Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-12 / 61. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELI.ÉKLETE " """ A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÄSÄBAN ~ Magasabb mércével Néhány szó a színházról Czázadok folyamán sok művész, író, teoretikus kifejtette véleményét a szín­házról és annak feladatáról. Shakespeare például azt írja, hogy a színház tartson tükröt a nézőnek, hogy felismerje benne önön ábrázatát. Brecht kijelenti, hogy a szín­ház legyen szószék, ahonnan — a művészet sajátos eszkö­zeivel ugyan —, de eszméket sugározzanak, szólítsák fel a nézőket gondolkodásra és cse­lekvésre. Ügy vélem a korsze­rű, modem színház Shakes­peare és Brecht útján halad: a színház tűkör, amelyben fel­ismerheti a néző a kor viszo­nyait, önön arcát, a gondola­tok és szenvedélyek sokrétű világát, de ugyanakkor válasz­tásra és állásfoglalásra is in­gerel, tehát a színház társa­dalmi szószék is, mintahogy az is volt mindig, Moliére ko­rában éppúgy, mint napja­inkban. Persze ezt a bonyolult fela­datát csak akkor tudja kifej­teni, ha művészei az adott korral való együttélés állapo­tában, e művészeti intézmény­hez méltó etikai és társadalmi eszményeket kitűzve végzik munkájukat. Színházunkról, azt hiszem, minden álszerénykedés nél­kül, elmondhatjuk, hogy eb­ben az évben is, művészileg igényes, elvileg átgondolt programot adott. És itt nem­csak a közvélemény által meg­becsült előadásokra gondolok, hanem arra a belső fejlődésre is, amit közönségünk legfel­jebb csak közvetve, az elő­adások kulturáltabb, szenve­délyesebb színrevitelén ke­resztül vehet tudomásul. Ma­gyarul szólva: a sokszor oly kínos eseményeket előidéző él-bohém, fenegyerekeskedő; nem egyszer huligánoskodó magatartást már csaknem tel­jesen felszámoltuk, színhá­zunk valamennyi tagjában egyre inkább kialakul az a meggyőződés, hogy csak a munka, egyes egyedül csak a munka képes csodákra, mert sem az isten, sem a bor nem ad sem kultúrát, sem állóké­pességet, se tehetséget, se kon­cepciót. Mi valamennyien büszkék lehetünk arra, hogy jónéhány úgynevezett objektív nehéz­ség ellenére (például a mai napig sincsen próbatermünk!) többségében jó és színvonalas előadásokat hoztunk létre. De az is kétségtelen, hogy van néhány olyan úgynevezett szubjektív körülmény is, amely akadályozza a munka intenzitását, a fejlődés egyen­letességét. \ fent említett felelőtlen- ségeken, destruktív ma­gatartáson kívül idetartoznak a kritikátlanságnak és öntelt­ségnek, továbbá a közömbös­ségnek — megtisztelő és gyö­nyörű hivatásunkkal szembeni közömbösségnek — fel-felbuk- kanó szimptómái is. Gorkij valahol egyszer ezt írta: a tehetség semmi más, mint adottság, plusz munka, munka, munka. Az odaadó, elmélyült mun­ka. Vannak tehetséges színésze­ink, akik például rosszul be­szélnek, fiatal színészeink, akik máris modorosak. Két­ségtelen, hogy hálásan és kö­szönettel veszik az idevonat­kozó figyelmeztetést, de a hi­ba kiküszöbölésére fordított munka már nem áll arányban a köszönettel. Pedig mennyi fajta úgynevezett technikai és technológiai akadály van, amelynek kijavítása nélkül szó sem lehet művészi, össze­tett feladatok megoldásáról. Idejében fel kell ismernünk, hogv elavult technikával, el­avult ..műszaki” ismeretekkel nem iuthatunk tovább, ha eevébként bármennyire tehet­ségesek volnánk. A tehetséget sokszor és sokat fetisizálják Bálunk. Még a valóban nagyon tehetséges művészeknek is napról napra ki kell kénysze- ríteniük magukból a képessé­get, gyakoroltatni, táplálni, fejleszteni kell, hogy úgy­mondjam, az állapotot ener­giává kell alakítani. Mert a tehetség önmagában semmi, pusztán állapot, alkalom, le­hetőség. Hogy mi lesz belőle az a mindennapi, szívós, oda­adó munkától függ. Nézzük csak meg a tehetsé­ges szakmunkások tömegeit. Tanulnak, fejlesztik műszaki tudásukat, megismerkednek az új technológiai eljárások­kal. Tudniillik az ipar, a me­zőgazdaság és a tudomány ro­hamos fejlődése és a dolgozók ismereteinek rohamos fejlődé­se kölcsönösen emelik a mun­ka minőségével és intenzitásá­val kapcsolatos igényeket. A mai munkásnak és parasztnak összehasonlíthatatlanul na­gyobb technikai és műveltség­beli ismeretekre van szüksé­ge, mint például a tíz év előt­tinek. Következésképpen a művésznek is. Ha meggondol­juk, hogy ma mások a terme­lési feltételek, új, sajátos vi­szonylatok alakultak ki, mi­nek következtében mássá for­málódott a tömegek gondol­kodásmódja is, nyilvánvaló, hogy a művésznek ezt nem lehet számításon kívül hagy­nia, akár klasszikus, akár mo­dem darabok színrehozatalá- ról van szó. A világ, a való világ új asszociációkat hozott létre az emberek. érzelem- és gondolatvilágában. S ha hoz­závesszük, hogy a politechni­kai oktatásban részt vevő tö­megek, a könyveken, filmeken televízión, rádión, tanfolya­mokon nevelődött tömegek ma már sokkal szélesebb lá­tókörrel, kulturáltabb igények­kel rendelkeznek, mint mond­juk a 10—15 év előttiek, ak­kor be kell látnunk, hogy ez a közönség nemcsak a keres­kedelemtől kívánja az árúk bőségét és választékát, nem­csak textilben, rádióban és háztartási eszközökben akar ízléses és modem formákat látni, hanem színházban is. S ezt az igényt a színház és a színjátszás művelői csak akkor tudják teljesíteni, ha önmaguk is elsajátítják az új és korszerű, az adott társa­dalmat, annak művészetét leg­jobban kifejező esztétikai, művészetfilozófiai, módszer­beli elveket. Azok pedig, akik ragaszkodnak elavult elveik­hez, technikájukhoz, próba­munkájukhoz (például _ ahhoz, hogy a világért sem óhajtják elsajátítani a tudatos és kul­turált emberábrázoláshoz méltó munkamódszert és ma­gatartást), akkor egy szép na­pon tapasztalni fogják, hogy lemaradtak közönségük mö­gött. Mert a bennünket kör­nyező világ az új témáknak, az új viszonyoknak állandóan változó anyagát tárja^ elénk — s ha mi nem tudjuk új képze­letszerűséggel, új és sokrétű asszociációkkal feldolgozni (ré­gi és új darabokban egyaránt), akkor éppoly elavultak le­szünk, mint például az első repülőgép a szputnyikhoz ké­pest. M a, amikor életünk majd minden területén egyre intellektuálisabbá válik^ ^ a munka, a folyton növekvő igé­nyek egyre több és mélyebb szakismeretet és ugyanakkor világnézetileg is egyre meg­alapozottabb ismereteket kí­vánnak, ma, amikor egy egész társadalom ifjúsága politech­nikai oktatásban részesül, el­képzelhető-e, hogy olyan bo­nyolult, intellektuális felada­tokat elvégző műhelyben, mint a színház, tartósan egzisztál­hatnak azok, akikben gyöke­ret vert a maradiság, akikben nincs vágy a korral való együttélésre, akik nem óhajt­ják megújítani elavult eszkö­zeiket, akik nem akarják, vagy nem tudják elmélyíteni szak­mai tudásukat és a világról és a művészetről vallott szemlé­letüket? Természetesen társulatunk; legjava erői nagyon sokat dől- ; goznak, napról napra fejlőd- ' nek, tanulnak, megismerked-; nek társadalmi létünk főkér- ; déseivel, tanulmányozzák a J művészet, az irodalom és az; esztétika világjelenségeit, mert J tudják, hogy a kicsinyes és! perspektívátlan provincializ-! must csak akkor kerülhetjük ! el, ha a legnagyobbakhoz mér- ! jük magunkat. Különben be- 1 legubózunk saját szűk kis vi-! lágunkba, önelégültek leszünk! és a fát is erdőnek látjuk. Éppen ezért művészeink; legnagyobbrésze már méltó; arra, hogy közönségtől, saj-; tótól, színházvezetőktől elvár- J ja munkájának alapos, megér- ; tő, de lakkozásmentes értéke- . lését. Mert ha mindig egyfor- 1 mán szép és jó, mondjuk a! kritika tükrében, az csak aI hiúságot legyezgeti, de nem.' serkent se munkára, se to- • vábbfejlődésre. Mi abban a < szerencsés helyzetben va- • gyünk, hogy sajtónk valóban j gondosan és gyakran foglalko- < zik a színházzal. Olvastam ' kritikát, amely értékét és el- mélyültségét tekintve, több is; volt, mint egyszerű kritika:; tanulmánynak is beillett. Azt; hiszem, hogy mind a sajtó; munkatársai, mind a színház; tagjai, de közönségünk is; egyetért abban, hogy színhá­zunk nem csekély eredményei; feljogosítanak arra, hogy kér- ; jük és igényeljük a sajtótól is: egyre mélyebben nyúljon elő­adásaink elevenébe, s egyre nagyobb distanciát teremtsen ! igényes és igénytelen, tartal­mas, vagy sekélyes alakítások, I tervezések, rendezői munka' között; hogy ezáltal még job- ! ban segítse elérni a színház- ' vezetés célját, nevezetesen azt, ; hogy színházunk, a kultúrfor- radalom egyik legjelentéke- • nyebb őrhelye: magasszínvo- ; nalú, eszmeileg elmélyült, modem intézmény legyen. TjMdigi bemutatóink, töb- bek között, Móricz Úri; murija, Shakespeare Makran­cos hölgye, Danek Szemtől ; szembe-je, Shaw Szent Johan- ná-ja lehetővé tette, hogy kö­zönségünknek szép és színvö-; nalas és válozatos műsorban ; legyen része, s azt is, hogy jó- ; néhány művészünk olyan sze- : repet kapjon, amelyekben I nemegyszer átlagon felüli tel- ! jesítményt nyújthatott. Ezek ' az előadások is szép bizonysá- ! gát adták annak, hogy már ! nemcsak jó vagy egyszerűen ■ elviselhető színházról van szó, j hanem az együttes kezd ki- < alakulni, sajátos hangvétellel,; sajátos stílus jellegekkel ren- < delkező művészegyüttes. Erde- • mes tehát leküzdeni a tovább- ; fejlődésnek azokat a gátló té- ; nyezőit, amelyekről fentebb; írtam, érdemes tehát még to- ; vább növelni színházunk mű- ; vészi és etikai hitelét, szüksé­ges tehát, hogy az egész együt­test áthassa mindennapi mun- ; kájában a tudatosság, az esz-; meiség, a minél korszerűbb: színház kialakításának igénye.! Közeljövőben színházunk j bemutatja a szocialista drá- • mairodalom egyik alapvető,; témájában és formájában ta- ; Ián legmerészebb művét: Vis- ; nyevszkij Optimista tragédiá- ; ját. Ez a szépséges és izgalmas ; darab leningrádi ősbemutató­ja óta bejárta a világ csak-; nem valamennyi színpadát. A; darab szenvedélyes, stílusos ; és modem színrevitele a szín- : ház egész apparátusát igénybe ; veszi. Ügy vélem, ilyen külö­nösen nagyjelentőségű eszmei : és formai biztonságot igénylő ; feladat előtt nem volt haszon- ! tálán, néhány szóval feléb­reszteni és megnövelni fele- < lősségérzetünket, elmélyíteni; szépséges hivatásunkban való j hitünket. Horváth Jenő < KOVÁCS SÁNDOR versei: Ó, TAVASZ... Ó, Tavasz, Bársonyszárnyú öröm, Vágy és remény egyszülötte, Hajnali lány-álmodás; Segíts már elfeledni végleg A tél porcelán hidegét, Fagyott bokrok remegését, Apró madarak fázva sírását, Segíts már elfeledni Hozzámbújó melegeddel, Kékarany ragyogással Napos egeden Meg a pacsirták hangjaival, Simogasson szerelemre a szél S ígérd meg az idei csókot Frissen, pirosán... Ó, Tavasz, Teljesértékű Jóság, Józanság és Mámor revüje, Táncos, víg, Nappal perelő Mosolyogd meg a szívemet, Mert kamasz vagyok És sugárernyőd tiszta fénye alatt Akarok emberré növekedni! Otthon a földek Otthon a földek Most kitakarják A napra a zöldet, A szelek kihajtják A rügyek nyájait Mint juhász a falkát. Növeszti az árok, A rét a füveket, Mert az élet a tojások Héját már kiütötte S a borzas kotlós Tollával duzzog Minden napfeljöttre. A testvéri határban Kék-ég ernyős béke Lép friss barázdák sodrában S a tavaszi magvetők Üj-szövegű énekét Mint nyurga adótornyok, Sugározzák szét a jegenyék! FARKAS ANDRÁS: Tavaszi románc Nevetve és bolondul S csak álmodozni jó így, Mikor az ég hajóit Nem kapja szél, ha kondul Az álmodás harangja, És hullámot se vernek A süllyedő tehernek Apály-dagály rohanva, Nincs semmi most az égen, És mégis, mint a tenger, Kék fénye jól szemen ver, És fogja hetykeségem: Mit kéne most, ma tenni, Mit kéne most csinálni? Nyugalmunk oly királyi, Hogy szinte-szinte semmi — Sétálok, álmodozva. Lelkem fehér hajóit Küldöm száz fordulóig, Ezer felhőszorosra, De mind-mind visszajönnek Nevetve és bolondul, Mert szél harangja kondul S dalol a friss örömnek. MOLNÁR JENŐ: ITT A TAVASZ! Itt a tavasz! Megvannak már csalhatatlan jelei: rongylabdával a gyermekhad a tereket ellepi. Csoda nőtt az utcasarkon, hóvirág és ibolya. Játszik a szél, fürge a vér, bolond szívem visz tova. Itt a tavasz! Tavasz este... Mennyi szép pár; Fiatal... Ámor kuncog körülöttük, Nyila talál, diadal! Ennyi kismama egyszerre! Gyermekkocsi! Száma sincs. Kocsi mélyén hímzett pólya, Pufók angyal, mennyi kincs. Itt a tavasz csalhatatlan, s a helyemet nem lelem, Ki a fénybe, ragyogásba! Add a kezed, Kedvesem. FORGÁCS KAROLY: QIojujaz Mint riasztott fogolycsapat, felröppen a szél, fésű-fogait belemártja a földbe s fésüli, fésüli a hóbunda alól bokrosodva kinövő őszi vetést, mely oly borzasán ébred e koratavaszi napra, mint a hajnalban kelő türkizszemű leány. Hátán batyuval lépked a reggel, kosarában összekoccannak lépéseinek ütemére a villogó, nevető, sokszínű üveggömbök: a kilencven tavaszi nap. Koccanásuk mint a xilofonon kiütögetett szép szimfónia: egyre erősödő hanggal ágaskodik az ég felé, belekapaszkodik a sétáló aranygombolyagból földig bomlott, remegő sugarakba és ráterül a tájra. Ä köd szétoszlik, s ember épül belőle, ráncokba fagyott kötényét kivasalja a nap. Az ember kezében fényes kalapács: megütögeti a fák ébredező ágait s az ütésekre felnyílnak a bőr-ruhába öltözött apró öklök, mézes rügyek pattannak széjjel, s kelyhükből zöld lepkeszárnyak repülnek a napra, hogy színt, fényt igyanak. Parazsak pattannak a föld gyomrában, terjed a tűz, s mint bortól a lélek: melegszik az élet. Az őszi szántás fagyott hantjai a tűz újjainak érintésére szétparázslanak, mint fedő alatt a héjában főtt krumpli, gőzölögnek a mag alá lágyuló barázdák. Télben-dermedt tenyerembe veszem az első meleg napot. Rakom egyik tenyeremből a másikba, hogy átadja tüzét testemnek, hogy egy legyen a hőmérsékletünk: földnek, tájnak, nekem. ANTALFY ISTVÁN: Kitárul egyszer... Ugye, kitárul egyszer végleg a világ a jó előtt, s megsemmisül a rossz. Kikötnek a hajók a partokon, s a hajnal újra békét harmatoz. Felszáll a köd és felszárad a vér, a barrikádok is leomlanak, kéz fog kezet, a kút jó vizet ad, a béna jár majd, s látni fog a vak. A föld terem, az emberszív dobog, gyorsabban, szebben, és hűségesen, a jó jobb lesz, az agykéreg mögött nem lesz a rossznak már emléke sem. Derengő éjek, s holnapok mögött az utolsó könnycsepp is lepereg, s egymást megértve és szeretve is élnek — mert béke lesz!— az emberek... HARGITAI ISTVÁN versei: ✓ íme, az ember Hatvány Lajos emlékére. Ezek a mecénások itt Kihűlt szívű halottak. De Fény szemükből még telik, — Hídfőül hagyták tetteik Jövendő századoknak. Eres, finom kezeiket Kószált egekre nyújtják; — S a tekintélyes nagy kezek Megsimogatják versedet, S kopott. kabátod ujját... Nem érdekli őt, hogy ki volt Apád, s te honnan jöttél. Meglátván szavadból: ki szólt, — És mindhalálig szavatol* Ha költőnek születtél. MÁRCIUS HAVA Az ég síkján vizek fakadnak Fehéren, mint a szik. Rétek terülnek valahonnan, S az őszi erdőszéli lombban öreg nyúl aluszik. Szagos vesszőből kosarat fon Kunyhó előtt a csősz. Jeges lehelletű a kunyhó, — Elébb lakója volt fagy és hó, Most utánuk szellőz. Érmente őrzi mély nyomát, Amott néhány Utos Vesztegelt őszi éjszakán, S a jég színén — abroncs nyomán A napfény rézsútos. S ahol merev reflektorok Estétől hajnalig — Bilincsbe verték a ködöt: Végesvégig a domb mögött Új vetés sarjazik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents