Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-19 / 67. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADASÍBAN ------------PÜ

SPÖKI MIHÁLY:

Címer András a Seprőspartról igyekezett hazafelé. A Brindza-dűlőben taposta már a pedált, amikor csak azt vette észre, ahogy ereszkedett le a dombról, hogy kopog alatta a kerék.

Gyorsan fékezve lépett le a kerékpárról.

— Az isten verje meg, ennek is most kellett jönnie!

A szeleptűhöz közel, a gumiköppenyből akkora patkószeg ágaskodott ki, hogy a pumpálás teljesen kilátástalannak ígérkezett. S ezért, mivel nem volt mit tenni, fogta a kerékpárt, belépett vele az útmenti fák, bokrok árnyékába, hogy annak rendje és módja szerint megragassza a gumit, rendbetegye a járművet.

Kicsit ingerült hangulatban látott neki a kerék kivételéhez. Gyors, szakavatott kézzel rámolta ki a belsőgumit, majd meglelve rajta a lyukat, hozzáfogott a ragasztáshoz.

Már javában illesztgette a foltot a gumira, amikor az öreg dinnyecsősz, Kótás Ádám szólt ki feléje a bokrok alól.

— Igazi parasztfótot a tetejébe, elnök elvtárs!

Meglepődve fordult Címer András a hang irányába. Némi vizsgálódás után fölfedezte az öreget a lombok árnyékában, aki úgy pislogott ki a bokorból, mint az anyadisznó a kukoricásból.

A mulatságos látványra elmosolyította magát az elnök.

— Hát kend, mit csinál itt, öreg huszár?

__ Lesem azt a széltoló Kucorát!

_ No! — állt meg a gumiragasztó az elnök kezében. — Csak nem akarja lelőni, la- eibetyár módra?

— Azt nem — vette ki a csutorát a szájából Kótás Adám. — Csak megkaparásztatom ▼ele a homokot.

Itt nagyot nyögve fordult a másik oldalára, miközben elsötétedő orcával mérgelődni kezdett.

— Már harmadszor kapom rajta a zsi- ▼ányt, hogy dézsmálja a dinnyét! Hiába sza- lajtom rá a Bundást, de az csak röhög mész- pziről, miközben felgurít két-három görgőt a kocsijára, s usgyi: úgy elhajt a fogatával, hogy csak a felkavart por marad utána.

S míg Kótás Adám mondta a keservét, addig Címer András végzett a ragasztással. Gyakorlott kézzel rakta fel a gumit a ráfra, majd beillesztette a kereket a kerékpárvázba.

Az öreg dinnyecsősz pedig tovább dohogott.

— Megállj, te cégéres zsivány! Megemle- gettetem véled, hogy kicsoda Kótás Ádám!

Ezzel előhúzott egy hatalmas, kopott bőrerszényt. Kétfelé hajtotta a bugyellárist, teletömte a rekeszeket újságpapírral, majd összehajtva újra, madzagot kötött a csattjára.

— Csak már hozná a nehézség ezt az éhenkórászt! — hunyorított Kótás Adám az elnök felé.

Kis idő múltán, kocsikerekek erősbödő ropogása kezdte megtörni a csendet. Vastag kottyanásokkal közeledett a szekér, amelyre a dinnyecsősz kidugta a fejét a bokrok közül.

— ö az! — kuncogott befelé az öreg, ahogy visszahúzódott a búvóhelyére, majd gondosan mérlegelve a távolságot, kilódította X degeszre tömött bőrtárcát az út közepére.

Kucora Lajos pedig mit sem sejtve he- gyeskedett a zöldpaprikával megrakott zsákok tetején. Félrecsapott sapkájával a fején, szívta a cigarettát, fújta a slukkot, miközben hangosan cuppogva biztatta a két lovat a dombra kapaszkodó dülőúton.

A dombtetőre érve, megállította a fogatot. Szusszanót adott a lovaknak, ő pedig széttekintett a kocsi tetejéről; belefülelt a levegőbe, majd megnyugtatva önmagát, hogy rajta kívül teremtett lélek nincs a környéken, leereszkedett a szekérről, s hóna alá csapva az öblös abrakostarisznyát, besuttyant a közeli kukoricásba.

Pattogtatni kezdte óvatosan a kukoricát. Amelyik csövön száraz volt a csuhéj, a bajusz. az vándorolt a négylábú tarisznyájába. S amikor így megtelt a tarisznya, akkor, a Sikeres zsákmány feletti örömében, tánclepés- ben billegett vissza a kocsihoz.

_ Így ni! — helyezte el a tarisznyát a

ss

ákok alá. — Meg van a mai szentnapra való üdvösség.

Elindította a fogatot. Gyeplőszárba tartva eresztette a két párát, fékezve ezzel is a szekér egyre gyorsuló gördülését. amikor a tej*0 közene táján észre vette a vastagon tömött buevePárist.

Még a lélegzete is elállt izgalmában. Kidülledő szemekkel meredt a homokon ^ heverő kövér erszényre, majd eszbekapva, ketségbe- esetten igyekezett megállítani a lovakat.

_ Hóha. Daika!... Hóha. Sári!

A lovak azonban nem bírtak megállni a kocsival Hiába szegték fel a nyakukat, hogy akrccP a nyaklóval visszatartsák mezállítsák X szekér rohanását, a leitőn. valóságos robo- gássá gyorsult. Csak a völgyben csendesedtek «eg teljesen.

Izgatottan nyargalt vissza Kucora Lajos az úton. Gondolatban már az erszény tatalmát saccolta, s esküdni mert volna rá, hogy az út közepén heverő bugyellárisban, amely egy valóságos disznókereskedő erszényéhez hasonlított, legalább ötezer forint van belegyömöszölve, százasokban.

Fújtatva torpant meg a lejtő közepén. A bugyelláris, amely még az előbb az úton hevert — eltűnt. Olyan üresen ásítoz a dombra szaladó dülőút a délutáni fényözönben, hogy ott nem volt egyéb, mint sivár, átforrósodott homok.

A döbbenet rajzolódott ki a rókaábrázatára, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét.

— Ezt nem értem! Az előbb még itt volt...

Gyanakodva kezdett pislogni az út hátoldalán elterülő bokrok felé. De a lombok árnyékában akkora csend rejtezkedett, nogy a gyanú teljesen elpárolgott a fejéből. Ezért, lassúra fogva a lépteit, alapos vizsgálat alá vette az utat. Kipukkadó szemekkel nézett meg minden tenyérnyi helyet, de a tárcának nem lelte a nyomát.

Teljesen beleizzadt a tépelődésbe. Tudta, hogy rajta kívül senki nem ment végig az úton. Dehát akkor hogyan tűnhetett el a tárca a homokról? Egyre rejtélyesebb lett előtte az eset.

Már a kétségbeesés kezdte kerülgetni, amikor egy lehetőség vágódott az eszébe.

— Igen! Biztosan a lovak gázolták bele a homokba...

' Nekikapaszkodott a kerekek által fellazított homoknak. Sorraszedve forgatta át a két keréknyomot. Minden egyes patkónyomot szétkapart gondosan.

Később azonban fogyni kezdett a türelme. Egyre ingerültebben feküdt neki a dolognak. A végén már rúgta, kaparta a homokot, hogy az ing is meghabosodott a háta közepén.

A nevetést visszatartva pukkadoztak Címer Andrásék a bokrok mögött. Kótás Adám már henteregni kezdett a visszafojtott kacagástól, mire az elnök megelégelve a tréfát, szemével intett a dinnyecsősznek.

Óvatosan bújtak ki az útmenti cserjés mögül. Lassú léptekkel settenkedtek a güzüként habódzó Kucora Laji háta mögé, majd Címer András rádörrent a vakondok gyanánt buz- gólkodó emberre.

— Mit keresel, Laji?!

A kérdés olyan váratlanul zuhant Kucora Lajosra, hogy az első pillanatban meg sem bírt szólalni. Helyette csak tátogott, kapkodta a levegőt, s végtelen bárgyúság ömlött el a hegyesorrú ábrázatán.

Az elnök segítette át a rettentő zavarán.

— Elvesztettél valamit?

Ihigen — hebegett Kucora Laji, s a kezeivel öntudatlanul gyurkálta a laza homokot.

— Mit vesztettél el? — kezdte el a faggatást az elnök.

— Ehe... vesztettem ...

— No, mit?

Teljesen belesült a szó a kocsisba. Helyette csak lesett megbabonázva a föléje tornyosuló két emberre.

Kótás Adám a bosszútól kielégülve húzta elő az égre-földre keresett pénztárcát.

— Ezt keresed? — lógázta meg a madzagra kötött bugyellárist.

Kucora Lajival egyet fordult a világ. Az erszény láttán füligvörösödve tápászkodott fel a homokról. A rajtakapott emberek szégyenével kapta el a tekintetét, majd megfordult hirtelen, s inóc, olyan vágtába csapott, hogy porzott az út utána. Lent, a laposban pedig felugrott a kocsira, kézbekapta a gyeplőt, s végigkorcolt a lovakon.

Fent a dombhailaton pedig Kótás Adámból kirobbant a kacagás.

— Most már vihet a fene. szépöcsém! Megadtad az árat kapzsiságodért.

S ezzel, elköszönve az elnöktől, élind ílt Sieges léptekkel a dinnyetábla Mé.

PANTYI GYÖRGY:

Tél-tavaszi alkony

A csúcsokon,

hol rózsázva jár az alkony s piros pihékkel játszik a szél is baktattunk egykor Veled,

mint éjbe merülő álom,

s a gondtalan,

fürge-zerge álmaink

szaladtak a sziklák ölébe,

akár meleg fészkekbe

szundi madárkák

— öröm kuporgott bennünk.—

s csillag-képekbe öntött vágyunk

hosszan nyúlt a végtelenbe;

dalos karomba zártam jó szíved

s sziklába forrott szerelmünkkel

lángolt az alkonyi éj:

s szívünk mélyén

tavaszt súgtak fehér hóvirágok:

a szeremünké volt a holnapi álom.

VÉKONY SÁNDOR versei:

Három Sándorok

A nagyapám volt az első Sándor,

— nehéz csizmában törte a rögöt. — Szutykos pipából öndohányát szívta, s kérges markába hűsítőt köpött.

Léptei nyomán új utak indultak, ekéje életre szántott földeket, s mert öreg párját oly nagyon szerette hát nemzett néki kilenc gyermeket.

A kilenc között volt az én apám is,

— a Sándorok közt ő volt a második. — Délibáb hajhász alföldi legényke,

ki félcipőről, s könyvről álmodik.

Bár-csak sokára, de teljesült az álma: félcipője és iskolája lett.

A Hortobágyot hivatalra váltva, mint könyvelő várt létre engemet.

S míg deresedő fejjel járt naponta betűnapszámba engedelmesen, olcsó szivarból kéklő füstöt fújva, arra vágyott... a fia több legyen.

És jöttem én, a sorban harmadiknak, Szívemben puszták roppant melege.

Ezer emléktől duzzadó tt a lelkem, a pusztai szél dalolta tele.

Könnyű léptekkel járom a világot, dalolok szirtengazdag réteken.

Dalommal szépítem drága szép hazámat, hogy egyre szebb és boldogabb legyen.

Lángossütés

özvegy-lángost sütött az anyám, s a tábla másik oldalán lányom dolgozott nagy serényen.

Az apró nyújtó surrant-serrent, a zsíros tészta lustán leppent, míg formálódott kis kezében.

A spóron forró zsír, járt táncot, s mikor betették a lángost, dalolva csókolta pirosra;

Villahegyen — még sisteregve — Ágnes az elsőt kiemelte, s felém nyújtotta: egyél, apa.

Kínai költők verseiből

WANG CSANG-LI:

LÓTUSZVIRÁG

Lótuszvirág, leányvirág úszik a folyón csendesen.

Hová suhant kis csónakod mosolygós arcú kedvesem?

Egy percig láttam termeted, feledni mégis oly nehéz.

Elúszott halkan csónakod, de te örökre bennem élsz. Hajadnak május-illatát felém sodorja még a szél, cserébe érte kis dalom tehozzád búsan útra kél.

WANG SENG-YOU:

EMLÉK

A lámpás fénye fáj, oltom, s a félhomályba fúr szemem.

A hold ezüstje ringatózva ragyog a csendes tengeren.

Előttem egy pohárka bor van. Feljajdul annyi tűnt gyönyör, s a bor színén, mint régi emlék: aranyló arcod tündököl.

(Fordította: Rakovszky Józactl

KOPIÄS SÁNDOR versei:

Hajnatodik

Részeire bomlik a sötétség, s fény tölti be a hézagokat; megvilágosuló, ébredő elménket csordultig tölti ezer gondolat.

Fekete kezükkel nem tapogatják az árnyak többé az életemet; a messzire távozó éjnek a Nap piros selyem kendővel integet

Egy pillanat

A táj gyenge bőrén átsüt a csend,

— az éggel rózsaszínű párák keverednek; vágányokon fut, s kisiklik a fény,

— hold-fészkük lesz a csillag-verebeknek. Gyorsan felnő a fű a tavaszból,

— a szél a fákról lerázza a nyarat; az elvont idő foghatóvá válik,

— ölemben dorombol egy cirmos pillanat.

TAVASZI HANGULAT

Az arany fénybordáb mögött szív gyanánt dobog a Nap; vérkörébe kapcsol az Élet engem is, s mint egy osztódó sejt, olyan a pillanat.

Az erdő villó-zöld szemrebbenése jelt ad a hömpölygő örömnek, s az ébredés forró hullámai az olvadó tél gátjain áttörnek. Impresszióvá válik a szalmakazal,

— roskadásig rakva a szekerek fénnyel; a partok közt meztelen fekszik a folyó, s maga mellé egy férfi-tavaszt képzel.

ÉBREDÉS

Mély álomból ébred most a falu, a fények minden ablakon benéznek; a lelkek könnyedén szállnak a jövőbe, de a jelent se érzik már nehéznek. Kikeltek a rég elvetett eszmék, bátrabbak a vágyak, gondolatok; ekémmel a föld rejtett mélységéig, s versemmel a szívekig hatolhatok.

Okos szemek mérik fel a tájat, az ész megragadja büszkén a végtelent; a tág pillantást nem torpantja mezsgye, s minden mosoly egy új felismerést jelent.

AHMED JERIKEJEV tatár költő verse:

Mis adjak...?

Szerelmedért mit adjak én néked?

Mindent adnék — De most mit beszéljek? Hiszen égek, lángolok, lobogva, s úgy nézek rád — kedves csillagomra.

Szemed tüzét, fényét nékem adtad.

És én most... csak szépségét szavaknak? De mi szépet a világ teremthet, hidakat, hajnalt, és üde kertet, virágokat, nyíló rózsa kelyhét...

Versem szerény. Dadogó a hangom, s a gondolattól is félek: e versem bár a tiéd maradjon, talán nem is tetszik majd tenéked ...

(Oroszból fordította: Antalfy István.) SÁRKÖZI MIKLÓS:

az vagy nekem

az vagy nekem, mi kazánnak a szén, tikkadó földnek nyári zápor, mi gyermekeknek bolyhoshátú tél, fáradt vándornak édes álom.

az vagy nekem, mi szenvedőnek könny, az éhezőnek ízes étel, rozsdás ekének a szántatlan föld, vagy virágnak a szorgos méhek.

az vagy nekem, mi hangnak a közeg, duzzadó erőnek a munka — ezért idézlek bennük újra.

Ezért idézek mindenbenben újra, mert bennük is Te vagy az élet s én is csak bennük — s benned élek.

MOLNÁR JENŐ:

Bányászok

Mélyek a tárnák és szurokfeketék, lelkűkben a csend még ennél is mélyebb. Termő áldás a szén, szép piros parázs, a szívükben izzóbb, víg tüzek égnek.

A fúrójuk hegye kemény vídia, de a gerincük ennél is keményebb.

Bányászok, az erő kemény fiai: maga az erő és maga az élet!