Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-25 / 72. szám

I 4 NEPÜJSÄG 1961. március 25., Mombat Eltörött a szemüveg Egy kicsit azért mindenki büszke a saját szakmájára, többre tartja, mint a másik ember foglalkozását. Ezt ugyan igyekszik titkolni, de azért a vegyészmérnök nem mulaszt­ja el, hogy egy csípős meg­jegyzést tegyen az építészre, a kéményseprő a sütőmesterre, stb. Nos, ez a csípés nem okoz különösebb fájdalmat, afféle szellemeskedő kedvesség, hoz­zátartozik a társasági élethez. Nem hiszem például, hogy megsértődött volna az a ma­gyar tanár — az eset az egyik középiskolában történt —, amelyik meghallotta, hogy fi­zika szakos kollégája így kezd­te az órát: — ki hiányzik? Diák: Kovács Bertalan: el­törött a szemüvege, most csi­náltatja. Tanár: az is eltörhetett vol­na magyar órán! K. T. — A MEZÖSZEMEREI Üj Világ Termelőszövetkezetben ez ideig elvetettek 80 hold cukorrépát. 30 hold borsot, 25 hold tavaszi búzát, ezen­kívül elültettek 35 hold salá­tát és 7 hold sárgarépát is. — TÓFALU község villamo­sítása utolsó stádiumához ér­kezett. Rövid időn belül nem lesz olyan utcarész a faluban, ahova ne vezetne villamoshá­lózat. A még hátralevő villa­mosítási munkákra közel 70 ezer forintot fordítanak. — MEGYÉNK termelőszö­vetkezeteiben ez ideig 160 ezer csibe érkezett. A szövet­kezetek ez évi igénye 500 ezer darab. A naposkacsa szállítása a napokban kezdő­dik m«®. — A VÖRÖSKERESZT he­vesi járási szervezete küldött- értekezleten vitatta meg Mor- csányi Sándor járási titkár beszámolóját. Részt vett az ülésen Balatoni József, az Or­szágos Vöröskereszt elnöksé­gének munkatársa és Csokrot Stefánia megyei titkár. A kül­dötteket a hevesi I. sz. Általá­nos Iskola úttörői változatos műsorral szórakoztatták. — KORSZERŰ sportöltözőt építenek a kápolnai sportte­lepen a helyi községi tanács támogatásával. Már csak a tetőfedési munkálatok van­nak hátra. — A FÜZESABONYI műve­lődési házban március 25-én este bemutatót tart a helyi színjátszó csoport. Színre ke­rül Viktor Rozov Felnőnek a gyerekek című háromfelvoná- sos színműve. — MÁRCIUS 22-ÉN az Eg­ri Városi Tanács VB meg­beszélésre hívta össze a Pe­tőfi utca lakóit, hogy az ut­cában létesítendő új élelmi­szerbolt építésével való teen­dőket megtárgyalják. Mint már írtuk is, az új élelmi­szerboltot az erre lakók épí­tik fel nagyobb részt társa­dalmi munkában. — SZOMBATON fejeződik be Gyöngyösön a szakszerve­zeti üzemi könyvtárosok egy­hetes továbbképző tanfolya­ma. A tanfolyamot Kristóf Lászlóné, a Szakszervezetek Heves megyei Tanácsának könyvtárosa vezette. Egerben este 7 órakor: FÜREDI KOMÉDIÁSOK (Katona-bérlet) Gyöngyösön este 8 órakor: Különleges világnap Vécsen este 8 órakor: Kilóg a lóláb Bútorasztalosokat nagy gyakorlattal azonnali belépésre FELVESZI! Dl K Városi Tanács VB Ruhá­zati és Kárpitosipari Vál­lalata, Gyöngyös, Körösi Csorna Sándor utca 4. sz. Bartók Béla emlékezetére Születésének SO, évfordulóján ismertetés helyett — era- -*■ lékezzünk. Emlékezzünk arra a nagy magyar zeneszer­zőre, aki művészetével ismert­té és tiszteltté tette a magyar nevet, őrá emlékezünk, aki az új idők hangját, az eljövendő Vajúdását szólaltatta meg ze­néjében, s nem maradt meg az ismert utakon, hanem ke­resve az újat, rátalált arra a kifejezésmódra, amelyikkel ér­zékeltetni tudta a kiutat kere­sés hangulatát, az új törekvé­seket. Rá emlékezünk, aki szá­zadok múlva találta meg az évezredes népdalkincset, aki a magyar népdalban kereste a magyar lelket, s aki hangver­senydobogóra vitte a népdalok világát. Szürke lenne elmondani, hogy ki volt ő, mikor és hol született, s milyen pályát futott be. Más volt és főleg több. mint világhírű zeneszerző. Nem tekinti öncélúnak a zenét, a zeneszerzést, hanem utat keres kora 'emberéhez. Nem értik. Schönberget emle­getik mellette. A hagy klasz- szikusok által megteremtett harmónia világából kilépő ze­neszerzőt gáncs és nemegyszer gúny üldözi. Kortársainak egy része hóbortosnak tartja, s megmosolyogják népdalgyűjtő útjait. De ő megy, s határon innen, határon túl járja a fal­vakat, gyűjti a népzenét, a népdalt. Beszélget az öregek^" kel, elénekelteti velük dalai­kat, s közben szorgalmasan jegyez, írja a dallamot.. Nem egyszerűen gyűjtőmunka ez, hanem zeneszerzői pályafutá­sán olyan, mint alpinistának a meredek oldalba vágott mé­lyedés. ö is csak a lábát ve­tette meg, fölötte hívogató magasság, alatta szédítő mély­ség, de látja a csúcsot, s ezért nem állítja meg a kicsinyes gúnyolódás, akaratereje nem törik meg soha. R art ók Bélának a zenéje u újat hoz. Ezért az értet­lenség, ezért a gáncs. De ’cél­ja tiszta, törekvése tudatos. „ ... én mindenkor minden tettemmel, minden hangje­gyemmel népemet akarom szolgálni...” — vallja. Es le­het-e egy alkotó művésznek szebb, tisztább hitvallása, mint az övé? 1881-től, születésétől 1940-ig mindenkivel és mindennel szemben felveszi a harcot. Dolgozik, alkot, hangverse­nyez, be akarja bizonyítani, hogy a dúr és a moll hangne­meken kívül is lehet élő, ma­radandó zenét komponálni, hogy az ősi népdalkincs lehet elsősorban a magyar zene alapja. Muzsikája, hangver­senydarabjai nemcsak új ki­fejező eszközöket kereső kí­sérletek, hanem az ősi ösztö­nök formábaöntése is. Bartók alkotó életébe is be­tört a kor. Az a kor, amelyik kitermelte a háborút, az éhe­zést, a milliós emberáldozato­kat. Mégsem akart megválni szülőhazájától. De jellemző erre a korra, hogy külföldön talált először állandó kiadóra, külföldön karolták fel először művészetét, külföldön ünne­pelték először úgy, hogy érez­hette az alkotás örömét, hogy a ma már híressé vált kon­certdarabok visszhangja bebi­zonyította neki — érdemes volt mindent feltenni egyetlen kockára. Aztán mégis eljön 1940 október nyolcadika — az utolsó magyarországi hangver­seny napja. Hívei, barátai né­ma csendben hallgatják a bú­csúkoncertet, amelynek utolsó ráadása egyik népdalfeldolgo­zása volt: „Elindultam szép hazámból...” És mikor elül az utolsó akkord keltette halk rezgés is, a teremben néma csend, az ősz zeneszerző le­csukja a zongorát, lezárja egy fejezetét annak az életnek, amelyik a magyar földből sar- jadzott és a magyar földből táolálkozott. r\e nem választott jól. Az óceánon túl nincs tere a művészetnek, létfenntartási gondok, súlyos közöny és ide- genség veszi körül. Mégis al­kot, mégis meglepi a világot olyan művekkel, amelyek a modern zene minden eszközé­vel festik a rettenetes korsza­kot. Bemutatja azt a világot, amelyikben keveset ér az em­ber, amelyikben a tett és a lelkiismeret között óriási sza­kadék tátong. Talán ezért nem akarták őt érteni? Lehet. Ma már könnyű őt és zenéjét megmagyarázni. Ma már mi is mások vagyunk, más a kor, amelyben élünk, mások a lehetőségek, ma már ráérünk zenével fog­lalkozni. Ma már munkás­klubokban, falusi művelődési házakban is felcsendül a Bar- tók-zene. A zeneiskolákban apró kezek próbálgatják a Mikrokozmost és híres virtuó­zok hegedűjén hangzanak fel a világhírű hegedűversenyek. Abban a korban élünk, ame­lyet Bartók álmodott. Ezért emlékezünk ma, születésének nyolcvanadik évfordulóján kegyelettel rá és meg nem ér­tett művészetére. 1945-ben idegen földön hul­lott ki kezéből a toll. Nálunk a szabadság bontogatta szár­nyát, ő pedig utolsót lélegzett a pénzszagú, embertelen világ levegőjéből. Nálunk éppen so­rompóba álltak azok az em­berek, akik 1919 rövid dicső­sége után is hittek abban, hogy felvirrad a keleti csillag a magyar égbolton, ő nem ér­hette meg azok ünnepét, aki­ket hitvallása szerint szolgált. Nem érhette meg a hangver­senyeket, ahol gyermekek és meglett férfiak kórusa zengte és zengi az ősi magyar föld ősi magyar dallamait. De al­kotásai nemcsak világhírt biz­tosítottak számára, hanem he­lyet a magyar szívekben, em­léket mindazokon a helyeken, ahol járt, s szeretetet mind­azoknál, akik ismerték. A tör­ténelem megőrzi majd nevét azok között, akik az emberi haladásért, az emberi boldog­ság kibontakozásáért küzdöt­tek, mert úgy igaz, ahogyan Yehudi Mefiuhin, élete utolsó éveinek tanúja mondja: „Bar­tók művei hosszabb ideig fog­nak élni a földön, mint a ró­maiak fürdői, vagy a Nagy Kínai Fal. Ehhez csupán egy megszorítást kell fűznöm: fel­téve, hogy egész világunk fog még annyi ideig élni”. VI ilágunk pedig élni fog, ’ mert a világ minden dolgozója teljes szívvel akar­ja a békét, s megszűnt egy­szerűen tömeg lenni a tömeg: ma már az történik, amit a békeszerető milliók akarnak! Cs. Adám Éva EGRI VÖRÖS CSILLAG A gyűlölet áldozata EGRI BRODY Afrikában jártunk GYÖNGYÖSI PUSKIN Az el nem küldött levél GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Orvos a válaszúton HATVANI VÖRÖS CSILLAG Szilveszteri puncs HATVANI KOSSUTH Sziklák és emberek HEVES Arcnélküli város PÉTERVÁSÁRA Az ordító egér FÜZESABONY Két év után 1961. MÁRCIUS 25., SZOMBAT: ÍREN A SZABAD NÉP, a Magyar Kommunista S Párt központi lapja I 1945. március 25-én je- l lent meg első ízben. s 80 évvel ezelőtt, 1881. I március 25-én született 5 BARTÓK BÉLA zene- > szerző. Műveiben a népi | dallamkincsre támasz- 1 kodó különleges meló- s dikát, újszerű ritmust ? és harmóniákat alkal- I mázott. Egész életén át l ' a humanizmust szolgálta és emiatt a világháború alatt hazájából s • menekülnie kellett. Néhány híres művét idézzük: Kékszakállú 2 herceg vára (opera), Fából faragott királyfi, A csodálatos man- f darin (táncjátékok). Bartók Béla mostoha körülmények között, I 1945-ben az USÁ-ban halt meg, poszthumusz Béke-díjjal és Kos- \ suth-díjjal tüntették ki. 160 évvel ezelőtt, 1801-ben e napon halt meg FRIEDRICH NO­VALIS német költő. Himnusz az éjhez című misztikus szabad- 1 versével, szimbolikus meséivel őt tekintjük a német romantika ! megalapozójának. 140 évvel ezelőtt, 1821-ben e napon született LEÖVEY KLÁRA, a szabadságharc egyik hőse, aki egyik szervezője volt a sebesült honvédek ellátásának. A fegyverletétel után várfogságra ítélték. 90 évvel ezelőtt, 1871-ben, Budapesten e napon született IGOR 5 GRABAR szovjet festő és műtörténész. Képeit a realisztikus áb- I rázolásmód jellemzi (Napfény, A fehér tél). Az Orosz művészet \ története címmel ötkötetes monográfiát írt. ; > _____ _____________í A Fehér Ház „hálószobatitkai“ Huszonöt évi szolgálat után a washingtoni Fehér Ház komornyikja megírta emlékira­tait. Négy elnök mellett teljesített szolgálatot, akik­ről a következő apróságokat jegyzi fel: 1930-ban került a Fehér Házba, Edgar Hoover el­nök szolgálatába. Hoover a vikend- ieit Washingtontól 150 km-re levő vil­lájában töltötte, ahová mindig szá­mos vendéget hí­vott meg. Három­szor annyit evett, mint a többiek, s mihelyt az étke­zést befejezte, bo­csánatkérő szava­kat mormolt, fel­állt az asztaltól és magára hagyta vendégeit. Ritka­ságszámba ment, ha vendégeivel társalgóit, de a fe­lesége komoly erő­feszítéseket tett, hogy pótolja férje vendéglátói mu­lasztását. Hoover közben nyugodtan félrevonult és pa­sziánszot rakosga­tott. Sohasem ne­vetett. A memoárok író­jának második gazdája Roosewelt volt és erre az időszakra úgy gon­dol vissza, mint életének legkelle­mesebb korszaká­ra. Az elnök fél kilenckor kelt, forró limonádét ivott és tolószé­kébe ülve, meg­kezdte napi mun­káját. Az inas vaj­szívű embernek is­merte Roosewel- tet, aki még része­ges borbélyát sem tudta elcsapni. Nyaralójukban tartózkodó felesé­gét kérte fel távi­ratilag, hogy jöj­jön és küldje el a borbélyt. Truman — ko­mornyik szolgálati idejének harma­dik elnöke — mindig akkor volt jókedvű, ha sike­rült naponta két­szer fürdőt ven­nie. Hét órakor kezdte napját, fél­órái gyalogsétával, a titkosszolgálat ügynökének kísé­retében. Eisenhowernek megválasztása után első dolga volt az elnöki nyaraló nevét kis- unokája után, Camp Dávidra változtatni. Eisen­hower nagyon sze­ret szakácskodni, maga választja ki az étkezéshez szükséges tyúkot, s a továbbiakban is segít a szakács­nak. Ha a vendé­gei az ételt dicsé­rik, boldogan el- virul. Határtalan dühbe gurul vi­szont, ha nem kap telefonkapcsolást a munkatársaival: ilyenkor fel-alá rohangál a szobá­jában, mint egy őrült. ßobk.6 Gyufa ! a) A Kasai folyó partján szü­letett, az őserdő forró, fülledt, párás világában. Fentebb, északra, a Nagy Medence ko­pár, cserjés sztyeppéit sem lát­hatta tizenhárom éves koráig. Nem tudta, hogy a Kongó fo­lyó mennyi értéket hord há­tán, hogy kiérve az Atlanti­óceánhoz, felfelé vándoroljon észak felé, a fehér urak hazá­jába. A falu, amelyben lakott, fe­hér embert ritkán látott, leg­feljebb évenként kétszer, ami­kor katonaság szállta meg őket, hogy összeszedjék az adót. Ilyenkor összeszaladt a falu népe, s távolról nézték a katonákat, akik dzsippel jöttek és pótkocsival, pattogó szavak­kal beszéltek, bőrkorbácsot su­hogtattak, s mikor tele lett a kocsi nyersgumival, állati bő­rökkel és vaníliával, továbbro­bogtak. ök ott maradtak kifosztva, s míg apjuk mély torokhan­gon átkokat küldött utánuk, s anyjuk hátára kötött csecse­mőjével könyörögve szaladt a kocsi után, ők ott álltak, széles körmű ujjaikat marokba szo­rítva, vastag szájukat össze­húzva, s szemeik, ezek a feke­te, kerek, csillogó szemek, ho­mályba vesztek, i Egyet tudtak csak a fehé­rekről: ök azok, akik minde­nüket elveszik és cserébe a pálinkán és nyomorúságon kí­vül semmit sem adnak. Az öregek emlegették, hogy valamikor nem így volt. Vala­mikor még ők, a nagy bantu nemzetség, voltak az urai egész Kongónak, de ez talán csak legenda lehetett, hiszen már apjuk is, ők is csupán a fehér urak korbácsait ismer­ték. Aztán eljött az ő ideje is. El kellett mennie, mert sok volt a kunyhóban a gyerek és kicsi volt a fatörzsekből össze­rótt kunyhó számukra. A folyó irányába ment, ti­zenegyed magával, akik már átlépték a tizenharmadik évü­ket és férfivá serdültek. Nagy fogadkozásokkal ir lultak a parton, s ő még sokáig inte­getett visszafelé a falu hatá­ráig kikisérő törzs felé. Háncs­ból, liánból fonott zsákukat lóbálták és énekeltek az úton. Jó szerencséjük volt, hogy még az esős évszak előtt Leopold- villebe érkeztek. Ebbe a nagy, modern város­ba, ahol csak a város külső szélein laknak négerek, míg benn, a város közepén levő nagy házakban és széles uta­kon fehér urak járnak kocsi­kon, amit ők húznak, autó­kon, amit ők vezetnek, vona­ton, amit ők fűtenek. A fiatal Usumbunak szeme- szája elállt, amikor ezt a fele­más világot meglátta. Ide tuszkolták, oda zavarták, sorba álltak nagy fehér pa­loták ajtajai előtt, míg meg nem mondták neki, hogy Pointe Noirebe viszik sokad­magával, hajókra, dolgozni. Usumbu szép szál fiú volt. Olyan kicsit kevert fajta. A szudániaktól örökölhette ma­gas termetét, a bantuktól rop­pant izmait, fekete gyapjú­göndör haját, széles kezét. Fe­kete volt, akár az ördög, ha a kormos pokoltornácán kilép, s vakító fehér a fogsora, meg szemefehére, akár a gyapot, ha kétszer kimossák. Zsákvászon ruhát kapott, akárcsak a többiek, melyben hatalmas mellkasa erősen ki­domborodott. A fehér orvos, aki vizsgálta, kedvtelve néze­gette a fiú karizmait, lábszára vastagját, kemény öklét. Hajófűtő lett egy utasszállí­tón. Tizenkét órát fűtött nap­jában, háromszori váltásként, négyórába. S míg fent szólt a dzsessz, a fehér urak asszonyaikkal táncoltak, folyt a pezsgő, ad­dig ő tömte a hajó belsejét szénnel, amit ők bányásztak elő a föld alól, amit ők rak­tak vagonokba, hogy az daru­kon keresztül ömöljék be a hajó ásító gyomrába, s ott ugyancsak ők hányják be a hatalmas lapátokkal az izzó kazántorokba. A forróság, amit a bőre megszokott odakinn, itt más volt. A gáz, az izzó szén ki­gőzölgése olykor fullasztotta hatalmas tüdejét, s az apró­pénz, amit a levonások után markába szorított, csupán any­nyi volt, hogy néha holtré­szegre igya le magát. így éltek mind ott, a kazán közelében henteregve, porosán, izzadtan, büdösen. A gépmes­ter teremtett rendet olykor kö­zöttük, revorverrel és kor­báccsal, amikor már nem bír­tak magukkal. A fojtott in­dulat, az állandó robot, a ve­rejtékszag az egy helyben le­vés és a rum felkorbácsolta vérüket, és olykor olyan ha­talmas hullámokat vert ki be­lőlük, hogy nem bírtak ma­gukkal és egymásnak mentek. Egy darab kenyéren, két ka­nál levesen is össze tudtak zördülni, s akkor vér folyt közöttük, saját vérük. Egy ilyen véletlen vereke­déskor fedezte fel Leeds And­rew Usumbut. Leeds angol tréner volt, út­ban hazafelé. Usumbu pedig tizennyolc éves, aki végigjárta Afrika, a Földközi-tenger és Anglia ösz- szes kikötőit, gagyogott már rossz angolsággal és vereke­dett már Fernandó Poótól Li­verpoolig minden matrózkocs­mában. öt éve izzadt a kazántorok­nál és öt éve it­ta a méregerős pálinkát, hogy kábuljon az agya, hogy fe­lejtse az erdőt, az otthont, ki­csi faluját. Leeds ügyes ember volt és jószemű. Azon nal meglátta a négerben a rendkívüli erőt és izmainak ügyes játékát, lábának tech­nikáját. Igazi őserő volt, pá­rosulva a pár­duc hajlékony­ságával, a kí­gyó nesztelen durranásával és az oroszlán hir­telen, és félel­metes támadá- dásával. Látta, ebből az Usumbuból pénzt lehet kifacsarni. Usumbunak tetszett az aján­lat, s főként az, hogy kiszaba­dulhat a hajó szűk kuckójá­ból, fojtó gázából. Elfogadta az ajánlatot. Portsmouthban egyfltt szálltak partra. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents