Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-21 / 118. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

===' — A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN

Vannak emberek, akik kinövik a nevüket. Viselik, viselik és nem veszik észre, hogy egyszer csak nem illik már hozzájuk. Ami tizennyolc-húszéves korukban olyannak tetszett, mintha rájuk szabták volna, idővel bő lesz rajtuk, lötyög, mint a nagyra méretezett ruha, s ez ellenérzést vált ki. Főként abban, aki akkor ismerte meg az illetőt, amikor már több fehér hajszála volt, mint eredeti színű, és a tetejében Éva néninek hívják. A néni szó sem enyhíti például azt az ellentétet, ami hatvan esztendő és a név között van. A közeli ismerősöknek nem tűnik fel, csak a magamfajta jött-ment időzik el ezen anélkül persze, hogy a megoldás kézre állna. Mert végül is senki nem tehet arról, hogy az idő múlásával párhuzamosan nem alakult korához illendőbbre a neve. Mondjuk Éva helyett Máriára, vagy Anna nénire. Megmaradt Évának, amelyhez néhány évtizeddel ezelőtt hozzácsapták a néni, szót. Először a kis szomszédgyerek, később a legénykék, azután pedig mindenki így hívta. De mégha kis, pipiskedő néni lenne, hagyján! Hanem magas, karcsú és komoly. Ha néha mosolyognia kell. még látszik rajta, hogy valamikor szépen is tudott nevetni. Tartózkodóan. kissé számítóan, soha nem jobban a kelleténél, de kevésbé sem, hanem úgy, ahogy illett.

Az özvegységet, amelyben harminc éve él, jól viselte. Nem szenvelgett, nem mutatott gyöngeséget, de nem viselte kihívóan sem, ahogy némely özvegyasszony szokta, hogy lássák, milyen kemény dolog is magánosán élni, gyermekeket nevelni.

Voltak a faluban rokonai és barátai, akikhez elment, ha meghívták, vagy ha különösképpen társaságra vágyott. Egyébként mindig volt mit tennie, mert ha a ház körül elfogyott a dolog, gyapjúkabátot kötögetett a pesti unokáknak, vagy vándorútra indult a gyerekeihez, s egyiknél is, másiknál is eltöltött néhány napot. Ezenkívül kertészkedett a termelőszövetkezetben. Amolyan jó, neki való, könnyű munka volt ez, ráállt az ujja és a kedve is.

Azokkal, akiket szeretnek, sokféle tréfát csinálnak az emberek. Akit tisztelnek, azzal nem játszadoznak. Éva nénit tisztelték, így kimaradt azokból a kedves mókákból, amelyeket minden összeszokott társaság szívesen mível egymással, akár munka közben, akár munka után. Éva néni nem is volt közlékeny. Nehezen lehetett eldönteni, hogy érdekli-e a mások sorsa, mert kérdezni, tudakolódzni nem szokott, viszont magáról, gyermekeiről sem igen beszélt. Ott volt, ahol a többiek, mindenütt látni lehetett, de semmiben nem igyekezett észrevétetni magát. Ezért is tűnt fel ama nevezetes értesítés alkalmával, hogy Éva néni keresi a társaságot, a bizalmasokat, szokatlanul sok időt tölt csöndes hallgatózással a többiek zajos beszélgetése mellett. Látszott rajta, hogy valami változás sodródott az életébe és nem találja helyét odahaza. Teljesen szokatlan dolgokat csinál, szomszédol fűszerért, tré- cselni. ami egyébként sután megy nála. de nem áll odébb, ha látja a csodálkozó tekinteteket. Inkább tűri az üresen fakó, szótlan, semmitmondó másodperceket, aztán szól valami semmiséget, amire meghökken, aki hallgatja. mert sem ilyet, sem más beszédet nem szokott meg Éva nénitől. Ö ugyanis általában csak annyit szól, amennyi okvetlen kell ahhoz, hogy be ne rozsdásodjék a szája és a lelke.

Éva néni fekete ruhában jár, mivelhogy ez illik a korához. A hétköznapija is fekete volt valamikor és most csak azért nem mondható annak, mert a mosás, meg a nap kiszítta. A ruha fölött kötényt hord, kantárosat, hátul

megkötve. Egy zsebet visel, hogy ha boltba megy, legyen hová tennie a pénztárcát. Most azonban egyéb’ is van ebben a zsebben, összehajtott levelezőlap, hivatalos, nyomtatott betűkkel a tetején, alul pedig gépelt a szöveg, amely így szól:

„Kérjük, hogy f. hó 17-i „Szív küldi szívnek szívesen’’ című adásunkat szíveskedjék meghallgatni. Tisztelettel: Magyar Rádió”. Alatta tintával — olvashatatlan aláírás. D© az nem is fontos. Az írott, a gépelt, az olvasható sorok a lényeg,' amelyben őt, özvegy Telekes Antalnét felkérik, hogy folyó hó 17-i adásukat hallgassa meg.

