy nem! Hát azért!... De aznap nem ízlett az ebéd a tarisznyá­ból. Pedig sonkacsülök volt. Csemege. Sokan megcsodálták. „Ez még nem a közösből van!” — mondta nyihegve. A többiek is kimutatták a foguk sorát erre a szólásra. Volt, aki oda­hajította: „No, majd jövőre, majd akkor is így legyen!” Mármint, a csülök. Hogy akkor is legyen. Ez csak olyan szóbeszéd volt, hiszen a csülökről mindenki gondoskodott. Ott röfög az minden portán, az ólban még. A legtöbb he­lyen kettő is. Mert az a biztos, ami otthon van. Fanyalogva esett a falat, a csontról sem faragta olyan jóízűen a sárgultabb inas ré­Zöld fűtenger lágyan simul a földhöz, Tisztásokon ezernyi jószagú virág S pille cikázik hímporos szárnnyal, örül, hogy él s rövid élete fényteli szépség. Tölgyek árnyas lombja alatt csemeték nőnek, Eresztik gyökerük mélyen a földbe, Hogy majd az őszi vihar vad ereje Ki ne döntse helyükből őket. Ha estébe hajlik a nap, Óvatos őzek lépkednek szomjukat oltani Csacska patakhoz, mely gyöngyözve fut le a völgybe. Sziklák kemény köve magasba nyúlik élesen S vigyázó léptekkel vadászni indul a róka Messze a falu, baltás favágók tanyája, Ahol esténként arról beszélnek: — ősszel, ha indul a munka, A Vadas-oldalt kellene vágni először. Csillag ragyog az égen, Küldi sugarát hegynek, erdőiek, pataknak. Szarvasnak, bagolynak, bogárnak, Álmodó s vigyázó bükki embernek, Ki itt él s hal is, ha eljön az idő. székét, amint szokta. Tudta, hogy mindez csak az „ajándék” miatt van, de mégse akar­ta tudni. A két hektóra gondolt erősen, meg a szép szőlősorokra, amik úgy a szívéhez nőt­tek. Ügy volt velük, mint a titkolt szeretővel. Takargatta, hogy észre ne vegye valaki, de nem volt ereje megválni tőle, pedig a tetten­érés szégyene is motoszkált benne. Az em­lékek édes íze azonban erős csábítás: nem le­het ’ egykönnyen kitörölni. Követeli a maga jussát. ESTE EGYENESEIM hazament. Vidámabb volt, mint máskor, de az asszony laposan né­zett az arcára. Lopva, ismételten rápillogott. Folyt ugyan minden a ház körül ugyanúgy, mint máskor, de valami nyugtalanság vibrált a levegőben. Az asszony csendesedő, megbi- csakló mozdulatain is ezt látta. A mindenségit! Csak nem kezdi most el a faggatást? Mit kellene kitalálni, hogy már az első kérdésre is határozott választ tudjon ad­mikor megyek páncélosán. ne érjen vész, villám — ha lobban — engem, s szegény -fáradt lovam. Van még egy óhajom, de ennek említése is fáj, sajog; Hátha már rég el is feledtek otthon, hogy száműzött vagyok? Tárt karokkal várnak-e rám még? Megismernek-é engemet, a hű barátot és a testvért, ki annyi sokat szenvedett? Vagy nem lelem a régieknek már csak gyászos, kihűlt porát, s nyugszanak, kik szívből szerettek örökké tartó éjen át? Ó, jaj, ha így van, viharoddal Kazbek, tiporj el engem itt, és hintsd be hontalan porommal sötét, járatlan völgyeid! (Fordította: Rakovszky József.) KÓPIÁS SÁNDOR: A mi aratásunk Bolondos, csapongó, lepke-szellők szálltak, de mi már sejtettük a szent ünnepet. Akkor még tavasz volt az ég és föld között, bódító illatú, kedves kikelet. Csókok, s fogamzások éjszakáit éltük, nagy várakozás ihlete csillogott szemünkben. Ezüst fény csordult a csillagokból, a Holdból, s mindenünnen. Azóta megérett az idő és a remény, s a kalászok vágya valóra vált. (A búza hófehér kenyérben támad fel újra, ezért nem féli a kaszát, a halált.) •.. Aratók között írom e verset; itt mindenki aratni akar! Zizeg a papíron ceruzám, zizzen a nyár, zúg a zivatar. Acél villan, mint a villám, suhognak kévék, szoknyák és sóhajok. Fények cikáznak, izmok feszülnek lejjebb süllyed az ég, s én is aratok. Süllyedünk mindnyájan, vagy talán szédülök; arany-tenger viharzik mellettem, — az izzadt lelkű, hős férfiak között végre én is bátor ember lettem. Szívesen adja az anyaföld a televényből termett életet, s bölcsen szól azokhoz, akik meghallgatják, akik az ő nyelvén értenek. •.. Látomást látok most. Titánok dolgoznak. Arany lesz a búza! A nyugvó nap szekerét kilenc csillag-csikó hazafelé húzza •..) ni? „Mi bajod?” Szinte már hallja az asszony hangját. Mit mondjon erre? A brigádvezetőt vegye elő? Vagy a szomszédot? Esetleg, hogy a javára írt munkaegység ellen van erős pa­nasza? Ahogy a kanalat a tányérja mellé tette, egy­szerre csak belőle buggyant ki: — Mondanék valamit, ha rám figyelnél. Az asszony némán nézett vissza. Volt a szemében valami, ami egészen összezavarta. — A brigádvezetőnk... —, hogy folytassa tovább? — ... szóval a Jani mondta, hogy ... — ej, de keserves ez így! — .. .mondta, hogy jobban kell igyekeznünk. Hát ez lett belőle. Nem jön ki a száján, no, akárhogy erőlteti. Az asszony néz rá, mint az értetlenre. Sutának tartja ő is, amit most kinyögött. Mit is szólna erre? Hallgat. Kínjá­ban újra a tálba nyúl a kanállal, pedig már jóllakott. De a zavart le kell vezetni valahogy — Hát nálatok? Ezt is csak azért kérdezi, hogy a csend ne nyomja úgy a lelkét. Az asszony ilyenkor szokta elmesélni az egész nap történetét: hol jártak, mit dolgoztak, ki mit mondott, kit szidtak, kiről pletykáltak. Meg: hogy kellene csinálni, hogy jobb legyen. Minden. — Nektek nem szólt a brigádvezető? — így az asszony. — Mondtam, hogy szólt. Most mondtam. — De, a földről? ... Hogy hiányzik a határ. MOST MÁR benne van. Vége. Nem gon­dolt arra, hogy az eligazításkor minden bri­gádvezető megkapta: szóljon a földekről. De- hát ebből semmi baj nem lehet. Az asszony nem tud az ajándékról. — Jó lenne egy kis darabka potyaföld!... Nevetett, mint a jó tréfán. — Jó. Az jó lenne. Még szerencse, hogy nekünk nincs. Kedve támadt évődni: „És, ha volna?” Ezt kellene most kérdezni az asszonytól. De, ahogy ránéz ... Csak nem sejt valamit? — önmagától senki sem lop. Csak ennyit mondott az asszony és már állt is fel, hogy a tányérját leöblítse az udva­ron a kútnál. Neki sem volt kedve enni to­vább. Felállt, cigarettára gyújtott. Megnézte a kan csőt: üres. Le kell menni a pincébe, borért. Már nem sok van, az igaz. Tartalékolni kell az aratásra. De majd ősszel. Szüretkor. Ott van az ajándék is ... Erre megállt, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. Furcsán szólott az asszony az előbb. Persze, önmagától senki sem lop! Ne­vetséges! De az a kis szőlő, az nem az övé. Az senkié. Eh, mi az, hogy közös? Közös, mert azzá tették. Szíve szerint mégiscsak azt érzi még midenki a magáénak, amit annak idején bevitt a közösbe. „Ami nem ahhoz tartozik, az nem az enyém”. Mondta ki majdnem han­gosan a végső megállapítást. Már a pince lakatját nyitotta, amikor má­sik gondolat ugrott az eszébe: „Akkor meg mástól lopok!” Minek csapod be magad: nem ajándék, hanem elorzott föld az. A másé. Soha nem lopott. A becsületére mindig büszke volt. A piac valamikor... Az is más. Ott mindenkit úgy csapnak be, ahogy lehet. Ki tudja, miért esett jól az első pohár bor ott lent a pincében. Józamatú, fűszeres illatú bor az övé. A háztáji is úgy mutatkozik, meg az a másik, az a... A fene ott egye meg a brigadérost, ahol van! Az egész napját elron­totta. Még az asszony is olyan laposakat pis­logott, mintha gyanakodna. Ugyan mire? Egy kicsivel több raffia, egy kicsivel több permet- lé... Kinek tűnik az fel? Hogy többet dol­gozott? Dolgozott ő mindig. Amennyit kellett. Most se a közöstől lopta el a munkát. Es az... ajándék? Tódult fel elé megint. Az hon­nan van? Ha megtudják .:. De nem tudhatják meg, mert nem lesz bolond kikiabálni. Hogyne: mindenki úgy nézne rá, mintha... Ej, kinek mi köze hozzá! Es ha megkérdik: kié az a da­rabka föld? Nem tudja. Egyszerű. Ki művelte meg? Keressék ki! Mit lesné ő a szomszédot. Elég a maga baja, gondja is. Becsület? Ki ül fel ilyen kitalált csősznek, amit becsületnek hívnak? Mindenki boldo­gulni akar, mindenki többet akar. Miért len­ne ő más? Az asszony tekintetét is csak ő fes­ti sötétebbre, mint amilyen volt az a valóság­ban. Az ajándék — ajándék és kész! Erre már édes nyugalom ömlött el rajta. Majdnem mosolyogva tartotta a fény felé a teli poharat, és csak az dobolt benne, hogy az ősszel még két hektó, még két hektócska jön a többihez. Olyan, amiért megdolgozott. Amiért a pihenésből lopott el titkolt órákat. Amiért megizzadt, nehogy felverje a gaz a szőlőt. Mire felment a házba, újra jó kedve volt, újra beszédes lett, és megnyugodva aludt el. Reggel is frissen ébredt, hangosan köszön­tötte a szomszédokat, a csapat tagjait, de ami­kor a brigádvezetővel találta szemben magát, a térde egyszerre megreszketősödött. A tor­kába gombóc szorult, amit sehogyse sikerült lenyelnie. A hang is sután, felmagasodva ver­gődött a torkában. — Te, komám, beszédem volna veled — állt a brigádvezető elé. — Gyere már ... CSAK AZT nem tudta még: hogy fogjon hozzá. Hogy kezdje, hogy gyorsan, nagyon gyorsan a végére érjen, és a többiek se fi­gyeljenek fel. Négyszemközt mégiscsak köny- nyebb az ilyen dolgot elintézni. ANTALFY ISTVÁN: 'TŐdftlCLL Nyújtózkodtak a szilvafák, csak úgy ropogtak csontjaik. Vándor rebbent ijedten el, kit útja éppen erre vitt. Rőt óriás ölelte át az ég alját a fák mögött, aztán feldugta nagy fejét, s a fűre harmat csöpögött. Fontoskodón füst szállt felém. Honnan jött, én nem is tudom. Hisz ház se volt, kémény se volt, csak derengés a lombokon. Drót hintáit, oszlopok között, futott a sík mezőkön át, s adták az üzeneteket a lompos porceláncsigák. Morgott a gép, piros huszár tisztelgett; már ez így szokás. Befutott az első vonat, s felébredt a kis állomás. CSILLAG LÁSZLÓ: EZ ITT A BÜKK.. Ez itt a Bükk. Hegy-völgye sorjázik egymásután. Alkonyi kékség lágy takarója öleli erdős oldalait. Tavai tükrében fürdik a nap, Pisztráng ficánkol hideg patakban. Fény alig éri a sűrű zugot, Hol a dágvány loccsanó sarában Vaddisznó szuszogva hűsíti magát. Erdei madár surrog a fák közt, Nagyfülű bagoly emeli lomhán Két szürke szárnyát s forgatja fejét. Nő az avarban A gombacsalád s vígan nevetve Formázza ernyőfejét, esőre várva. LERMONTOV: A Kazbekhez Lovammal messze dél felől e vidéken hogy dtsietek, Kazbek, Keletnek néma őre, lantom köszöntést zeng neked! Fehér turbános homlokodra a zaklatott sóhajtva néz. Fenséges békéd nem zavarja Emberi dölyf, vetélkedés. De bús szivem titkos imáit vállad segíti, s feltalál az mind a csillagok honáig, hol Allah örök trónja áll. Fohászkodom: hús szél kísérjen, ha izzó por bánt -utamon, s a kopár sivatagban légyen egy kő, melyen elálhatom. Hogy a dárjáli vad szorosban Körül az erdő alkonyi csendje. Hegyek csúcsán vörösük a fény, Nyugodni készül a kerek tűzgolyó. Aztán elhallgat a szó.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents