Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-19 / 116. szám

1961. május 19., péntek

NBPÜJ8ÄO

s

ÚTKÖZBEN

yyvwwwwwwvw---------------------------------------------------------HÁROM VÁLTÁS

A felnémeti 'fűrészüzemben a „gatter”-csarnok széles ívei olyan magasan és tágasan borulnak a gépek fölé, hogy az embernek az az érzése: a szabadban van, az ég szürke boltozata alatt.

Megfeszített munka

A rönktérről — szinte szabályos időközökben — érkeznek a nyers, hántolatlan fatörzsek. Még őrzik az erdők illatát.

Nehéz, megfeszített erejű munkát végeznek az anyagszállító munkások. Két ember, kézzel rakja fel a hatalmas fatörzseket a keskeny vágányon közlekedő rönkszállító kocsikra. S a csarnokba érve ugyancsak karizmaik erejével osztják el arányosan a törzseket a fűrészgépek között.

— A szállítók, a rakodók s mind a rönktéri munkások kizárólag csak kézi erővel dolgoznak — mondja Bíró Lajos is, az üzem mérnöke. — Itt történik a legtöbb baleset is, rakodás közben. Mert akárhogyan vigyáz az ember, a rönköt emelve, könnyen oda- ütődik keze egy másik rönkhöz s máris reped a bőr, vérzik a felsebbzett kéz.

Régóta ilyen primitív módon, minden gépi segítség nélkül, végzik munkájukat ezek az emberek. De meddig még; várható-e valami köny- nyítés munkájukban?

— Hamarosan megszüntetjük ezt az állapotot — válaszolja Bíró Lajos. — Már

készül

a szinkron-terv

a rönktér átalakítására. Az átalakításhoz szükséges utat már megépítették, hamarosan sor kerül a vágányok áthelyezésére is. A műszaki feltárások jelenleg is folynak.

— Hatvan százalékban fogjuk gépesíteni a rönktéri munkákat. Kapunk autódarut is a rönkök felemelésére és elosztására. Jó előre biztosítani akarjuk a műszaki előfeltételeket ahhoz, hogy nagyobb tervfedadatok megoldását is „egészséggel” viseljük el, hogy a termelés menetét mind egyenletesebbé, zavartalanabbá í tegyük.

Első negyedéves tervüket komoly adóssággal zárták. Adósságuk: 1450 köbméter fa;

ennyit nem tudtak megmunkálni gépeiken.

Hogyan történhetett?

— Januárban vízhiánnyal küzdöttünk, márciusban a lies fűrészgép felső csapja törött el; megjavítása három hétig tartott.

Víz ... nem is gondolná az ember, mennyire fontos kelléke ez a termelésnek. Víz kell a gőzkamrákhoz, ahol a különböző faanyagokat tartósítják; s víz kell a „gatter”-csar- nok fűrészgépeihez is, mert a négy gép közül csak égy működik villanyárammal, a többit gőz hajtja meg.

— Miért volt vízhiányuk?

— Az itteni új kút eltömő- dött. A régi, a távolabbi kutat kellett kitisztítani, hogy vizet kapjunk.

1450 köbméter fa megmunkálása esett ki a termelésből. Napok, hetek munkája szükséges ahhoz, hogy ezt az adósságot még a fél év lezárulta előtt törleszteni tudják.

— Milyen utat, módot választottak erre?

Három műszak-f- 25 új munkás

— Szinte embertől emberig jártunk s tanácskozásra hívtuk kommunista társainkat, s törtük a fejünket: hogyan segítsünk?! Vasárnaponként társadalmi munkában behozhatjuk a lemaradást — ajánlottam —, te is, ő is, én is oda- állunk egy-egy gép mellé s nem lesz semmi hiba, csak jöjjön szaporán az anyag; mi fűrészelünk! A szakszervezet hallani se akart ilyesmiről. Végülis központunk beleegyezett abba, hogy egy hónapon át harmadik műszakot is beindítsunk, s béralapot engedélyezett arra, hogy 25 új munkást állítsunk be a termelésbe.

Napi 200—220 köbméteres teljesítménnyel e hónap végéig behozhatják lemaradásukat. Ez Bíró Lajos üzemmérnök véleménye, s az üzemet járva, az emberek munkáját figyelve — egyet kell értsünk ezzel a mérnöki véleménnyel.

★

A „gatter”-csarnokban egyenletes zúgással járnak a gépek; nincs fülsiketítő zaj' se por. A függőlegesen mozgó fűrészlapok lankadatlan étvággyal „falják”* a fa-adagokat. A hatalmas törzsek egymás után a gépbe gördülnek s hibátlanul megmunkálva tovasiklanak. Az anyagtéren rend és tisztaság, elszállításra váró, szép, máglyába rakott parkett- és bútorlécek, ládaelemek, apró és nagyobb fűrészáruk, ipari dongák, exportra menő „bul”- (boules) deszkák. Az egyik deszkarakás árnyékában fiatal nő kockás Irkába jegyzi a szállításra készített anyagot. Balkus Laci bácsi, az anyagiéi vezetője, vigyáz a rendre, a berakodásra; megköveteli a lelkiismeretes, pontos, szép munkát. S az emberek így is dolgoznak a rönktéren, a fűrészgépek mellett és másutt. Törleszteniük kell a kényszerű adósságot. S érthető a munkakedvük, lelkesedésük: hiszen becsületbeli ügyüknek tekintik, hogy üzemük „védjegyén” ne essen semmi folt...

Pataky Dezső

Óriási teherautó

A francia Berliet cég forgalomba hozta a 100 tonna raksúlyé „T—100” teherautóit A gigantikus gépnek 600 lóerős, 12 hengeres motorja van. A kerekek átmérője 2,2 • méter. Az autó hossza 12 méter, saját súlya 90 tonna.

Széles gumiabroncsai révén az autó talajra gyakorolt nyomása kisebb, mint egy tevéé, ennek folytán a 190 tonna súlyú, megrakott kocsi a közönséges teherautók számára járhatatlan futóhomokon és mocsaras helyeken is felhasználható. A „T—100" teherautó fúrótornyok és más olajipari berendezések összeszerelt állapotban való szállítására szolgál.

— A HEVESI Aranykalász Termelőszövetkezetben tavaly 20 anyakocát állítottak be. A 20 anyakocától 161 malac született. Ebből ez ideig egy pusztult el, így az egy anyakocára eső kicsinyek száma 8. Ez az átlag jónak mondható.

Gyorsítani kell a permetezést!

A Mátra vagy a Bükk lankáin járjon az ember, vagy akár az alföldi szőlősvidéken nézzen szét, mindenütt az tapasztalja, hogy szép, gazdag termést ígérnek az idén a szőlők. A szőlőt szerető és vele bánni tudó termelőszövekezeti gazdák mindenütt nagy Igyekezettel láttak hozzá kora tavasszal a szőlők metszéséhez, kapálásához és tegyük hozzá — dicséretképpen —, idejében el is végezték ezt a fontos ■ munkát. Jelenleg a második kapálást végzik már szövetkezeteink és a szőlővel bánó emberek örömmel látják, hogy a mutatkozó termést ez ideig I még nem érte semmi baj,) semmi kár. Igaz, az elmúlt hét szeszélyes időjárása, jég-) verése okozott ugyan egy-két I helyen kárt, de az enyhe fagyosszentek különösebben nem ártottak a fiatal hajtású szőlőnek.

Ezekben a napokban egyik j legégetőbb munka a permetezés. Tudják ezt a termelő- j szövetkezetek és sok helyen ötven-nyolcvan ember is végzi ezt a sürgető munkát. A tapasztalat azonban az, hogy több helyen huzavona mutatkozik a permetlé előkészítésénél, a munka megszervezésénél, a víz kiszállításánál és emiatt késedelmet szenved a munka, csak vontatottan halad a permetezés.

Nemcsak a szakembereik, de a szövetkezeti gazdák is jól tudják, hogy az „idejében végzett” permetezéstől függhet a termés fele, de még egésze is. Példákkal tudjuk bizonyítani, hogy ugyanazon a szőlőhegyen az egyik gazdának jó termése volt, a másiknak pedig jóval kevesebb, csak azért, mert elmulasztotta a szőlőt időben permetezni, porozni.

Az idő kedvez, a terméskilátások szőlőből jó. Most tehát a termelőszövetkezeteken a sor, hogy az elkövetkezendő, peronoszpóraveszély szempontjából „kritikus” időszakban gyorsítsák meg ezt a munkát, fejezzék be mielőbb az első permetezést, és ahogy a helyzet kívánja, gyorsan, időben végezzék el a második permetezést, illetve porozást is. Nem feledhetjük, hogy a természettől nekünk magunknak kell kiharcolni a jó termést, a gazdag szüretet.

(szalay)

Minden héten, vasárnap délelőtt Rozi néni megragadta az ajtó mögé dugott görcsös botot, kilépett az udvarra, bezárta maga mögött az ajtót, a kulcsot — mielőtt óvatosan körülnézett — elrejtette a tenyérnyi ablakban búsuló virágcserépbe. A szomszédság persze nagyon is jól tudta, hogy Rozi néni hova rejti el a ház kulcsát, nevettek is magukban, nagy-nagy óvatosságán, s talán még maga Rozi néni is tudta, hogy a rejtekhely legfeljebb csak hely a kulcs számára, de semmiképpen sem rejtek.

Mindegy. Megszokta. S ha egy öregasszony megszokik valamit éveken, talán ' évtizedeken keresztül, Hem tesz le már arról, amíg csak léptei tartják e világon. Így van ezzel a vasárnap délelőttel is. Hogy a lánya vagy öt esztendeje férjhez ment a szomszéd faluba a gépállomás raktárosához, minden vasárnap délelőtt meglátogatja őket — gyalog.

— Hát költözzön ide már. édesanyám..'. Hely van. Legalább a gyerekekre is vigyázna ... — igy érvel a lánya, de a veje is.

— A kakas is úr a maga szemétdombján — így meg Rozi néni és ne adj isten, hogy otthagyná a kétszobás, kisablakos házat, amelyhez tenyérnyi kert járul, kevéske krumplival, babbal bevetve és három oyümölcsfával, amelyet az utóbbi években mindig megtámad a féreg.

— De akkor már legalább üljön fel a buszra .. Minek gyalooolni magának annyit?

— Gyalogoltam én már any- «yit, fiam, egész életemben,

rflűZL

»

hogy ez a kis séta meg se kottyan — fejtegeti gyaloglása okát vejének Rozi néni. Pedig nem ez az igazság. Tart az autóbusztól. Nem bízik benne. Mint ahogy nem nagyon bízik, se traktorban, se kombájnban. Furcsa bizalmatlanság ez, még megmagyarázni is nehéz lenne. Megérti ő, hogyne értené meg: jobb is a gép, gyorsabb, nem kínozza annyira az embert a munka, nem csigázza, mint a barmot. A busz is gyorsabb, a MAVART — ahogy mondja —, mint egy öregasz- szony kicsi, már fájós két lába. Mind tudja ezt és mégsem. Mégsem bízik se traktorban, se semmiféle gépben, különösen nem a buszban, amelyre úgy terpeszkednek már fel a népek, mintha pen- delyes korukban azzal vitték volna ki őket a határba trágyát szórni, palántáim.

Vonaton egyszer ült, még az első világháborúban, amikor emberét ment meglátogatni a nagy városba, még utoljára, mielőtt a frontra vitték volna. Nem a fronton halt meg, de mégis a front miatt. Hazajött, aztán csak köhögött, sokat köhögött, s egyszer csak abbahagyta a köhögést. Egészen abba. A kis Rozi már akkor megvolt, de még nagyon kicsi szemmel nézte a világot. Régen volt, talán már igaz se volt. Rozi néni szégyenszemre már alig vélekszik ura arcára, csak a fénykép, katonakori képe ott a falon, az sejteti vele, milyen is lehetett embere, de hogy a kangja? — nahát, az teljesen el- sülyedt a mai világ zajos mélységeiben.

Rozi néni hát fogja a botját, s indul neki a másik falunak. Tavasz van. De olyan meleg, hogy nyárnak is beille- ne. Rakja a lépéseket, ha nem is szaporán, de nagyon szorgalmasan, meg-megkopogtatja az aszfaltot a botja vége, mert aszfalt is van már a két falu között, s vidámodó szemmel nézi a földeket, amelyeken bokros már a búza és zöld hátán vidáman szánkázik a tavaszi szél. Nézi a nagy táblákat, s valahogy olyan furcsa és szomorú érzés kerekíti körül a szívét, hogy nevet se tudna neki adni. Mintha most érezné először, hogy megöregedett, hogy öregségével együtt kimaradt a világból, amely úgy nyargal gyenge lábai mellett messze előre, mint éppen a busz, tele emberekkel.

Szép, szép ez a búza. Amerre ellát a szeme, mindenütt búza, zöld selyem, hintázó zöld tó. Sehol a parcellák megszokott, váltazokó százszínű képe, sehol barázda, amely ugyan elválasztotta az egyik embert a másiktól, de legalább elmondhatta, hogy itt a két barázda között, ez itt az enyém. Bevitte, ő is bevitte három holdját, kapja is most a nyugdíjat, tudja azt is, hogy a horpadt mellű Nagy Andris, aki alig volt valamivel, fiatalabb az ő emberénél, de talán még kódisabb is, most ezer holdakban beszél, de úgy,

hogy talán még az intéző úr se, annak idején...

De hát, hiába, elszaladt mellette az idő. Ezek a nagy táblák könyörtelenül hirdetik, hogy Szeremi Jánosné, született Agócs Rózái, lassan már nem e világra való.

— Ugyan, édesanyám, hogy mondhat ilyet. Hát mi baja van most magának?

— Nekem... csak az öregség, lányom, csak az öregség...

Szaporázza most már a lépteket, kisurrannak agyából a rosszízű gondolatok, meglátta a falu tornyát, s mindjárt meglátja unokáit, a lányát, a vejét, ezt a kedves kis családot, amelyet úgy szeret, s akik úgy szeretik őt...

— Rozi néni... hiába zörget ... Elutaztak — szól ki a szomszéd asszony, hogy Rozi néni topog és riadtan kopogtat az ajtón, de az nem nyílik. A világért se nyílik.

— Elutaztak?

— Ei... Pestre ... A színházba... Busszal! Hát magának nem mondták?

S Rozi néni nagyot nyel. Mert mondták. Még hívták is. Hogy menjenek együtt, s milyen jó lesz. Meg milyen szép. Hisz még úgyse látta Pestet, még nem volt igazi színházban se. Hivtá{t. Egy hete. S elfelejtette.

— öregszem, lelkem — motyogta Rozi néni a szomszéd- asszonynak. Elfelejtettem. El én. Ezzel az öreg fejemmel — mondta —, s nem vette észre, hogy a lánya szomszédasszonya nem hiszi. Egyáltalán néni hiszi, hogy Rozi néni elfelejtette volna, hogy Pestre mentek az unokák — amikor pedig ő is mehetett volna.

Gyurkó Géza

Udvariassági hetet vezetnek be az osztrák hivatalokban, hogy közvetlenebbé tegyék az ügyfél és i hivatal kapcsolatát. Hogy ez a „héf hány udvarias találkozást, hány ügy gyors és I békés elintézését jelentette már eddig — errőZ nem szól még a fáma. Ami elgondolkodtató: hogyan lehet például megfelelő udvariassággal elutasítani a munkanélkülit? Hogyan lehet megfelelő udvariassággal közölni, hogy bár az árak emelked1

' nek, de a bér marad? S hogyan lehet udvariasan közölni, m* törődve azzal, hogy az ügyfél munkanélküli — a részlethátralék fejében elviszik az autót, bútort, vagy a televíziót, és ezzel együtt elveszeti a már eddig befizetett részlet is.

Igaz, nálunk sem ártana néhány hivatalban udvariassági hetet rendezni. Van rá ok, • és lenne rá mód is. Nagyon helyes, legyünk udvariasak: csak ne ilyen áron.

Mert nálunk már nem ez az ára az „udvariassági hét”-nek.

(—ó)

Könyvnap előtt, egy liönyvszerű likőrről

Könyvolvasó ember vagyok, olykor — ha a feleségem külön nem figyel fel tékozlásaimra — meg is veszem a nekem tetsző írásokat. — Különösképpen így könyvnap táján, amikor hát viszik az embert a bűnbe a propaganda észhez és érzelemhez szóló feliratai.

Eme könyvnap előtti hangulatomban váratlanul ért a meglepetés. A csemegeüzlet kirakatában vastag, kékborítású könyvutánzatot vettem észre. Szabályos könyvalakzat, könyvcíraszerű feliratokkal. Óhatatlanul oda kellett néznem és mekkora volt a csodálkozása kitágult pupilláimnak: a könyvalakzatban ízléses felirattal egy liternyi likőr foglaltatott. A könyvformájú szesztartó alkalmatosságot — valószínűleg műanyagból — a likőrgyár adta ki; ő lektorálta, ő a felelős kiadó, a felelős szerkesztő és miegymás:

Az első meghökkenés után apró tűszúrásokat éreztem a lelkem és az ízlésem táján, majd nehezen Induló agyam is megmozdult az izgalmas experimentumra. Mi lehet ebben a likőrben, hogy ezt a csomagolási formát találták ki számára? Talán dantei íz, shakespeare-i feszültség, vagy falusi filozófia búvik meg e könyvalakú üveg falai között, hogy ilyen külsőségekkel is kell utalni a rendkívüli értékek foglalatára? Mi rejtőzhet ebben a likőrben? Akik ezt megisz- szák, kényszerképzetet szülnek a könyvről mások számára? Akik ezt a likőrt szürcsölgetik, halhatatlan műremekeket fognak írni és kódexeket megszégyenítő bölcsességet halmoznak majd össze? Csak mert a könyvalakú likőrt nyalogatták? Akik egy ilyen liter likőrt megisznak, azok egy könyv helyett kettőt látnak majd és egy ilyen flaská feliratáról egyszerre fognak szavalni a bibliából és a koránból? Miért veszi meg majd a vásárlóközönség ezt a likőrfajtát hamarabb? Melyik vevő ragaszkodik majd ehhez a csomagoláshoz? Az-e, akinek már csömöre támadt a normálüvegben tárolt likőrtől, vagy én-e, aki a könyv illúzióját együtt élvezem a szesz jótékony mámorával? Milyen mámora támad egy flaská- tól a normál vevőnek és egy olyannak, amilyenre a könyvszerű likőr feltalálója gondolt?

Lesz-e sikere ennek a könyvalakú likőrnek? S ha lesz, milyen hatással lesz a kukoricatermesztésre, a

tánczene továbbfejlődésére és a vakbélre? Mert valamiért, valami indokkal ezt a könyves likőrt kitalálták!

Ügy gondolom, mielőtt a könyvalakú likőr gyártását megkezdték, a szakemberek

összeültek, megvitatták, balról jobbra, aztán jobbról balra meghányták-vetették a könyves likőr kérdését. Nyilvánvaló az is, hogy először — mint minden korszakalkotó ügynél — megoszlottak a vélemények. Nézetek, ellennézetek parázs harcában születhetett meg a meggyőződés: gyártani kell a

könyvalakú üveget, amelyben először csakis és kizárólag likőrt kell ledugaszolni és értékesíteni.

Minderről a heves vitáról, a szellemi élet eme klasszikus küzdelméről értesülni nem volt szerencsém. De nincs messze az idő, amikor erre a dologra fény derül. Mint jó honpolgár, akinek nemcsak szavazati joga, hanem a közdolgokba itt-ott szerényen belepillantási joga is van, oda fogok tolakodni ahol az ezirányú szabadalmi jegyzőkönyvet és a szabadalmi határozatokat ’ tárolják az indokolással együtt Addig nem nyugszom* amíg közhírré nem teszem, hogy ez a könyvalakú üveg, vagy ez az üvegtartalmú könyv milyen indokkal látta meg 1961-ben, a szputnyik-korszak hajnali pírjában a világot — éppen nálunk. Higgyék el, magam is kíváncsi vagyok és addig nem nyugszom, amíg eme rejtély a lapok hasábjain nem fekszik, mint egy olyan titok, amelynek felfedezése és megfejtése nélkül bizonyára szegényebb lenne az emberiség.

S ha netalán azt kapnám a fentiek szerint megismerni óhajtott szabadalmi határozat indokolásában, hogy eme könyvalakú likőrkülönlegességhez még halála előtti sóhajaival Tacitus ragaszkodott, vagy az újabb világot felfedező Kolumbusz* vagy éppen a bantu négerek kétszáz évvel ezelőtt elhalt nagytekintetű és matuzsálemi kort megért varázslója, vagy talán Vancák Ödön* a Szirom utca hétből végren- deletileg hagyta meg derék unokájának a szabadalom benyújtását, akkor nyugodt leszek, soha többé semmit sem fogok kérdezni, semmit nem fogok kifogásolni. De ha nem, ha pl. a jegyzőkönyvben az fog állni majdan, hogy ideggyógyászok ajánlották ezt a megoldást gyermek- és férfikorban egyaránt elkapható, fertőzéssel keletkező öntudathasadás és korai érelmeszesedés, vagy gutaütés ellen, akkor különvéleményt jelentek be, mert szólás- és cselekvési szabadság van. És én nem hagyom magam ugratni!

No, ugye? S addig? Hallgatok, hogy én is okosnak lássak.

Farkas András