Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-02 / 28. szám
I 1961. február 2., csütörtök NÉPÚJSÁG a Lengyel Géza, a 80 éves író A kiváló dolgozók, művé- " szék és írók megbecsülésének igen nagy a közösségi embert formáló ereje, szinte felmérhetetlen a helytörténeti értéke. Ez a megállapítás ösztönzött arra, hogy megírjam ezt a kis cikket. Lengyel Géza 1881. január 4-én Hevesen született. Apja kereskedő volt Gyermekéveit otthon töltötte. Iskolába szülőföldjén, Egerben és Budapesten járt. író szeretett volna lenni, mint gyermekkori játszótársa: Biró Lajos, aki 1909- ben már egri újságíró, 1912- ben pedig megjelentette első novelláskötetét. Vágya teljesült. 1902-ben odakerült Ady Endre és Bíró Lajos mellé a nagyváradi Szabadság szerkesztőségébe. Előbb a lapnak belső munkatársa, 1903-ban helyettes, 1905-ben felelős szerkesztője lett. 1906-bah Budapestre költözik. Itt a Budapesti Napló belső munkatársa. 1910-től a Pesti Napló országgyűlési tudósítója, cikkírója és képzőművészeti rovatvezetője. A fővárosban igen sűrűn jelennek meg különböző tudósításai, hírcikkei, kisebb elbeszélései, irodalmi, művészeti, gazdasági tanulmányai és bírálatai. írásai időszerűek, haladó szelleműek, talpraesettek, színesek, gondosan összeállítottak és mindenkor irodalmi értékűek. Tartalmuk tekintetében nagy olvasottságot árulnak el. A szorosan vett újságírói munka mellett sokat dolgozik a Nyugat, a Huszadik Század, a Szabad Gondolat, az Űj Idők, a Vasárnapi Üjság, a Művészet és a Magyar Művészet hasábjain. 1908-ban ott látjuk az új eszmékért, az új Magyarországért, az új szociális átalakulásért küzdő Nyugat alapítói között A lapnak megszűntéig, négy évtizeden át, egyik leghűségesebb munkatársa volt. Ide főként képzőművészeti ismertetések és bírálatok mellett önálló művészeti tanulmányokat és elbeszéléseket írt. Elbeszéléseinek gyűjteményét két önálló kötetben is kiadta. Regénye is Jelent meg. Sokat dolgozott és jó nevet vívott ki a művészeti irodalom terén. Bizonyítja ezt a nem is olyan régen megjelent egyik művészettörténeti bibliográfiánk. Ez a munka Lengyel Gézának száznál is több művészettörténeti tanulmányát sorolja fel. A Huszadik Század a Társadalomtudományi Társulat Közlönye volt, a Szabad, Gondolat pedig a Pesti Napló melléklete. Századunk legelején csupán ez a két folyóirat számolt be a társadalomtudományi kutatások eredményeiről. Ez a két lap mutatott rá társadalmunk gennyedő sebeire, a kizsákmányoltak szenvedéseire, a fel- emelkedésüket meghozó közeli világirodalom szükségszerű eljövetelére. Lengyel Géza ezekbe a lapokba is készséggel írt. A gazdaságpolitika állandó és napi kérdései sem kerülték el figyelmét. Valóságos szakértő volt a hazai és nemzetközi gazdasági kérdések, a külkereskedelem és a vámügyek területén. Idevágó cikkein felül 1919-ben Gazdasági politikánk jövője címen önálló könyvet is írt. Felfelé ívelő írói működését az első világháború rövid időre megakasztotta. A mozgósítás első napjaiban bevonult Egerbe. Azonnal az északi hadszíntérre, a harcoló csapatokhoz került. 1915 tavaszán mint hivatásos újságírót a hadsereg saj főhadiszállására vezényelték. 