Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOü KIADÁSIBAN FORGÁCS KAROLY: J^AA/VAAAA/WWWWVWWWWVVW AAAAW^AAAA/VWWWWVWW/vAAA HARGITAI ISTVÁN I Nem élhetsz egyedül Fejed úgy zúg. ha párnádra lehajtod, mint a telefondrót, ha délidőn a szellő port kavarva futkos akácok lomb-gömbje fölött; szeretnéd, ha az ágy keze kinyúlna és tenyerével álomba simogatna, de nem enged menekülni a zsongás, a láthatatlan hullámok belefúrják magukat agyadba s kényszerítenek, hogy varázs-szem forgatással erősítsd ki a piros szavakat és ropogtasd meg fogaid között, mint vihartört zsenge ágat, mit bedobott a szél az ablakon, hogy édes polgári nyugalmad feltörje s megkóstoltassa veled a keserű ízeket is. Nem élhetsz egyedül, ha ez kényelmesebb is. Ha nap fürdet: valahol éjszaka harap kegyetlen, csattogó fogakkal; ha fehér ruhában nyarat ünnepelsz: valahftl ruhátlan emberek tapssal és tánccal igyekeznek lila bőrükről elűzni a fagy szorító borzongásait, s ha végigheversz tunyán a pamlagon, meleg otthonod tompafényű sarkában: valahol ilyen mozdulatlanul adják át maguk a halálnak megfáradt emberek, csak foguk csikorgása pergeti az értelmetlen végső átkokat. Törd fel a burkot, mely elszigetel, belülről törd fel, s lépj ki az utcára, mert megsiketülsz, ha elzárt magányod falán átszivárog hozzád az élet hangja: lerobbantja ajtóidról a zárakat és kidobja testedet a napfényre, s ott olvashatod: a rádcsapódó fénycsíkok mögött árnyékok tinta-tengere tarajlik; rókák ravaszságával, tigrisek vadságával, sakálok kegyetlenségével tapos el országokat a profit, népek nyakát tekeri ki, hogy egy csepp arany perdüljön kelyhei ölébe, a nyomorúság könnyeiből akaszt asszonyai nyakába gyöngyöket. GYURKÓ GÉZA: EGYEDÜL Ne hallgass! Bődülj el, Kiálts, dolgozz, mint az oroszlán, vesd be magad a zengő árba, írj, szónokolj, ragadj magaddal mindenkit. Villámként sújts le a gazokra, vagy híveiddel, mint a sáska-raj, repülj, s pusztítsátok zsenge vetésüket! Míg tart a harc: csak éberen pihenj, mint a nyúl, míg verejtéked letörlőd s ha elvágtál már egy sárkányfejet: csak addig ülj, míg új erőre kapsz, és támadd meg a másodikat is. Mi eddig válaszfal volt: ma kapocs összeköt mindenkit mindenkivel minden. Az újságok vastagbetűs címeit olvasni nem elég: ömlessz magadba hangot és betűt a hőfokán, s ha forrni kezd a véred: ne dobd magadtól el, hogy nyugalom öleljen át és álomba ringasson, hanem forrald a vért, míg lángra kap. és gyújts, hogy égjen mások vére is: így hamarább elég, ami szemét és füstjét messzi elviszi a szél. BERECZKY ZSOLT: Téli út Titokban tiltott óra vár, titokban minden gondom jár ott, hol te vagy most. Titokban arra gondolok hogy te vagy, voltál álom, szunnyadó csók, mely most fölébredt, s csak rám vár és csak enyém. Titokban veled járok mindenütt: ködös utakon és fagyott mezőn, Jiideg házak közt rémledezőn, hogy látnak — de mégse, csak ketten vagyunk veled: te meg én. Titokban tiltott óra vár, titokban minden gondom jár ott, hol te vagy most. De még néma az óra, és egyedül a gonddal most csak én vagyok, hallgatom az éledő szelet, érzem a fagy fogát— — Szeretsz? — Ühüm! — Mondd is, hogy szeretsz, oly jó lenne hallani... — Szeretlek, na ... — Ne mondd azt, hogy na ... Csak úgy, egyedül mondd, hogy szeretlek ... A fiú felhúzta a száját. Minek ez az ömlengés? Szeretsz, nem szeretsz, szívből, igazán... Legszívesebben most már az ajtón kívül látná a lányt, vagy még ott se. Most meg itt nyűglődik mellette, mint valami rosszul sikerült filmszínésznő. félig leeresztett szempillákkal, akárcsak egy letört virág... Egy pillanatra furcsa büszkeség villant át agyán: letört virág ... Hm. Nem rossz... A lány felkönyökölt az ágyban, hogy felülről nézte most a fiú arcát, aztán behunyta szemét. — Nem mondod? — Szeretlek — motyogta a fiú és alig bírta lenyelni ásítását. A lány visszafészkelő- dött mellé, hozzábújt, mint az iménti kis virág, a hatalmas tölgy oldalához, hogy védelmet találjon a vihar ellen. Nos, a fiú nem volt éppen az a büszke tölgy, fiú volt, már túl a legénykoron, de még innen a férfi volt; tudatos megértésén. — Nem vetsz meg? — Miért? — kérdezte a fiú, bár nagyon jól tudta, hogy miért kellene megvetnie, vagy éppen nem megvetnie ezt a voltaképpen ismeretlen lányt, aki belebújt kicsit rozoga ágyába, hogy valami hihetetlen mély, s majdnem megindító odaadással szolgálja ki futó vágyát... — Ne kérdezd, hogy miért? Nem illik... — Ne beszélj ostobaságot... F.eljönni egy legénylakasra illik, itt feküdni mellettem illik, de beszélni róla — nem illik ... Furcsa fogalmaid vannak neked az illemről — morogta mérgesen a fiú és a feje mögé nyúlt, hogy cigarettát kapargasson a roggyant éjjeli- szekrény lapjáról. A lány gyorsan felült, már nyújtotta is a cigarettát, gyufát kapott kézbe és ügyes mozdulattal odatartotta a tüzet. — Kedves kislány vagy — jegyezte meg inkább csak udvariasságból a fiú és félig lehunyt szemmel nézte a cigaretta füstjét, amint lágy go- molyagban indult el valahova, fölfelé, hogy szerteoszoljon és semmivé váljoyt. — Ezt őszintén mondtad? — Persze ... Miért mondtam volna másképpen? — s közben arra gondolt, vajon meddig akar még itt fészkelni nála ez a lány, akinek még pontosan a nevét sem tudta. Buta kis liba s itt megjátssza az érzelgöst. Fanyar lett a szájaíze és legszívesebben kirúgta volna maga mellől, hogy menjen már a fészkes fenébe és ne is lássa többé. — Te is kedves vagy... Ó, nagyon kedves. — Azt elhiszem — mormogta félhangon a fiú. — Mit mondtál, kedves? — Ne kedvesezz itt engem, hagyj békén — mordult rá most már dühösen. — Megbántottalak valamivel — ijedezett a lány és úgy ült fel az ágyban, mintha imádkozni akarna. Igazán nem akartam, bocsáss meg, jó? ... Tudod, én nem szeretek megbántani senkit. Az nagyon rossz, ha valakit bántanak ... En igazán tudom, elhiheted... — Ö, jaj, de sokat bánthattak már téged — gúnyolódott a fiú és egyszerűen az ágy mellé dobta a még füstölgő cigarettavéget. A lány átkulcsolta a térdét, hallgatott egy pillanatig, aztán halkan megjegyezte ... — Nem bántanak, csak nem szeretnek... Mondd, miért nem szeretnek engem? Mert te sem szeretsz, tudom, azazhogy inkább csak érzem, hogy te sem szeretsz... Pedig úgy szeretném, ha egy kicsit, legalább te szeretnél egy kicsit... Téged szeretnek? A fiú egy pillanatig elgondolkodott. Érdekes. Még eddig eszébe sem jutott soha, hogy szeretik-e őt, vagy sem. Az édesanyja biztos, de az otthon van... Az üzemben? Valószínűleg. Bár ki tudja. Még sohasem ötlött fel benne, hogy szeretik-e öt, számontartják-e gondjait, életét, terveit, úgy ahogyan van, nyomorult kis albérleti szobájával, négy öltönyével, mindig szája csücskén lógó cigarettájával együtt... — Nem tudom, de nem is érdekel — nyögte ki végül kis mesterkélt hányavetiséggel. — Az anyám az biztos — tette hozzá végül is. — Nekem nincs anyám ... — Hát? — Csak nagynéném van, meg nagybácsim ... Megtűrnek náluk... Tudod ki simogatott meg először? Még kies> voltam, talán tízéves. Egy idős férfi. De olyan furcsa volt, hogy megijedtem tőle és elszaladtam ... Mégis visszaemlékezem ám arra, hogy megsimogatott ... Ott, ahol dolgozom, a kertészetben a lányoknak mind van valakijük, aki szeresse őket. Van akinek csak mamája, van, akinek fiúja is van, együtt járnak moziba, táncolni... De nekem senkim nincs ... Szép se vagyok, meg ilyes kisnövésű is... — Minek ezen annyit töprengeni? Szeretnek, nem szeretnek, ez olyan gyerekes dolog — kotorászott újabb cigaretta után a fiú. A tűz újból felvillant. — Miért volna gyerekes a szeretet? Az kell. Mint a kicsike palántáknak a víz. Néha, tudod úgy elfacsarodik a szívem, amikor látom az embereket, hogy szeretik egymást ... Otthon nekem csak helyem van, meg vacsorám... Van olyan hét, hogy hozzám sem szólnak... A nagynénim meddő... Tudod mi az? — Ühüm ... — ■...meg beteges is, a nagybácsim, meg mindig iszik... Ilyenkor megveri a feleségét, ott előttem. Nagyon veri ám. S azt nézni rettenetes, hogy a nagynénim nem szól, nem sikít, nem is menekül, csak behúzott nyakkal, összeszorított szájjal tűri, hogy üsse, nagyon üsse a férje... Egyszer odaugrottam, hogy segítsek ... Engem is nagyon megvert a nagybácsim... másnap aztán azt mondta nekem a néni, hogyha még egyszer beleavatkozom az ő dolgukba, mehetek ahova akarok, elég nagy vagyok már ahhoz... Mit értek én az ő sorsukhoz... — Igazis — vélte a fiú. — Mit avatkozol te bele más dolgába, törődj a magadéval. Ügy a helyes. — Fordulj el, felöltözöm... — Hát ez meg micsoda marhaság? Minek forogjak? öl- tözzl — Szégyellem magam ám előtted — pirult el a lány. — Na, neked is valami baj lehet a kócod alatt... Felöltözni szégyell, de levetkőzni nem, az isten se ért meg téged ... Na. öltözz! — fordított hátat és nézegetni kezdte, mint málik a festék a falon, szürke, furcsa foltokban, holmi torz szörnyeket mintázva. — Megfordulhatsz! Ott állt a lány az ágy előtt, esetlenül, kopott ruhájában valami furcsa mütyürrel, sokkal inkább szánalomkeltő volt, mintsem bármiféle vonzalmat ébreszteni tudott volna maga iránt. Hogy az istencsudájába buktam rá erre a nőre — morfondírozott magában a fiú, csakhogy végre megy már. — Na, mész akkor? — Menjek? — Hát mit akarsz még itt csinálni? — horkant fel idegesen a fiú. — Semmit. Csak nézni. Téged. — Mit bámulnál rajtam, nem vagyok én filmszínész... — Ó, az nem baj.., De mostantól kezdve összetartozunk, ugye? Van valakim. Nekem is. Ez nagyon jó ám... Feljövök majd minden délután, kitakarítok, meg mosok rád, biztos a zoknijaidat is meg kell stoppolni és főzni is tudok __ A fiú ijedten ült fel az ágyban. Te jó isten! Hát mit képzel ez a lány voltaképpen? Férj és feleség? Papás-ma- másdi! Szép kis eset lenne. Kiröhögné minden haver, ha ezzel a nővel meglátnák. Ez meg ide akar járni, főzni mosni, aztán végül egy este végleg itt maradna a nyakán... — ... mit szólsz hozzá? lelkendezett tovább a lány. Nagyon szeretlek ám téged, mert jó voltál hozzám... Tudnod kell, hogy én még nem voltam senkié, te vagy az első... Ismerem milyenek a férfiak, hallottam sokat a lányoktól ... Hátha nektek ez kell, én nagyon boldogan voltam veled, csakhogy szeress, meghagy én is szerethessek valakit már végre. Kedves vagy, nagyon kedves... tárta szét a karját boldogan, mint valami rossz színésznő egy kopott színpadon. Pedig nem színészkedett. — Csakhogy... tudod — töprengett valami kifogáson, valami menekítő mentségen a fiú... — Csakhogy? — Nos, megmondom... Nekem menyasszonyom van... Nemsokára meglesz az esküvőm... De hát éppen te mondtad, hogy tudod, milyenek a férfiak... Szóval, nem voltam éppen lovagias, na, ezt beismerem, de hát én szeretem a menyasszonyomat és te is beláthatod, hogy... — hadarta most már a hazugságot, mint a vízfolyás ... — Neked ... menyasszonyod van? Szeretsz valakit... Valaki mást? — felhősödön el a lány szeme és most nagyon szerette volna, ha a nagybácsi őt ütné, verné, rugdosná, de nagyon... Akkor nem fájna ennyire — ez. — Akkor __ akkor te nem is szerethetsz. Akkor én se szerethetlek. Akkor én megint egyedül maradtam... Jó napot kívánok! — motyogta és lassan kiment a szobából. — Hála isten, hogy a fene ette volna meg, ezt, úgy látszik, szerencsésen megúsztam — füttyentett egy nagyot a fiú és vidáman kiugrott az ágyból. Befejezetlen szimfónia Balkezem felől az ég Félkörben tiszta kék. Közepében bodor-fehér Bárányfelhőcske bég. Amonnan felhő-ordasok * Rohannak bömbölő Dörgéssel, s villámló foguk Kilátszik messziről ... n. A múlás gyönyörében A halál jön közel. S a messzeség ködében Az elveszített Éden Riasztóan rádlehel... Kiáltsd hát: vissza, vissza. Csaló tavasz, s e nyár! Borát, ki meg nem issza, — A hírhedt bornemissza: övé — a telt pohár. Ö az, ki visszafordul. S a magba visszanő... Pirosló hajnaloktól Fél, mint a völgy-toroktól, Az üldözött ünő. Ő áll a rozsvetések Kékellő szára közt. S régi halotti ének Száll ajkáról az égnek, Most, Péter-Pál előtt... Ö az, akinek, mindegy — Pálinka, vagy konyak. Széttört üvegeinket Felszedi — s szól: „teringette! Te dugó, merre vagy”. PAPP MIKLÓS: A tavasz filozófiája Bölcsője volt a perzselő avar, s annyi színből fogant meg a teste, hogy a fehér éppenhogy befedte, és félt tőle, sejtette, mit takar; s hogy lezúdult az első zivatar: a sápadt hold elmenekült messze, s ő fölmagaslott, friss dalokkal telve, bokáját fonta fű, kalász, kazal; vihart kavart, s a gyáva lábú télre átkot szórt, bedöngetett az égbe, rügyet hívott s szavával nyárba int: E-dúr a tavasz; férfi-lét, kemény küzdelem a holnap-életért, hogy szebb lehessen, mint az álmaink. n. Kék a tavasz, g-moll, fürgeség, bakfis-bimbók áttetsző ruhája, múlt évszakok összefonódása s kamasz csíráiból a nyár zenél; hetvenkedő: jól tudja, mennyit ér: náthás még a fagytól, de a lába a táncos földdel ugrálósan járja, s rügy-orrát megfricskázza a fény; kerekkedvű; ősz volt az anyja és nem kezdet, hanem örök születés avar, fű együtt: termő szomjúság: tánczene és holnap gond is egyben, fészek-fonás lány-fiú kezekkel, és béke illat, mint az orgonák. IISKQLCI SÁNDOR: Hozzád csak így Jutok Már napokon át csak egyedül Téged kerestelek... Néztem éjjelek üregébe, hogy felvegyelek, mint legényhangú szél porból a levelet. Üzentem a kérés morse-jeleivel, a szavak harsantak meg-megiramodva, mint a patak, mert én voltam maga az áradat. Megbolygatott napok, vajúdó órák kiáltanak neked, a bennem duruzsoló vágy, számban a lehelet... És követelik, add utoljára ide a szívedet. Add, hogy mindig megtaláljalak hajnalok pirulásában, erdők zúgásában, hisz hozzád csak így jutok... Mert szeretném szívedet életem fájára tűzni, mint a csillagot.
