Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-07 / 106. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE------ - A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN ~ FA RKAS ANDRÁS: PAPP MIKLÓS: CS. ÄDÄM ÉVA: A béke munkánk édesanyja Rég/ s új napok VIHAR BERTOLT BRECHT: A halott katona legendája A hosszú olvasóteremben Szülők, tanárok rajzanak, És persze lányok is, fiúk is. Neonfényes a pillanat. Fejek felett a tiszta zsongás Értelmet hívó, ünnepi, A szónok megfontolt szavakkal Munkát dicsér és hirdeti, Hogy az ipari tanulókat Mutatja be e nagy terem: Így vizsgáznak vasból, acélból. Mint művész a hangszeren. Polcok futnak a falak mentén. Középen díszes asztalok, A gépek halk szimfóniája Indul el itt, kép leng amott. A sok-sok fontos szerkezetben Áram világít s értelem, Mutatják pontos hivatásuk, S nekem most meg kell értenem, Hogy a fiúk és a leányok Jóval húsz esztendőn alul, Már többet tudnák a modem kor Egetverő csodáiból, Mint én és mindazok, akiknek Papírszagú bölcselkedést Tanított egykor iskolájuk — Ma más az, ami tettre-készt. Űj izzás izgul az anyagban, A testek formái között A jó erő rendeltetése Egyben-másban különbözőbb, De mind az emberé, övé csak, És szolgál engedelmesen, Akár a villanygépeket, vagy Akár a gyalukat lesem. Még állítják, hogy az anyagnak Ereje van csak és rideg? Az ember lelkét nem vetíti, Érzését sem vallhatja meg? No, nem! Az egyik vizsgamunka Szökőkút — szép mesterdarab. A víz mértan szerint sugárzik, A ping-ponglabda fennmarad A vízsugár begyes hegyében, Ott táncol nyughatatlanul, Mert alkotója az iparban Okos művészetet tanult, t S itt vannak mind, a jóbarátok, Szülők, tanárok, akiket Nemcsak kíváncsiság h ozott el, Hanem a munka és a tett, A ráncosképű veteránok, A szakmák jó öregjei Mustrálják mind a tarka munkát, S gyorsan próbálják érteni, Hogy más bizony ez a világ már; Ünneplőben komoly fiúk. És arcukon a büszke érzés: Az ifjúság alkotni tud. Alkot, hiszen dolgozni hagyják. Erőit úgy fokozza fel, Ahogy az értelem kiszabja, S nekik nem nyűg a munkahely, S amit áz énekkar dalából Kihall zeneszomjas fülem, Azt tettben igazolva látom Szelíden és gyönyörűen: A béke munkánk édesanyja, A béke testet-szellemet Örömre, alkotásra biztat Acélos éveink felett. FORGÁCS KÁROLY: ANYÁM KEZE Őszült haján — ha ráesik a napfény — Sok évi őrlő munka glóriáját Látom ragyogni, s a szürkülő szem tükrén Elhamvadt szikrák tűzmadara száll át. A vetett ágy nyugodt taván evezve Kérdeztem már a hozzám búvó estet: A véresretört jó anyai kezekre A kapanyél miért nem borít kérget? Apám keze oly kemény volt és érdes, Ha kezet fogtunk: az ujjam megroppant; Az anyám tenyere még ma sem kérges, Bár válla, térde, dereka megrokkant. Mikor karját felemeli és gyenge Mosoly fakad a ráncok között ajkán, S megsimogatja arcom: bőre selyme Mint dáliák puha szirma hajol rám, Letörli sok verejték szürke mázát Életemről, szemével újjá fürdet; Csengőiket az évek hiába rázzák: Visszafordítjuk lehajtó életünket S S újrakezdjük a regényt legszebb lapján, Hol fiatal anya játszik kisgyermekével. A régi kép kopott már, s kissé halvány. De beragyogjuk szivünkből szúrt fénnyel. Kezdettelen időből szólít a verejték szétroncsolt izmok, sorsok kiáltanak rám, piramisok tömör gúlái nekem nem a fáraók dicsőségéről énekelnek: lezuhanó kövek robaját hallom az út elejéről, vizilóbőr-korbácsok csattogása még nem halkult el a fülemben, a testek is ott fetrengenek a hajcsárok és az átkozott ég, meg a homok közt: látom őket: átkozódnak a görnyedt földeken, mohő-kapujú gyárak habzsolták be mindannyiukat az öröktől-nyúzott testeket polip-karok fogták át halálos öleléssel és a csápok a szívig szívtak ki mindent belőlük........... líc azon. a legnagyobb napon a századokig szenvedett kínok fölmorajlottak, a szívek, fegyverek, és a Palota összeomlott, akár egy kártyavár... Tavaszi világ nyílt ki belőle ereinkbe visszafolytak az ellopott napok, s újakkal lettek gazdagabbak: buzognak, akarnak apró munka-darabok, vers-téglák, megélt, hiteles szavak építik a meglelt házakat s együtt-örömmel mozdulnak föl a szólított karok: tudatos kezünk biztosan fogja a gépet, a tollat és tenni fogunk minden tenyérbe; az űrbe is óriás szerkezeteket hajítunk, kerek jövőt formálunk gyermekeinknek és dolgos világunk üzenetét küldjük a gyarmatokon ütötteknek ....... Fr iss forrásként biztat a jövő és hitünket munkás napok adják. Mi gurítjuk előre a földet. Szendergő álmodás hozta a reggelt. Felkelt. Kezében kanna, a kútra vízért ment. Az égen darvak húztak keletre Remegte szárnyukat a lég, s megette a csapatnak fekete felhőket sodorva hajtott a szél. Az anya borzongva fogta össze magán reppenő ruháját, Megmerítette kupáját és hazatért. ölébe fogta fiát, s míg zengett az ég — szálltak, kavarogtak a szép, színes mesék. ÁÁÁAAMAÁAAW>A lAAAAAA/WSAAAA/WVWVSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁAAA/WWWWVNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA«" < GYURKÓ GÉZA: Mese Jancsi és Juliskáról A kisfiú ott feküdt az ** ágyon, verítékes álmában görcsösen szedve a levegőt. A takarót, amelyet még az imént álfáig húzta fel az anyai kéz, megint és újra lerúgta magáról. A kéz, mint valami automata, amelyet valaki, valamikor erre a műveletre beállított, megmozdult, gyors, de mégis óvatos mozdulattal visz- szahúzta a takarót, aztán visz- szakulcsolódott pihenni, hogy néhány pillanat, vagy perc múlva újból meginduljon megszabta útján. A szobában félhomály volt, csak egy kis lámpa égett a fal mellett, az asztalon, sápadt félkört ívelve maga köré, hog y lidérces alakot vettek magukra a bútorok, s Anya alakja is olyan furcsára nyúlt a falon, mintha remegő borókabokrot rajzolt volna valaki a falra. Az asszony, öregedésének száznyi fehér kis erecs- kéivel hajában, félig lehunyt szemmel ült az ágy mellett, szundikált, de mozdulásra készen, mint nagyon elfáradt katonák a roham előtt. — Anya, szomjas vagyok—*• szólalt meg az ágyban a kisfiú és nyögve fordult oldalra, hogy ne lássa az árnyakat a falon, hogy ne lássa a sápadt félhomályt, amely elmosta az álom és az ébrenlét kusza határait. — Hozom ... kisfiam... hozom — ugrott Anya és ment a konyhába. Citromot vágott, belecsurgatta savanyú nedvét a hideg teába és már hozta is szapora léptekkel, tartotta _ a kisfiú fejét, a bögrét is. A fiú nagy kortyokban itta a citromos hideg teát, hogy szája szélén lecsorgott a lé, s aztán mintha kicsit megkönnyebbült volna, sóhajtva dőlt vissza a csíkos párnára. — Jólesett, kisfiam? — Nagyon... nagyon — mondta a fiú és behúnyta a szemét egy pillanatra. — Miért nem fekszel le ... Anya? — kérdezte kisvártatva. — Nem vagyok álmos még. — Hazudsz — forgatta fejét a kisfiú mérgesen. — Nem hazudok. Nem vagyok fáradt. Na. Aludj. Próbálj aludni — tette Anya fejére a vizes borogatást. — Ha alszom, te is lefekszel? — Akkor le, persze, hogy le. Csak ne beszélj sokat. Art ám a sok beszéd ... — Nem tudok aludni... Olyan nehéz a fejem, s szédülök, ha becsukom a szemem... Anya, te csak feküdj le — fordult meg a fiú és lázas szemét anyjára szegezte. A nya nézte a fiát, csap- zott haját, vékonyra fogyott arcát, amely valahogy most olyan lett, mintamilyennek annak idején a háromszöget tanulták. Hogyis volt? Egyenlőszárú ... vagy derékszögű? Vagy a kettő ugyanaz? Nem jutott eszébe több és egy pillanatra elszégyellte magát,, hogy holmi háromszögeken töpreng, amikor a fia beteg. A fiú, a kisfiú visszahuppant a párnák közé, kifárasztotta az erőlködés, hogy iél- könyökére emelkedjék. Ügy mondta: — Jó volna meggyógyulni. Anya... — Meggyógyulsz, kisfiam ... Egészen biztos, hogy meggyógyulsz. Nem is sokára... — Anya így bízik? — így! Amikor apád olyan beteg volt, akkor is bíztam... Látod, most semmi baja. Pedig ő volt a beteg ám, kisfiam __ Tüdőgyulladás... nem ol yan veszélyes__De a tűz... Ha jaj... Na aludjál szépen... A fiú behúnyta szemét, feküdt mozdulatlan, csak melle emelkedett zihálva, mintha kevés lenne a levegő a szobában. Hallgatott Anya is, csak az óra zörgött bolondos vidámsággal a szekrény sarkán, hetyke bajuszával mutatva az időt. — Olyan furcsa ... Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy sem... Olyan furcsa — mondta halkan a fiú. — A láztól van ... Meséljek valamit? — kérdezte Anya és kicsit előrehajolt a széken, hogy jobban lássa kisfia gyöngyöző homlokát. Letörülte, a kis lavórba újból megmártotta a kendőt és óvatos kézzel borította vissza homlokára. A fiú elmosolyodott. ^ — Mesélni? Mesélni akar Anya? — Hát, ha te akarod, miért is ne? — És miről mesélne nekem? Anya egy pillanatig töpren- ; gett, aztán kuncogósan ki bök- ; te: — Hát... talán Jancsi és; Juliskát... Vagy inkább a ; Csizmás kandúrt? A fiú újra elnevette magát,; halkan, kicsit kínlódva, de ki- ; villantak cserepes szájaszélei ; közül a fogai. — Jő, Anya... Meséld el a ; Jancsi és Juliskát... Anya fészkelődött egy kicsit a széken, kereste a szavakat, gondolatban összera-; kosgatta a mesét, aztán na- ; gyot lélegzett: — Az úgy volt, hogy egy- : szer volt, hol nem volt... Élt I egyszer egy nagyon, de igazán nagyon szegény favágó, egy nagy, hatalmas erdő szélén És Anya mesélt. Komolyan. A Jancsi és Juliskát. És a kisfiú hallgatta. Be- j húnyt szemmel. Ringatózva, mintha puha bárányfelhőkön | ülne, vagy apró fehér csóna- • kon, nagy kék vízen. Hallgat- ! ta a mesét, amely két gyerek- ’■ ről szólt, akik eltévedtek és j megkerültek és boldogan él- < tek, míg meg nem háltak. ' És Anya mesélt. Félig le- j húnyt szemmel, maga is ízlel- ; getve a mesélés örömét, ízét a ; kis történetnek, s csak akkor ; szusszantott egy nagyot, ami- ; kor a végére ért. A fiú aludt. ; A meséléstől-e, vagy a természet diadalmas erejétől? De; aludt, még aprókat zihálva; ugyan, még verítékezve, de; mélyen, belesüppedve az álom ; puha vattájába. A takaró le-; csúszott róla és a vizeskendő ; is a homlokáról. A kéz megindult, öntudatlanul, hogy megigazítsa a ta- ; karót, kendőt, aztán Anya ; óvatosan, nehogy zajt csap- : jón, felállt, picit megnyújtóz- ; tatta derekát és elindult! a másik szobába. A tü-! körnél egy pillanatra megállt, belenézett, összehunyorította szemét, hogy jobban lássa ar- ■ cát az arasznyi lámpa sárga ; fényében. — Derékszögű háromszög... vagy... Egyenlőszárú? — Legyintett és elindult tovább. A háta mögött az ágvon aludt a kisfiú, aki már együtt dolgozik apjával, s aki az őszön megy katonának. Aludt mélyen és nyugodtan. Anya is lefeküdt. Ügy jött el már öt kikelet, s a bekének semmi nyoma. Megértette: mit tehetett...? halálba ment a katona. A háború tombolt tovább, és a császár sajnálta őt, a halálbament katonát, — hogy halott lett, idő előtt. Nyár fénylett, s ő már lenn pihent, ahol békén pihenni jó. Éjszaka jött, és megjelent egy orvosi komisszió. Nagy komisszió érkezett, a végtelen rónákon át, és gyáva, reszketős kezek kikaparták a katonát. Egy orvos nézte, nézte őt, átlátott bordái között, s „Harcképes!” szólt. „Idő előtt gyáván a halálba szökött!” S már vitték is a katonát, (kék volt és szép az éjszaka) sisakja nem volt, látta hát, hogy’ fénylett az ég csillaga. Pálinkát öntöttek bele, tüzes pálinkát: jobb legyen! Két nővér bajlódott vele, s ő tántorgott, félmeztelen. És mert már bűzlött messziről, egy pap tömjénes füstölőt lengetve hosszan, ment elöl, az oszladozó test előtt. Valahol elöl zenekar tüzes indulót recsegett. A katona lábaival próbálta a díszmenetet. Körül halott bajtársai, s az a kettő is ott haladt, kik próbálták őt menteni akkor... de nem volt út szabad. Ingét (mocskát eltüntetik!) fehér—fekete—rőt színekkel kenték, s most viszik a halott test előtt. Elöl egy úr: frakkja alól vasaltan vakít inge ki: egy német, aki tudja jól, hogy a kötelessége mi! Vonul végig a csapat a sötét úton. És menni kell! És tántorog a katona, mint viharban a hópehely. Macskák, kutyák üvöltőnek, a patkányok visítanak, árulókkal, hogy’ éljenek egyazon nap, és ég alatt?! S hogy vonultak falukon át, jöttek a lányok, asszonyok, fa meghajolt, holdfény szitált, és „Hurrá!” harsogott. „Viszontlátásra!” „Csindrará!” és asszonyok, s papok... és menetelt a katona, tántorgott a halott... És vonultak, falukon át, és mégsem látta senki őt, bár kísérték — a katonát —, érdemmel kérkedők. Táncolt a nép, kurjongatott, s nem látta mégsem öt, csak odafenn a csillagok mérték a nagy időt. ... Nem tart mindig az éjszaka, új hajnalpír jön el, s akkor a halott katona többé nem menetel... Fordította: Antalfy István. KÓPIÁS SÁNDOR: HANGULAT Pehellye] bélelt, kicsi fecskefészkek a házak az est eresze alatt; elszakadoznak a füst láncai, feloldozza a csend a falvakat; A földeken a munka is pihen, csak a csírák mocorognak, nőnek; sorjáznak a párhuzamos percek, barázdáiként a felszántott időnek.
