Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!

AZ MSZMP HEVES MEGYEI

BIZOTTSÁGA ÉS A

MEG VEI TANÁCS NAPILAPJA

XII. évfolyam, 19. szám

Ara 1 forint

1961. április 2„ vasárnap

ÉLJEN ÁPRILIS 4.

Néhány héttel ezelőtt, a magát függetlennek nevező, mérsékelten konzervatív angol lap, a Times, budapesti kü- löntudósítójától közölt cikket, amelyben „beható elemzés” tárgyávátetteamai magyar mezőgazdaság helyzetét. A cikk írója „mérsékelt konzervativizmussal” tárgyalta azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a magyar kommunisták, a magyar munkásosztály, s velük együtt természetszerűleg különösen a magyar dolgozó parasztság tett a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésének megvalósítását illetően. E cikkből sem hiányzott semmi, ami egy jó nyugati szerkesztőségipatika medicinatárának nélkülözhetetlen kelléke, s csupán egyetlen mondat az, amely — oly jellemzően, az angol sznobizmusba hajló mentalitásra — szóra érdemes. Ez pedig így hangzik: .. lakásában (egy

szövetkezeti parasztról van szó. A szerk.) plüssel bevont karosszékben, televíziókészülék előtt ültünk és kristálypoharakból bort ittunk” — közli a cikk írója természetes, magától értetődő hangon, minthogy társadalmi körében sem a televízió, pem a plüssel bevont karosszék pem jelent valami meghökkentő és főleg megírni való valamit: storyt.

Eszünk ágába sem jnt, hogy most mi elemezzük az angliai viszonyokat, s az angliai viszonyok, valamint a gyarmatok közti „kapcsolatok” kérdését, mégcsak arra sem akarunk most vállalkozni, hogy vitába szálljunk a Times cikkével. Sőt, szégyenkezés nélkül bevalljuk, hogy nálunk, Magyarországon ma még és már story, hogy a termelőszövetkezeti tag lakásában az angol újságíró televízió előtt, kristálypohárral a kesében, plüss karosszékben gyűjthet adatokat a kommunista rendszer — ellen. S ebben nem az adatgyűjtés, hanem a televízió, a magyar parasztság, az egész magyar dolgozó nép felemelkedése a story, a téma, mégha nem is írhatunk mindig és mindenhol plüss fotelokról, s Moszkvics személyautókról.

Ha a Times „budapesti kü- löntudósítója”, úgy a harmincas években járt volna Magyarországon, valóban nem talált volna termelőszövetkezeteket, csak Eszterházy-féle nagyüzemeket, nem ülhetett volna plüss fotelben, csak a földbirtokosoknál, s nem kristálypoharában, de még bádog- bögrében sem nagyon tudták volna megkínálni borral azok, akik Móricz Zsigmond riportjában zsírtalan galuskalevesen tengették életüket. Ha két-há- rom évtizeddel ezelőtt járt volna erre a különtudósító, elbájolhatta volna Hortobágy szépsége, a vágtató ménes, a Balaton kéklő vize, a Duna hidjai — amelyeket most lát, azokat újjá kellett mind építeni! — s talán még túzokvadászaton is részt vehetett volna.

Csak a hajtókkal nem lett volna érdemes beszélni. Meg r csikósokkal. Meg a Balatr menti falvak szegényeivel. I.'

• járőrrel a Dunán amelyne..

Élni tudunk a szabadsággal

éppen elég dolga volt, hogy megmentse az öngyilkosokat. Meg nem lett volna érdemes beszélni a magyar királyi rendőrség csupaszív intézményével, a lebeszélővei sem, ahol meggyőzték a vízből kihúzott négygyermekes anyát, az évek óta teljesen munkanélküli mérnököt, hogy élni mégiscsak szebb, mint vízbeölve halni. Szebb, ha lehet: ezt persze nem tették hozzá.

Európa sötét foltja volt, „Afrikája”, vagy ha úgy tetszik, „polinéziai szigetvilága” a hajdan volt Magyarország, amely nemcsak délibábjáról, de Or- goványáról, nemcsak a tokaji aszúról, de a Morbus Hungari- cusról és nemcsak gulascháról, de főkormányzójáról is híres, vagy hogy inkább hírhedt volt. Ebből az országból hárommillió ember menekült ki a századforduló utáni évtizedekben, mert a föld, a szent anyaföld nem tudott neki még betevő falatot sem adni. Azazhogy: nem az anyaföld a hibás. Az adott volna. Inkább azok, akik a föld és a parasztok között álltait, azok, akik a város peremére taszították a munkást, vízbefojtották — ha nem is saját kezükkel — az értelmiségit, akik megteremtették „nemzeti nagylétünk” második nagy temetőjét: horthysta, fasiszta Magyarországot.

Mert, kedves különtudósító, amikor Angliában lezajlott az első nagy polgári forradalom,

akkor Magyarországon Habs- burg-önkény volt az úr és nemhogy forradalom, de még polgárság sem volt. Amikor Anglia üzemeibe széles áradatként ömlött a gyarmatok minden kincse, a gyapjútól az ércig, Magyarországon még lényegében csak a malom jelentette az ipart, s azt is a szél, meg a víz hajtotta. Ebben az országban ezer éven keresztül a nyomor, a rabszolgasággal határos elnyomás, a szellemi sötétség, a lelki üresség, a restségre való nevelés volt az uralkodó osztály alapvető politikája, s ez a politika vitte bele az első és a második világháborúba a magyar népet, ahol neki keresnivalója nem, csak vesztenivalója volt.

Lehet, hogy messze kanyarodtunk a plüss karosszéktől, valójában egyáltalán nem. Csak 1945, csak április 4 és amit e fogalom jelent, tartalmaz, tehette lehetővé, hogy egyáltalán számításba kerülhessünk, ha a világ dolgairól volt szó. Csak a szocialista társadalmi rend révén lépett ki véglegesen a gyarmati elszigeteltségéből hazánk, lett a szocialista tömbön belül, a szovjet nép segítségével ható tényező a nemzetközi politikában, gazdasági életben és a világkultúra színpadán. Az egzotikus és hamis romantika köntösét letépve csakis így léphetett a világ porondjára hazánk, amelynek dolgos népe az elmúlt alig több

mint másfél évtized alatt hatalmas lépéseket tett a múlt bűneinek orvoslásában.

1945 után kellett megteremte- teni az ipart.

1945 után kellett megteremteni a kulturált gazdasági életet.

1945 után kellett valóban népi, nemzeti kultúrát teremteni.

Földet adni a parasztnak.

Munkát a munkásnak.

Alkotási lehetőséget az értelmiségnek.

Szabadságot és a szabadsággal élni való tudást adni minden becsületes magyar dologzó embernek.

A vaksötétből hirtelen fényre lépni, nemcsak nagyszerű, de egy kicsit mindig veszélyes dolog. Bizonytalan, tapogatód- zó az ember, s könnyen hiszi, hogy már biztosan járja útját, pedig még szeme nem eléggé éber minden buktatóra. Igaz, hogyne ismernénk el, hogy igaz: talán egy kicsit túlságosan is hittünk szemünkben, túlságosan bíztunk szemünk tisztánlátásában. De a célt már akkor is jól láttuk, mint ahogy látjuk most, — amit 1945-től tettünk ebben az országban együttesen és külön-külön is, a kommunisták és a pártonkívü- liek is, azt mindenkor a szabadság, a szárnyalni akarás, a* emberi felemelkedés nagyszerű eszméje hatotta át.

1945-ben a nép maga vette kezébe sorsának irányítását. Olyanok, akiknek addig legfeljebb csak az illegalitásban voltak gyakorlati tapasztalataik — hisz kevés volt, maradt meg a régi vezetőkből az orgoványi- ak jóvoltából! —; olyanok, akiknek eladdig még saját egyéni sorsukba sem volt beleszólásuk, nemhogy másokéba, az egész ország sorsába, dolgába. S ma, 16 esztendővel később, jól képzett vezetőgárda nevelődött ki az országban, akik minden szinten, s minden feladatnak megfelelően helyt tudnak állni, akik eddig is megoldották és ezután is megoldják rendre, sorra mindazokat a terveket, vágyakat, amelyeket a párt, s maga a nép tűzött ki. Saját maga elé.

Nem egyedül, barátaink segítségével vált mindez lehetővé. Mert a történelemben először most vannak igazán és önzetlenül barátaink, akikkel egy célért, közös erővel és közös akarattal dolgozunk: a békéért, a szocializmusért, a kommunista társadalom felépítéséért. Belső életünk rendje, gazdasági erősödésünk, mezőgazdaságunk nagy átalakulásán alapuló agrár és ipari termelésünk, kulturális és erkölcsi gyarapodásunk fő biztosítéka ennek a gyümölcsöző, közös erőfeszítés sikerének. A mi sikereink, barátaink sikerei, s az ő győzelmeik, a mi gazdagodásunkat jelentik. De jelentik egyúttal azt is, hogy példát, lelkesítő, nagyszerű és követendő példát tudunk — és nem is tagadjuk — akarunk is nyújtani a világ minden népe számára.

S hogy idáig eljutottunk, hogy példát, hősi és nagyszerű példát szolgálhatunk mi magunk is a világnak, — ezt április 4-nek, a Szovjetuniónak köszönhetjük. S ez a mai ünnep legmegkapóbb tartalma.