Népújság, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ==^==^= A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN =----------—^ •H old! 3ónos: * z asszony már félt a ti- zenötödikétől. Féltek a gyermekek is. Két gyermek volt. Három és hatévesek, lányok, szőke hajúak, hajukon egyforma piros szalaggal. Még nem tudták érzékelni az időt, ám mégis, ahogy közeledett a hónap közepe, ideges nyugtalanság vett erőt rajtuk. Jól látta ezt azasz- szony is, s elhomályosult a szeme. S folyt szeméből a könny, míg csak el nem múlt a kritikus időpont, míg tartott a pénz. Tudta: elrontotta az egész életét, s a rózsaszínű ifjúkori álmok helyett itt van a csupasz, rideg valóság, a semmi élet — tele bajjal, bánattal. Ha nem lenne ez a két gyermek, talán már nem is élne. Lám, a vele egykorú Szabó Magdi, hogy halad. Egy hónappal később ment férjhez, mint ő és Magdiéknak televízió, mosógép van, az embernek motor- kerékpár, és hogy járnak, istenem! Magdinak teddy beere télikabát, arany karóra. És neki? Az asszony abbahagyja a mosást és kibámul az ablakon. Szürkés-fáradtan ereszkedik az alkonyat a bányatelepre, esővel vegyes hó szitál, sár és köd. Inkább november, mint január. A távolban furcsán, nehézkesen úsznak a levegőben a teli és üres csillék, a levegőben feszülő drótkötél már nem látszik a ködtől. A szemközti boltban felgyújtották a villanyt, bent emberek mozognak — vásárolnak. Az asszony is felállt, felgyújtotta a villanyt. A fény szétzuhant a szobákon, rá a kopott bútorokra, térítőkre, az egész nyomorúságra. Hirtelen ismét a barátnője jutott eszébe, Magdi. Az ő szobájuk. Egy éve vettek új bútort, majdnem húszezer forintért! Istenem, ha egyszer ők is vehetnének, legalább egy kombinál tszekrényt! Az asszony lemondóan sóhajtott. Nem, ez lehetetlen. Károly mellett nem lehet. Hiába dolgozik két ember helyett, hiába keres jól, hiába fáradozik. az ital mindent megemészt. Bolonddá, őrültté teszi, mihelyt két-három pohár bort megivott és nincs ember, aki meg tudná fékezni. Pedig nem rossz ember, ha nem iszik, ha józan. Párját kell keresni. Nem durva, nem káromkodik, eljátszik a gyerekekkel és fogadko zik, hogy soha többet, soha többé nem merül bele az ivás- ba. Persze... Holnap lesz két hete, hogy az ezer forint előlegéből négyszázat elivott. És, hogy jött haza”? Csak bebukott az ajtón, s beszélt, Ömlőitek száján a trágár szavak. A gyerekek felriadtak, kis kerek szemükben az iszonyat és rémület! Egy-egy ilyen eset után napokig nem mernek az apjuk ölébe ülni. Hiába mosolyog rájuk Károly, hiába tömi őket cukorral, azok az éjszakák örök nyomot hagynak. Most azonban már elég volt. ö nem fog többet a bányamesterhez menni, könyörögni, hogy még azt az egy hiányt nézze el. Hogy „leiberezi” Károly, hogy többé nem fordul elő! Nem! Elég volt! Ha holnap is ottmarad a klubban, elköltözik Ká- rolytól. És viszi a gyerekeket is. ★ A z iroda pénztárablaka előtt sorban állnak az emberek. Mihók Károly, amikor kézbe kapja a borítékot, oldalt lép. Átszámolja a pénzt. Megvan, ezemyolcszázhatvankét forint negyven fillér. Szép pénz. Ebből okvetlenül megveszi az asszonynak a télikabátot és elsejéig is kitartanak. Még marad hatszáz forintjuk. Az asszony beosztó, valahogy majd csak lesz. Fáradt léptekkel halad a kijárat felé. Karján játékosan himbálódzik a még égő karbidlámpa. Erős volt a sikta is. hiába, ha valaki pénzt akar keresni, dolgoznia kell! Kilép az ajtón, széjjelnéz. Az út szélén meglátja az asz- szonyt. — Letelt? — kérdi Mihókné, s arra gondol, hogy a két gyereket inkább az anyjánál kellett volna hagyni és nem a szomszédoknál. — Le — mondja az ember szűkszavúan, s kezében megrezzen a boríték. — Mennyit kaptál? — Tessék, itt van! Ezerkétszáz a kabátodra megy, ötszáz marad kosztra, százhatvankét forint meg az enyém. — Ne tarts magadnál annyi pénzt, Károly — halkul el az asszony haragja — elég lesz ötven forint is. Ha elfogy, inkább adok én. Mihók felhorkan: — Ne félj, ma nem éjszakás vagyok. Különben is, ennyit igazán megérdemlek. Mi az ördögnek dolgozom, ha mégeny- nyit sem költhetek magamra. Eredj no, vedd meg a kabátot! Vegyél a gyerekeknek csokoládét, addig bemegyek, megiszunk egy pofa bort. — Gyere, ebédelj előbb! — Ne beszélj már annyit! — ripakodik az asszonyra Mihók. — Odaadtam a pénzt, vidd a lámpám is! ★ |\.T ihók a negyedik pohár bornál tart. Az ital gőze már az agyában tombol. Könnyűnek és frissnek érzi magát, dúdolhatnékja támad. Az otthon, a gyerekek elhomályosodnak előtte. Kigyúló szemmel figyeli a csaposnő ringó mozgását. Egyedül ül az asztalnál, s csak egy jó félóra múlva akad cimbora. Sásdi Péter a szomszédos munkahelyen dolgozik. Kitűnő vájár ő is, s valódi szesztestvér. Kicsit pityókás. Leültében kérdezi: — Miért lógatod cimbora? — Lógatja a fészkes fene! Na, mit iszol? — Amit te! Jó az a rizling? — Kérj csak egy poharat! ■Isznak. Pohár bort, pohár bor után. Mihók részéről tü- nedezni kezd a világ, s rendeli a litereket egymás után. Meg kolbászt, sajtot, konzervhalat, s az időközben megszaporodott cimborák vígan falatoznak. Tán azt sem tudja, hogy kik. Mihóknak híre van. Rendes ember. Fizet. S ő boldog, ha fizethet. Ne mondja senki, hogy a Mihók smucig. Különben is, nem a pénz keresi őt, hanem a pénzt ő! Hogy az ördög vigye el! Ennyit igazán megengedhet az ember magának! Hanem az értelem utolsó fel- lobbanásánál még rendezni akarja a számlát. — Marika! — ordít fel — számoljon csak! Es Marika számol. Ám akármilyen becsületesen számol, a végöszeg háromszázhetven forint. Mihók előveszi a pénzt. Százhatvan forint. Kétszáztíz forinttal kevesebbb. — Mindjárt hozom a többit — állt fel, s mert ismerik, hagyják, hadd menjen. Jó pénz a Mihók. ★ * z asszony arra ébred, hogy Mihók ott áll a szoba közepén — imbolyogva. Dől belőle a borszag, s pillanatok alatt megtelik vele a helyiség. A gyerekek is mozognak, a hatéves Piroska már fel is ébredt és sírós-nyöszörgősen bújik anyjához. Mihók körülnéz véreres szemeivel, s most rettentően dühös. Dühös, hogy megtörtént vele a csúfság, nem volt elég pénze a céh rendezésére. — Adós maradtam — mondja akadozva és lehuppan egy székre. — Adj kétszáz forintot. — De hiszen — jajdul fel az asszony — annyi az egész pénzem. Bevásároltam. Még annak is lett volna helye, de nem akartam teljesen pénz nélkül maradni. — Adj, ha mondom! — izzik fél az ember hangja — Adj, mert... — Ne ordíts, Károly. Feküdj le, Károly! Majd holnap elintézzük. Lásd, a gyerekek is megijednek és már tíz óra lesz. — Te keresed a pénzt, vagy én? És úgy kiabálok, ahogy én akarok! Kétszáz forint nem csinál embert! És adj, adj, ne haragíts, mert.. . Mihók felugrik, s tántorogva az ágyhoz lép. Az ital köde végkép elborítja az agyát, s megmarkolja feleségén a hálóinget. A két gyerek remegve ugrik le az ágyról, s néznek ijedt, rémült szemekel. Az aszony felzokog. — Hagyj! Adom.. . csak ne bánts ... Ne kiabálj, a gyerekek félnek... Mihók motyog és zsebredug- ja a pénzt. Aztán szitkozódva elmegy. Az aszony fázva, reszketve öleli magához a gyerekeket és sírásba fulladó hangon suttogja: — Elég volt. Istenem, de elég volt... if ihók ebben a pilanatban váltja fel egy másik ; italboltban az egyik százast. Vigyorog, s most még nem; tudja, hogy ezzel a pohárral elűzte magától az aszonyt, s a ; két gyermeket. az orrod, $ ILJA EHRENBURG: Halott város Kihűlt ajkak, szemek lehúnyva, e nagy város nem város — hulla. Fű tenyész, hol emberek éltek. Alszik a város, fel nem ébred, r Dús volt, mint az erdők, e város. Mint kopár hegy, olyan sivár most. Akkor itthon voltak. Most senki. Zsalu nem zörög. Elfeledni! Te nem feledsz ... mégis, feledd el, hogy itt feküdtek, hű szívekkel, hogy nincs már, — hídja is lezárva a sodró, néma hallgatásba .;: Kevés virág volt... Életemben kevés virág volt, sok szenvedés, baj, és sok vér folyt, mégsem panaszkodom sorsomra, csak egy napot szerettem volna, egy hétköznapot, mint a többi, de amely mégis azt jelenti, amit a nagy fa hűvös árnya, ha ráborul a forró nyárra. 1945 május 9 A költő akkor őróluk dalolt. Oly soká vártak egymásra barátok, s egymásra lelve, ismeretlen állott az ég alatt, hol már nem kín honolt. Nem édenben, még puszta földön állnak, hol léptek döngtek, s bánat, bánat, bánat, vártam, ahogy csak a kedvest lehet, ismertem, úgy, mint önnön testemet, kiáltottam, vérben és jajban érte, most itt a perc, — a háborúnak vége. Hazajöttem. Találkozóra jött, s ismeretlen állunk egymás előtt. Oroszból fordította: Antalfy István MOLNÁR JENŐ: Kok őri capaf foglalás Ropog a rőzse, lobog a láng, micsoda öröm vár itt ma ránk! Pattogtatjuk a kukoricát: pirul, kiugrik fehér virág. Csak egy, de mindjárt társa akad, a fürge marok utána kapj Nevet az íny és morzsol a fog, a száraz rőzse vígan ropog. Visít, újjong a gyereksereg, harsány, biztató énekbe kezd. Ugrálnak, egyre tágul a kör, lárma a lánggal magasba tör. Forog a rosta egyre tovább, adja, szórja a dús lakomát. Fehér, ropogós, friss csemege, egy nagy szakajtó van már tele. De egyszer vége, ellobban a gally, nem marad más, csak az öröm, zsivaj. HARGITAI ISTVÁN: Mint Memnon szobrai Nagy elhatározásra Jutottam önmagámmal. Szakítok végül is Sok furcsa kis kalanddal. Mert negyvenedik éve Áll homlokom a térben Kitéve, s homok és szél Koptatja észrevétlen^ Mély öbleit bevájta Hajam hullámai Közé a szél s homok — Kiszáradt sédeket Árkolva homlokomba: S, mint Memnon szobrai, Kesereg itt hajnalonta A kék Emlékezet. S az árkok szárazát — Évről évre gyakortább Verejték tölti meg, Mit egy fekete szív Dobál ki, hánykolódva, Keresve igazát. — (Míg fényeit kioltva. Bezárom ezt a portát.) Huszadik századunk most Lábhoz tett fegyverekkel Jelt vár, s titkos parancsok Futnak szét este, reggel. Én meg nem méretem meg A múlandó idővel Szavam: mérjen a győztes, Csillagos, tiszta fővel. | KOVÁCS SÁNDOR: MINT MUNKÁS... Minden figyel a szoba-csöndben; Mit írok, hogyan dolgozok, Toliam hegyéről hogy’ folynak le A foganó sorok, Figyelem önnön magamat. S míg szóra, rímre ügyelek. Mint munkás, finom alkatrészt, Formálom ki versemet! BŐSZ JENŐ: Unokaöcsémről Kutyák jajongnak falu szélén, az ól s a ház közt huzat sétál. — Didergő füstöt fúj a kémény, a föld s az égbolt kitáruló nagy hófehér tál! A távol erdőn farkas ordít, valahol fejsze sír. — valahol fejsze sír, — jajongva visszahull egy tönkről, — de néki hajnalt könnyű csend nyit, könyékig szurtos: PAPP MIKLÓS: Egy pohár szóda Meg kell gyógyulni, torkom kitárom, óriás kortyokat nyelek, de még sok vad-tüzes ördög fűti a poklot és rőt gyomrom hullámzik az áron: gyűrűs kezem farkas-habzsú vágyak húzzák s mohón koccan a pohárnak: éhes pióca; s újra rátapad: színtelen a karcsú pohár széle, s az a legjobb csöpp mindig rajt’ marad: élj, ha tudsz, úgy, hogy nem veszed észre HORVATH LÁSZLÓ: A kedves ébredése Kedves, szép szóval. Virágnyitóval Költclek. Szemedre pille száll, a hajnal Sugárkezével simogatva ölébe vesz. Halk fényben oldja fel álmod. Szivárványt permetez pillád. Szemed lágy takarója alá. Keretbe fonja üde bájjal Selymes bőröd, arcod mosolyát. Ilyen lehet délen az álom, A mámor, mely elűzi a telet. Kedves, szép szóval, Virágnyitóval Költelek. BERECZKY ZSOLT: Fénykép az íróasztalomon Mindig profilból látlak, kócos konttyal nézel valahová, s összehúzod a kabátod, puha kis sálad öleli fehér nyakad, ajkadon a hallgatás búvó mosollyal figyel. Szomorú a szemed, a deret figyeled? Előtted halott levelek kuszán örvénylenek, a szél, csak a szél játszik velük. De nem ezt nézed. Tekinteted egy új nyárba tévedt, mely csak eztán jön el tán, illatát, színét szemed idézi, és erre vár a mosolyod, s karjaid, melyek fázósan bújnak össze, a nyárban majd engem ölelnek, és ajkadon pecsét lesz sl szám • * t FORGÁCS KAROLY: Téli szegecselek Zúgasd csak szél a fákat, Talán a Bükk dalának Heve felmelegít, Mert itt, a vastraverzen, A szén hiába sercen, Ujjaink perceit Görcs fogja jégbilincsbe. A kis kohó tűz-kincse Szegecseket hevít; Pedáloz fürgén lábam, S mit szél szít a parázsban — Lángocskák ezreit — Elnyeli a hideg vas, Míg szilva-színű, hamvas Teste úgy felhevül, Hogy vérvörössé érik, S izzik még hófehérig: Tűz lesz kívül-belül! Addig melegít engem. Míg dermedt tenyeremben — Fogó karmaiban — Tartom, s ha a kovácsnak Átnyújtom és reácsap A légkalapács: illan Melege tőlem. Mégis Hófelhőt tép az ég is, És les kíváncsian: Fürgén, hideget-bírón A jeges függőhídon Harcolnak annyian? Harc ez, de az idővel! Kezünk nyomán így nő fel Tavaszra pálya itt, Hogy nyárra szenes csillék Mint fecskék átrepüljék A Bükk zöld tájait.
