Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-02 / 154. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADASABAN

HARGITAI ISTVÁN:

Ének a termő nyárról

Mit lehet erről újat írni —

Hogy rendvágó zúg, kasza cseng, S az arcokon, még hajnalpírnyi, Napocska játszik csendesen.

S a tök a piacon terem!

Az uborka, a meggy, a málna Szintúgy! s az árgus pesti szem Válogathat benne turkálva.

Mit lehet erről újat írni —

Hogy forrón süt a dél heve,

S oly jó cigarettát leszívni Dűlő szélre heverve le,

Az érben a kapa nyele Hűsöl: erőt gyűjt délutánra, Kotyog a vén korsó — tele,

S vize ömlik mellünkre, szánkra.

Mit lehet erről újat írni —

Hogy este megszokott csapat Csapásán megy haza, s felírni Ott marad egy (mér s kimutat.) Mind ismeri már az Utat — Ütemesen lép rajta, lassan,

S balladás nyári alkonyat Esőzik: termő július van...

PATAKY DEZSŐ:

JfljwmL kbit intetni

'T’avasz van, hujahé!

1 Zöld a lomb, bujahó!

Fúj a szél,

zúg a szél, mellem tartom elé s ingem mint lobogó — repked utánam.

Sarjad a nyers fű, érzed-e, Kedves?

Menni kéne megint, ki a füzeshez,

Vagy szilvafa alá letelepedni.

Menni, menni.

Ki a szabadba, völgybe, erdőszélre.

Minél messzébbre.

Nézni a virágos határt.

Nézni a zöld vetést.

Nézni a rétet —

amit már ünnepre fésült a szél

várva bennünket:

engem és Téged.

Két karomban már nem fér meg az öröm. Vigyázz rám, mert letöröm a körtefa virágpattantó ágát s a rügyeket mind megölöm.

Menni kéne valahová. Kedves.

Nézd: szememben kékebbre tágult az ég. S hallod? Szívemnek szertelen ütemét egyre fokozza a vágy is.

Menni kéne megint...

Látni a lankát, hűs patak habját Látni az erdőt

s mohára kéne leheveredni.

fis csak nézni, nézni felhőknek kósza futását.

Menni kéne megint, Kedves, menni.

Kéz a kézben.

Ifjan és szépen, fis szerelmesen.

menni a hegyen.

És jónak lenni,

És hűnek lenni, erősnek lenni,

örökké-frissnek, vad-zamatúnak. gyöngédnek lenni, mint a Tavasz.

fis szeretni,

mindig szeretni...

KÓPIÁS SÁNDOR:

Nyitott könyvek

Kinyitott könyv a táj,

— nyitott könyvek a lelkek; lapjukon az élet üllőjén formált s rímekbe foglalt világot leltek.

A betűk rácsos, kis celláiból fényre szabadulnak a gondolatok; meredek eszmék (»vényére lépek, s közeleg a csúcs, ha olvasgatok;

Nem tévedhetek él a lét káoszában kézenfognak a sorok s vezetnek; a bölcsen írt és bölcsen olvasott szó bölcsességet ad az embereknek; ...Jelenünk könyvében a jövő benne van, mint a tenger vize egy parányi csöppben; s ívelő tudásunk fény-csíkját követve rakétánk a csillagokig röppen;

ARKADIJ KULESOV verse:

Kalászok

Hallod az árpa halk dalát, a zab csendes zenéjét, és hogy hosszú napokon át semmit sem tesznek — vélnéd,

de itt szórtad el a magot, s ápoltad, szeretettel,

— ha nem teremne, ó, nagyot csalódnál, te, az ember!

S esténként a sok kicsi szár verejtékgyöngyöt altat, alig is tud mozdulni már, oly fáradt s jön a holnap.

Mert nem tétlen, jaj, nem lehet, gyötrődik, kínban nő fel, a föld méhéből, föld felett, szívóssággal, erővel...

Gyökerével a föld alatt vízért nyúl: megmaradjon, hogy — ha az idő elhaladt — tenyérnyi magot adjon.

S ha bő eső hull, szomjasan szürcsöli — oltja szomját, s ha jön az éj, csillagtalan, várja új nap új gondját.

Nem tudja, mi a nyugalom, vesződség, s munka élte, míg verejték hull egy napon aranyló, kis fejére...

(Fordította: Antalfy István.)

FORGÁCS KAROLY:

/Vyár

Piros lábakkal lép át az úton, mint hernyón a szőr: sugárzik forrósága üvegtestéből, s míg a kezem nyújtom felé, hogy adjon nekem is a drága

italból egy kortyot, mert elernyeszt a párátlan lég: éles kés metszi torkom, ha lélegzem, s szemem vakul a tiszta kék-ezüst felhőtlen, kinyílt égbolton.

Csak tikkadok és pihegek a parton, a zöld vetés előttem ég aranyba; a búzatábla téglaszínű karton, s lelőtt vércse vércseppjeitől tarka.

A hőség perzsel, fülem zúg és hallja: a kombájn közelegve zakatol, holnap már sír az ért kalászok alja s a költő ülhet kicsépelt kazlakon.

FÜRTÖS GUSZTÁV:

1

Műszak végén

Ha megkondul a mühelyi gong: a dolgos szorítástól búcsút vesz a kalapács, reszelő, s helyére billen, pihenni.

Gyuri esztergagépe is leállt, mint hajó, mely céljához ért, elhozva a teljesítés örömét. A lány is letette a söprűt, mellyel a szemét henye bokrait terelte, a nyolcóra szertehulló fölöslegeit. A bélyegzőóra kattanása lemetsz mindenkinek egy darabot a hónap hosszú gömbvasából; a változtató öltözők hívása lábakat sürget és máris vígcsobogású zuhanyok mossák a testek csupaszáról az olajos fáradtságot — és kint, a visszahúzódó gyárfalak mellett, derűs megelégedés karol a telkekbe, terveket súg, estére programot kínál és a kedv százszorosára gömbölyödik.

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAíVSAAAAAAAAAAA^AAAAAfNíVSAAAAAí

SZEMES PIROSKA:

Megsemmisülés

DÓKA ÜR * naponta be- kopogtat a szomszédba, és beadja a kulcsot, ha netán hazajönne a lánya, vagy veje, s véletlenül nem tudják kinyitni az ajtót, ne kelljen lakatoshoz menniök. Az egyébként még soha nem fordult elő, mert a család többi tagja is kulcstulajdonos. Róka úr nem is ezért kopogtat be a szomszédba, hanem mert társaságra szomjas ember, és a kulcs ürügy arra, hogy a szomszédasszonnyal beszélgethessen. A szomszédasszonynak lánya is van, és néha az veszi át a kulcsot. A lánynak azonban kevés ideje van, mert dolgozik, így nem tud annyit foglalkozni Róka úrral, mint a mama, aki még emlékszik rá, hogy annak idején nagy színész, csodálatos hősszerelmes volt a szomszéd és azóta sem született hozzá hasonló. Most nyugdíja van, és csomagokat kap a rokonoktól. Nyolcvankét éves, de nem látszik hatvanhatvanötnek. A millenneum évében érettségizett. Erre nagyon büszke és hosszasan szokott beszélni a latin tétel kihúzásáról, utánozva tanára selypességét. Ezt ugyan nehéz megérteni, tekintve, hogy Róka úr is selypít már, s így a szomszédasszony nem észlel sok különbséget a latintanár és hajdani tanítványa beszédmódja között.

Róka úr ma is lovag. Pirosasra érett rózsafabotját karján hordja és nem támaszkodik rá. Az egy emeletet méltóságteljesen járja meg, akár föl, akár le. A szomszédasz- szony konyhájának ablaka a lépcsőházra nyílik. Nyáron ki- és belátni rajta. Róka úr egyenesen, ruganyosán jár és reggelenként elegánsan meghajol az ablak előtt.

— Jó reggelt, asszonyom!

— Jó reggelt, Róka úr! Hogy tetszik lenni?

— O, köszönöm, megvagyok. Csak tovább tartson az egészségem, még elélek vagy húsz évig!

pS MOSOLYOG hozzá. A ■*-' szomszédasszony elismerőleg megjegyzi:

— Ahhoz képest bizony nagyon jól tetszik kinézni.

Róka úr szabadkozik.

— Ma már, kérem, csak árnyéka vagyok hajdani önmagámnak! Tetszett volna látni fiatal koromban! Lovagoltam, vívtam! Kérem, én fűzőt viseltem, s olyan karcsú voltam, mint egy kisasszony. Kegyed nem is emlékezhet arra az időre, mikor ez volt a divat.

A szomszédasszony mosolyog és bólint.

— Akkor még megnéztek a hölgyek! — szól Róka úr és lehunyja a szemét.

így folyik a beszélgetés minden alkalommal, amikor beadja a kulcsot. A szomszéd- asszony mosolyog ezen és elmondja a lányának. A lánya is mosolyog. Ugyanis mindezt neki is elmondta már néhányszor irodába menet. Ilyenkor Róka úr is megszokta szapo- rázni a lépéseit, s bár kissé pi- hegve, de követi a fiatalabbik szomszédasszonyt, s a sarokig elmondja a latin érettségi tétel történetét a selypítős tanárral, a midért, és a hölgyeket, akik megnézték annak idején.

— Tudod, mit mondott Róka úr? — kérdezte a mama. — Ha még egyszer fiatal lehetne, udvarolna nekem.

— Csibész kis vénember! Ugyanezt mondta nekem is.

Mind a ketten nevettek. Már kívülről ismerték Róka úr lemezeit, s ha véletlenül valami újat tudtak meg ifjú korából, este egyeztették. Tartozéka volt az életüknek. A fiatalasszony tapintatosan lelassította lépéseit, ha elmenőben találkozott vele, anyja pedig udvariasan érdeklődött teljesen érdektelen dolgok felől. ügy érezték, hogy Róka úr előtt nincs közöttük korkülönbség és mindketten gyöngéd napsugarai az öreg alkonyának. Udvarlását nem volt nehéz elviselni, mert kedves, könnyed és szellemes tudott lenni, hihetetlenül friss és közvetlen modora egyik számára sem volt terhes.

FARKAS ANDRÁS:

Sok szürke nap...

Sok szürke nap, mint hasztalan szünetjel» Amit nem érint jóság dallama,

Amit nem hív a tegnap és a ma,

Fonódik eggyé az emlékezettel,

S a szürke napban únottan kelek fel,

S mire fejemre hull az éjszaka,

Értékét elveri a rút ragya.

S nem is tudom, hogy éltem át a reggelt;

fis mégis mind az életemben élnek,

Tanúi sok-sok tépett szenvedélynek,

S bennük pihen gőgöm s alázatom.

Unom őket, s hiába tagadom,

A holnapokban színesen ragyognak,

S értékét mérik dúdoló napoknak.

MOLNÁR JENŐ:

REGGEL

UGYIK reggel nem ko-;-*-J pogtatott. Néhány nap; elmúlt anélkül, hogy Róka úr ; beadta volna a kulcsot. A; szomszédasszony valami ;

ürüggyel átkopogott Róka úr lányához, és megkérdezte, mi. van a papával. Akkor már! másfél hete szanatóriumban í volt, mert a szíve rendetlen- ! kedett. Amikor meggyógyult! és újra beadta a kulcsot, már ! nem volt a régi. Kissé sápad- < tabb lett az arca, s lefelé és < feljövet is megmarkolta séta- < botját. De néhány nap múlva • megint visszatért ifjúságára és • újabb adatokkal egészítette ki; történeteit. Lassan csaknem< minden visszazökkent a régi; kerékvágásba, kivéve Róka úr j rohanásait. A szanatórium óta j megfontoltan járt, és rendelte- ; tése szerint használta sétabot-; ját.

A szomszédasszony tejért in- < dúlt egyik reggel. Kilépve az • ajtón megtorpant. Róka úr! féltérden állt, botjára támasz- • kodva, kezében egy lyukas < zacskó, amelyből még mindig ; pergett kifelé a kristálycukor.; Az öreg felnézett a szomszéd- ; asszonyra. Alázatos, bűntuda- ; tos, megsemmisült szemekkel,; tele riadalommal, bocsánatké-; réssel, mintha azt mondaná:; hazudtam eddig. Nem vagyok; én olyan friss, biztos járású,; csak itt az ablak alatt szók-; tam kihúzni magamat. Szája ! megremegett, mint aki sírni; készül, vagy mondani szeretne! valamit.

— Kérem... ne tessék ha- ! ragudni... öreg vagyok... — ! motyogta és pigmenf oltos ke- ! zével még jobban szétszórta a ! kiömlött cukrot.

Pedig éppen össze akarta! seperni.

p TTÖL a naptól kezdve ; többé nem adta be a! kulcsot. Minek? Az illúzió el-! szállt. Már nem érdemes be-! szélni az ifjúságról.

A szomszédasszony és a Iá-; nya egészen addig voltak eb- < ben a hitben, amíg egyik reg-; gél meg nem látták, hogy a; másik szomszédhoz adja be a; kulcsot, e szavak kíséretében:;

— Imádom a színházat! Ma; este a Miller-darabot nézem J meg...

Reggel van, reggel!

Ni, a napsugár már ágyamon ragyog!

Gyorsan kinyitnak minden ablakot.

Figyelni kezdek az utcai neszre: egy madárka füttyent, nem is oly messze. Meleg tölti meg tőle a szobánkat, pedig odakintrői hűvös csend árad.

Villamos jön és vége van a csendnek. Csenget s a tárgyak sorra felébrednek: asztal és karszék, a képek a falon, mind sorakozik, már szép fiatalon.

S hogy sürget, hogy kerget az a vén óra! Mintha nem is lenne más tennivalója: biirnn-bamm! Harsogja egyre fülembe. Küszködök. Dunnát húzok fejemre.

Hiába. Így meg lángol a matrac.

Vége már, vége. Kelj fel! Nem alhatsz!

A dolgok rendjét nem változtathatod: vágj hozzá jó képet, s füttyents egy nagyot)

HÁFIZ:

Nem kell a rózsa

Nem kell a rózsa illata,

A csalogány sem kell nekem.

Nem kell szerencse, hatalom,

Csak téged vágylak, kedvesem!

Imával, dallal felhagyok,

A lantomat félreteszem. Boroskancsóm is eldobom,

Csak jöjj, siess már, kedvesem!

A szent örökkévalóság Oly nagy, hogy nem ismerhetem,

De csókod jóízét tudom,

Hogy lépesméz az, kedvesem!

Nem kérdem, m’ért is élek én,

A titkát sohsem kémlelem,

Csak téged faggat ajakam:

0, mondd, szeretsz-é, kedvesem?

(Fordította: Rakovszky József)

FORGÁCS KÁROLY:

Nyári záporban

A szélső háznál már megborzongott a sűrű hajnal, a hegy a dombnak dörgést dobált, a fák hegyére tört sárga nyilak mutogattak és felszakadt a terhes ég.

Minden kis hajlat vízzel telt meg, ezer ér szaladt szerteszét lábunk alatt. Zúgtak, fecsegtek.

A hegy tövén az árpaföld . érett kalászai hajolva nyögték a terhet, mi fejükre ömölt.

S mi mentünk, mintha nem vert volna zivatar, eső, dörgés, villám völgyön, hegyen, erdőn, mezőn át; csúszós agyag ragadt a csizmán, s meg-megmarkoltuk a szélső fát, ha kiszaladt a nyurga ösvény talpunk alól.

Mire a hegygerincre felvergődtünk, már langyos ezüstös fényporral volt minden falevél telehintve, s a tájban millió tükör sugárzott.

Az ázott avarból ködöt vert a nap, s míg szállt a köd föl: fürge kalapácsok csaptak a vasra, villáskulcs alatt csavar szorult, konok drótkötelek fonták be az oszlop vasrácsait.

Mire a harang kongta a delet: a reggeli záporra már alig emlékezett az ember és a táj; a munka elverte <1 gondokat, a vérünk pezsgett, mint a friss határ; a vas csengése mint a gondolat ringva ölelt át lombot és szívet: milyen öröm feloldani a csörlőt, mert végeztünk, s vonulunk, mint a felhők tovább: est nem mindenki érti meg.