Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

1961. április Z, vasárnap

W8PÜJSÁG

9

FARKAS ANDRÁS:

Felszabadulás

(1945. április 4.)

Annyi se volt az az éjszaka, mint gyerekészben a szűrt fény. Mécse-világa lopottan az esteli óra tövében Elhalt. Sopronon át kanyarodtunk visszafelé még,

Sebzett szívvel, míg a beteg test várt nyugodalmát Bújva kerestük. Bánfalván üresen takaróztak Esti homállyal a néma lakások, az uteaközökben Gazdátlan kutya sírta-ugatta a holdat, a csendet,

Es se a hold, se a csend nem ígért nekünk menedéket.

Nagy barlang tele szájjal nyelte a nyűtt katonákat,

Nyögtek a súlyos, nagy betegek, vízért kiabáltak,

Asszonyok ajka remegte a jajt meg a szürke imákat: Istenem, Isten, a vég vagy az élet kezdete jön most?

Mások a jámborokat pokolig gonoszul lealázták,

Mert tehetetlen a düh, ha a férfierő beleszédül

Én csak a kábulatot meg az ágyúdörejt hesegettem,

Hogy ne zavarna a lárma, a messzi moraj meg a félés.

Ünt fiatalságom meg az éhség fájt a begyemben,

Régi szavak kaparásztak agyamban, a gond vihogott még, Rút egerek, patkányok vad lakomája vonított Lelkemen: élek-e vagy halok-e? Hogyan is lehet eztán?

Volt, aki álmai közben az otthoniakra neheztelt,

Volt, aki felkacagott, volt, aki el sem aludt még,

S rémhírrel traktálta a pajtását, aki horkolt.

Egymáson hév eredve, a bűzben, a félelem őrületében Vártuk a hajnalt. Nem jött. Volt, aki így sziszegett csak: Hátha a német a visszavonulás ronda dühében Sorra lemészárolja a sok beteget, a civilt is,

S nem marad életben, csak á bűn meg a bűz s a poloska. Ostoba szócafatokban áléit el a test meg a perc is,

S újra feléledt: tudni akarta, hova visz sorsa.

Hajnali négyre a több száz ember már kimerültén Fújta-harapta a sűrű, rossz levegőben a párát,

Senkise tudta, hová, minek is igyekezne az álma S akkor, a völgyben a csend koponyája kicsorbult,

Tankok lármájára riadtak a félve-halandók,

És ahogy éjjeli gyász a nap első, lágy sugarára Szép nevetésben múlik el, úgy hadonászta a lelkünk Űjuló remegéssel a puszta reményt meg a vágyat: Élvemaradni vagy élni tovább, ahogy élni akartunk.

Én beljebb voltam, de a hír a bejárat öléből Szájról-szájra repült, mint csacska, de égi madárka;

Elment már az utolsó német is, lenn meg, a völgyben Már oroszok, dübörögnek a tankok, a tegnapi ágyúk Elnémultak. A lánckerekek monoton zsivajában Mindenkit lerohant a kiáltani-közleni-vágyás;

Mondd, hova menjünk? Élnek-e otthon? Az asszony,

, a gyermek?

S mind cihelődik, a zajban. A tegnapi béna a mában Nem riogat, maga is kapadozva cibálja a málhát,

^AAAíVNA/'AAAAAA^\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^VWWV\AAAAA^AAAA

Unt köpenyét ügyesen gurigázza csokorba a földön,

Végre feláll, merevült combjában a tegnapi bajjal,

S már lopakodva elindul, nézi a többieket már,

És mire ott van a friss levegőn meg a hajnali fényben,

S hallja a völgyi dübörgést, érti a megmaradásnak vSóvárgő örömét; tolakodni-nevetni szeretne És ordítani azt, hogy a táj meg az emberek élnek,

Élni akarnak!

A húsvét barkanyitó levegője Járja a fül meg a szem meg a szív meg a száj konok izmát, S mind sajog és zakatol szelíden, hiszen ennyi a sorsunk: Munka az élet, az ünnep a tiszta tudás, a szabadság!

Vége a gyásznak, a félelem űnt seregét leigázta Száz erejével a hit meg a bolnap. A béke felépül, Mint csodatornyok, amikben a szellem igézete bujkál

KÓPIÁS SÁNDOR:

Mi is, mindhalálig• ••

Magába gyűjti lelkünk tengere az emlékek viliódzó hullámait; kiszélesítjük az időt és a teret, s a múlt hangulata jelenik meg ma itt.

A történelem tanulsága előtt kitárja kapuját a bölcs érteleim; a vörös zászló hőseiről szólok, akiknek szívében sose volt félelem.

A költők dala, mint a vízesés, messzire harsog a tágas ég alatti s az ihletett szavakban lángra lobban '"•n dicső, parázsló pillanat, kelnek a győzelmes napok,

.elennel együtt menetelnek.

..együnk követői mi is, mindhalálig, • a Zsarnok ellen küzdő szovjet embereknek!

FORGÁCS KAROLT;

Április 4

Négy évig hordta méhében az Idő,

Szülni akarta már sok század,

De mindig voltak gyilkosok,

Kik a magzatra koporsót zártak.

Am az Anya csak élt tovább,

Barázdált arca várta, várta,

Hogy mikor lobban be a fény Az égbe nyúló éjszakába.

0, hány élet bukott a sírba,

Míg bölcsőt formált, faragott,

S jajongtak sírva Csonkított, láncravert rabok!

Milliók rótták le adóját E napnak robottal és harccal,

Míg eljött végre! Fénybe von Múltat, élőket megvigasztalt,

S kik raknak új időknek alapot:

Az ifjúság

E sziklakőre lép, megveti lábát Benne, s hirdeti virtusát!

Ki kettőt léphet: futni támad kedve,

Hogy bővülten teremjen az öröm,

A munka láza vért pezsdítve szökken,

Hogy átlépve a szűkülő körön.

Közelről hívja a még messzi célt.

A szétszórt sírokon virág terem ma;

Nem sziromként hullt kezünkbe e nap, Vérhullató hősök vad rohama Űzte az éjt, ködöt országokon át,

Míg felszakadt a hajnal kapuja S kilépett rajta egy új, szabad ország.

És zengett a dal, mint ős halleluja!

hogy a cselédei közül valaki is hozzánk szóljon. Azonnal árulkodott a nyilasoknak. A kislány azonban mégis hozott egy rongyos, de tiszta kendőfélét és benne jó darab kenyeret.

A nyilasok távolabb álltak tőlünk egy tisztáson, így nem hallhatták és láthatták, hogy mit beszélünk és mit veszünk át. A lány kissé szlovákos magyarsággal sürgette:

— Itt van, vegyék, de vigyázzanak!

— Várj kislány! Mit tudsz a frontról?

— Az oroszok már elfoglalták a szomszéd falut, ott az erdőlaktól túlra.

— Hány kilométer?

— Három.

— Biztos ..; Te lány, biztos?

— Igen. Magukat pedig reggel viszik tovább, ha addig Gács felé még szabad lesz az út.

— Honnan tudod mindezt?

— Jó fülem van — nevette el magát a lány, s ahogy megrázta a fejét, kiugrott egy-két szőke tincs a kendő alól.

Engem bosszantott a nevetés és mérgesen rászóltam:

— Mit vigyorogsz, azt hiszed, nekünk is jókedvünk van, mint neked?

fi MÉG HANGOSABBAN

hahotázott, de közben fél szavakat suttogott:

— A nyilasok... figyelnek... így másra..; gondolnak...

— Hogy hívnak? ... segíts rajtunk..:

Nem érkeztem folytatni tovább. Az egyik nyilas ránk ordított:

— Vágjátok azt a fát, nyomorult csibészek, hé ...

Neki kellett fognunk, mégis meghallottam, hogy a kislány úgy mentében súgja hátra:

— Liza ... Lizának hívnak..;.

Az öreg Ungár meglepetten

pillantott Viktor feleségére. A fiatalasszony arca kifejezéstelen volt, csupán Máté Jancsival váltott egy gyors pillantást. Terus gyufát gyújtott, előbb az öregnek, majd Viktornak adott tüzet. Látszott rajta, hogy szeretne valamit kérdezni, de egy „ah” felkiáltással beérve, legyűrte kíváncsiságát. Viktor pedig az első mélyszippantás után folytatta:

— Délre végeztünk a favágással. Amikor beértünk, és ránk zárták az istállóajtót,

azonnal megbeszéltük a fiúkkal a hallottakat. Csendben, suttogva tervezgettünk, hogy mit is csináljunk. Estefelé, miután meggyújtottuk az ócska petróleumlámpát, — az egyiknek jó ötlete támadt. Vakmerő terv volt. A sötétség beálltával meg kellene próbálni átmenni az oroszokhoz és segítséget kérni. Az első percben — igaz — elvetettük ezt a lehetetlennek látszó, képtelen dolgot, ám utána egyre több szó esett róla.

— Mi vesztenivalónk van?

— így is — úgy is meg kell

dögleni!

DERSZE AKADTAK, akik

a németországi utat kalandnak nézték. A többség azonban haza vágyott. így azután egyre nagyobb méretet öltött a vita, a tervezgetés. A legképtelenebb ötletekkel hozakodtak elő s egy bányászfiú azt javasolta: „Gyújtsuk magunkra az istállót, biztosan riadalom lesz, kiengednek és a zűrzavarban egy, vagy két fiú kereket oldhat. A többi — fejezte be — jó szerencse dolga.” Mit szaporítsam a szót, a javaslatot elfogadtuk. De ki lesz, aki megpróbálja a lehetetlent, az életét kockáztatva?

Gyufát húztunk. Harminc normál és két félszál gyufát tettünk egy sapkába. A két rö- videbb a veszélyes utat, az átmeneteit jelentette.

Mire a vacsorát behozták, megtörtént a sorsolás. Az egyik éppen a bányászfiú volt, míg a másik... de arról majd később beszélek.

Jól emlékszem, szárított bab volt a vacsora. Annak ellenére, hogy mindannyiunk gyomrát marta az éhség, alig-alig ettünk. Ha fiatalok és hevesek is voltunk, mégis mindannyian éreztük: az életünkkel játszunk.

Talán kilenc óra lehetett, amikor Sanyi, egy kövér pékinas, leakasztotta a petróleum- lámpát. Csendben, mélységes csendbe gyújtotta meg a padlásból lecsüngő szalmát. Azután hozzávágta a földhöz.

Terus megmozdult. Nem bírta tovább, felkiáltott:

— Azért, hogy azt mondhassátok, véletlenül esett le, ösz- szetört és így gyulladt ki az istálló?

Viktor és Máté elmosolyodtak. A fiatal házigazda ügyet sem vetve Ungár bácsi rosszalló pillantására, barátságosan biccentett Terusnak:

— Eltaláltad. Bizony azért Hanem, tovább megyek. Mondanom sem kell, azonnal sűrű füst köhögtetett bennünket. De szólni, kiabálni még nem lehetett. Túl korai lett volna. Csupán úgy öt perc múlva kezdtük, mert már kint is észrevették a tüzet. A várt zűrzavar bekövetkezett. SS-ek törték fel az ajtót és ordítva hajtottak a kúthoz. Teljes volt a fejetlenség, káromkodás, szitok, átko- zódtak, hogy az oroszok belőnek.

— És a két fiú? — kottyan- tott megint közbe Terus.

A NAGY RIADALOMBAN eltűntek. Vagy kétórai munka után, mikor csak égó zsarátnokok jelezték, hogy itt valamikor istálló állt, és behajtottak bennünket egy félszerbe, akkor jöttünk rá, hogy nincsenek köztünk.

A nyilasok és az SS-ek dühöngtek. Mi reménykedtünk és fáztunk. Ki tudja, hol járnak a fiúk? Milyen utuk van? Sike- rült-e valamelyiküknek átjutni? Mind megannyi tüzes, égető kérdésként ostorozott valamennyiünket.

— Hm... El tudom képzelni, milyen utuk lehetett — törte meg most az elbeszélés fonalát Máté Jancsi és alig észrevehetően kacsintott Viktorra.

— No, hadd hallom, milyen a képzelőképességed, vigyázz, még író lesz belőled, te kazánkovács — felelte Viktor.

— Azt hiszed, lenne belőlem? Hm. Sose gondoltam erre, de én igy képzelem el az egész dolgot: szóval kieresztették a fiúkat. A két sorshúzott nem tévesztette szem elől egymást és közösen próbáltak áttörni a német front vonalán. Ahogy elhagyták a tűz fénykorét, megálltak egy percre tanácskozni:

A bányász így szólt:

— Én az erdészlak felé vezető utat választom. Ott, arra van a nácik megfigyelő helye.

A másik tudta — hiszen imitt- amott szivárgott hir a front állásáról —, hogy a bányász a veszélyesebb helyet választotta, azért vitakozott vele:

— Nem. Én megyek arra.

— Enyém az elsőség, én gondoltam rá!

— De te fiatalabb vagy!

— Éppen ezért.

Valahogy így képzelem el.

Idő nem volt a vitatkozásra. A bányász ment az erdészlak felé... és ... befutott a nácik erősített megfigyelő csoportjába. Soha többé nem látta a napot. A másiknak sikerült az erdőn keresztül a faluba úgy éjfél körül bejutnia. Azonnal a parancsnok elé vezették. Alacsony, barna ember volt, lassan, szótagolva beszélt, lehet azért, hogy a tolmács jobban fordítson, talán, mert életében megszokta a világos, tanáros beszédet. A fiúnak vacsorát adtak, és éjfél után egy Katyusa adta meg a jelt a támadásra. yiKTOR FELEMELKE- ’ DETT ülőhelyzetéből és csak Jancsihoz intézve szavait, közbevágott:

— Jól van, öregem. Hadd mondjam csak én tovább! Tehát a Katyusa megszólalt. Tűz és tűz, óriási fejetlenség lett újra és mi a szérűben majd kiugrottunk a bőrünkből örömünkben. Valamelyiknek sikerült átvinni az üzenetet! Ez a mondat kalapált az agyunkban, a szívünkben. Azután ... azután csak arra emlékszem, hogy vörös csillagos katonák jöttek özönével, és a tanya gazdájának a* házában gyűjtöttek össze bennünket. Hogy örültünk? Nincs erre szó! De... a szovjet katonák arcán nem volt öröm. A parancsnokot, az alacsony, bamahajú embert támogatták be a szobába. Elől a zubbonyán arasznyi vérfolt sötétlett. Megsebesült. Orvosnő lehetett, aki előtte rendelkezett. Rengeteg vért veszíthetett, sápadt, fehér volt az arca. Mi, fiatalok, körülálltuk... és én nem is tudom hogy, de vért ajánlottam fel neki.

Viktor megint szünetet tartott. Arca már nem volt mosolygós. Űjra átélte a történetet. apró köhintések térítették magához. Rekedtes, furcsa hangon folytatta:

— Szoba. Petróleumlámpa fénye, fehér köpeny, két egyszerű asztal egymás mellett. A kapitány alig lélegzik, bennem a félelem dobogtatja a szívet. A szúrást nem is érzem, csak

a gyengeség lesz úrrá rajtam, ahogy áramlik a vérem a megmentünk ereibe. Azután ... hazakerültünk. Űjra a gyárba. Évek, hosszú évek telnek s egy nap felhívatnak engem, az egyszerű lakatost a pártbizottságra. A kérdés, amit feltesznek, megdobogtatja az ember szívét:

— Szeretnél-e, Baranyi elvtárs, a Szovjetunióba menni tanulni?

A válasz az én gyenge „igenem.” Visz a vonat, a tárcámban egy kis szőke hajú lány címével — Lizácskáéval. Egyetem, tanulás, szovjet emberek.

TAERÜS, BOLDOG hóna- napok s időnként egy- egy szerelmes levél Szlovákiából Lizácskától, és barát, rengeteg barát, bolgár, román, cseh, lengyel, magyar és szovjet fiúk—lányok.

Először nehezen megy a tanulás. Egy év, kettő, már köny- nyebb és ...

Viktor elhallgat. A füsttől alig lehet látni a szobában. Kint a március végi tavaszi szél enyhül a házak között. Li- zácska ablakot nyit. Jószagú, illat, a megújult élet illata lopakodik a lakásba. Mindenki mélyet szippant. Űjabb cigarettára gyújtanak és Viktor egy pohár bor felhajtása után így kezdi:

— Még ott voltam az egyetemen. Utolsó év. Járom az utcákat. Igaz, húz a honvágy és Lizácska levele, sőt maga Li- zácska, aki itt élt akkor már Pest mellett a szüleivel együtt.

Egy délutánon az egyetem teniszpályája felé sétáltunk, Pá- vel, Marjuska és én. Tudjátok, éppen ma jutott eszembe a dal, amit akkor daloltunk:

Szép tavasz, ó jer hozzám,

Ügy várok rád a tél után ...

A pályán éppen játszottak. Ismerősök. Az egyikben Jegor Petrovics Ivanovra, a filozófia tanáromra ismertem. Tudjátok, nekem már ismerősnek tűnt, amikor ősszel az egyetemre került. Az orosz parancsnokra hasonlított, aki támadást indított, hogy megmentsen bennünket. Sokszor figyeltem tanulás közben, de nem akartam baklövést elkövetni. Féltem, hogy mosolyogni fog rajtam és én nem voltam biztos a dolgomban.

De... jó, tovább folytatom... Pável és Flarjuska elsétáltak, én pedig Jegor Petrovics Ivá- nov lebilincselő játékát figyeltem. Erős, izmos, ügyes ember, a partnere ugyancsak izzad és ... és a karján észrevettem egy any a jegyet. Alig diónagyságú. És ebben a percben elémvillant a tanyai szoba, a két asztal, a sebesült parancsnok, a karján egy diónagyságú anyajegy ... Hozzá rohantam!

— Jegor Petrovics, mutassa a karját!

I/ISSÉ FURCSÁN nézett

^ rám. Leeresztette a teniszütőt és kérdőn odanyújtotta. Igen. Semmi kétség. Az any a jegy.

— Jegor Petrovics, nagyon kérem, vesse le a trikót.

A tanár bólint. Gondolom, napszúrásos betegnek tart, vagy őrültnek. Nem ellenkezik. Lekerül a fehér trikó és a mellén ott a seb, a golyó helye.

— Mit 'akar maga tőlem, Viktor Baranyi? — kérdezte és kissé esetlenül igyekszik belebújni a trikóba.

— Emlékszik ön a Losonc melléki csatára, egy magyar fiúra, aki vért adott önnek?

A tanárom elgondolkozik. Arcára mosoly fut. Milyen szelíd ez a mosoly. Igent bólint.

— De hiszen én voltam az, Jegor Petrovics, a tanyai szoba, az orvosnő és Lizácska...

Csendesen válaszolt, mialatt kezét nyújtotta:

— Most már emlékszem, Baranyi elvtárs. Higgye el, sokat figyeltem magát óra közben. Mintha már találkoztunk volna valahol. Tudja, akkor inkább halott, mint élő voltam. Csak a losonci kórházban tértem magamhoz. — De most.. lám, itt az alkalom, hogy köszönetét mondjak a segítségért; Viktor nem tudta tovább folytatni. Mélységes csendben pa- rázslottak a cigaretták. Terus azonban, az örök „kérdő”, nem nyughatott:

— Ki volt, aki végül is átjutott a parancsnoksághoz?

T IZÁCSKA NEVETVE mutatott Máté Jancsira:

— Bemutatom neked, Máté Jánosnak hívják.

— És Lizácska, csak nem? . •..

— De igen. Mit szólsz hozzá, én vagyok, ennyit igazán kitalálhattál volna.