Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-14 / 112. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN

ÍVJ ár itt van... — mutatott az ég felé

xtí r’eriíe A nyári égbolton terhes viharfelhők gyülekeztek, de a betonlapok és traverzek világosszürke testén még kékes fényhasábokban szakadtak le a nap sugarai, melyek függőleges zuhanásban behatoltak az épületlabirintus legtitkosabb rejt ekei be is. A falak tető nélkül meredtek felfelé és olyannak tűntek, mintha ívelésük beleveszne a lecsapódó esőpárába. Az épülő út felől bitumenbűz szökött ide. Az üstös — bolondos volt szegény — száraz hasábfát dobott a tűzre, majd bakancsára nevetett. A konokul egybemaradt füstfoltok lágy kézzel simogatták körül a vasbetongerendákat. Csendes nyári nap volt. És a vihar ígérete észrevétlenül lopakodott az építők közé. A szivattyúk szikkadt tagjai, mint kintorna sípjai, egyenletes unalommal nyekeregtek. Ferke egybeszabott overálja — amelyet alaposan túlnőtt a karja és a lába — vizesen tapadt testéhez. — Már itt van — ismételte.

Csodálatosan tiszta barna szemei és örökké rakoncátlan hajfürtjei voltak Ferkének. Arcbőrét felégette a nap, mégis, pirossága arra a plakátgyerekre emlékeztetett, amelyik naponként csukamájolajat és spenótot eszik, mosollyal az ajkán. Pedig Ferke nem ismerhette az efféle étkeket. Nem volt szüksége azokra a bugaci puszta egyik tanyáján, ahol született, ahol özvegyen maradt anyja él. Olyan volt, mint egy nádi farkaskölyök: ha vérzett, megnyalta, kiszívta sebét és várta türelemmel hegedését. Nem keresett kibúvót a kintorna elől sem. A napi kétszer három órát egyszuszra szerette letudni s láthatóan annyi szépséget talált benne, mint a gumicső irányításában.

A lány elúnta Ferke nézelődését, s meg- rántotta a szivattyú karját. Ám a fiú szokatlanul nagyra nőtt keze most is keményen tartotta a fényesre kopott rudat. — Az eső mindjárt elered — mondta jámbor egy- ügyüséggel és elkerülte a lány tekintetét.

— Hé! Héé! Gyerünk azzal a pumpálással — kiáltotta a betonra várakozó slágos, és előjött az árnyékból. — Mozgás, mozgás — rendelkezett nagyhangúan az apró emberke. Krajcáros* „vazsmegyeinek” tartotta magát, erre szörnyen büszke volt. Hetyke testtartással járt-kelt, mint valami brigadéros. A locsoló-brigád — Ferke kivételével — valóban elismerte elsőbbségét és engedelmesen követte utasításait. Ferke végig sem hallgatta szitokkal fűszerezett utasításait, szemében ugyanazzal a jámborsággal, szó nélkül ment a maga dolgára.

— Ferke? — szólította meg a lány később, amikor a szivattyú újra dalolt. — Félsz tőle? No, ne tagadd, Krajcáros már katonaviselt ember, Te pedig...

Ferke fáradság nélkül, gépies mozdulatokkal rángatta a szivattyú karját, s követte tekintetével.

— Ne higgye — válaszolt.

A lány makacsul félreállt.

— Tegezz! — mondta — és nézz a szemébe annak, ajtivel beszélsz. — Ferke azonban az épülő bérházak rejtekeit próbálta kikutatni tekintetével. — Gyáva vagy! Tegezni sem mersz, pedig rég megengedtem. Igaz, még gyerek vagy — kacagott a lány.

A rövid, éles kacagásra sem válaszolt

^ Ferke. A nevető lány nyakát nézte, és csak érezte, hogy kivillannak a fogai és a fogak megfürödnek a fényben, a szemek pe- dik kerekebbre nyúlnak ilyenkor. Szerette volna egyszer megnézni a lány szemét — magában néha így is találgatta: milyen lehet a színe? — de igazában még az arcát sem látta. A lányról annyit tudott, hogy idevaló az újvárosba és hogy reggel, könnyű, kis_ kerékpárjával végigkarikázik a Felnémeti úton. Könnyű ruhát viselt a lány és kopott búzavirág színű blúzt, amely mindig tiszta és vasalt volt, s amelyet sohasem fogott össze egykét gombnál több... S még azt is hallotta valakitől Ferke, hogy a lány és Krajczáros... Ezt azonban nem hitte el.

— Gyerek! — sziszegte a lány. — Talán 16 éves sem vagy még.

— 17 múltam — mondta Ferke és újra Indította a szivattyút.

A lány megrántotta a szivattyú karját, a kintorna egyenletesen nyekergett.

Egy dörrenéssel eleredt az eső. Az égzengés visszaverődött a betonfalakról, s valahol a völgyben, az akácerdő sűrűjében fulladt el. A cikázó villámok fényében megszínesedtek az esőfonalak, melyeket mintha egy karikáról gombolyítottak volna le vég nélkül. A bolondos üstös szűkölve húzódott a tűz mellé és kabátja szárával takargatta. Ferke — társaihoz hasonlóan — egy betoncsőbe bújt az eső elől. Perceken belül tócsák keletkeztek, melyeknek tükre gyors, apró fodrokban töredezett szét.

A betonkunyhók szétszórtan hevertek a mezőn, melyet az évben már parlagon hagytak a parasztok. Ferke ölnyi résen át nézte a világot,- melyet beborított a zivatar. Majd gőzölgő ruháját vizsgálta, meg sem lepődött, mikor a lány mellé telepedett. Hallgatták a zöld fű között felfakadó víz bu- gyogását és az égzengést.

— Azt mondják, hogy a lányok félnek az ég dörgésétől — mondta Ferke és válasz vá- róan nézett a lányra.

A lány azonban hallgatott.

— Tartós lesz — jegyezte meg Ferke alig pár lélegzetvételnyi idő után; mert úgy utálBARATH LAJOS:

FERKE

ta a felesleges hallgatást, mint az ok nélküli szószaporítást. Magában mosolygott, és mint aki okos dolgot mond, megjegyezte: — Legalább nem kell locsolni, elvégzi helyettünk az Isten.

Az ég kitartóan öntötte a záport.

— Te is jól eláztál — szólalt meg végre a lány.

— El — kuncogott Ferke és a lányra nézett. — Maga is.

— Tegezhetnél — kérte a lány Ferkét és közelebb húzódzkodott. — Fázom. Mindenem vizes lett. — Szembefordult a fiúval és mutatta elázott szoknyáját. — Legalább a blúzom száríthatnám meg valahol. Még eláll az eső... Nincs alatta más... — felszakadt belőle egy sóhaj és a sóhajjal együtt nevetés.

Ferke elfordította tekintetét, amikor a lány mutatta, hogy nincs semmi a blúza alatt. A csendesedő esőt figyelte és a völgyet, amelyet sűrű pára ült meg. A lány el- rendezkedett. Szoknyáját mélyen a térde alá feszítette és a haját igazgatta. Ferke arrébb húzódott.

— Jaj, de buta vagy, ennyire félsz? Talán még nem is csókoltál lányt? Fogadom, hogy nem! Ugye? Ne tagadd!

XJ'erke most látta először ilyen közelről a lányt. Színtelen, ázott haja csapzot- tan szétomlott és a lecsurgó víz vékony erecskékben futott a blúza mögé. És olyan illata volt a lány hajának — lehet, hogy a bőrének, az is lehet, hogy az egész lánynak —, mint amikor gyerekkorában érzett egyszer, amikor meleg nyári napon fullasztó dunna alá bújt. A lány még mindig a haját igazgatta és nevetett, miközben mereven figyelte őt. A szemek szinte patakparti gyöngykavicsra emlékeztették, amelyet mindig nagy szorgalommal gyűjtött és úgy hitte titokban, hogy egyszer kinccsé válik a soksok színesség. Ezekre a parti kavicsokra gondolt és a hegyes kis állban keskenyedő arcot nézte, amelyet, mint élő seb szelt ketté a duzzadó száj. Kacagás közben kissé szétnyílott a lány ajka, ilyenkor gúnyosan legörbült a két sarka. A vállára csúszott blúzának rövidke ujja, majd hirtelen elengedve haját, föléje hajolt a lány. Látta, hogy a gombok feszesen tartják a blúz elejét. Igyekezett elfordulni, de a fű között bujkáló napsugarak, a fejüket emelgető margaréták és a levelek élén akadt vízcseppek, melyek mint pici fehér gömbök szikráztak, mind-mind a lány bőrének színét kiabálták feléje. A szűk, kis betonkunyhó megtelt a lány illatával és Ferke kábultan, zsibbadtan ernyedt el. Szeretett volna elnyúlni, mert a forgás, amely a gyerekkori ringlispilre emlékeztette, elszédítette. Az eleven száj ott villogott előtte, duzzadtab- ban mint annak előtte, a fogak pedig fehéren gúnyolódtak.

— Na, Na, csókolj meg, ha mersz, ha legény vagy már — sziszegte a lány ugyanolyan hangon, mint akkor, amikor azt kérdezte, ,,félsz tőle?” és kacagott. — Nem mersz, gyerek vagy még! — kiabált a lány és ha- hotázott.

Ferke hallotta, hogy az egész völgy a lány kacagásával és kiáltásával van tele. Egyre távolabbról zepgett vissza a lány hangja, mint a visszhang, amely már elbúcsúzott a völgytől. Mégis úgy tűnt neki, hogy itt ül még mindig mellette, kereste szoknyáját, amelyet térde alá rendez a lány. Lehúnyta

szemét és akkor a két gombot látta, amelyik lassan elválik...

Krajcáros káromkodva fogadta.

— Hol az isten csudájában maradtál?! Majd mi fogunk rád dolgozni.

A brigád már dolgozott. Az agglegény

^ Varga a meszesgödör mellett bajlódott. A bolondos üstös nagy ívben lengette karját «és arcát beletartotta a fénybe.

A lány ott állt a szivattyú mellett, szája gúnyosan nevetésre húzódott, s haragosan nézte a tétovázó Ferkét. A fiú zsebben felejtette kezét és hol Krajcárosra, hol pedig a lányra nézett.

— Szerelmeskedni akartál? — kiabálta

Krajcáros.

Csíp "re tett kézzel állt Ferke előtt. — Kakaskodsz, te kölyök? — visszanézett a lányra és hunyorgott. A fiú látta a kacsintást, amely olyan volt, mint a cinkostársak bőbeszédűsége. — Ne próbálj hozzányúlni — tagoltan ejtette ki a szavakat Krajcáros —, mert ha nem tudnád, én már kinéztem magamnak.

A lány hangosan nevetett és láborult a szivattyú karjára, arcát karjának kosarába rejtette, de a fiú jól látta a két gombot, amelyek pattanásig feszültek a blúz elején. Nyugalma mögött megmozdult valami. Még nem tudta a fiú, csak érezte, hogy valamit el akarnak tőle venni. Olyat akarnak tőle elvenni, amit pár perce érez magáénak csupán. A lárma, amely újra betöltötte a völgyet, távolinak és halknak tűnt. Krajcáros hangját hallotta és a lányból bugyborékoló nevetést. Sértette a lány nevetése.

— ... Ha még egyszer az én szeretőmre nézel! Érted? Hát szétmorzsollak.

Ferke előrelépett. A lány látta, hogy a jámbor tekintet, amely eddig ott ült mindig a fiú szemében, elpattant. Valami elpattant abban a tekintetben és e pillanattól kezdve, már nem a jámbor, behemód gyerek áll ott.

— Hazudik! Ö nem szeretője senkinek — mondta halkan, Ferke és Krajcáros szemébe nézett.

tT rajcáros megdöbbent ettől a teklnteta tői egy pillanatra. Ijedtében zsebéhez kapott.

— Én hazudok? Egy „vazsmegyei” sohasem hazudik. Ezt tanúid meg te is. A tirpák

anyádat!...

A lány ajkán megfagyott a nevetés. Pillanatokig csend volt, vihar előtti feszültség. Látta a kés villanását, de arra már nem volt ideje, hogy sikoltson. Krajcáros Ferkének ugrott és káromkodott. Rémületében lehúnyta szemét. Amikor újra odanézett, Ferke kezében ott vergődött Krajcáros csuklója, és lassan szorította a szivattyú felé. A bakancsok megfeszültek a döngölt agyagon, a sarkok félkaréjokat vágtak, majd tovább sodródtak. A két férfi áthajolt a szivattyú vashasán. Krajcáros szabadon maradt keze tehetetlenül csapott az iszapos vízbe. Sokáig álltak így, csukott szájjal, mereven figyelve egymást’

Amikorra a mérnök megérkezett, már mind a ketten dolgoztak. A szivattyú bánatosan nyekergett a kintorna dallamával: a száradó betonfalak és traverzek éhesen nyelték a vizet. Aprófát hasított a bolondos üstös, néha indokolatlanul megállt, magában merengett, füttyre csücsörítette száját és egyedül ő értette hangtalanságának dallamát. Majd kacagott egyet a bolondos üstös és bitumendarabot csúsztatott az üstbe. Valahol vasbika

VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA. AAAAAAAAAAA

csapdosott, az éles csattanások ide is elhallatszottak.

A kövér és kopaszodó mérnök kockás zsebkendővel törölgette a homlokát. Egy karmozdulattal összeintette a brigádot és mély orrhangon megkérdezte, hogy ki a hibás.

— Mit akar? — állt elébe Ferke, tekintetével a mérnök cipőjét kutatta.

— Szóval, maga az? Szép! Fegyelmit kap, fiam! Nem tűröm, hogy az építkezésből kocsmát csináljanak — kiabálta, majd hirtelen megfordult és a motorja felé sietett. Kacsázó, apró léptekkel sietett a mérnök, gondosan elkerülve a gödröket. Még egyszer visszanézett és magához intette Ferkét.

— Hogy hívják? — kérdezte.

— Felesleges — mondta Ferke halkan és visszaindult a szivattyú felé. — Holnap leszámolok. — A keményre döngölt agyagos földet nézte, amelyen formás cipőcskék és ormótlan bakancsok hagyták nyomaikat.

— Leszámol?! — sietett utána a mérnök és heves karlengetésekkel magyarázott. — Magának könnyű, megunta itt, holnap talál másik munkahelyet. De én hol veszek maga helyett embert. Na, feleljen! És a terv és a határidő? — aztán legyintett.

Perke megnézte a szivattyút, a beton- falakat, a traverzeket, amelyeknek erdejéről, mint fészkében riasztott patkány, ilyedt szemekkel figyelt ki Krajcárös. A lányt , is megnézte magának, aki háttal állt neki, haját igazgatta.

— Mondtam, leszámolok.

— Jó! Ha akar, hát menjen. Akár azonnal is.

— Megyek — válaszolt Ferke és lassan megfordult. Egy pillanatra Krajcáros felé nézett, talán szólni akart valamit, fejével bólintott is, aztán lesütötte tekintetét és elment.

A bolondos üstös egy ideig Ferke mellett szaladt.

— Baá-tom, baátom — vigyorgott Ferkére, akitől már megszokta, hogy egy-egy szelet kenyeret és szalonnát kap. Ünnepnapokon pedig, ha az utcán találkoztak, egy pohár borra is számíthatott a bolond.

★

A sínpár egyhangúan kígyózott el a töltés felett, a betongyűrű-erdő mellett. A kábító melegben megrekedt a zaj: valahol lovakat biztattak, a kocsis káromkodott: a vasbika csattogásai egyenletesen követték egymást, a szivattyú lassan nyekergett. Lusta füstcsík úszott át a tiszta égbolton, mint taréj, lobogott a fekete masina után. A lány szótlanul rángatta a szivattyú karját.

— Hallod? El sem köszönt — mondta Krajcáros és úgy tett, mint aki méltatlankodik. A lány nem válaszolt: a vonatot figyelte. Krajcáros sóhajtott — Talán jobb így. Tetszett neked, tudom. — A lány erre sem válaszolt. — Gyerek még — tette utána, vigasztalásképpen.

A közeledő vonat kerekeitől megremegett a föld. Egy percre mindannyian megálltak, azok is, akik targoncán vizet hoztak. Valaki előre integetett. A bolondos üstös elbújt az árokban: félt a vonattól.

— Idősebb vagy tőle egy évvel — nézett könyörgőn Krajcáros a lány szemébe.

— Hát aztán? — fakadt ki a lány és otthagyta a férfit.

Keresztülfutott az úton, a vonat elé, amely lassan dübörgött a töltés felett, a betongyűrűerdő mellett. A lány leengedett karokkal várakozott. Az egyik kalauz, talán ismerte látásból, hiszen sokat kifutott a vonat elé — integetett neki. A lány nem vette tudomásul. Sorba kutatta az ablakon át kitekintőket. Amikor az utolsó kocsi elhaladt mellett, még utána indult, lába elakadt egy kukoricaszárban.

„ Megkerülte a betonoszlop-erdőt, útközben léghajóit egy száraz kóróért, sokáig vizsgálta azt, <majd eldobta. A szürke betonkarikák közt sé- <tált és egy ismerős kört keresett.

< Ferke ott állt a szivattyú mellett. Szürke,

< meleg, ünnepi ruhában, kezében fatáska.

? , F assan, szó nélkül körbefogták. Ferke ? -Li letette a táskáját.

> — Még el sem köszöntem — szólalt meg ? halkan, a hosszú csend után.

? Krajcárosnak nyújtotta először kezét. i — Maradhatnál — mondta az, és biztatóan

> intett a fejével.

< — Maradj — szólalt meg az agglegény,

< Varga a háta mögött.

< — Maradj — mondták többen is egyszerre.

< Ferke mindenkire ránézett. Sorban bólin< tottak.

< A lány nem nézett a szemébe, szandáljával <egy rögöt görgetett félkörben, oda-vissza.

< Ferke várt. A lányt figyelte, akin fehér blúz <feszült és kék szoknya; kezével övét igazgatta.

< A lány érezte, hogy a csend miatta van. <Nem szólt, mert tudta: nincs most hangja. <Nem tudta, hogy félelem-e, vagy öröm, ami |a torkát elszorítja.

< — Jó lenne — mondta végre, és elfordult,

< hogy valamit elrejtsen. — Maradj.

s — Én beszélek a mérnökkel — ajánlotta s Krajcáros. — A hibás úgyis én voltam. Isme- srem a mérnököt, a szállón lakik, majdnem Segy'szobában velem. Ha megkérem, elfelejti, s hogy ...

> — Köszönöm — mondta Ferke és kama> szosan mosolygott, mint aki csínyt követett el. |— Még csak most akartam leszámolni.

< A bolondos üstös — senki sem tudta

< miért, talán ő sem — artikulátlan

< hangon nevetett. Fekete bitumendarabot csúszhatott az üstbe.

KÓPIÁS SÁNDOR:

Meditáció a békéről

Az imáik kifeszített húrjai helyett sugarakon húzzuk végig a vonót.;

A kékség tölcsérén keresztül jutnak el lelkűnkbe a magasság tiszta cseppjei. Partjainkhoz a történelem nyílt tengere löki a víz-szín felett suhogó hullámokat, Húsomba mar az idő,

a várakozás keresztjére feszítve szenvedek,, de csak a fájdalom igéiből kilépők

értik e kínt.

Fészekre találhat bennünk a boldogság is.

De az aggodalom mezsgyekarói még szilárdan állnak, s a felelősség

hajszál gyökerekkel szövi át szívünket.

Gyémántkemény kor ez, csiszolni csak életünkkel lehet.

Szárnyra kelnek az öblök, s megtelnek széllel a petyhüdt vitorlák. Erővonalak futnak a sarkok közt, s útirányától eltér a csend.

Minden szívverés közel van hozzám.

Nem virágcserepekben nyílik a béke, s a csillagok csőrében nincs olajág.

Hiába rügyeznek a fények az emberiség szédítő tavaszában, ha az évgyűrűket ujjara húzza a sátán.

Emészthetetlen tüzet ne egyetek!

A világ beleiből

kifogytak már az elmúlt századok; reméljünk magunknak végre egy bomlástermék-mentes jövendőt.

Kézfogásunk ne legyen radioaktív, csontvelőnkbe ne gyűjtsünk halált messziről,

s ha mennyet nem tud, poklot ne teremtsen a zabolátlan emberi ész.

Szaporítsuk a dimenziókat, de csak a bölcsesség örök viszonylataiban, hogy sorsunk új sorsokká ágazva szét milliárd utódban folytatódjék majd.

vA rémület futótüze ne perzselje meg a nemzeteket.

A termő talajjá porhanyított béke fogadja be eszméink magvait, s a szeretet megművelt kertjeiben piros virágszirmok lángoljanak.

A fogalmakat kibontjuk a tüskés burokból, s a fanyar, keserű, csípős szavak íze megédesül.

... így hülnek ki majd az átkok, a poklok

s az élőknek szánt krematóriumok.