Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-19 / 67. szám

1961. március 19., vasárnap

NBFOJSAO

3

A ZÖLD RUHÁS FIÚ

A hatvani Bajza József Gimnázium igazgatói 'szobájának asztalán, szemben a vitrinnel, ahol a politechnikai órák „gyümölcsei” sorakoznak nagy büszkén, néhány kézzel írt levél hever. Van olyan, amely csak három-négy sor, van olyan, amely egész oldalas, van olyan, amelyet íráshoz értő kéz fogalmazott, s van olyan, amelyet csak a szív, meg a becsület diktált. Nem is e levelek külalakja, fogalmazási szépsége az érdekes most, mint sokkal inkább az a sajátos és érdekes nevelési metodika, amely e leveleknek a szülőanya, ha szülőapja dr. Bartos Imre, a gimnázium igazgatója.

Mert ezek a levelek jelentések, illetőleg kérelmek: az iskola belső életét, a tanulók magatartását illetően.

Miről is van szó? Nem másról, s az első pillanatban nem is különleges dologról, mint arról, hogy az iskola igazgatója, s most már tanárai is minden olyan értekezleten, ahol csak szót kapnak, jellegétől függetlenül, arra kérik a felnőtteket, szülőket: írják meg, ha valami hibát tapasztalnak a gimnázium tanulóinak iskolán- kívüli magatartásában. De azt is, ha ez a magatartás éppen- elismerésre méltó. Ez a kérelem mindenütt és mindig elhangzik, mint ama Cato szállóigéje Karthago elpusztításáról. S a másik kezdeményezés: amnesztiát lehet kapni. Igen, nincs ezen semmi csodálkozni való. Ha a felnőttek társadalmában az elkövetett vétek büntetésében van lehetőség az amnesztiára, miért ne lehetne az iskola falai között, a diákok társadalmában ... S három ízben van erre mód: január 31- én, a gimnázium névadójának születésnapján, április 4-én és november 7-én. Ilyenkor megfelelő formában, kellő keretek között az iskola tantestülete eltörli a fegyelmi büntetést, ha...

Nos, erről a „ha”-ról majd egy kicsit később.

Nézzük inkább először a leveleket, vegyünk fel találomra egyet a nem is kevés közül. Ezt itt Nagy Istvánná hatvani lakos írta, idézzünk csak a levélből:

„Kedves elvtársak! 111. hó 8-án, délután 4 órakor mentem a buszmegállóhoz kétéves kicsi gyermekemmel és bizony, jókora csomaggal. És amint megyek, utolér egy gyorsan jövő gimnazista fiú, aki illő módon köszön és mondja: tessék ideadni a csomagot, szívesen segítek ... Csak annyit tudtam meg róla, hogy csupa lányos osztályba jár és zöld ruhában volt..

A másik levelet két asszony írta alá, Fehér Béláné és Tari Mihályné, ez a levél egyszerű rögzítése egy ténynek, miszerint: „1961. március 7-én, 20,30- Jcor a Búzavirág étteremben és a Jereván eszpresszóban gimnáziumi tanulót nem találtunk.” A levél csak ennyi, de a tartalma mégis sokkal több, a szülők felelősségét tükrözi, általában a gyermekekért, s azt a kapcsolatot is, amely kialakult itt, Hatvanban, az iskola és a szülői otthon között.

Mondani sem kell, hogy olyan levél is érkezett, amely nem éppen hízelgő dolgokról számolt be néhány magáról megfeledkezett gimnazista magatartását illetően — s e levelek nyomán hol dicséret hullik, hol meg — nos, még udvariasan sem lehetne dicsérő szavaknak nevezni, amiben azok részesülnek, akik okai voltak az elmarasztaló levél megírásának.

Ismét egy újabb levél, mely kitűnően példázza az iskolán belül kialakított öntevékenységet és reális önállóságot. Ez a levél kérvény, pontosabban: „Amnesztia kérelem...”

Az előzmény, hogy még a múlt év decemberében Kovács István III. b. osztályos tanuló, megfeledkezve arról, hogy az ököl jog ma már nem tartozik a normális emberek társadalma jogszabályai és törvényei közé, megverte egyik osztálytársát. Emlékeztetőül, hogy ezután erről ne feledkezzen meg, az iskola igazgatója negyedfokú fegyelmi büntetésben részesítette. Közeleg április 4., osztálya amnesztia kérvényt írt az igazgatónak... „Az egész osztály egybehangzó véleménye és a bántalmazott padtársával való kibékülés alapján — hangzik a kérvény — kérjük büntetésének eltörlését. Ezt az is alátámasztja, hogy erejét (!) jobban kihasználva, a megyei ifjúsági asztalitenisz-bajnokságon az igen kecsegtető első helyezést érte el. A társadalmi munkából is kiveszi részét... s ezenkívül a KISZ nyári önkéntes ifjúsági építőtáborába is jelentkezetiV.

Imigyen szól a kérvény és nem is akárkik írták alá — az osztály valamennyi tagja, ezen belül az alapszervi KISZ-titkár, az osztálytitkár, de még osztálytársa is, aki neve alá ezt írta: „a bántalmazott padtárs, aki azóta békében él szomszédjával”.

Azt hiszem, nem árulok el hadititkot, ha most megírom, hogy a negyedfokú fegyelmi büntetést eltörli az iskola vezetősége, s most már csak Kovács István III./b. osztályos tanulón múlik, hogy „erejét” jobban és okosabban használja ki.

Néhány levél, egy kérvény: ennyi az egész. De talán mégsem volt érdektelen megemlékezni erről, mert egy kicsit bepillantást enged egy iskola belső életébe és talán ötletet is ad más iskolák nevelői számára. Dr. Bartos igazgató még várja tovább a nem mindenkor jól, de mindenkor szívvel, segítőszándékkal fogalmazott leveleket.

Gyurkó Géza

A 12-es tétel

Szakmunkásvizsga az egri iparitanuló-iskolában

Sötétkék ruhába öltözött fiúk várakoznak az ajtó előtt. Izgatott arcuk elárulja, hogy nem mindennapi esemény játszódik itt le. Szakmunkásvizsgát tesznek az egri Bornemissza Gergely Iparitanuló Iskola másodéves kőművesei.

Fodor Lajos a vizsgabizottság elé lép és bemondja tételének számát: 12-es! A felelet még nem kezdődik, a bizottság elnökének kezében halkan ziz- zennek a papírlapok. A falakon körben szemléltető táblák, a kőművesmesterség csínját- bínját magyarázó ábrák. Az asztalokon katonás rendben sorakoznak a vizsgamunkák. Ezekből az első pillantásra megállapíthatja bárki, hogy alkotóik nagy igyekezettel és hozzáértéssel végezték munkájukat.

Fodor Lajos szabatosan, szépen elmondja az új falazási

Újra együtt

Cikla György, volt görög partizán felesége és tizenhat éves lánya Magyarországra költözött

Tavaly végre megláttam a tengert. Ostiánál és éppen viharban. Félelmetes és izgalmas látvány egyszerre! A tá- tott szájú habok nagy tarajosán ficánkoltak. Amerre elláttam, mindenütt mogorván morgó hullám és seholsem láttam a végét. Nem láttam, mint itthon, a Balatonnál, a túlsó partokon, csak a nyelni készülő zúgás babonázott.

Ocsúdásomban arra gondoltam, milyen leleményesek és bátrak lehettek a vikingek, akik a nagy óceánt szelték ke- resztül-kasul — mai szemmel nézve — lélekveszejtően rozoga tákolmányokon. Mindig is úgy élt a képzeletemben, hogy a tengerész több a szárazföldi embernél. Nagyobb, szívósabb, több és igazabb, mert a folyton változó vízi világban is otthonra talált.

Mindez most, egy presszóban jutott az eszembe. Szándék és unalom nélkül. Találkozásom volt egy görög partizánnal, akinek a családja any- nyi év után most települt át a balkáni hegyek közül hazánkba. Hogy otthont találjanak a férj után, aki már évtizede itt él nálunk. Cikla Györgynek hívják.

Első benyomásomra el se hinném, hogy egy marcona tengerész ül velem szemben:

RÜGYFAKADÄS

(Szilágyi Elek rajza.)

módszereket. Majd újabb kérdés következik: Hogyan vizsgálják a cementet, s mit kell tudnunk a keramitlapokról? A tanuló ezen a területen is otthonosan érzi magát és nagy hozzáértéssel beszél a románstílusú építészetről, a XII. század templom- és várépítészetéről, a kereszt- és bordásboltozatról, az ívsoros párkányokról. Példákat is sorol fel: Pannonhalma, Ják... Azért mégsem megy minden, úgy, mint a karikacsapás. A szám- tanpélda különben is elég „fogós”, itt már akadnak problémák. Az utolsó kérdés: ki volt Marx Károly? Felsorolja az életrajzi adatokat, majd ezt hallom: „felismerte, hogy a

munkásság nyomorban él, s a társadalmi rendszeren, a tulajdonformákon kell változtatni. Megalapította az első In- temacionálét...”

A feleletnek vége. Eodor Lajos eltávozik a teremből, s a következő szakmunkás-jelölt lép az asztalhoz, hogy tételt húzzon és felkészüljön a feleletre.

Juhász András teszi le most a garast. Az erkélyek építéséről beszél. A ragasztó anyagokról elhangzó mondatai is szilárd tudásról tanúskodnak. De az egyiptomi építészet nem érdekelte túlságosan, valamicskével mégis csak többet kellene tudni azokról a piramisokról. A számtanpélda megoldása nem okoz különösebb problémát és a politikai kérdésre is kielégítő válaszokat ad. A bizottság elnöke int: köszönjük szépen, kérjük a következőt!

Fodor Lajos és Juhász András felkészültségét négyesre

értékelte a bizottság. A többi tanuló átlagos jegyeinek megállapítása is a vélemények egyeztetésével történt, s ebben szava volt az elnöknek: Erőss Imre vállalati művezetőnek, az elnökhelyettesnek Kameniczky Antal iparitanuló- intézeti igazgatónak, s a vizsgabizottság többi tagjának.

Vashegyi Gyula szaktanár elmondta, hogy a most vizsgázott kőművestanulók 1959. április 1-én kerültek az intézethez. Az első két hónapban elméleti oktatáson vettek részt, majd júniustól decemberig gyakorlati munkát végeztek. A múlt év decembere óta ismét elméleti tudásukat fejlesztették tovább és így értek el a mai vizsgáig. Gyakorlati munkájuk során sok munkaórát dolgoztak az egri Egészségház utcai, illetve a Gólya utcai lakóházak, valamint a nyolctantermes iskola építkezésén is, de ott voltak a bútorgyári és a dohánygyári építkezésen is.

A vizsgamunkák közül kitűnik Csepje György pillérépítménye, Nagy János boltíve, de Kovács Miklós, Tóth József, Homonnai Lajos, Nagy Rudolf, Juhász András munkái sem maradnak el mögöttük. Czakó Péter és Magda Ferenc egy-egy utcai épület makettjét készítették el, Horváth Kálmán pedig a Budapesti Üllői út egyik lakóházának modelljét varázsolta elénk. A vizsgamunkák arról tanúskodnak, hogy az iparitanuló-inté- zetben és a munkahelyen eltöltött két esztendő eredményes volt, s a szorgalom és a hivatástudat sem hiányzik a most vizsgát tett, új szakmunkásokból.

Tuza István

Második konferenciáját tartja a népművelési dolgozók egyéves továbbképző tanfolyama

Március 16—19-ig ismét ösz- szegyűltek Egerben, a megye függetlenített népművelési dolgozói, hogy felkészüljenek az egyéves tanfolyam záróvizsgájára.

A szorgalmas, háromnapos munka alatt újabb ismeretekkel gazdagodtak. így az első napon Szőllősi Gyula, a Gárdonyi Színház igazgatója tartott előadást a „Művészi megismerés lélektanáról”, majd dr. Földi Pál, a marxista esti egyetem igazgatója a Moszkvai Nyilatkozatról adott értékes tájékoztatást. Tegnap délelőtt csoportos foglalkozáson dolgozták fel a hallgatók az előző konferencia anyagát* majd a háromnapos konferencia utolsó napján Juhász Tamás a művelődésügyi osztály munkatársa és Dienes Tibor főelőadó tartott előadást.

Az éves tanfolyam júniusban kéthetes bentlakásos iskolával és komoly követelményeket állító vizsgával zárul.

tűrjem a németeket és az agressziót, amit Görögország ellen elkövettek: partizán lettem. Hogy a partizánélet mit jelentett? Nem akarok pár szóvolt a másik agresszió — az angolok részéről. Megint partizánnak kellett lennem. Meggyőződésem diktálta cselekedeteimet. Sok veszély, sok kaalacsonytermetű, hullámos-fekete haja gondozott, bajusza gondosan nyírott, ruhája ízlésesen egyszerű, mozdulatai kimértek, nyugodtak, mint az olyan emberé, aki mindig tudja, mit csinál. Nem beszél sokat. , Nemcsak azért, mert a magyart idegen szájjal töri és szókincse nem annyira gazdag, mintha itt született volna, hanem azért is, mert nem kenyere a beszéd. Vannak, akik csak tettekben gondolkoznak és csak tettekben szeretik kifejezni magukat. Hogy életrajzi adatai után érdeklődöm, csak a legszükségesebbeket meséli el. Valahogy így:

1916-ban születtem Kis- Ázsiában. Tengerész lettem, mert vonzalmam és a körülmények a tengerre hajtottak. Kereskedelmi hajókon szolgáltam, de nem volt könnyű már azért sem, mert gyerek voltam még. 1934-ig jártam hajókkal a tengertj aztán Kréta szigetére kerültem egy olajgyárba: két esztendőt itt is lehúztam. Tovább is maradtam volna itt, de be kellett vonulnom katonának. Négy esztendeig ettem a komiszt, aztán kitört a második világháború. Nem azért voltam munkás, hogy tétlenül

val erről a dologról beszélni, land adódott, sokszor kellett Ez több is, szentebb is nekem szembenéznem a halállal, a kijelentéseknél. 1950-ben súlyosan megsebesülAlighogy véget ért a néme- tem, úgy kerültem Albániába, tek elleni küzdelem, máris ott onnan repülőgépen hoztak

Magyarországra, még az év tavaszán. A Ganz-vagonba kerültem vasesztergályosi minőségben, majd 1953-ban jutottam Egerbe: itt a megyei tanácsnál alkalmaztak, 1955-től a megyei kórháznál dolgozom.

Diplomáciai úton sikerült elérnem, hogy ez év februárjában utánam jöjjön feleségem és tizenhatéves leányom. Volos városában laktak és abból éltek, hogy barátaink segítették őket. Munkaalkalmat adtak itt-ott feleségemnek: mosást-takarítást, 80 kilogrammos csomaggal tették át őket, mást semmit nem hozhattak. így kellett hátatfordí- taniuk szülőhazájuknak. Hogy sanyargatták-e őket miattam? Képzelheti. Ha csak azt elmondom, hogy a rendőrség azonnal zaklatni kezdte őket, ha egy hónapig nem írtam, már ízelítőt adtam sorsukból. A görögök, a hatóságok ilyenkor már attól tartottak, hogy otthon vagyok valahol és otthon dolgozom együtt elvtársaimmal.

Hogyan fogadták itt, Egerben az én kis családomat?

A Kórháznál megérkezésük után bútorokkal segítettek, barátaim és elvtársaim fehérneművel, ezzel-azzal. Gyűjtést is rendeztek és napok alatt 6200 forintot adtak össze munkatársaim. A feleségem a kórház mosodájában dolgozik március közepétől, pedig alig pár szót tud magyarul.

Kislányom bejár az általános iskolába, hogy tanulja a nyelvtant és ismerkedjék a vele egykorú gyermekekkel. Szótárakat szereztek neki, hogy minél gyorsabban menjen a tanulás. Jövőre beiratkozik a hatodik általánosba* hogy amit a mostoha körülmények között Görögországban nem kaphatott meg, azt itt* magyar földön* a munkásosztály kezéből megkaphassa.

Jól esett az anyagi segítség is, de az még inkább, hogy az emberek, akikkel gyakran találkoztam és ismerőseimnek számítottak, nemcsak udvarias érdeklődéssel, hanem őszinte szeretettel szorították meg kezemet, amikor megtudták, hogy a feleségem és kislányom magyar földre érkeztek.

A viszontlátásról beszéljek? Ne kívánja. Nem ismerem a szavakat hozzá.

Cikla György görög ember, a felesége, a kislánya is az. Gondolataikat nyilván görögül fogalmazzák, de tudatukban világosan él és hat kicsiny családjuk történetének nagy tanulsága: országhatárok ma

már nem választhatják el egymástól az embereket. A munkások szolidaritása átsugárzik az ezerkilométereken és tud és akar segíteni azokon, akik méltóak az együttérzésre.

Cikla György munkásember. S ezt nem azért hangsúlyozzuk, mintha ez kitüntetést jelentene, hanem azért, mert gyermekkora óta benne él a munkásmozgalomban, veszélyes fordulókat vállalt a munkásság ügyéért. Most negyvenhat éves. Bizonyára életének magyarországi szakasza is csak átmenet. Bízik abban, hogy az ő személyes ügye, az ő személyes sorsa is eljuttatja őt haza, ahol elvtársai nemcsak gondolnak rá, hanem várják is haza. (farkas)