Bemondják majd a nevét, és mindenki hallja. Ez idáig még senki nem kapott a faluból „szívküldit”, ő az első. De mi lesz, ha éppen akkor senki nem hallgatja a rádiót? Ha egyedül ül a készülék mellett, s utána kimegy a faluba, és minden olyan lesz, mint- máskor, az emberek mennek a dolgukra, vagy éppen haza, észre sem veszik, hogy valami történt. A sógorékhoz kellene elmenni, s megmondani nekik, azok meg majd tovább adják a szomszédoknak és pénteken mindenki ott lesz a rádió előtt. Talán még a hangosbemondót is bekapcsolják a tanácsházán, s az is közvetíti, hogy mindenki hallja.

KOVÁCS SÁNDOR:

VALLOMÁS

Harmat-ízű ..jóreggelt” nyílik a számon Ha köszönök és hangomban megérzed A széltől hullámzó kaszálók suhogását,

Mikor a hajnal kelti a füveket...

Nem vagyok egészen a tiéd, kő-rendű város, És nem is lehetek az, jól tudom, mert ami int Néha visszatérni bama-porú utakon,

Az a hűség. A hűség befonta szívemet S kötelez élnem drága törvénye szerint.

Én benned is, város, az otthont keresem;

Az apró utcák falusi nyugalma szelíd Örömmé fényesül csöndes útjaimon,

S hol hajlongó füst gyökerez, búzacipók Illatát érzem és látom törött anyókák Arcán a mosolyt, amikor Iángos-nevetéssel Futnak unokáik áldással áldott ölükre,

És látom apáim, nagyapáim, kihajtó Tavaszok zöld-álmú mezőin, hol mindig Kalász-reménnyel sarjad a zizzenő Holnap...

Harmatízű ..jóreggelt” nyílik a számon. 'Mindenkit köszönteni szeretnék, akivel Most közös mederben terel engemet is A napi gond, a bonyolult-szerkezetűbb munka, Mert ha más tájakon is élnek a drágák; Falun, városon már mindenki rokonom!

ANTALFY ISTVÁN:

Koncert után

Jól emlékszem még az ütemre, ujjaim élték a varázslatot, továbbadták a hajszálnyi erek, továbbvitték a feldúlt idegek, csak a szél jajgatott.

Zene volt minden pillanat, megfoghatatlan-fogható, megdideregtem: a fehér titok hidegebb volt, mint a való, és visszatérő dallamok nyomán új és új seb szakadt.

A dallam most is bennem él, s a zenélő patak

mentén megyek, megyek, megyek, barna lombok alatt. *

KOPIÄS SÁNDOR:

/

Oda a betonhoz

Belőled épül a huszadik század, tőled szilárd az árkádos jelen; anyagodat nem elvont eszmének hanem gerendának s oszlopnak képzelem. Korunk szorító-feszítő erői beléd ütközve visszatorpannak; jó vagy te ívnek, képzeletnek, s megbízható vagy jövő-alapzatnak. Tömbjeidből rakjuk mi össze rendszerünket, lebonthatatlanul; pillérünk vagy, s magasra emelsz, ha száz pokol ördöge elszabadul.

Örvény és vihar hiába ostromol,

— a dühödt isten feje is megreped; felnőssz a holnap homlokzataként, s mi is óriássá növünk fel veled.

Már egészen elkopott a kétrét hajtott levelezőlap, amelyet hol kihúzott a zsebéből, s átolvasott, mintha még mindig új, ismeretlen lenne a szövege, majd visszatette, s kisvártatva, ahogy izgalma újra fellobbant, megint előszedte.

Milyen jó lett volna, ha a rádiótól nemcsak neki, hanem a tanácsnak is írnak. Akkor nem kellene azzal törődnie, értesülnek-e erről mások, mert bemondanák, hogy .ekkor, meg ekkor mindenki hallgassa a rádiót, mert Telekes Antalné „szívküldit” kap. Bemondják a nevét és másnap, ha végigmegy a főutcán, ráköszönnek, hogy hallottuk ám tegnap a nótáját. Az pedig olyan nagyon jó lesz, hogy róla beszélnek. Már látta is, amint integetnek, hogy álljon meg, mondja el, hogy s mint volt, ő pedig szabadkozik, igazán, nem is tudja, csak úgy jött ez az értesítés és akkor előmutatja az összehajtott papírt, amelyen ott a dokumentum, hogy csakugyan, neki szólt, semmi tévedés nincs a dologban. Már előre belepirult, hogyan fog majd szabadkozni, ha megemlítik az esetet.

De hogyan kellene tudatni az emberekkel? Nem járhatja végig a falut, felmutatva az értesítést, hogy lám, nézzétek meg, ez pénteken

PAPP MIKLÓS:

/

Ébredés

Hétfő van, reggel, és szabadnap: korán kelek, mert többet dolgozok (szénkanna ásít s tegnapi ruhák lógnak a széken s álmos fogasok, akár a képek csüngnek a falon s egy zokni bámul: alszik minden itt, visszasimítja szememet a jó, s bár álom-bandzsán reámhunyorít az újság, aztán kihullik belőlem, megfordulok, rámkúszik a paplan, szétnyújtózom boldog örömökben:

„kicsit még”... de visszahozhatatlan gondolat furakszik ágy-agyamba:

„velem élj most, muszáj, akarom”: fiam felébred és a futtató nap beperdül a nyitott ablakon):

,/dolgozni kell, meg ágyat bevetni s hittel a földet, hadd fusson a toll emberként büszkén .,.” szétnéztem lassan s rádöbbentem, hogy rengeteg a por: söpörni kell a szobát s magunkat mindennap újra: otthonabb legyen, s új szavakat önteni örök formákba és nagyon szerelmesen csak ezért élni; nincs pihenés most,... „add már a szappant, nagyon kérem!” „látod milyen szép lett a kezed”:... együtt mosdunk friss korunk vizében.

FARKAS ANDRÁS:

Minden öröm...

Minden öröm csak addig foghatatlan, Amíg a színe arcunkig nem ér,

Amíg derűje-szíve szárnyra pattan,

És tolla színes, néha hófehér.

A fájdalom csak addig múlhatatlan, Amíg szava az ajkunkig nem ér,

S a szó a folyton változó alakban Hírrel fizet meg szenvedésemért.

De az idő azért idő, hogy engem Minden örömben, minden gyötrelemben Megújítson, mint szánandó fiút,

Aki örülni, sírni, hinni tud,

Mert lenni, halni csak jó s tiszta vétek, De tudni jobb, hogy másokért is élek.

HARGITAI ISTVÁN:

Bulgária

Gyermekünk félbölcsője arra ringott (Anyjuk után) valahol a Rodóp Fennsíkjain, ahol az ortodox Énekek nyelték el rokonainkat...

Tatár, török, macedön, barna-szláv, Sápadt hellén, maradék római Gyúrta a fajtát azzá, most: ami — Kitűnő mester, földműves, halász ...

Nagymúltú Nép! Félbölcsőd Ázsia Ringatja most is, tengered ezüst Napja a testvéri népekre süt.

— Lehullva már a cári láncsisak, Néped e lobbanékony ifjú faj — Telve az Alkotás dalaival.

lesz, nekem küldték, hallgassátok meg. Hencegésnek tűnnék. Miért is nem küld az a rádió a tanácsházára is egy ilyen levelet?

Míg ezen törte a fejét, arra haladt éppen a sógor, s beszólt, hogy mi újság, Éva. Mert ő még mindig csak így hívta, hiába nénizték le mások. A sógor pár esztendővel idősebb nála, még így volt helyén a megszólítás. Éva néni zsebét meg már nagyon tüzelte a papír, ki is húzta, mielőtt felelt volna, de hát persze, nem mutathatta elé, hogy nézd meg, ez az újság, szívküldit kapok pénteken. Hanem babrált vele, s elnyújtva azt mondta, hogy:

— Hát... tulajdonképpen nagy újság nincsen, csak amolyan kicsi...

De már meg is ijedt, hogy ettől meg majd nem lesz kedve tovább kérdezősködni a sógornak, s nem tudja közölni, mi az újság, így gyorsan megtoldotta:

— Nézze már meg ezt a papírt!

Szinte az orra alá nyomta. A felszólítás után persze megállt, átvette a bolyhossá kopott papírost, nézte, böngészte, s egyszer csak felkiáltott:

— Nézd csak. Ez igen!

Aztán még egyszer megkérdezte Éva nénitől, hogy hánykor is lesz az a „szívküldi”. Az asszony készségesen elmagyarázta ugyanazt, ami ott géppel volt megírva.

— No, majd szólok az asszonynak, oszt meghallgatjuk.

Éva néni megelégedetten mosolygott. Tudta, hogy az első lépést már megtette, már a többi következik. Délután hosszasan tanyázott a kiskapuban, s ha szerét tehette, előhúzta a ronggyá kopott papírt, amelyen a végén már csak hunyorítva lehetett elolvasni, mit is írt a rádió. Ez azonban,nem zavarta a megértést, mert Éva néni már kívülről tudta a szöveget, is megmagyarázta azt, amit ott nem lehetett i elolvasni.

• Amikor végre elérkezett az a bizonyos ; péntek délutáni „szívküldi”, nemcsak a falu •nagyobbik része ült a rádió mellett, hanem ; azok is hallgatták, akiknek nem volt készülékük. Ugyanis a tanácsháza mikrofonjába szintén bekapcsolták a rádiót.

Éva néni magában volt, már másfél órával a „szívküldi” előtt bekapcsolta a készülékét, nehogy lekéssen. Amikor a műsor elkezdődött, leült és úgy érezte, mintha nem is lenne igaz az egész. Mintha az egész várakozás teljesen feleslegesen telt volna el eddig, szó sem lenne arról, hogy vele valami történik. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a harmadik lemez

(

után éppen ötödiknek az ő nevét olvasták fel. Méghozzá így: „özvegy Telekes Antalnénak küldi az, aki őt legjobban szereti: Gergely”. Már akkor elkezdett pityeregni, amikor a nevét meghallotta. Később kissé furcsállotta, hogy miért nem a nótáját küldik, azt, hogy | „Édesanyám, te jó asszony ..de az öröm ér- < zése elhomályosította benne a kifogást, és s könnyek között hallgatta végig azt a nótát, |hogy: „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy s senki —, Ahogy én csókollak, nem csókol úgy s senki...”

| Aznap már nem ment ki a faluból, pedig

I

> nagyon kíváncsi lett volna, mit szóltak hozzá. Hanem másnap reggel, amint a ház körülit elvégezte, szép kényelmesen megindult. Éppen a sógorék elé ért, amikor szembe jött vele hajdani urának testvére.

— Hallod-e, Éva, igazán megmondhattad volna, hogy mi van veled ...? — szólt rá. — Én ugyan nem akarok beleavatkozni a dolgodba, csak hát... annyit azért megmondanék, hogy ha egy özvegy harminc évig nem gondolt arra, hogy férfiember is van a világon ... akkor már ebben a korban, hogy is mondjam ... nem illik ... Legalábbis nagydobra verni!

Éva néni nem értette, hát meg is kérdezte, hogy miről beszél a sógor. Az pedig hajtogatta:

— Nem illik. .. Legalább titokban csináld, hiszen unokáid is vannak ...

Mire Éva néni megértette, mire gondol a sógor, valósággal beleizzadt. Aztán pedig bele is pirult, de úgy, hogy majd sírva fakadt.

— Komolyan gondolod ezt, sógor — kérdezte.

— Komolyan.

— De hót nem érted, hogy ez nem olyan dolog, amire te gondolsz? Hát az unokám, a kis Gergely küldte!

— Az unokád? Éva...! Nem vagyok én gyerek, hogy mindent elhiggyek. Az unokák nem szoktak szerelmet vallani a nagyanyjuknak, legalábbis nem úgy, ahogy neked a „szívküldiben!”

Éva néni döbbenten állt a sógor előtt. Úgy érezte, teljesen hiábavaló minden magyarázkodás. Tehát az egész falu ezt hiszi most róla. Az egész falut pedig nem járhatja végig, hogy megmondja az igazságot. Mindenki azt kérdezné tőle, hogy miért ezt a dalt küldték. Miért nem mást? Es mit feleljen erre?

Mit is lehet mondani? Ezen törte a fejét egész nap. És este, amikor levetette kendőjét és belenézett a tükörbe, elmosolyodott.

Egy csómpás kis fog híján a régesrégi Éva nézett rá. Csak egy kicsit mélyebb volt a szem, halványabb színű és ritkább a haja... Mikor aludni ment, az jutott eszébe:

— Ez a sógor, miket nem gondol még... És mosolygott, szemérmesen, pirosán, mint akit megdicsértek ...