Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-11 / 109. szám
1961. május 11., csütörtök N £ P 0 JS A G 5 Ballag már a vén diák... Meghatottsággal vegyes boldogsággal néz körül az érdeklődő tömegben ez a búcsúzó Szilágyi gimnazista kislány, karján fiatalabb diáktársával. ★ A Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium tanulói a Vorosilov téren koszorúzták meg a hősök emlékművét ★ Fazekas Bertalan igazgató- helyettes szavait, az iskola útravalóját hallgatják az Alpári Gyula Közgazdasági Technikum végzős növendékei. A szavakban rejlő igazságot most kezdik valójában érteni, akkor, amikor már nem áll tőlük olyan távol az élet, mint amikor beléptek ennek az iskolának a kapuján. ★ A Gárdonyi Géza Gimnázium fiataljai búcsúznák~ i Becsüljük meg jobban azt, ami a mienk! Öregem! Hallottad volna milyen isteni volt a brazil népi zenekar műsora! — újságolta a múlt nyáron egyik barátnőm. — Képzeld! Hallottam én is! — vágtam el igazi nőmódon a szóáradatot — és nekem is tetszett. Egy másik alkalommal beszélgettem valakivel, aki a külkereskedelmi vállalat révén a lipcsei vásáron napokai töltött, az meg ezzel kezdte a beszélgetést: — Ami a magyar étteremben volt, az egyszerűen nem mindennapi! Tudnak a mi zenészeink! Rajongtak értük a magyarok is, meg a külföldiek is! Míg ebédeltünk, a rádióból halkan áradt a „Jó ebédhez szól a nóta” szokott műsora, mire az én ismerősöm bosz- szúsan odainti a pincért: — Fogjon már azon a síp- ládán valami rendes muzsikát! Az ember még evés közben sem hallhat egy jó zenét' Szerencsére babfőzeléket ettem, különben megakad az étel a torkomon. Hja, kérem! Ilyen a protokoll-dicséret! Tartozott a külföldet járt ember azzal — gondolta ő —, hogy agyondicsérje azt, ami hozzá hasonlóan megjárta a külföldet, jelen esetben a magyar népi muzsikát. Sajnálni tudtam csak ezt az embert, viszont arra gondoltam, hogy nem is áll ő egyedül ilyen gyúrható véleménnyel! Mert szörnyen büszkén tudjuk emlegetni azt a prímást, aki Párizsban járt, aki híres külföldinek húzta valamikor, vagy éppen most, napjainkban mutatja be neki, milyen is a vért pezsdítő cigányzene. De azt már nem vesszük figyelembe, hogy amikor egy-egy hazánkban vendégszereplő együttes érdekes muzsikáját dicsérjük, azért van, mert a távoli tájak zenéje nagyon érdekes, az ő harmóniájuk, ritmusuk a mi fülünknek újszerű, tehát érdekesebb, mint az a zene, amelyiket magunkénak mondhatunk. Egy azonban igaz — én még soha nem hallottam búsuló magyart, aki mondjuk a „Flamingó”-val vagy Yves Montand dalaival igyekezett volna enyhíteni a fájdalmát. De azt már hallottam nem is olyan régen a Duna-parton, hogy egy — később csak megkérdeztem! — egyetemista, miközben apró kavicsokat dobált a csendes, mindent meghallgató folyó habjaiba, azt dúdolta, csak úgy, magának: „ ... Tisza partján nem jó lefeküdni...” Mondhatná valaki, sok volt a bevezetés, de oly ritkán kerül ilyenfajta téma a kezembe, hogy úgy éreztem, el kellett mindezt mondanom, úgy, ahogyan eszembe jutott, amikor Pétervásárán járva hallgattam a földművesszövetkezeti vendéglőben Puporka János zenekarát. Csak ültem, és hallgattam. Az érzelgős, szirupos műdalok helyett tisztán, melegen csendültek fel a prímás vonója alól a szebbnél szebb népdalok, a zenekar játékába itt-ott belevegyült a feldolgozások egy-egy ismert akkordja. Aztán egy kis pihenő, majd Offenbach-egyveleg, utána az ismert Perzsa vásár, ismét fordul a kaiéi doszkón és már Liszt-rapszódiák, majd Rachmaninov Cisz-moll pre- lüdjének hangjai szállnak a nép télén vendéglőben. Mert most nem a közönségnek játszik a zenekar, nem figyelik a vendég szemrezdülését. nem szükséges az emberek közé menni és játszani, egyedül maguknak játszanak ez egyszer. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a napot fogtam ki, ezt a csendes vendégjárást. mert megismerhettem egy jó képességű mai zenekart, amelyiknek ugyan még csak három tagja olvas kottát. mind az öt minden második nap gyakorol, s három tanul Salgótarjánból kijáró zenetanártól — zeneelméletet ás egyáltalában a szakma művé szetét. Nálunk még túlságosan egy a népi zenekar, a cigányzenész fogalma a szerenádra surranó, vonóján százast húzó régi-régi muzsikus fogalmával. Erre egy kicsit azért emlékeznek még így az emberek, mert még mindig van köztünk, aki úgy érzi, elég az a tehetség, amelyet az ujjai- ban magával hozott erre a világra. Hát nem elég! Nem elég! — Nem elég! Tanulni kell, és mi tanulunk is! Azért is vagyok én már apámmal együtt tíz éve leszerződve ezen az egy helyen. Mert dolgozunk, az a munkánk, hogy szórakoztassuk az embereket, de az a kötelességünk, hogy egyre többet és egyre újabbat adjunk, hogy mi se únjuk meg a mesterségünket, de ők se ún.ianak meg minket! —mondotta Puporka János prímás. Lajos bácsi, az édesapja — megelégedetten bólogat. Látszik a szemén, hogy ő is így gondolta ezt valamikor, de nem így volt. Neki csak a lag- zi, meg a „Kakas” vendéglő kupecei jutottak, s néha-néha egy-egy „igazi úr”. A fia már nem itt tart. Ezért boldog Lajos bácsi, hogy a muzsikájához, de a szavaihoz is kontrá- rázhat a fiának, meg az eleven szemű, igen csinos és lelkes muzsikusoknak, Danyi Zoltánnak, Puporka Elemérnek meg Puporka Lajosnak, a pétervásári népi zenekar tagjainak. Ahogy a szünetben elbeszélgettünk, még valami előkerült, amit ők nem mondtak, én annál inkább! Hogyan lehetséges az, hogy a földművesszövetkezet nem tudja támogatni önképző munkájukat? Miért fizet a saját zsebéből négyszáz forintot Puporka János prímás egy zenetanárnak? Minden vállalatnál megvan a mód és lehetőség árrá, hogy a dolgozó a szakmájához szükséges magasabb képzettséget elsajátítsa. Csak a zenészeknek legyen elég húzni tudni a vonót? Ez így nem helyes és nem is célszerű, mert akkor, amikor a szakemberek időnként meg-meg- hallgatják a vidéki népi zenekarokat, csak csóválják a fejükét: „tanulni kellene nekik!” Jó. Ez igaz. Azért fizet Puporka János is 400 forintot. De miért nem lehet például megszervezni egy munkásakadémiát a zenészek számára, hiszen csaknem mindenütt a megyében egyszerre van szünnap a zenészeknek. Miért nem tud a szerződtető vállalat hozzájárulni anyagiakban ahhoz, hogy képzett, minden igényt kielégítő zenészei lehessenek? Akkor a szerződtető fél is támaszthatna igényeket, szabhatna feltételeket, mert így van ez másütt is. Csak a lehetőséget, azt kellene mielőbb biztosítani, mert ha a pétervásári népi zenekar ilyen darabok jó vagy kielégítő előadására képes, akkor ez is, meg a többi is a megyében még többet tudna adni rendszeres képzéssel. Nem igaz az, hogy nem lehet összefogni őket tanulni. Nem is addig, amíg nincsenek állandó munkahelyen, mert ki ne törtetne először azon, hogy a családjának biztosítsa a kenyeret? Ha ez biztosítva van, akkor jöhet a követelés, jöhet a tanulás. Egyszer jó volna már ilyen szemmel is megnézni a népi zenekarokban dolgozók körülményeit és igényeit, s mindjárt megváltozna néhány helytelen vélemény! Cs. Ádám Éva AZ ÖRA "j kismutatója _________________| már a hármas szám felé közelgett. Pár perc híján délután három óra, s ilyenkor a legtöbb helyen már el is felejtették a déli ebédet. De dr. Kiss Zoltán, füzesabonyi állatorvos lakásán még mindig teljes az ebéd előtti készültség, s a család minden percen lesi-várja, mikor jön már haza a férj, az apuka, hivatalos nevén és rangján mondva dr. Kiss Zoltán főállatorvos. Végre megérkezik. Motorkerékpárja kormányán nagy csokor orgona, valamelyik termelőszövetkezetben kapta. Az ajándék, a szép virágcsokor maga helyett beszélve árulja el, hogy a doktor bácsi népszerű ember a füzesabonyi járás területén. A l ighogy leszáll a motorról, két vidám gyerek repül karjai közé, s ezek az apró, kedves kis családi örömök szinte el is feledtetik vele a napi gondokat, kárpótolják minden fáradozásáért. — Bizony, a mi hivatásunkban nem ritkaság a késői érkezés, a kihűlt ebéd, az éjszakai kopogtatás — mondja szelíd mosollyal, s nem nehéz elképzelni, hogy az elmúlt évek alatt hány és hány esetben nyújtott már komoly segítséget beteg állatnak, fertőzött állománynak, fáradságot nem kímélve, éjt nappallá téve, munkaidőn túl is. Kerek 10 esztendeje annak, hogy dr. Kiss Zoltán elfoglalta állását itt, Füzesabonyban, hogy kinevezést kapott a járási főállatorvosi tisztségére, hogy először pártfogásba vette a járás fiatal termelőszövetkezeteit, és segítsége, áldozatos munkája nyomán megkezdődött a nagyüzemi állattenyésztés alapjainak lerakása itt, e környéken. Jelenleg is 43 termelőszövetkezet főállatorvosa, ezenkívül mint beosztott gyakorló állatorvos végzi munkáját Füzesabony és Dormánd községekben. SOKRÉTŰ lfeIadttS jár ez a tisztség, hisz neki kell ellenőriznie és segítenie a járás állattenyésztési, állategészségügyi terveinek megvalósítását, gyakran kell látogatnia. a szövetkezeteket, hisz Negyvenhárom tsz főállatorvosa csaknem mindenhol szükség van segítő szaktanácsaira, utasításaira. A két községben — Füzesabonyban és Dormándon — összesen négy termelőszövetkezet állattenyésztési munkáit irányítja, s nagy része van abban, hogy az eltelt 10 év alatt a füzesabonyi Petőfiben az évek kitartó és szívós munkája nyomán kialakult a megye egyik legjobb szövetkezeti állatállománya, örömmel beszél arról, hogy ebben a szövetkezetben 400 szarvas- marha, közel félezer sertés van, s boldogan emlegeti mindazt a szép eredményt, amelyet a járás állattenyésztői az elmúlt évék során elértek. Nincs is olyan község és szövetkezet a járás területén, ahol ne járt volna a közelmúltban, s ki tudná már ösz- szeszámolni azoknak az előadásoknak a számát, amelyeket a járásban tartott. Legutóbb pl. a baromfitenyésztők járási tanfolyamán tartott értékes előadást a nagyüzemi baromfitenyésztés módszereiről. De nézzük magát a gyakorlati munkát. Az egyik füzesabonyi termelőszövetkezetben történt, hogy az ellési időszak alatt vérfertőzés tünetei kezdtek mutatkozni az újszülött borjaknál. Talán az egész állomány elpusztul, ha idejében nem jön a segítség. Dr. Kiss Zoltán felvette a harcot a betegség ellen. A rendszeres gyógyszeres kezelést ő maga végezte el mindennap, a legkorszerűbb, legjobb hatású gyógyszerekkel, ezenkívül kioktatta a jószággondozókat a szakszerű és pontos etetési, itatási, ápolási munkák menetéről, s ő maga ellenőrizte annak pontos és szigorú betartását. Az állomány természetesen, megmenekült. vette elejét az elmúlt évben a mezőszemerei Kossuth Tsz-nél, a lovak között fellépő járványos tüdő- gyulladásnak, de sorolhatnánk UGYANÍGY a példákat szinte vég nélkül. Jelenleg is komoly dolgokban fáradozik a járási főállatorvos, s megkérjük, mondja el, milyen ügyben járt ma Dormándon. — Tudvalevő — kezdi —, hogy a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezést adott ki a termelőszövetkezetekben levő fertőző elvetélés elleni védekezésre. Járásunkban is fennáll ennek a veszélye, hiszen a közös állományban tartott jószág között könnyen terjedhet ez a kór. Itt a környéken főleg a sertéstenyésztésben tapasztalhattunk ilyen tüneteket. Ma éppen ezért látogattam meg a dormándi szövetkezeteket, ahol megszerveztem a védőoltást, megtettem a szükséges állategészségügyi intézkedéseket a szövetkezeti és a háztáji állatállományban egyaránt. Dr. Kiss Zoltán élénk figyelemmel kíséri évek óta a járás állategészségügyi helyzetének alakulását, s mint ennek egyik fő irányítója, kedvező eredményekről tud számot adni. Véleménye szerint a járás állattenyésztési helyzete már túl van a kezdeti nehézségeken, s most már a minőségi javuláson van a hangsúly. Mint szakember, jól látja azt, hogy az állattenyésztés és az állattartás nem öncél, hanem a magasabb hozamok, tej, tejtermékek, húsárú, stb. elérése a fontos. Nagyüzemi árutermelésre van szükség napjainkban minden szövetkezetben, s ezt a célt kell szolgálni, alátámasztani az állategészségügyi és állattenyésztői munkának egyaránt. — Mit tart jónak a járás állattenyésztési eredményeiben, és hol szorít még a cipő, mit kellene még javítani? — Válaszképpen a halk szavú főállatorvos igazi szakértelemmel és odaadással elemzi tovább a helyzetet. — Mindenekelőtt örülni lehet annak, hogy a kezdeti meg nem értés és visszahúzódozás után szépen, jó mederben halad a baromfitenyésztés. Csaknem minden szövetkezetben gondosan és jól végzik a csibe- nevelést, kevés az elhullást százalék, s járási szinten az idén mintegy 200 ezer baromfit nevelünk fel a közellátásra. A közeljövőben feltétlenül javítani kell a borjúnevelések körülményeit, mert több szövetkezetben még mindig mostohán bánnak a növendékborjakkal. Zsúfoltak a férőhelyek,- sajnálják tőlük a rendes tejadagot, s nem gondolnak arra* hogy a növendékborjak képezik a holnap jószágállományának alapját. Jó volna, ha minden szövetkezet egy kissé állattenyésztői szemmel nézné ezt a kérdést, s akkor a munka sokkal gyümölcsözőbb lenne a jövő számára. S ha arról kérdezzük, milyen tervei vannak a további munkájára vonatkozólag, röviden azt a választ kapjuk: tovább haladni a megkezdett úton. Minden szövetkezetben okszerű állattartásra és tenyésztésire van szükség, igazi nagyüzemi szinten kell megvalósítani a korszerű, modern állattenyésztés minden követelményét. Tovább kell védekezni a fertőző betegségek ellenj növelni az állattenyésztők szakmai tudását, állategészségügyi tájékozottságát, s egy percre sem szabad elfeledni, hogy munkánk nem öncélú, hogy minden fáradozásunk a nagyüzemi termelést, és végső soron az ország jobb ellátását hivatott szolgálni. és meggyőződésből hangÖSZINTÉN zanak ezek a szavak dr. Kiss Zoltán ajkából, hiszen mindennapi munkájának, fáradozásainak eredményét, további szép terveit látja megvalósulni a fejlett nagyüzemi szövetkezeti állattenyésztés jövőjében. Ezért ül motorra nap mint nap, ezért járja és segíti a szövetkezeteket, s ezzel magyarázható, hogy most is a rövidre szabott ebédidő után újra elindul kőrútjára, újra ellátogat oda, ahol őt várják és szeretik: a termelőszövetkezetekbe. ... Császár István
