Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-23 / 95. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-----J MH6YEI irodalmi kör kiaoasaban

FA

RKAS ANDRÁS:

PATAKY DEZSŐ:

Az

asszony vissza se néz

ÁPRILIS

Tegnap a mandula- és a baracla Vártak a szélre, a dalra, tavaszra, .

S éjjel a szél ravaszul s csuda hajjal Jött, nyoma nem tapodott, csak a hajnal.

Szélben a dal csipogott, üde dallam,

És nyoma nem tapodott, csak a gallyban,

S éjjel, a széllel a testtelen asszony.

Hogy rügyeket s ügyeket simogasson,

Jött a tavasz. Szomorú, kicsi gallyra Csókja lehullt, hogy a csend füle hallja,

Csókja lehullt szaporán, milliószor,

S kérte a fát nevetőn: Akaródzol?

És akarództak a fák. Ezer izmuk Verte a dalt: Mi — igen — bizonyítjuk,

Hogy lehevert ide most az az asszony,

Hogy szíveket, szemeket simogasson,

S érte a gallyak ezernyi virága Büszke tanú, íme: volt-e hiába?

És a cseresznye, a mandula gallya Szirmait éneklőn mutogatja,

%

És az öröm — igazán — a barackfa Visszanevet mireánk, s a tavaszra.

H.

Már odahajlik a lány a fiúhoz,

Sóhaja hív, pici csókja se túloz,

Karja a gallya, a csókja a bimbó,

Száz örömük nevetik, hogy ez így jó.

És csak is így igazán öröm élni, így szabadulnak a tél remetéi.

Földanya fűti szívük meg a napban Bomlik a hő, meg a láz szakadatlan,

S rajtuk is árad a büszke erő föl,

S vérükön át kicsi Szirma előtör,

Szirmok a csókok, a test, ha kipattan,

Érzi gyümölcse jogát szilajabban,

Érzi a test, s bizony érzi a lélek,

S dallamot ád igaz-új örömének —

Nézem a nyurga fiút, a leánykát, Gondjaikat feledik, ledobálják,

Ösztöneikben a cél ma fogalmaz.

Szép szemeikben a fény bizodalmas.

Hisznek a mának, igézik a holnap Képeit, álmaikon lovagolnak,

Látom, elérem az egyszeri leckét:

Látod-e, cimbora, ennyi lehetsz még!

CS. ÁDÁM ÉVA:

Hajnal a kertben

Hallottam, amikor rügyből pattanva

Nap felé fordult a virág. Kelyhét tárva köszönt felém, s a Nap felé:

„Jó najx>t, szép világ!” Feleltem volna, de időm se maradt, mert rigó röppent az ágra, s apró csőrével megcsókolta á kipattant szirmokat,

ták, errefelé biztosan megtalállak, itt szoktál üldögélni ... Most érkeztem... írtam, hogy jövök.

Nézi a férfit, kicsit összehúzott szemmel.

— Igen...

— írtam, hogy jövök. Felkapja a fejét. Mérgesen,

hogy barna hajfürtjei homlokába hullnak.

— Minek jöttél?!

— Végülis meg kell értened ...

Annyi volt az egész, hogy...

— Nem kell elmondanod.

A férfi kis mozdulatot tesz. Mintha az asszony keze után akarna nyúlni.

— Gyere vissza hozzám ... gyere haza... Megtörtént, hát

megtörtént. Előfordul ilyesmi mással is.

Fejével nemet int.

— Iszonyodom tőled. Mint a nyálkás gilisztától.

— Dehát értsd meg... a férfiak ilyenek. Ez nem halálos bűn.

— Az asszonyok meg ilyenek.

Indulna a híd felé, de a férfi útját állja, nem engedi. Megfordul és úgy indul neki a pataknak, a köveken át. Kő- ről-kőre lép. Síkosak, csu- szamlósak a kövek. A vízfel- .felcsap, ruhája széle nedves, csapkodja lába szárát. Nem törődik semmivel. A túlsó partra lép. Egyenes léptekkel.

Vissza se néz. *

i

fák, mintha őrt állnának, vagy £ vonulnának valamerre. <

Képek peregnek előtte, ön- < magáról és másokról. Már csak < ezeket a képeket látja. Azt a < régi napot éli át, amikor apja < megmagyarázta, miért nem ta- < nulhat tovább. \

— „A bátyáid ... Ök fiúk <

és... a családot is tartani kell. j Nem bírunk hármat taníttatni s Te majd segítesz itthon, s anyádnak. Aztán majd férjhez > mégy”. S

Nem, nem haragudott senki- 5 re, hogy búcsút kellett monda- 5 ni az iskolának. Nem haragú- > dott senkire, csak szomorú > volt. Aztán megismerkedett a > férjével. Nem akkor mindjár* > két év múlva. Megszerette. > Megszerette, s abban bízott, > hogy gyermekei lesznek majd, > s azokat nevelheti, taníthatja. > A többiek helyett. í

Nem születtek gyermekei. > Pedig nagyon akarta. ?

— „Majd ... ráérünk még í azzal” — mondta a férfi. <

És múltak az évek. Azután?... s

Egy asszony arcát látja. S Együtt dolgozott férjével. Mi- S nek is hívták? Gondolkozik, de l nem jut eszébe a neve. Csak a S mozdulatai villannak, amint > férje körül mozog. Háromszor- > négyszer látta, amikor bent > járt férjénél a hivatalban. > Egyszer látta őket az utcán. > Ketten voltak. Férje és ez az > idegen nő. Nevetve haladtak > egymás mellett, s a válluk a > lépések ritmusában össze-ösz- > szeért. Este a férje megemlítet- i te, hogy egy másik vállalathoz \ kellett átmenniük. „Hivatalos í ügyben”. Akkor nem törődött í többé az esettel. Tudott hinni. < Bízott a férjében. Csak az bősz- i szántotta, hogy milyen jó az ő 5 emberének, erre-arra jár az < életben, sok emberrel találko- < zik. Asszonyokkal is.

Előrehajolva ül a fatönkön. 5 Lábával parányi követ gurit- 5 gat erre-arra, majd messzebb > rúgja. Ezzel köti le gondolatait. < Aki messziről látja, azt hiheti, i elmerült a játék gondtalan > örömében, hogy csak ennyit < lát a világból, ezt a parányi i követ, s azt a pici területet, < ami a lába előtt van. De ő eb- < bői mit sem érez, lábának < mozdulásáról sem tud. Egy sok < év előtti este jut eszébe. Szót- < lan volt a férje. „Hivatalos < ügy, drágám ...” Ö nyugtalan < volt, nem hitte, amit a férfi < mondott. „Szeretője volt”. Arra < gondol, mit tett volna akkor. < ha ezt mind ilyen tisztán tud- < ja. E.szébe jut az asszony neve < is. „Berta Edit”. Később hallót- < ta, hogy Tarján Pista, a tech- < nikus, elvált miatta, otthagyta < az asszonyt a két gyerekkel és < Berta Editet vette feleségül. < .Emlékszik, néhány vendég járt < náluk a hivatalból, férje mun- < katársai. Beszélgettek, s egyi- < kük megjegyezte: „Férjet ke- < resett mindenáron!” Az ő férje J akkor védelmébe vette. Vala- < mit mondott. Már nem emlék- < szik vissza rá. Nem is fontos. ;

Az ég kitisztul. A nap olyan < melegen süt. Még mindig ott < ült a fatönkön. Ugyanazon a < helyen. Térdére ejtett kezek- ‘ keL !

— „Akkor kellett volna el- <

jönnöm ... Akkor minden < másként történik...” ;

Itt jó emberek között van a < telepen. Tudja, ismeri már < őket, kinek milyen könyv < kell. S mindenkinek olyat ad.; amiből megérti saját életét.

Arcán könnyek peregnek végig. Nem érdekli, mert nem is tudja, hogy sír. Belülről fakadnak ezek a könnyek. A '■ keserűség nagy gyökeréből.

■ Aztán hallja már a vízcsobo■ gást is. Mintha messzire kalandozott volna az erdőbe, a- fák között s most visszaérke- ; zett újra hozzá. Nézi a víz

■ harcát az útját álló kövekkel, hegyről leszakadt szikladara■ bókkal.

t Indulni kéne, vissza a te- lepre... De csak gondolja.

. Nem mozdul. Pedig akad ten- > nivalója erre a délutánra is i elég. Este tánc lesz a klub- ban azt kell előkészíteni. Fel- áll hát, hogy induljon. Akkor- elébe lép a férfi. A férje, c Megtorpan zavartan.

i — Kerestelek. Azt mondbodorított hajad. Érted?

Néhányan helyeslőén morognak. Aztán elcsendesednek.

Az asszony megy kifelé a teremből. Nem kérdez semmit a könyvekről. Szeretné megsimogatni az ágyán ülő, szepegő lányt. Átérzi bánatát, szégyenét, megaláztatását.

— „Igazad van, ha olyan fajta, nem kár...” — mondaná. De nem szól, mert felsajog benne a régi fájdalom. Becsukja maga mögött az ajtót

— „Hátha ma eljön?!”

Lehunyja szemét. Látja a férje arcát, tisztán, élesen, mintha ott lebegne előtte, karhossz- nyira. A vágy is végigbor- zong rajta, egész testén átszalad, bénítva pillanatra. Aztán újabb kép lebeg szeme elé, a hazugságtól zavart arcot látja, ahogyan akkor nézett visz- sza rá, amikor megkérdezte, miért volt Magdánál, s Magda miért várt rá az utcán.

Már nyoma sincs az előbbi ellágyulásnak. Rideg és kemény vonások ülnek arcára, ahogy éppen maga elé suttogja:

— Csak jöjjön! Ha jön, itt lesz. El is megy. Nekem nem kell,“nincs szükségem rá. Ha gyereket szültem volna neki... talán ... de nem akart gyereket. Fiatalok vagyunk, éljünk, szórakozzunk ... mindig azt mondta. Nem akart gyereket. Mert önző volt. Mert akkor is csak magára gondolt.

Zavartan körülnéz, nem hallotta-e más is ezeket a maga elé mormolt szavakat. De nem, senki sincs a közelben. Csak távolabb, egy fiú meg egy lány, összebújva, mintha ők ketten lennének csak a világon. Arra gondol, a klubban ankétokat, előadásokat kellene tartani. Külön a lányok részére. Ott megbeszélhetnék ezt is, a szerelmet, hogy ne hagyják ölelgetni magukat. Egyik nap az egyik fiúnak, máskor meg másiknak. Várjanak az öleléssel. Próbálják kiválasztani a párjukat. Nem szabad elsietni semmit. Ráérnek. Keressék meg az igazit. Ök még megtalálják.

Lépései a kis híd felé Vezetnek. A híd túlsó felén már oti az erdő. Meg-megáll, nézelődik. Messze látni mindenfelé Leül egy fatönkre, s tekintete a szürkés, repedezett kérgű óriásfenyőket fürkészi. A fenyők törzsén, mint zászlórúd- ban a szegek, elszáradt, letöre- ; dezett ágak csonkjai merednek a levegőbe. Olyanok ezek £

nemű szárad az udvarok kifeszített drótjain. Rózsaszín, meg kék hálóingek, kombinék lengenek a drótszálakon, közöttük keményített újjakkal, mereven lefelé mutató barna férfiingek. Csend ván.

Ütja az új házak között vezet. Messzire villan a kerítések meszelt kőszegélye. Az ablakok párkányán egy-két cserép muskátli árválkodik. Fák és bokrok ülnek a kerítéseken belül, fiatalok, satnyák, mintha csak félig kapaszkodtak volna meg a földben. Föld után kívánkoznak ezek a fács- kák, nedves, zsíros televény után, hogy apró, vékony gyökérszálaikat belefúrva a földbe, teleszívhassák magukat. Igaz is, rendelni kéne egy kertészeti könyvet a könyvtár részére. Fábián Sándor bácsi kérte, a kőbánya üzemvezetője. Így telepednek le most már itt az emberek, hogy nemcsak az életüket rendezik be, hanem ' a kertet, a tájat is.

Kétszer is kopogtat a lányok hálótermének ajtaján. Hangos, zajos beszéd hallatszik bentről.

’ A kopogást senki sem hallotta, j Benyit. Az egyik ágy előtt ha- , donászó, magyarázó lányok ve- * rődnek csoportba. Nagy, erős , lány viszi a' hangot, túlkiabál- ’ va mindenkit. Mellének halma ide-oda ring, kezének mozdulatával.

í — No és aztán!... Vigyáztál- volna jobban a legényedre!

Az ágyon ülő leány, akit kö- rülállnak, tagoltan, a sírást , visszafojtva válaszol.

Azon a délutánon, amikor szemtői szembe állottak egymással, férje zavartan, kicsit torz mosollyal bizonygatta, hogy nem csalta meg.

— Ha nem hazudnál, talán még tudnálak becsülni — mondta az asszony. Aztán hátat fordított. Kapkodó, gyors mozdulatokkal táskájába gyömöszölt néhány fehérneműdarabot. És átment Királynéhoz. Egyedül hagyta férjét a lakásban.

Az ura másnap benyitott a szomszédékhoz és magyarázkodni próbált. Az asszony elküldte:

— Menj, hagyj engem... Nem tudlak becsülni, szeretni sem akarlak.

A férfi néhány hét múlva elköltözött a lakásból. Valami asszonyhoz. Ö akkor hazament. Három hónapja sincs, hogy ide jött ő is a telepre, Királyékkal. Könyvtárosnak. Azóta itt él a füst- és fertőtlenítő-szagú szobában. Egy szekrény, asztal, székek — ez a szoba berendezése. Ácsolt, festetlen bútorok. A keskeny, rámás heverő is a sarokban. Kukorica csuhával töltötték meg a szalmazsákját. Párnákat és két szúrós pokrócot is adtak mellé. Szereti és megszokta már ezt az igénytelen berendezésű, egyszerű fészket. Szereti. Ha a könyvtárt bezárta, ballag a telep egyetlen utcáján, s megkérdezik, hova tart, azt mondja: „hazamegyek”, és erre a tenyérnyi szobácskára gondol.

Neve sincs még a telepnek. Barakok sorakoznak szétszórtan az erdők alján. De a jövendő utcák is olyan komolyak, olyan forgalmasak itt, a világ végén. Mióta felépültek az első házak, otthonszaguk, kertillatuk, poruk, kanyargásuk, jellegük van. A lakosok korán kelnek. Nyüzsögnek. Az ember csodálkozik, mennyien élnek itt, az eljövendő város ágyában. Sokan munkába sietnek, az építkezésekhez, vagy a bánya nyitásához,, ahol követ termelnek majd, niárgaanyagot a cementhez. Itt sokkal elevenebbek, frissebbek az indulatok, mint bárhol másutt. Az ilyen telepeken érzik: mennyire új, eleven ez az ország, az egész világ. Elsősorban az emberek. Akik egy-egy teljesítményük után sokszor magukra se ismernek. Más mértéke születik az erőfeszítésnek, s a dolgok értelmének: a régi városokon már csak szépíteni lehet — itt építeni kell. Ügy, olyan nyersen áll tekintetük elé a táj, a- erdő, a völgy, egével és hajlataival, mint a városalapító elődök elé. Mérlegelni kell az eljövendő gyár helyét, a hírt és barátságot hozó utakét és millió hangulatot, amelyek megszületnek majd az emberekben: a kilátást az új város ablakaiból.

Előbb csak a férfiak jöttek ide. Kevesen, de egyre többen. Az asszonyaik lenn maradtak a lapályokon, a régi napsütött utcákban, lakásaikban, gondozták a gyermekeket, munkába jártak és írtak ide az egyhangú életű úttörőknek. Már jó régen, innen is megírták a férfiak az első érdekes levelet. Az első asszony, aki itt aludt a telepen, szakember volt, de utána megjöttek a feleségek is mind. Eljöttek munkaerejükkel és lábasaikkal. Sokan már gyermekeiket is idehozták a nyárra, míg az iskola meg nem kezdődött. Mert iskolát még nem építettek. A telep már igazi város: itt már haltak meg és születtek is.

Tengernyi szépséget, búfelejtő elfoglaltságot találhat itt magának az ember. De az asz- szony olyan, hogy hiányát érzi a városnak, a színes és szűk utcáknak, keskeny kirakatoknak, moziknak, hiányát érzi a megszokott környezetnek is, a2 ismerősöknek is, akik ott maradtak. És még eleven benne minden gondolat is, amelj gyakran férje körül kalandozik.

— „Ha nem írsz, akkor ér megyek hozzád!” — írta levélben a férfi.

Nyugtalanul járkál a szoba ban, majd megáll az ablaknál

— Ha ilyen könnyen le tudott mondani rólam, hadd menjen! Ahova akar. És járjon, akivel akar. Nem kár érte, ugye? Olyanfajta...

— Ez nem rossz,.„olyanfajta”. Ezzel vigasztalod magad, kicsikém.

Utálatos módon • beszél a nagy, fekete lány. Az asszonyt is bántják a szavak. Már éppen szólni készül, de valaki megelőzi.

— Ide figyelj! Kikezdtél a vőlegényével, elcsábítottad. Ez nem elég a lelkednek, csúfol- kodsz is?! Rendesen beszélj itt, mert én ráncigálom ki azt a

kipillant a cementgyárra, az örökké füstölgő óriási kéményekre, hűtőtornyokra. Megigazítja a térítőt az asztalon és közben folyton a találkozáson jár az esze.

— „Sétálok egyet”.

Belebújik a kabátjába és indul. Vasárnap van. Végigjárja a brigádszállást, a közös hálótermeket. Az lesz a legjobb. Megnézi, mi történt a könyvekkel, olvasnak-e az emberek, nem kérnek-e valami új könyvet. Megy a süppedő utcán. Szürke rajta a ruha, szürke a kabát, s már a hajában is találni egy-két szürke szálat. Járása fiatalosan friss, ringó, mint a búzakalászok, libbenése a szélben. A lábán új bakancs. Ez az idevaló viselet. Fizetéséből vette.

Kora délelőtt van... Az akácok világos-zöldek. Élénkpiros és halványkék futók kapaszkodnak a kertekben. A nap egy vékony fátyolfelleg mögött halvány, mint a hold.

A telep szinte kihaltnak látszik. Egy-két asszony tűnik fel időnként a házak körül. Fehér-