1918-ban részt vett a budapesti őszirózás forradalom előkészítésében. A diadalmas forradalom című korabeli kiadvány közli is az áhított forradalmat üdvözlő, akkor megjelent hírlapi cikkét. Azt írja benne, hogy az 1918-as magyar forradalom a béke és a nép- szabadság forradalma; új élet kezdése, melyben harag, keserűség és a megtorlás gondolata nélkül keresnünk kell a szomszéd népek barátságát és megértését. A z 1919-es dicsőséges Ma- gyár Tanácsköztársaságot nyomon követő ellenforradalmi Horthy-korszak idején is a maga területének vallja a társadalom átlakulásának szükségességét hirdető, s a haladó hagyományokat továbbra is fenntartó folyóiratokat és napilapokat, különösen a Nyugatot. Az 1945-ös nagy felszabadulás után a kormányzati, a vagyonjogi és társadalmi átalakulások előttünk lejátszódó nagyszerű napjaiban kedvesen tekint vissza a harcos múltra. Visszaemlékezéseinek eredménye az 1957-ben megjelent két irodalomtörténeti műve. Az egyik Bíró Lajos: Szolgák országa című, válogatott elbeszélései kötetének utószava. Ez az utószó irodalomtörténeti tanulmány a hevesi származású Bíró Lajos életéről, széleskörű irodalmi ^nűködéséről és életművének értékeléséről. Másik, közel 400 lapos művének címe: Ady a műhelyben. A maga nemében szinte egyedülálló tanulmány az újságíró Adyról, személyes élmények, , írásos feljegyzések, nyomtatásban megjelent korabeli hírek és cikkek, valamint Ady levelezésének felhasználása alapján. E két mű megjelenése óta Lengyel Géza immár betöltötte a S0. életévét. Heves szülöttje ezalatt sok szépet és maradandót alkotott az újságírás, a szépirodalom, az irodalomtörténeti, a társadalomtudományi, a művészettörténeti és a köz- gazdasági szakirodalom területein. Életútjának jelentős állomásai: Heves, Nagyvárad, Budapest. Heves volt felnevelő dajkája. Nagyváradon bontogatta írói szárnyait. Budapest meghozta vágyainak teljesülését, ott vált igazán íróvá. T egyen ez a néhány sor a szülőföld elismerésének, szeretetének és büszkeségének kifejezése, melyet örömmel küldünk fővárosunkba, az ott élő, 80 éves Lengyel Gézának. Godó Ferencné, Heves, Járási Könyvtár. A KISZ Központi Művészegyüttes Szimfonikus Zenekarának hangversenye Egerben „A MOZART-melódia karcsú és zárt, arányos és tiszta körvonalú tünemény, apollói fény dionysosi forróság; áttetsző, mint a tengerszem és sugárzó, mint a nyárvégi égbolt. Magában nyugvó és szinte természeti módon kifejlő, minden pillanatban megújhodó bőség és öröm” — így ír Szabolcsi Bence Mozart muzsikájáról. Ilyen áradó lelkesedéssel, új- jongással boncolgatja azt a bécsi művészetet, amelyik az anyagot fel szabadította, feloldotta, élővé tette a felfedezett húrok megszólaltatásában. S amelyik zenekar birtokában van a mozarti lendület, könnyedség és pazarló előadásmód külső-belső átélésének, az tökéletesen vissza tudja adni azt a hangulatot, amelyik jellemzője a nagy mester örökbecsű muzsikájának. S a hétfő esti hangversenyen ezt hallottuk. A KISZ Központi Művész- együttesének szimfonikus zenekara nemhiába hatszoros VIT-díjas, mert ahogy játszanak, amilyen kiforrott művészettel tolmácsolják a klasszikus muzsikát, az arra vall, hogy a vérükben van. Pedig a 44 tagú zenekar tagjai fiatalok. Mai fiatalok, lányok és fiúk, akik a művészetnek szentelték életüket. Mai lányok, akiknek kontyba fésült, vagy fiúsra vágott a hajuk, fiúk, akiken modem ruha feszül, de akik megtalálták nemes szenvedélyüket, amivel idejüket kitölthetik. ök is a magyar fiatalság képviselői, akiknek tehetsége dobogót, közönséget kíván itthon és külföldön, hogy lássa, hallja, akinek szeme, füle van. Ök is a magyar fiatalság, akikre mindenkor számítani lehet. A HANGVERSENY első számaként Mozart Kis éji zenéje hangzott fel. A könnyed csobo- gású, pazar dallam áradását semmi nem zavarta. Tökéletes egység a-'vonósok között, s éppen ez a harmónia adta vissza legjobban a Kis éji zene meleg, idillikus hangulatát. Mozart d-moll zongoraversenyét Antal Imre játszotta. Különösen szép volt a második tétel zongora, de zenekari össz- játéka is. Hegedűkből mégnem hallottam ilyen hihetetlenül finom, leheletszerű pianísszi- mót, amelyekben mégis benne van az erő, a lendület, a biztos művészkéz. Ez a játék, a hangszínek ilyen keverése csak a legszebb zenei képet adhatja. Bach d-moll kettős versenye egészen más légkört, egészen más muzsika-világot teremt, egészen és egyedülvalóan a vonóknak adva a beszélgető dallamot. Vigassy Mária és Szigeti Márta avatott művészek. Játékuk tökéletes intonálás, tökéletes harmónia egybefonódó beszélgetése a hegedűknek. S a zenekar most különös szépséggel cseng. A csellók hangja mintegy aláhúzza a csillogó dallamívet. S hogy a zenekar ilyen nagyot tudott alkotni, az a tagok saját egyéni tudásán túl elsősorban a nagyon tehetséges, ugyancsak fiatal karmesternek, Simon Albertnek köszönhető. Simon Albertnek, úgy éreztük, vérében van a muzsika. Az összefogó erő, a hangszerek beléptetésének biztonsága, a zenei mondanivaló kifejezettsége kiválóságai közé tartozik. Megőrizte Mozart könnyed báját, Bach polifónia-világát és Haydn erős, robusztus zenei egyéniségét. A MŰSOR utolsó száma, Haydn Üstdob szimfóniája, fergeteges ünneplésben részesült. Hódító útján ez a szimfónia is megtalálta világszerte a dobogót és a közönséget. A fiatal együttes megérezte a Haydn muzsikájából áradó keménységét, a klasszikus zene egyensúlyát, s ezért jelentett maradandó élményt az Üstdob szimfónia. A rendkívüli művészi érzékkel összeválogatott műsor, s annak - előadásmódja arról győzte meg az egri hangverseny közönségét, hogy érdemes lesz a továbbiakat is meghallgatni, érdemes lesz eljönni, a 2—3 órát eltölteni a muzsika birodalmában. Mert ez a munka örök, minden idők embere megérzi a belőlük áradó lefojtott, vagy felfokozott érzéseket, mindenki a maga lelke húrjain hallja a visszhangot, amikor egy csodálatos szépségű hangversenyen régi mesterek szólnak hozzá. A zene nyelve — a béke nyelve: A világon mindenütt megértik az emberek. Amikor két fiatal találkozott a prágai tavasz hangversenyén, nem értették egymást. Annyit végül megértett az egyik, hogy művész kollégája azt szeretné tudni, melyik országból jött. S a megnevezés helyett álla alá illesztette hegedűjét, s az'árnyas parkban felcsendült Monteverdi Orfeumának egy jellemző dallamíve, mire a sötét »bőrű fiatal felcsillanó szemmel találta ki a rejtvényt: „ahh! Italia!” Aztán ő is játszott valamit, s így beszélgettek — muzsikával. A HANGSZER, a húrok sok mindent ki tudnak fejezni. S ha ilyen művészek tolmácsolják a zsenik gondolatát, mint a KISZ Központi Művész- együttesének Szimfonikus Zenekara, akkor azt meg kell hallgatni, mert minden élmény gazdagabbá, tartalmasabbá teszi az ember életét. Cs. Adám Éva Egy angol iskolás találmánya A gyakori kerékpárbalesetek elhárítására Londonban egy iskolásfiú újfajta biciklilámpát szerkesztett, melynél a dinamó leállásakor automatikusan működésbe lép egy kisegítő elem. A találmányt egy angol cég rövidesen gyártani kezdi. Az újfajta biciklilámpának az a feladata, hogy biztosítsa a kerékpár világítását olyankor is, ha a dinamó valamilyen oknál fogva üzemképtelen. GYURKÖ GÉZA: A vándormadár — Hová utazik? — Nem tudom... — Nem tudja? — Nem... Zavarbajöttem. Valaki felül a vonatra, jegyet vált, felrakja a csomagját a feje fölé, álmodozva nézi az elsuhanó téli tájat — és nem tudja, hová utazik. — Maga most tréfál velem. Igaz? — Egyáltalán nem vagyok tréfás kedvemben... S mit érdekli, hogy hová utazom... Legyen nyugodt, van jegyem, nem lógok a vonaton és úgy értesültem, hogy így nekem is jogom van az utazáshoz — förmedt rám élesen és váratlanul, hogy elvörösödtem zavaromban.-*■ Bocsásson még, nem akartam megsérteni, csak tudja, az ember könnyen fecsegővé válik, ha vonatra ül és kiszámítja, mennyi időt kell még döcögnie, míg célhoz ér — mondtam sértődött mentegetődzéssel. Űtitársam nem válaszolt, hátradőlt az ülésen, behunyta a szemét. Aludni látszott. Negyven év körüli férfi lehetett, talán kicsivel több is, nem sovány, inkább mintha néhány álmatlan éjszaka vésője járta volna meg az arcát, lefaragva frisseséget, színt, nyugalmat és csak sivár fáradságot hagyva helyükön. Végeredményben is, fene egye meg, igaza van. Mit kell itt nekem érdeklődni ismeretlen emberektől, akiknek sem kedve, sem természete a futó vonatismeretségre épített fecsegés. Nagyon is tudja, hova akar utazni, talán jobban is tudja, mi vár rá, mint rám, csak nem hajlandó az első jöttment orrára kötni. A kalauz jött, pamacsbajuszos orra alatt mormogva kérte és köszönte meg a jegyeket, hogy a kötelező udvariasság olyan fanyar lett, mint a vackor. Űtitársam ijedten rezzent össze, amikor a kalauz megfogta a vállát: — A jegyet, szabad lesz?! Kapkodni kezdett a mellette lógó nagykabát után, majd belső zsebébe nyúlt, végre a szivarzsebböl varázsolta elő a jegyet. Észrevehette a gúnyos mosolyt, amellyel kapkodását kísértem, mert amikor a kalauz elment, hozzám fordult: — Azt hitte, ugye, hogy még sincs jegyem? — Hát olyan színezete volt a dolognak — mondtam alig titkolt kaján- sággal, hogy lám, mégis kénytelen volt hozzám szólni. — Miért nem azt kérdezte, honnan jövök? — hajolt közelebb, hogy szemében megláthattam saját magam, kicsit fátyolosán, megtörtén. Érdekes, abban a pillanatban azon tanakodtam, hogy mitől lehet az a kis forradás az orra tövében, amely félkörívben ölelte körül szemét. — Azt tudja? — Gúnyolódik? — kérdezte fájdalmasan és visszadőlt helyére, cigarettát vett elő, lassan, körülményesen rágyújtott és mint haldokló az utolsó sóhajt, úgy bocsátotta útjára a füstöt. — Bár igaza van. Miért ne gúnyolódna? Utóvégre megérdemlem, hogy rajtam gúnyolódjék mindenki, még az ismeretlenek is. Azt hiszem, kiérdemiem — tette hozzá elgondolkodva. — Senkinek sincs joga máson gúnyolódni, legkevésbé, ha annak valami baja is van — szónokoltam és rögtön éreztem magam is, erőltetett, sót- lan szavak voltak ezek. — Jog? — legyintett. — Nekem a joghoz nincs jogom. Érti ezt? Évekig azért rugdostak egyik helyről a másikra, mert jogokat'követeltem. Mert egyáltalán követelni merészeltem... Most meg akkor vesztettem el a követelés jogát, amikor elvileg a jog tulajdonosa lehetnék. A, ezt úgyse érti. Honnan is, miért is értené... Űnta- tom? Maga akart beszélgetni, nem én! — Dehogy, a világért sem — bizonygattam és őszintén. — Ha az ember beszélni akar, akkor minden bizonnyal, beszélnie kell... Hogy úgy mondjam, kikívánkozik belőle valami, meg akar könnyebbülni — fejtegettem tovább, aztán abbahagytam. Rám se nézett, oda se figyelt. A tájat bámulta ismét, amely dermedt fagyba burkolva loholt vissza, egyre visszafelé, az ablak szűk négyszögében. — Hideg lehet lenn... — borzongott meg. — Hol lenn? Nem szólt, csak mutatóujjal bökött lefelé. — Azoknak már mindegy — próbáltam lezárni a beszélgetést, amely kezdett egyáltalán nem vidám fordulatot venni. — És nekünk? És nekem? Eh... Tudja, milyen rettenetes az, amikor valakiben egy álom tartja a lelket, hogy vonat alá ne feküdjék, hogy meg ne ragadja a magasfeszültséget, mert bízik benne, mert hiszi, teljes szivvel-lélekkel, akarattal hiszi, hogy az nem is álom. Az a valóság. És végül, amikor kiderül, • hogy ostoba volt, dehogyis ostoba, bűnösen gyilkos, vagy gyilkosán bűnös, már ahhoz sincs kedve, hogy egyszerűen pontot tegyen az egész ügy végére... Ne is tudja meg soha... Adjon, legyen szíves, egy cigarettát, az enyém elfogyott... Megkínáltam. Ugyanaz a mély szippantás, sóhajszerű búcsú az elszálló füsttől. — Ügy száll, látja, mint a vándormadarak... Sűrűn, tömötten, más vidékre... Csak azok visszajönnek. Azokat ott is fészek várja, s ha visszajönnek, itthon is. Rosszabb vagyok a vándormadárnál. Nyert! Látom az arcán, hogy már tudja, egy élő, eleven disszidenssel ül szemközt, akit elkápráztatott a Nyugat bűvölete és kiábrándultán hazajött. Nyert!... Bár ne jöttem volna haza. Soha. Vagy ne mentem volna el. Eh... mit tudom én már, mi lett volna a legjobb, talán meg sem születni. — Itthon lenni azért mégis más. Nem? — kockáztattam meg a kérdést. — Biztos. Akinek van itthona ... Végighurcoltam magam fél Európán. Megbántam, már egy év múlva megbántam, hogy kimentem... Ennyi idő kellett, hogy rádöbbenjek, nem tudok megélni egy más világban. Ha munkám volt, azért rúgtak ki, mert szám is volt... Megszoktam még itthon... Ha nem volt munkám, akkor meg beszélhettem én fűnek-fának, csak a szemembe vigyorogtak és megkérdezték tőlem: mi a fészkes fenének jöttem el hazulról, ha ez itt nekem nem tetszik... Jöttem volna haza, de szégyelltem is, féltem is, meg reméltem is, a megszállottak vak reményével, hogy mégis karriert csinálok, milliomos leszek, elébem járul majd a fél világ minden asszonya és minden kincse ... Amikor végleg kiábrándultam mindenből, akkor írtam haza az első levelet... Egy hónapig készülődtem arra a levélre, s amikor bedobtam a levélszekrénybe, úgy éreztem, lesül a bőr a pofámról... A feleségemnek írtam. A fiatal feleségemnek, akivel talán egy évig éltem együtt, s akiről két évig nem tudtam semmit, minthogy ő sem tudhatott rólam semmit. Miattam... Válaszolt, persze, hogy válaszolt... Milyen állomás ez? Megmondtam. — Köszönöm. Nem mintha fontos lenne, de megszoktam még odakint, hogy mindig megtudjam, hol járok, nehogy még egyszer visszakerüljek oda. Hol is hagytam abba? Ja, igen... Nem úntatja? Különben is maga kezdte, most már szenvedjen addig, amíg leszáll... Szóval, válaszolt. Csodálatosak az asszonyok. Nem azt írta, hogy gazember vagyok, hogy aljas, még azt se, hogy nem volt szép dolog, amit tettem... Nem, ő azt írta, hogy levelem megnyugtatta, még mindig szeretem.' Mert, ha nem szeretném, akkor nem írtam volna neki ennyi idő után... ö is szeret és hazavár. Jöjjek, amikor akarok, ő vár rám. Újra írtam és fényképet kértem tőle. Mit csodálkozik? Nem emlékeztem rá. Esküszöm, csak halvány körvonalait Véltem látni képzeletemben, de már nem emlékeztem rá. Még azt sem tudtam, hogy szőke, vagy barna voltaképpen ... Küldött és hívott. Így írta valahogy: várlak vissza, mint tavasszal a vándormdarakat várják ... — Szabad itt ez a hely? — recs- csent közbe egy borízű hang. Egyszerre kaptuk fel a fejünket, kucs- más atyafi állt előttünk, arca egészség és jóindulat. — Tessék — intettem nem nagy örömmel. Leült, rögtön kifejtette a véleményét a cudar időről, s hogy ez a hideg, hó nélküli január, menynyire árt a búzának... Kibírhatatlan volt fecsegésével. Felálltunk és kimentünk a vonat folyosójára. — Mintha összebeszéltünk volna — nevettem el magam. Űtitársam arcán is valamiféle kényszeredett mosoly vonult át, aztán, mintha a váratlan intermezzo meg sem történt volna, folytatni kezdte a félbeszakadt önvallomást. Mert az volt. Most már tudtam. — A fénykép és a levél meghatott. Sírtam is. Nem szégyellem bevallani, úgy sírtam, mint valami gyerek. De nagyon jólesett. Kisírtam minden bánatom, megalázottságom, minden hamvába holt, kiégett reményem ... Végül is hazajöttem. Nem ment könnyen, de ezzel már nem úntatom. Ott ültem a vonaton, zsebemben az alig egy hónapja irt levél. Azt írta meg a kedves benne, hogy táviratozzam, mikor érkezem, várni fog az állomáson, Aztán hazamegyünk. Tudja, ő is egyedül élt, árvalány volt, mint ahogy árvagyerek én. ö még tudott valamit az anyai szerétéiről, • mert nagyocska volt már, mikor meghalt az anyja is... Én lelenc voltam. Neki mindig sokat, nagyon sokat jelentett az otthon, hogy nekem mennyit, gondolhatja ... De, amikor azt olvastam, hogy hazamegyünk ... Hogy megvan még az egyetlen szobánk, amelyhez ugyan konyha se volt, de amely most az enyém lesz, az otthonom lesz, ahol megpihenhetek, ahol nem nőm, de asszonyom lesz; élettársam, barátom, hűségem ... Nem is tudom elmondani, milyen boldogság fogott el. Atkoztam a vonatot, amely oly lassan megy, a határőrséget, pedig udvariasak voltak, de miért tartanak fel egy pillanatig is... A vonaton hazafelé rajtam nevetett az egész szakasz, mindenkinek mutogattam a fényképet, összevesztem egy férfival, aki cöcögni kezdett nekem, amikor elmondtam, hogyan ment a sorsom ... Ezerszer kiszíneztem az érkezést, a holnapot, és a holnapokat... Fiam lesz. Meg egy lányom. Majd négyesben megyünk vasárnap sétálni. Elöl a két gyerek, mi hátul ketten ... Hirtelen elhallgatott és úgy összeszorította a száját, hogy csak egy vékony, vértelen csík maradt: arca közepén. Mint valami sebhely. Mint a szeme alatt. Vártam egy pillanatig, aztán halkan megkérdeztem: — Csak hitegette, ugye? Nem számított arra, hogy tényleg hazajön és valakit ott talált... — Ostoba fajankó! — fordult felém és olyan vad szemeket vetett rám, hogy akaratlanul is hátrahúzódtam. •— Aljasabb volt, sokkal aljasabb, álnokabb . .. Kegyetlen ... Atkozott... Meghalt. Már eltemették, mire hazaértem ... Azt írta, visszavár, mint a vándormarat tavasszal... És nem v/árni meg. Azt mondják, tüdögyuladás. Pedig nem igaz. Én öltem meg. Én!
